Világ, 1911. november (2. évfolyam, 259-284. szám)
1911-11-01 / 259. szám
Szerda A demokrata és a milliárdos írta: Radó Sámuel Budapest, október 31. _ Az acéltröszt jelenlegi nagy válsága tulajdonképpen az amerikai demokrácia válsága. Aki az Egyesült Államok politikai mozgalmait figyelemmel kísérte, tisztában van azzal, hogy ez a jobbára pénzügyinek látszó esemény a mi világrészünkre is kiterjedő politikai fontossággal bír. Az amerikai Unió a tiszta demokrácia hazája. Minden, ami a programmban mint ideális követelményben foglaltatik, amit úgyszólván a demokrácia szeme-szája megkíván, azutolsó hajszálig meg van valósítva. Az államfőt négy évre választják és ez a frakkos király, ahogy a washingtoni Capitol ideiglenes lakóját nevezik, hivataloskodása elmúltával visszatér a polgárság soraiba. A népszuverenitás a maga teljességében érvényesül, amennyiben nemcsak a törvényhozó testület tagjai, hanem a végrehajtó és bírói hatalom közegei is választásútján nyerik a mandátumot. Ezek a népszerű intézmények azonban nem jártak azzal az eredménynyel, ami tulajdonképpen végcéljuk volna, hogy ugyanis a széles néprétegek és a nagy tömeg boldogulását biztosítsák. Hogy a nagy demokrataköztársaság sivár és korrupt közállapotai erősen megingatták a demokrata elvbe vetett hitet, az kétségtelen. Bizonyos, mindinkább előtóduló antidemokrata áramlatok Európában főleg arra vezethetők vissza, hogy az emberek csalódással fordultak el az amerikai közélettől. A nép joggal vetette fel azt a kérdést: Miért küzdjünk a demokrata ideálokért, ha azoknak megvalósítása sem erkölcsi, sem anyagi emelkedést nem jelent? És a demokrata átalakulás valójában csak annyit jelent, hogy az elnyomónak nevét változtatjuk, amennyiben a kiváltságot nem többé egy történelmi család ivadéka, hanem egy jött-ment, felcseperedett milliárdőr, mint Rockefeller, Morgan vagy Harriman élvezi. Ez az elmélkedés a trösztök elleni harcnak előidézője. A nép valódi barátai, az igazi demokraták, annak a tudatára ébredtek, hogy Tocqueville ideális képe a demokrácia vívmányairól jámbor illúzió volt. A kapitalista kora, a fehérfüggönyös szoba, Chopin-etude, élet, szerelem... És a német leány, amikor sírva és utolsó argumentumként Heinével akart megvesztegetni. A kopár sziklafal, ahol elhagyott, szomorú fenyőként fogok állni... A kétségbeesésnek ez a romantikája, mennyire hidegen hagyott akkor. Istenem, mit tudtam, hogy én csak szerény, magyar akác akartam lenni, kicsinyke lombbal a nap tüzén, halvány árnyékomba ölelve valakit, aki nem ő, aki minden, akiért kiállnék az országútra és csendesen meghalnék, ha jön az ősz. Mit tudta ő, hogy akkor Heine is csak az a gomb volt, amit a kabátjával együtt levet az ember, ha egyszer tovább akar menni, ha tovább kell menni. | ' | | És tegnap, tegnap Utolértem a szivemet, megtaláltam odaroskadva a zongorára, ahol finom, vékony leányujjak táncoltak egyszer, összekuporodva, sápadtan találtam rá, amint a néma hurokról régen elhalt akkordját leste egy Chopin-etude-nek... Fekete árnyékok összekuszálódnak és elélhúznak a szemem előtt, mint nagy, fekete gyászhajók, melyek viszik, viszik az emlékeimet temetni és a másik oldalról visszahozzák ismét elevenen. Álmatlan, hosszú éjszakák, ugye, ez a szerelem?... ó, tudom, nem vagyok tragikus hős, ember vagyok, akinek sorsa, hogy feledjen, hogy feledtessen. Tudom, hogy csak egy megszeppent öreg gyerek vagyok és mégis... most itt fekszem, lehunyom a szemem és a szívemre ,szorítom a két hideg, remegő kezem... vagy inkább a trösztös fejlődés elhervasztotta a demokrácia reményeit. A szabadelvű institúciók alapjában véve azon kispolgári társadalom testére voltak szabva, melynek eszméi 1789-től 1830-ig uralkodtak. A proletárság aspirációi, a pauperizmus, a