Világ, 1913. július (4. évfolyam, 154-180. szám)
1913-07-01 / 154. szám
Szerkesztőség VI., Gyár-utca 4. sz. _______________________________________________________ — Hirdetések felvétetnek Budapesten A Telefon 58-00, _ a szerkesztőé HHR ÉBEHK VILÁG kiadóhivatalában, Blicknerl. •1-58. Kiadóhivatal VI. Gyár-utca 4 ^___ Győri és Nagy, Paulus és Társa, Telefon 81-90. Előfizetési árak a ^IgSk JSf aggj jgga --''"TTT"s. JSpjgPjk jEeMr Tenczer Gyula, Leopold Kornél magyar korona országaiba, Ausztriába sBSm «HSj jöSgSKW wt&i). mffiT és Ernő, Eckstein Bernát, Mezei és Bosznia-Hercegovinába. Egész évre MgjlEgpSgap r~ff .) tjSjSm «88» Antal, Schwarz József, Mosse Uu-23 korona, félévre 14 korona, negyed- JgW ifffff ^ / JSrwffia llHfgUwfW dolf Hirdetési irodákban. — Bécsben* évre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 ^ggfflk ■glgi QBv • JaW lili» llfls M. Dukes Nachf. Hausenstein és fillér. Németországba, a német birodaláfsi ||||| ||||||| ||jBr ^^^fTfirrignwmiriTi^^%ii iBSlk will Vogler, Rudolf Mosse, Uduard •om államainak területére negyedévre i&Hg M||| ^SIIIfl ippg Braun, Heinrich Schalek, Bock 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. 80 fill. und Herrfeld. — Berlinben: Df A »VILÁG* megjelenik hétfő kivéte- Jr. Bumenreich, Berlin^Wilmer lével mindent^- írnnépnapok ut án is. ^ dorf, Holstinniche-Strasse 27. IV. évfolyam Budapest, 1913 KEDD junius l. 154~ikszáki A viz Budapest, junius 30. Azon a napon, melyen az aratásnak meg kellett volna kezdődnie, kilépett medréből a Temes, a Maros, a Béga, Temes, Krassószörény, Hunyadmegye egy része viz alatt áll; virágzó községek pusztultak el; az egész termés veszendőbe ment; ember, állat hajléktalan és éhségnek kitéve; s mindez azon a vidéken, amely még alig tudta valamiképpen kiheverni a két év előtti árvízpusztítás nyomorúságát. A romokon csak lassan kezdődött meg az új élet; az elpusztult házak egy része még ma sem kész; az állatállományt, ami akkor veszendőbe ment, még nem lehetett pótolni, s annak a tizenöt millió kárnak, amit két év előtt az árvíz okozott, még csak kis részét tudta a munka, a szorgalom, az igyekezet és a takarékosság helyrehozni. És most, két év után, ismét egy tenger képét nyújtja a délvidék nagy része. Egy tréfás olasz közmondás szerint: piove, governo ladro, annak is a gaz kormány az oka, ha az eső esik. Ha nem is lehet az árvízből tőkét kovácsolni a kormány ellen, kétségtelen, hogy azért, ami történt, őt is felelősség terheli. Váratlan elemi csapások ellen nem lehet védekezni, s nincs az az előrelátás, amely ezt elháríthatná. De ez az árvíz nem volt olyan, amely meglepetésszerűen jött volna, hisz minden évben szinte törvényszerű szükséggel következik be, s csak szerencse dolga, hogy a megdagadt folyamok minő mértékben lépnek ki a medrükből és mekkora az a pusztulás, melyet okoznak. A délvidéki árvíz nem váratlan, s majdnem előrelátható. Ha egyik évben nem következik be, az már különös kegyelme a véletlennek, az időjárásnak, s ott lenn a gazda nemcsak a fagytól, a szárazságtól, a jégtől s a sors egyéb szeszélyétől féltheti a termését és vagyonát, hanem a víztől is, amely ha egyik évben nem önti ki a házából, mint az ürgét, a másikban egészen biztosan. Hogy ez bekövetkezhetik, s hogy ez ellen kellő védelem nincs, abban a kormányt is terheli mulasztás. Hollandia egész területe vagy méterrel mélyebben fekszik, mint a tenger felszíne, s