Vasárnapi Ujság – 1914

1914-10-18 / 42. szám - A máramarosi harczokból (6 kép). Bálint János fölvételei 42. szám / A HÁBORÚ - Az osztrák-magyar 30.5 centiméteres ütegek 42. szám / A HÁBORÚ - Boroevics Szvetozár hadseregparancsnok 42. szám / A HÁBORÚ - Egy magyar népfölkelőzászlóalj pihenője 42. szám / A HÁBORÚ - Felsőmagyarországi menekültek Budapesten (4 kép) 42. szám / A HÁBORÚ - Galicziai menekülők (4 kép) 42. szám / A HÁBORÚ - Menekülők kisiklott vonata Nagybocskónál; melynek megsérült utasait a környékbeli csőcselék kirabolta 42. szám / A HÁBORÚ - Rövid pihenő 42. szám / A HÁBORÚ - Tüzérek útban Szerbiából Galiczia felé - Honvédek esőben - Magyar csendőrök átvonulnak egy galicziai falun - Utászok 42. szám / A HÁBORÚ - Ukrainai lövészek Máramarosszigeten 42. szám / A HÁBORÚ - Ulánusok keresztülvonulnak egy galicziai falun 42. szám / A HÁBORÚ - Balogh Rudolf 42. szám / Arczképek, Hazaiak - Ferdinánd az új román király feleségével 42. szám / Arczképek, Külföldiek - Károly az elhunyt román király 42. szám / Arczképek, Külföldiek - Antwerpen; melyet a németek elfoglaltak (8 kép) 42. szám / Táj- és útiképek; épületrajzok, Külföldiek

/ / u VASÁRNAPI ÚJSÁG. 41. SZÁM. 1914. 61. ÉVFOLYAM. Konstantinovics Levin fájdalmas ütést érzett belül. Úgy fájt neki, mint egy igazságtalan szemrehányás. Pavlovna Anna az unokanővére volt, drága, szép, fiatal, az q­róza olyan mint egy elvérzett sziv és örökkön panaszló zöld szeme, e szem, a­mely ha nem könnyezett, nem is látszott igazinak; közös nagyanyjuké volt, a szép, szomorú thüringiai herczegnőé. Miért? Miért kellett, hogy Pavlovna Anna szeresse Konstantinovics Levint, a­ki sosem tudja őt szerelemben viszontszeretni. Miért jött ez a leány feléje,, miért érkezett az ő életébe és kéretlenül miért ajándékozta a maga életét neki, a­ki ezt­ sosem fogja tudni elfogadni. Hiábavaló — de épen azért legszebb áldozat­ban — miért emészti magát Pavlovna Anna évről évre, napról napra és perézről perezre? Levin sosem tudná is tudna érte tenni őt megérdemelni és nem semmit. Meghalni sem, élni sem, elfogadni őt, szeretni — oh ezt a legkevésbbé ! Végzetes ajándék volt a kéretlen szerelem és Levin most ráemlékezett egy perezre — tél volt és nagyanyjuk arczképe alatt két ezüst­gránátos fújta az alkonyi időt a zenélő fali órán — Pavlovna Anna, császári herczegnő, leborult előtte, úgy térdelt, mint egy szent királynő és a Levin kezét csókolta, mint a bibliai asszonyok Krisztusét. Levin akkor sirt, ártatlan gyilkosnak érezte magát, ő is sirt, a herczegnővel együtt sirt, azután kifutott a szobából. És épen ma este juttatják eszébe Pavlovna Annát, a ki áldozata neki és a kinek ő az áldozata, ezen az estén, áldozati gomolygó füstök estéjén, a­mikor úgy hitte végzett mindenkivel, azokkal, a­kiket szeretett és azokkal, a­kik szerették; azokkal, a­kiket elhagyott és azokkal, a­kik őt árulták el. Hitte, hogy a virágok, a selymek és a betűk eloszló párájában minden eltűnt, ám egy valaki meg­maradt, egy valaki, a­kit sosem fog tudni szeretni és a ki őt mindig fogja szeretni, őt és mindig csak őt... Pavlovna Anna, a meg­bántott szentkép örökkön megmarad, oh örök­kön és miért füstben, miért is végzett a többiekkel, eloszló is küldte el a többit, miért, kiért ? Ifjúságát kinek ajándékozta úgy, hogy az többé az övé se lehessen? Most minden vér a szivére szállt. Nem tu­dott tovább maradni. Az emberek, a szavak és az arczok, hogy bántották őt! Fölkelt és mintha a fájdalom húzta volna őt előre, tá­vozott. A lépcsőn szembejött vele a fekete kecske­szakállas. Most nem volt rajta a zöld, arany­galonos frakk, a kis spádé is hiányzott olda­láról. Urak esti fekete dohányzó öltözetében volt a franczia nagykövet, a­ki most érkezett az Európai Kaszinóba. A kurlandi herczeg meg­tántorodott. Maga