Világ, 1920. január (11. évfolyam, 1-27. szám)
1920-01-01 / 1. szám
Szerkesztésig is kiadóhivatal, Andrássy-út szám. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 220 korona, félévre 110 korona, negyedévre 56 korona, egy hóra 20 korona. A,VILÁG* megjelenik két fő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 80 fillér. XL évfolyam Hirdetések felvétetnek Budapesten a VILÁG kiadóhivatalában: Blockner J. Győri és Nagy, Jaulus éa Tsa, Tegeze Gyula, Hegyi Lajos, Leopold Gomel Schwarz József, Mezei Antal, Mosat Rudolf, Eckstein Bernát hird. irodákban Bécsben : Hausenstein és Vogler, M Dukes Nachf., Rudolf Mosse. Berlin bin Rudolf Kolban, Berlin NW. Unte den Linden 40/4x8. Budapest, 1920 CSÜTÖRTÖK január 1. 1-ső szám Bucsu. Meghalt su Esztendő. Tivornyás halotti toron ,böréje gyülekezők keserű pohárból gyűlölet-mérget fognak az éjjel a szeme közé vágni: négyszáz év óta ilyen gonosz fia még nem volt a magyar időnek. Ponyváról került borzalmat, ennyit — Mohács óta — még nem hordott egy rakásra a nagy rongyszedő, a sors. Kegyetlen diktatúrát hozott az iszákjában, aminőnél zsarnokibb még nem súlyosodott emberéletekre. Félőrültek és egész gazemberek szeszélye tarantella-táncot járatott egy nép lelkével s fejtetőre állította azt is, amit legszentebbnek hittünk. S bár fojtogatta volna vasmarhával mindazt, ami anyag, ami test, ami sárarany, de hagyta volna szabadon az egyetlen kincset, amiért élni érdemes: a gondolatnak szabadságát. De kétes tudatossággal éppen arra feküdt rá leginkább, ami az embernek fontosabb az életre, mint a pénz, a hatalom, vagy a levegő; ráfeküdt a lélekre s vörös kovászával egyszínű degesszé akarta összegyúrni millió ember millió törekvését és szándékát. S azt érte el vele, hogy soha oly tisztán nem állott előttünk az ideál, amelyet évszázadok óta kergetünk hiába s amelyet a múlt század végével is csak hazug, ál formájában tálaltak fel méregkeverék a magyarság asztalára: hirdessenek bármi panaceát, az egyetlen, ami gyógyít és éltet, a szabadság. És tisztábban látjuk, mint valaha, amit az iskolában értelmetlen szajkó módjára váltig ismételtettek velünk: minél súlyosabb az elnyomás, minél terhesebb a diktatúra, annál nagyobb erővel tör fel a lelkek mélyéről a sóhajtás, ampit szabadság után valósnak hívnak. ■iléti integritás cukorjába bujtatott ■get: a jlII- internacionalét hozta ma- 0„,dj, aminek mi köze sincs a munkaértékelés gazdasági internacionaléjához, vagy a nemzetközi jogélet felé a technika vívmányaival egyarányban közeledő lelki internacionaléhoz, vagy a Goethék, Rolandok és Barbusseék nemzetek fölötti szívösszecsendüléséhez. S azt érte el vele, hogy a nemzeti öncéluság viaskodásra feszült izmokkal ébredt fel abból az évszázados álmából, amibe a bécsi lethargia s a csöndesszívós szláv expanzió elringatta. Azok, akik ezt az öncélúságot eddig más-más utakon járva keresték — s aki más után járt, azt nyomban lehazaárulózták — kezdenek tisztábban látni. Bevallani még nem merik, de át-átveszik egymás eszmevilágából azt, amit abban értékesnek látnak. Régi barátságok, amiket a haszonlesés mára forrasztott felszínesen együvé, szertepattannak, mert a jóhiszeműek minden oldalról lerázzák magukról a köréjük fonódott parazita réteget, a jelszavakon élősködőket, a kis haszonlesőket, a hordó tetején szavalókat, a piszkot, a mocskot. ■Becsületes hittel hitt ez a nép mindennek és mindenkinek, tisztességet tételezett fel ellenségben, szomszédban egyaránt. S inkább a maga fajtáját marcangolta pártoskodó váddal és panaszszal, mert