az okos, előrelátó holland nép egy egész országot meg tud védeni gátakkal a tenger árja ellen. Ne mondja tehát senki, hogy három kis folyó szeszélyes vize ellen nem lehet megvédeni az országnak gazdaságilag olyan jelentős részét s aránylag kis területet, mint az, melyet az árvíz majdnem minden évben elpusztít, mert vagy egyáltalán nincsenek védművek, vagy azok, melyek vannak, elégtelenek. Ha már egy kissé esősebb időjárás, minő volt az elmúlt hetekben, elegendő ahhoz, hogy három megye víz alá kerüljön, akkor az az árvédelem rossz és nem megfelelő, mert nem arra az időre kell a védgát, amikor sem hó nem esik, sem eső nem esik s a szárazság miatt a folyók vize megapad, hanem éppen akkorra, amikor minden szinte összejátszik, hol a veszedelmet növelje. A napokban, mikor a kormány harmadik Duna-öblözet ármentesítésről törvényjavaslatot terjesztett a képvselőház elé, a javaslathoz csatolt indoklásban kimondja, hogy a lakosság kötélén ezt a saját anyagi erejéből végi hajtani, még akkor is, ha az állam sgélyben részesítené. Az elv így felállít’ nem helyes, s nem lehet helyeselni, hol az ármentesítésnek végrehajtását az i lám pironkodva, és mentegetőzve tes. Az önsegély ma már túlhaladott dolg akkor, mikor az állami gondoskodás közélet és a szociális élet minden kérdsébe olyan kíméletlenül avatkozik be. Ha az állam egyszer rálépett a nagy rásajátítás útjára, s amikor a polgáraim önrendelkezési joga elé mind több mind magasabb gátakat emel, akkor kötelességekből is ki kell vennie a részét, s ha a jogok nagy részét kisajátította, ki kell sajátítani a kötelességeket is. Az állam, amely a maga egész hatalmával, politikájával, gondoskodásával arra törekszik, hogy a földjáradék emelkedését biztosítsa,éppen csak az ármentesítésnél, és utak építésénél helyezkedik arra az álláspontra, hogy az fizesse meg költségeit- akinek belőle közvetlen haszna van. Az utakat megfizetteti a megyékkel és a községekkel, az ármentesítést az érdekelt birtokosokkal, s miután az egyes ember vállaira ily módon aránylag nagy teher hárul, mert Lohengrin írta: Rene Pál Csak a vidékről Pestre vetődött fiatal emberekben van meg az az elvitathatatlan színészi képesség, melynél fogva soha sem lehetnek színészek. Talán igazságtalanság ez az általánosítás, de életemben még egyetlen szavaló, éneklő dilettánssal se találkoztam, aki nem valahonnan vidékről jött volna Pestet boldogítani. Rendszerint zsúrokon találkoztam velük és nagyon, de nagyon borzadtam tőlük. Közülük való volt Lánszky Ödön is. Már vagy fél éve ismertem és utáltam, mielőtt személyesen is szerencsém volt megismerni őt. Addig csak hírből ismertem. Családomban és környékén egyébről se beszéltek, mint Lánszky Ödönről. Unokanővéreim sóhajtozva beszéltek róla, unokanővérem barátnői az ő szellemes kiszólásaival traktáltak, unokaöcséim az ő nyelvén beszéltek, unokanővéreim barátnőinek mamái pedig valamenynyien a vejüket vágyták benne titkosan. Az unokanővéreim, a barátnőik és az összes mamák szerelmesek voltak belé. Valahány unokaöcsém valahány barátja Lánszky Ödön módjára öltözködött, egy centiméteres angol gallért hordott, cérna vékony nyakkendőt, mely a mellény kivágásában a csípőkig futott, bütykös amerikai dzsig-cipőt, bokafogó nadrágot, kicsi puha kalapot és két párnát a vállakon. Valamennyi jobban dzsiggért, mint Johnson, különben énekelt, mint Saljapin, értékesebb muzsikus volt, mint