munkanélküliség, a tőkék óriási koncentrációja, az időszakonként kitörő ipari válság csapásai, az óriási sztrájkok pusztításai ebben a korszakban vagy teljesen ismeretlenek, vagy olyan újszerű jelenségek voltak, melyek politikai következményeit még nem tudták kellőképpen mérlegelni. A társadalom, mely a demokrata hitvallást életre keltette, jobbára városi kisiparosokból állott, kiknek körében ki volt zárva, hogy az iparos takarékossággal és szorgalommal vándorévei után önállóságra és polgári jólétre ne vitte volna. Ebben a társadalomban a nyomor rendszerint a hanyagság büntetése, de nem a krízisek következménye volt. Az újítási kedvnek és az élelmességnek alig nyílt tere és sem gyári tömegtermeléssel, sem vakmerő spekulációval nem lehetett milliókat összeharácsolni. Ebben a korszakban alapították az óceánontúli köztársaságot. A vagyoni különbség az egyesek közt akkor aránylag szűk határok között mozgott. A pénzkirály, a milliárdőr, aki több százezer alárendeltnek parancsol, aki a vasutak és bányák összességét hatalmába keríti, aki a törvényhozást láthatatlan sodronyokon rángatja vagy a gazdasági élet felforgatásával megfenyegeti az az egész tájkeletű típus teljesen hiányzott a demokrácia bölcsőkorában. Ezzel meg is jelöltük volna a régebbi demokráciának hibaforrását és meg kell emlékeznünk arról, hogy Tocqueville annak idején mint az Unió egyik nagy előnyét dicsérte, hogy az egész országban alig találni milliomost, hanem csupán középsorsú polgárokat, ami az egyenlőség és testvériség szellemét nagyban növeli. Mainapság pedig a hivatalos statisztika megállapította, hogy az Unió jövedelmének hét tized része a lakosság egytized részének kezében gyülemlik össze és Newyorkban a pauperizmus olyan méreteket öltött, hogy minden tizedik lakó a szegényházban végzi életét. Sem a politikai elmélet, sem a gyakorlat nem tudta eddig ennek a gazdasági evolúciónak kihatását teljes terjedelmében felismerni. A szocializimusnak, mely ezen átalakulást legelőször politikailag használta ki, nem volt semmi talaja az individualizmus hazájában. Erre a térre nem tudtak és nem akartak átmenni. A szocializmus történeti jelentősége abban van, hogy eltérve a régi demokrata Programmtól, a népesség anyagi helyzetét, a nemzeti vagyon eloszlását mint a politikai jogosultság nagy tényezőjét mutatta be. Tiszta dolog, hogy oly társadalomban, melyben a vagyoni különbségek a demokrata egyenlőségnek annyira ellentmondanak, mint az Unióban, a demokrata intézmények elsorvadnak és szellemükből ki lesznek forgatva. Amint már fent jeleztük, a milliárdos vagyon politikai visszahatását eleinte nem mérlegelték és abban jobbára a gazdasági közállapot fényes tünetét, az életrevalóság diadalát látták. Később ugyan észrevették, hogy a 1 milliárdok csak a népjólét rovására, a verseny elnyomása, a kisexisztenciák tönkretétele által keletkezhetnek, de hogy a milliárd politikailag is mint a ciklon minden önállóságot elpusztít, minden ellentállást elsöpör vagy lekenyerez.. Ahol egyetlenegy polgár hatalmában áll több százezer választót megvesztegetni, ezen emberek vezéreit terrorizálni és megvásárolni, ott demokrata uralomról szó sem lehet. Mint jájszó hangzott fel nemrég a washingtoni képviselőház termében: Rockefeller kisujja vastagabb, mint a kongreszszus karja! Hiába hoznak Amerikában, úgy, mint egyebütt, a szavazatvásárlás ellen szigorú rendszabályokat. Ezek jobbára hatástalanok és alig változtatnak a politikai erkölcsökön. Hiszen a baj nem az emberi romlottságban van, hanem abban a kényszerhelyzetben, melyben a szegény ember rendszerint szülő is. Törvény szerint a választópolgár egy a közjólétben nagyon érdekelt önálló egyén. A valóságban azonban olyan életkörben mozog, melyben ő csak öntudatának