álmában sem mert arra gondolni, hogy az, aki fegyverbarátja, az, aki meztelen pengével áll vele szemközt, az, aki sorsadta szomszédja ezer esztendő óta, becstelen, hazug s minismind csak őt akarja kihasználni. Aztán eljött a nagy Hazugság, az ébresztő, kijózanító világcsalás, ezer apróbb és nagyobb tintájával és trükkjével. S ma már kezd tisztulni a szemhatár. Vannak még áramlatok és törekvések, amiket önzés korlátol a közellátásra. De emberek, akik a társadalom élén állanak, nyíltan bevallják, hogy tévedtek s új irányítást keresnek eddigi elfogultságaik völgyéből. Már nem mindenáron önnönmagunkat becsüljük le algolagnisztikus kéjelgéssel, már ébred az annyi századon át lefojtott, kiskorúságban tartott öntudatunk; érezzük, hogy a magunk lábán kell eztán a világot járnunk s hogy ezért mindannyiunkra, igen, mindammunkra szűkig " .• Nos még valamire jó volt ez a gonosz Esztendő. A Lánchíd felépítése óta beléptünk az uj indusztriálódás korszakába. A prozeliták mohó kapzsiságával estünk neki a materiesnek. Ami alfaja ennek a fejlődésnek — ami másutt évszázadokon át tartott — van, azt mi évtizedek alatt felhabzsoltuk. Voltunk materialisták, utilitaristák, manchesteriek (amikoriban a liberalizmust félreértettük) s a végén, amikor ránkzúdult a háború, akkor — hiába tiltakozott ellene, akiben még maradt lélek — gyárostól szatócsig, hitbizományostól zsellérig egyetlen kerítő ordítás futott végig az embereken: gazdagodjatok meg! Most aztán — csömör-e, egészségesülés-e? — valahogy mindeneknek a mélyén mégis csak megrezdül valami, amit ü tőszóval idealizmusnak szeretnének nevezni. Örömsúlylyal leránt még az anyaghoz a nyomorúság, de talán a lelkünk már szabadulófélben van, talán eztán mégsem ejt meg oly könnyen az anyag mámora ... Meghalt az Esztendő, sirató ének nem csuklik fel utána. De egy engesztelő, komoly szó talán kijárhat az ő szomorú emlékének is, mert ha semmi más, talán egy örökség mégis marad utána: a vágyódás a szebb, a jobb, az igazabb felé. Közbeszólások Berlin, december végén. (A Világ berlini tudósítójától.) Egy röpke mondat néha jobban megvilágítja az emberek hangulatát, mint egy hosszú beszéd. S mivel a hivatalos szónoklatok, interjúk, kommünikék és jegyzékek Wolff telegráfdrótján úgyis hamarabb kerülnek a világba, mint szegény tudósítónknak a delizsánsszá fajult vasútra bízott lassú levelei, illendő dolog, hogy ezekben, az idők járása mögött könnyen elmaradozó írásokban inkább a hosszúéletű rögtönzésekről, mint a rövid jelentőségű fontoskodásokról essék szó. Az első kiszólás a berlini városháza virágokkal ékesített, villanykörték ezreivel tündöklő fényes termeiben, az újságírók egyesületének évenként megismétlődő díszes estélyén történt. Ott volt mindenki, akinek ép keze-lába, magas hivatala, forgó neve, forró vágya, jó összeköttetése, csinos protekciója, vagy Ivánus üzletecskéje van. (Csak Scheidemann időközben leleplezett barátai, a Sklarz testvérek hiányoztak.) Nevezetes egy este volt. Nem azért, mert az ügyész vádbeszédje után már kétségtelen volt, hogy a 29 matróz meggyilkolásában bűnös Marloh főhadnagyot a hadbíróság fel fogja menteni, nem, mint Glemenceaunak két jegyzéke érkezett aznap Berkebe. Ez a két jegyzék az összesen 527.000 tonnát kitevő német uszódokkok, úszó-emelettaruk, vontató- és kotróhajók flottájából100.000 tonnának a kiszolgáltatását kivetette, mivel egy mérhetetlen politikai rövidlátással megátkozottNémet admirális 1919 júniusában Leipassowban. internált német hadiflottát egy hegi gesztussal" a tengerbe sülyesztette, nehogy