Zerkovitz és szellemesebb, mint Bernard Shaw. Ha még mindehhez hozzávesszük, hogy valamennyien jobb él beszéltek angolul Shakespeare-nél, érthető, hogy diszkrét borzalommal visszavonultam családomtól és éppenséggel nem kerestem a Lánszky Ödönnel való ismerkedést. Van azonban ezekben az emberekben valami a sorstragédiák végzetszelleméből: nem lehet elkerülni őket. Egyszer csak eljönnek, mint a sötétség Ostwaldért és rázuhannak az emberre, akár a Björnstjern hegyóriása a beteg asszonyra. És elgázolják az embert irgalmatlanul, ahogyan az oroszlánfejű norvég soha, de sohasem tudta volna megtenni. Az emberek, akik nagy dolgokkal vannak elfoglalva, nem is sejtik, hogy ezek az individuumok, együtt és külön, mekkora veszedelmet jelentenek a pesti társadalomra! Ragályos járvány a szereplésük, melynek a terjedését a világ valamennyi közegészségügyi hatósága se tudja megállítani. Házról házra családból családba viszik az ízléstelenség és a dilettantizmus bacillusait, beleültetik a fiatal leánylelkekbe, éretlen ifjak életébe és érett anyák gondolkozásába. A közönség, az is amelyik olvas, amelyik színházba jár, amelyik nem olvas és nem jár színházba, úgy táncol, ahogyan ők hegedülnek, ők pedig valamennyien hegedülnek és mind jobban, mint Kubelik. Paganini is csak azóta forog a sírjában, amióta ők hegedülnek. Szóval, hiába volt minden, nem tudtam elkerülni Lanszkyt. Egyik unokanővéremnek megvan az a rossz szokása, hogy minden születésnapját megünnepli. Ez is a Lanszky-iskola eredménye. Ennek a zseni egyetemnek a kisdedei ugyanis mind olyan nagy eseménynek tartják azt, hogy egyszer csak megszülettek, hogy a nevezetes nap minden évfordulóját óriási ünneppel megünneplik. Az ünnepek ünnepelt rendezője természetesen mindig Lánszky Ödön. Mást nem is ünnepelnek, csak őt, még az ünnepeltet sem. Miután pedig unokanővéreim, unokanővéreim barátnői, unokanővéreim barátnőinek mamái — kellő ökonómia híján, — elmulasztották az alkalmat, hogy valamennyien egy napon szülessenek és igy csak egy alkalmat adjanak Lánszkynak, hogy évenként ünnepeltesse magát, — alig van napja az évnek, hogy valahol valakinek a születésnapján ne ünnepeljék ezt a derék férfiút, akinek ennek folytán már aludni sem volt ideje és jórészt csak áltában, a saját vállain, alkalmazott párnákon aludta ki magát. Háromszázhatvanöt nap van egy esztendőben és háromszázhatvannégy napig sikerült elkerülnöm Lánszkyt, a háromszázhatvanötödiken azonban — még most is irtózattal gondolok e pillanatra, — elébem toppant a végzet, rám zúdult a hegy, ott állottam Lánszky előtt. Rögtön megismertem. Háttal az előszoba ajtónak támaszkodva, fáradtan, hátraszegett fejjel és lehunyt szemmel beszélt. Molett, kis tizenhat esztendős leányhoz intézte szavait, melyek azonban a körülötte állóknak is szóltak. — Nézze, kis Birike, — mondta, — én erről magának nem beszélhetek. Maga egy kis leány, én pedig egy fáradt férfi vagyok. Ha magácska úgy fogja ismerni a férfiakat, mint én a nőket, biztosítom, maga sem fog róluk beszélni. Én értem Strindberget, magácska persze még nem ismeri őt, majd megismeri. Strindberget a férfiak akkor ismerik meg, amikor már utálják a nőket, a nők pedig, amikor már utálják a férfiakat. Szóval, majd magácska is megismeri, legyen nyugodt. Én és Strindberg gyűlöljük a nőket, de amíg Strindberg azért gyűlöli őket, mert megcsalták őt, én azért gyűlölöm, mert szerettek. Egyszer, ó.