mindennapi elnyomásával, meghunyászkodással tud a kenyérért való küzdelemben megállani. Ez a helyzet megtöri gerincét, megpuhítja lelkét, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ő a népfelség jogából részét kivegye és nem i,s bir annak tudatával hogy jogának elvesztegetése által aljas és magára nézve is káros cselekményt követ el. A demokrácia jövő feladata, melynek fölismerése éppen a tröszt elleni harcban nyilvánul meg, tehát az, hogy elveit, melyeket az antikapitalista időben felállított, a mostani gazdasági viszonyoknak megfelelően átidomítsa és a polgári függetlenség anyagi feltételek javítsa. Hogyan akarják ezt egyes intézkedések által Amerikában és Angliában elérni, az még meglehetősen homályosan kóvályog a fejekben. Az a tudat uralkodik azonban a közvéleményben: a demokrácia és a milliárdizmus összeférhetetlen. Az egyiknek pusztulnia kell, hogy a másik fenmaradhasson. Ekörül folyik most a nagy harc, mely fölötte viszontagságos és válságos és egyhamar nem fog dűlőre jutni. A plutokrácia könnyen nem adja meg magát és a probléma, hogy lehet a milliárdőrök hatalmát megtörni anélkül hogy az ország gazdasági életén halálos sebet ejtsenek, egyike a legnehezebb kérdéseknek, melyek elé a sors államférfiakat valaha állított. És éppen ennek a küzdelemnek előre látott borzalmai riasztották el a nép vezéreit attól, hogy e harcba bocsátkozzanak. De ez a habozás viszont csúnya foltot ejtett a demokrácia tiszta becsületén, úgy hogy egyebet nem hallott a világ, mint a csalódás hangját: «Vége a demokráciának! A plutokrácia egészen hatalmába kerítette a nép uralmát. A demokrácia is csak formalisztikus jelszó és nem tudja elejét venni a korrupciónak és romlottságnak!» ! De a demokrata elv nemcsak politikai programns, hanem egyszersmind az emberiség legbensőbb érzéséből folyik, úgy hogy a demokrata fejlődést nem lehet letiporni anélkül hogy az ember legnemesebb érzésén át ne gázdoljanak. Az ember veleszületett természeténél fogva önálló, független lény. Egyszóval az ember dacos állat, melyet az arisztokrata állatszelídítő ketrecében idomíthat és parancsolgat neki, míg vére fellázad és kényurának nekitámad. Ezért lehetetlen a demokrata eszmét végképp legyűrni és elnyomni. Mert minden fejlődés és minden nemzeti haladás az emberi önérzeten, az emberi méltóság tudatán alapul, melynek csak a demokrata világfelfogás szolgáltat igazságot. És még a demokrácia tévedései sem csorbítják annyira őseréjét, hogy elévülhetetlen jogait ne szerezhesse vissza, amint ezt az Unióban jelenleg folyó trösztellenes küzdelem mutatja. Budapest, október 31. : Gyűlések a választójogért. A tahi választókerület ellenzéki pártja Tabon, október 29-én a katonai javaslatok ellen tiltakozó népgyűlést tartott. A gyűlést dr. Mérey Vajda Elemér nyitotta meg, majd Pelczéder Ágoston a szociáldemokrata párt nevében a választói reformot sürgette. A temesvári függetlenségi pártok, valamint a vidéki függetlenségi szervezetek november 5-én nagygyűlést rendeznek. A gyűlésen a temesvári Kossuth-párt és Justh-párt együtt vesznek részt és a benyújtandó határozati javaslatban egyrészt állást foglalnak a katonai javaslatok ellen, másfelől követelni fogják a választói reform mielőbbi megvalósítását. A központ részéről a nagygyűlésen való megjelenésüket megígérték Désy Zoltán, gróf Károlyi József, Földes Béla, Lovászy Márton és Zlinszky István, továbbá Nódy Gyula. VILACI 1911. november 11. 3 Megüresedett mandátumok. Debreczenből táviratozzék: Hajdumegye központi választmánya mr Kovács Gyula alispán elnöklete alatt ülést tartott, amelyen a nádudvari kerületben megejtendő képviselőválasztás határnapját november 13-ára tűzte ki. A választási elnök Kiss Ferenc esperes''lesz. A függetlenségi Kossuth-párt .Vesz-