sem tudta hogyan, halk főhajtással köszönt az idegen diplomatának. — Jó estét uram — mondta azon a szép nyelven, a mely a fekete férjnek anyanyelve is volt. És remélte, hogy a hangból, a mi az ösme­retlen férfi fülébe fut, eljut valami hozzá is,­­ hozzá... És — boldog volt azon, hogy az az ember ezt az éjszakát nem tölti otthon. — Jó estét uram — köszönt vissza a nagy­követ puszta udvariasságból és nem tudta : kinek? Igaz, eszébe sem jutott: kinek? A kapu elé érve a franczia határt beczézte szemével Levin, mielőtt a házak között és a csillagok alatt elindult volna az éjszakába. És gróf René Turennes-Lacour, a­mikor az Európai Kaszinó fehér társalgójába érkezett, nem kérdezte meg senkitől, hogy ki volt az az udvarias fiatal ember, a­ki őt a lépcsőn köszönte. Már nem emlékezett rá. III. ÉSZAK GYÖNGYEI. Litinovo, február 2. Megkaptam a levelét Herczegem és a két könyvét is és még azt sem tudom, hogy sza­bad-e köszönetet mondani értük. Egy hétig gondolkoztam, feleljek-e vagy sem és azért nem gondolkozom tovább, mert ha csak to­vább gondolkozom, akkor okvetlenül nem felel­nék. De egyszer, egyetlenegyszer, mégis aka­rok írni Magának. Miért? — nem is tudom. Túlságos őszintén szólva: minden nagyon meglepett, eleinte bántott is. Gyanútlanul ér­kezem egy idegen birodalom fővárosába, mond­hatnám védtelenül. Ideszólított a hivatala an­nak az úriembernek, a­kinek a nevét hordom és a franczia nagykövet felesége, itt tartóz­kodásának negyedik hetében levelet kap podoliai császár . Felségének öc­csétől, a­kit a nincs szerencséje személyesen ösmerni. Meg­lepett a dolog nagyon és volt egy gondolat, a melytől a hajam gyökeréig elpirultam. Miná­lunk otthon és Rómában, a­hol legutóbb vol­tunk állomáson, ebben a városban, a me­lyet — érzem — sosem szabad elfelejtenem, olyan különös dolgokat hallottunk a podoliai erkölcsökről. Császári herczegekről a kik ... és bocsásson meg Uram, beszéltek, egy per­czig, nem­ sokáig, órákig azt hittem, hogy Ön a franczia nagykövet feleségét kegyes össze­téveszteni a kisebb színházak ama hölgyeivel, a­kik, higgje meg Fenség, igen méltatlanul képviselik hazám nőit, a­kik tiszták és jóér­zésüek. Azután . . . Hogy is volt azután ? Elolvas­tam a levelét újra. A hangja fiús volt, éretlen és félszeg. Tizenhat éves. Ezért nem szabad haragudnia, ezért, hogy ezt így megmondom, bók akar ez lenni és ártatlan vagyok, ha nem sikerült. Szinte meghatott ez a hang és gon­doltam : igaz, a­mit ír, elfogódottságból, tisz­teletből nem mert velem személyesen megis­merkedni. És ennek egy kicsit már örültem is. Örültem neki, hogy ez is van még mai férfiben, a mesékre gondoltam, a­mit Podoliá­ról hallottam és ha azok igazak és ha Ön is igaz, akkor Uram az Önök nagy országa való­ban a végletek hazája. És azt akartam, hogy Ön igaz legyen és mert akartam, hittem a hangjának. Másnap, szép napsütéses délelőttön — az ég olyan királylányosan kék volt, mint nálunk otthon a Franche Comtéban, kék volt, mint a római boldogság napjai — elolvastam a könyveit. Előbb a drámai költeményt, a keresztelő­t, azután a verses kötetét, az Észak-Gyöngyei­ t. Ha szabad egy tudatlan asszonynak véleményt mondani, az első nagyon tisztességes munka, becsületesnek és jóhiszeműnek látszik és való­ban nem érdemelte meg, hogy a czenzúra és a sajtó a boulevard-darabok reklámját tűzi rá olcsó kokárdaként. Hiszem, hogy Magát is bántotta Herczegem, ez a zaj, a­melynek a darabja előkelően fölötte áll. A versek ? Jó Isten. A czím az nagyon szép. Észak Gyön­gyei, ez majdnem Puskin és egy darabig már örültem, hogy bennük is megösmerem azt a nemzeti zamatot és nedvet, a­melyet annyira dicsér vicomte de Vogüé, a­ki mint Ön tudja, nálunk sokat tett a podoliai irodalom nép­szerűsítéséért. De aztán, hogy olvastam a ver­seket, nem