Világ, 1912. május (3. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-01 / 104. szám
naptár 1KI 1 má f „ c 1 Május első10 33 lüül, ma J u S 1.esztendőnek legbájo-Flz első világ . * '_i _* 3 virágzásnak, a rekiállitás csj esi menynek ígérete. Nem Málta választották a munkások ezt a napot világraszóló munkásünnep megülésébe. A munka legelső nagy ünnepét, a legelső világkiállítást, a londonit is e napon nyitották meg 1851-ben. A kiállításnak gerince az akkori világcsoda, a Hkristálypalota volt. A nagy látványosság október 15-ig volt nyitva s hétmillió ember látogatta avilág minden részéből, amit csak egyszerű statisztikai adatnak hozunk föl, mert ez a szám eltörpül a későbbi világkiállítások látogatóinak száma mellett. Az is csak egyszerű adat, hogy a «nagy napon», a kiállítás fő ünnepén, október 8-án 103.000 ember tolongott a kristálypalotában. Sokkal érdekesebb e numerosnlál azt, hogy ez alkalommal adtak egymásnak találkát a föld nemzetei, mert a látogatók közt nemcsak európaiak, hanem törökök, arabok, kínaiak, hinduk s egyéb ázsiaiak is voltak. Ezt az első világkiállítást gyorsan követte a többi: az 1855-iki Parisban, az 1862-iki Londonban, az 1873-iki Bécsben, az 1876-iki Filadelfiában, s azután ismét Parisban, Brüsszelben, Chicagóban. Ezek már nem pusztán az ipar, kereskedelem és művészet kiállításai voltak, hanem egyszersmind óriási mulatóhelyek is, mindenféle trükkökkel, látványossággal csalogatván és vonzván a közönséget. A világkiállítások közvetve nagy hasznot hajtanak ugyan az illető országoknak, de maguk szinte kivétel nélkül hatalmas deficittel szoktak végződni. Érettségi írta: Váry Rezső Szeptember elején visszajöttek avakációra elszéledt diákok. A kis kollégiumi város ismét élénk lett, mert az utcákon a vidámképű, a nyári naptól megbámult fiukkal egyidejűleg előbukkantak a kurtaszoknyás kislányok is. Mindegyik szívdobogva leste, hogy megérkezett-e az ő lovagja, aki róla olvas föl verseket az önképzőkörben, vele táncol legtöbbet a tánciskolában, meg a diákmajálison és őt kisérgeti naponta a felsőleányiskolától egészen az utcasarokig... A Veni sánc te megvolt, az ünnepélyes megnyitó szintén, amelyen éppen oly unalmasan és hosszadalmasan mondta el az igazgató évről-évre ugyanazokat a gondolatokat, a tanárok is a régiek voltak, csak éppen a szalonkabátjuk lett még kopottabb. A «Szózat» feléneklése után a diákok az osztályaikba vonultak be. Most fogja az osztályfőnök az órarendet lediktálni, a fiukat elültetni és egyéb mondanivalóit közölni. Míg ő késik, addig a fiuk szemlét tartanak egymás fölött. Aki csak diák volt, jól tudja, hogy minden osztály zárt testület, mindegyiknek megvan a maga külön szervezete, szelleme, hagyománya és hogy úgy mondjam, a becsülete is. Egymás között jó pajtások, de a többi osztálybeliekkel szemben tartózkodók. Miután a fiúk elhelyezkedtek a padokban, egy nyúlánk, csinosképp, gondosan fésült és dandysen öltözött fiú ugrott a padok elé és számba vette az osztályt. Hmy látszik ő, volt a vezérv — Itt vagyunk-e mind a harminckettőn, fiuk? A pajtások hangosan jelentkeztek, összevissza, ami nagy lármával ment. — Olvasd föl a névsort, Aladár, — indítványozták többen. Fellegi Aladár, mert ő volt a vezér, elővette vadonatúj noteszét, amelylyel a könyvkereskedő minden diákot megajándékoz és amelybe már előre beírta a tavalyi névsort. Ez az első teendője minden diáknak. — Jelen! — hangzik mindegyik név után, tehát teljes a létszám. Az ötödik osztály óta a nyolcadikig együtt vannak, érthető tehát, hogy erős összetartás fejlődött ki közöttük. De ime, csak most veszik észre a fiúk, hogy egy idegen, egy új alak is van közöttük. Ott ül a legutolsó padban, oly csendesen és szerényen, hogy föl sem tűnt. Az osztályban nyugtalanság vett erőt, kíváncsian, de egyszersmind barátságtalanul pislantottak hátra feléje. Az új osztálytársnak ez szemmel láthatólag rosszul esett. De megembereli magát, kilépi az osztály elé és megáll Fellegi előtt. — Gáspár János vagyok, kérlek, mutass be az osztálynak. — Szervusz, — fogadta Fellegi és keményen kezet fogott vele, mint ahogyan diákok