tudom, a franczia fordítás tette-e, de­­ ez a tiszta Verlaine. Lássa még a Maga nagy és érdekes hazájának borulataira, ködére, szomorúságára, földi és lelki csatákjára, a kínzó és mégis oly drága őszére sem talált eredeti szavakat. A podoliai őszt is a Chanson d'automne szavaival festi és nemcsak a szavak, de az ütem, a hangfestés is, minden. Uram, egy nagy ország nagy dinasztiájának fia, hogyan lehet ennyire idegen, más . . . Vagy talán épen ez az eredeti, a sajátos magukban, az idegent való keresés, az állandó kutatás, az idegen földek, városok, szavak, szabad mondanom, hogy nők, igen nők utáni vágyó­dás is. Olyan őszinte ez Magukban, hogy már szinte eredetiség, nemzeti jellemvonás. És most nagyon bocsánatot kérek Öntől, Császári Fenség, azért, hogy ennyire mertem őszintének lenni. Nem értek a dolgokhoz és Ön nem is irodalmi bírálatot várt tőlem. Úgy küldte el a könyveit, mint az arczképét (miért van Ön, Császári Fenség, a­ki katona is, min­den arczképén polgári ruhában?) és az arcz­képeit sem illenék bírálni, miért merem hát mégis megmondani, hogy jobb szerettem volna, ha a spleent, a mely az Ön végtelen hazájá­nak határt nem ösmerő síkjaira ráborul, a saját szavaival festette volna meg és nem azokkal, a melyekkel a mi költőink tűzdelték tele a Bretagnenak számomra olyan drága földjét . . . És most már alig is tudok, mit inni Magá­nak. Mit is mondhatnék még egy férfinak, a­kit nem ösmerek személyesen. Igaz, épen ezért őszinte is lehetnék Önhöz, őszinte, mint a történelem egy halott hőséhez (az enyém Julius Caesar, ha érdekli) és a ki . . . mégis .. . én azt hiszem, hogy az őszinte maganyilat­kozáshoz mindenekelőtt a személyi megszo­kás kell, egymás ösmerete, barátság, gyakran egy csöpp megunottság, talán gyűlölet is. Sze­retni kell a szokásait, egyik-másik szokására haragudni kell, mindenesetre ösmerni kell a szokásait annak, a­kihez őszinték vagyunk. És mi nem ösmerjük egymást, Császári Fen­ség, talán nem is fogjuk soha. Nem volna ennél könnyebb ugyan, a császár fivérének fia és a franczia nagykövet felesége, de Ön Uram, nem a szokásos módot választotta és ez a másik, a­melyiken először szólt hozzám, annyira különös, hogy nem is tudom: sza­bad-e nekünk ezután a rendes, megszokott módon megismerkednünk. Elvesznek mostani beszélgetésünk varázsa, (— mert azért van benne varázs, ha épen ezt akarta hallani —.) És hogyan mutatkoznánk be egymásnak ilyen levélváltás után — ezt a levélváltást pedig nem akarom folytatni. Nem merem, nem is tudnám. Nem akarom, Császári Fenség! Éts mégis, ha megkérdezett. Az Orsolya-Szüzek neveltek, húsz éves koromban férjhez mentem a kopenhágai követség titkárához, évekig Párisban éltünk, később, a­hol gróf Turennes-Lacour — a férjem — osztálytaná­csos volt a Quai D'Orsayn. Párisban sehogy­sem éltem, sem szépen, sem csúnyán. Sok emberrel barátkoztunk és igazán senkivel sem. Szép tavaszi reggeleken gyakran lovagoltam Issy felé, rétek zöld bársonyát, patakok kis ezüstcsókját keresve. Gyönyörű szénfekete paripám volt és Muleynek hivták, mert arábiai nemes állat volt. Három év előtt tüdőgyula­dásban halt meg, megsirattam és azóta kegye­letből nem ülök le hátára. A színházak közül csak aZ Operába jártam és a modern írók közül csak a legkitűnőbbeket olvastam. Sze­mélyesen egyiküket sem ösmerem. Van néhány flamand és németalföldi képem, a­melyre büszke vagyok. Másfél év előtt Rómába lyeztek át minket, az uram helyettesként be­ve­zette a nagykövetséget. Szép ó-palotában lak­tunk, ablakom egy ezer esztendős kertre nyilt és azt hiszem, hogy ott és akkor igazán bol­dog voltam. Még olaszul is megtanultam és tudnia kell, hogy ez nagy dolog, mert mi francziák nem tanulunk idegen nyelveket. A kedvencz színem a halványkék. IRTA LAKATOS LÁSZLÓ. (Folytatás.)

Next