között szokás, akik imigyen tudják ki, hogy mi lakozik a másikban. Ha aztán úgy visszaszorít a másik, hogy a csontja ropog belé, akkor már is megvan a becsülete az új embernek. De Gáspár ezt nem látszott tudni vagy figyelembe venni. Mindazonáltal imponált szerény és komoly föllépése, bár igen egyszerű ruhája és fakó nyakkendője szemet szúrt a dandyskedők előtt. — Honnan jöttél? — kérdezte Fellegi. — Erdélyből... — Hogy kerültél hozzánk? — A gyámom küldött ide, mert itt lakik egy távoli rokonom. Egy kis szünet, mely alatt a fiúk halkan beszélgetnek. A messzi földről jött góbéfiú érdekelte őket. — Milyen tanuló vagy? — szólalt meg vékony hangon egy nyurga, sápadt fiú. — Elég jól végeztem, — szerénykedett Gáspár. —Milyen volt a bizonyítványod,? — faggatta tovább az előbbi. — Jeles... — Tiszta? — Igen. Egyszerre néma csend lett. Látni lehetett, hogy néhány fiú elsápadt. Különösen az előbbi halványarcú fiú lövellt feléje féltékeny pillantásokat. — Nálunk nem adják oly könnyen a jeleseket, — sipított egy szeplős fiú. Bizonyosan ez is félt a vetélytárstól, mint az előbbi. Gáspár nem is felelt a rosszmájú megjegyzésre, hanem csendesen visszaült a helyére. — Ma délután összejövünk a ligetben. Szívesen látunk... — invitálta hetykén Fellegi. Gáspár zavartan mentette ki magát a meghívás alól. Gúnyos hahota támadt az ártatlan mentegetődzésre. És ki tudja, mennyit csipkedték volna még a szegény fiút, ha be nem toppan Szalmás osztályfőnök. A hórihorgas, kopaszfejű és fanyarképű Jimjigy Szerkesztőség* Előfizetési árak: III. évfolyam Budapest, 1912 SZERDA május 1. 104. szám Májusi forradalom Budapest, április 30. Ide írjuk azt a jelentéktelen kis esetet, amely tegnap történt meg egy hatvanötös számú villamos-kocsival. Ez a nevezetes villamos-kocsi, amelynek a budapesti forradalmak történetében nagy szerepe van s amely egykor muzeális jelentőséggel fog birni, tegnap óbudai emberekkel megtömve, végre megérkezett a Császárfürdő elé. Az eső zuhogott s a megázolt emberek könyörgésre fogták a dolgot. A könyörgés tárgya az volt, hogy a kocsi döcögjön tovább Ó-Budáig, indokai pedig a következők: egy félóra óta nem jött óbudai kocsi, az eső esett, a kocsinak végre mindegy, hogy kerekei hányszor fordulnak meg. Ezek az egyszerű érvek nem hatottak. A villamoskocsi személyzetét nem indították meg sem az érvek, sem a könyörgés, sem az eső. Egyikük elménckedni akart és így szólt: — Ha sietnek, menjenek frakkeren! Ez az elmésség az, ami az eseményt jelentőssé teszi r" a pesti forradalom kiinduló pontjává. Mint a törökök Mahomed futásától, ettől a pillanattól fogjuk mi számítani azt a nagy forradalmi átalakulást, amelyen e csillogásában is szomorú fővárosi életnek végbe kell mennie. Mert e pillanatban történt meg az a régen várt esemény, hogy elszakadt a közönség türelmének fonala. E pillanatban kirepültek a kések a zsebekből. Esernyők emelkedtek vészes fenyegetéssel a levegőbe s mivel a forradalom kitörésére a májusi idő megadta a kellő hangulatot, a lázadó tömegben hirtelen revolverek is láthatókká lettek. A viccelő villamoskocsis e jelenet láttára rémülten csavaritott egyet kocsija kormányrúdján s elindult Ó-Buda felé. Azóta a hatvanötös már megjárta az utat egynéhányszor, az eső is elállott, a haragvó emberek is megnyugodtak. De a forradalom megvolt. Az első, a komoly, a frázistalan forradalom, amelyről Budapest történetírói egykor meg fogják állapítani, hogy a jobb kor hajnalhasadásának első biztató sugara volt. És most tegyük félre a tréfát és vegyük elő az okulást. A tegnapi utcai jelenet komoly intelem azoknak, akik ezt az egész nyavalyás komédiát, amely utcáinkon folyik, közlekedésnek nevezik. Régen jósolgatjuk, hogy a közönség türelme egyszer mégis csak fogytán lesz s olyan eszközökhöz fog nyúlni, amelyeknek alkalmazását bölcs dolog volna megelőzni. Mindenki ismeri a villamos közúti közlekedés ezer baját, az egész főváros közönsége angyali türelemmel várta, hogy végre rendet teremtsenek. Föllélegzett, amikor egy odiózus hátterű személyi válság kapcsán azzal a reménynyel töltötték el, hogy most már minden rendben lesz.