angol kézre kerüljön. Ennek a romantikus cselekedetnek a költségeit kell most nélkülözhetetlen munkaeszközök átadásával kifizetni, ami körülbelül egyértelmű a német folyami torkolatok hamaros elhomokosodásával, elzátonyosodásával, a belvízi és az amúgy is élet-halállal küzködő tengeri hajózás kapcsolatának megszűnésével, a német kikötővárosok forgalmának megbénulásával, üzleteinek felszámolásával és dolgos polgárai munkanélküliségével. A francia jegyzék követeléseinek visszautasílása pedig a békeszerződés ratifikálásának elhalasztását, a fegyverszünet felmondását, a hadműveletek újbóli megkezdését, a szenet adó Ruhr-vidék és a ..beviteli hídfővé" alakult malmai- Frankfurt megszállását, valamint egyéb megtorló intézkedések között a német hadifoglyoknak további gyötrelnes visszatartását jelentheti. Mindez egy „szép gesztusért". Ebben a végső izgalomig feszült politikai hangulatban Bemner Gusztáv, a birodalom kancellárja, néhány szomorú szót szólt a külügyi helyzetről. Elfogódott torkából nehezen szakadt ki a beszéd s a terem gyönge akusztikája nem vitte messzire a hangját. A szomszéd kis teremből poharak csengése és lármás fecsegés hallatszott. Urak mulattak ott, akik tiélesszemlével ezelőtt ugyanilyen vígan ittak a steuler admirális „hősi" gesztusára és akik most — tmikor valaki, a gyász és vigasság különös kontrasztjától megzavarva, csöndre intette őket — fokozott jó kedvvel ittak, imigyen szólván: „Ez a kancellár — ugyan beszélhet nekünk ! Hiszen nem a mi emberünk! Sohsem szavazunk rá!" Kezdődő bolközi állapotban esett ez a néhány szó. De borban az igazság, vagy jobban mondva: az őszinteség. S csak egy rövidke kiszólás volt. De ■ mindent megvilágít. Hogy a külpolitikát Né.ír. .!országban még fokán á ál-enáluk belpolitikai agitá- ci üres jelszavainak, hogy nem az a fontos, kinek van igaza, vagy ki téved, hanem, hogy mennyit használ, vagy árt egy igazság — nem a hazának, hanem valamelyik csoportnak, klikknek vagy köré-riának. A német háborús bűn bevallása például külpolitikailag helyes volna, mert bebizonyítaná a világinak, hogy mégis sok változás történt fiermániában és kezd valami politikai erkölcs féle is kifejlődni. De a háborús bűn bevallása ártana a kormányt támogató három pártnak és a belpolitikai pártérdeknek feláldozzák a külpolitikai életérdekét. A második közbeszólásra a külügyi sajtóosztály főnökének egy előadása adott alkalmat, amelyben arról is szó esett, hogy a német államforma kérdése nem belpolitikai kérdés. Mert a huszadik század Európájának sorsa függ attól, hogy a német birodalom köztársaság marad-e, avagy, amint azt a száljban folyton növekvő nacionalisták akarják, „demokratikus" császársággá alakul. A monarchia militarizmus nélkül meg nem állhat, a militarizmus pedig szükségszerűen revanche-érzéseket táplál, s az elszakított országrészek német kisebbségeiből békarobbantó irredentát nevel, új háborút készít elő és új világkatasztrófához vezet. Tudják ezt jól a franciák és nem nyerészkedési szempontok, sem a boszúállás érzelmi motívumai, sem puszta hatalmi vágy veseti őke, amikor egy gyenge, eset lég részeire bomlott Németországot szívesebben látnak, mint egy egységes, jól organizált, fejlődésképes irodalmat. Mert egy gyönge Németországról helyesenGondolják, hogy katonailag lehetett , és épíjen ezért nem baj, ha kevesebb hadisarcot fog fizetni. Míg egy jól organizált Németország kétségtelenül fizetőképesebb, de katonailag is szervezettebb lenne. Nem hitvány féltékenység uszítja tehát a franciát a német gazdaság ellen, csak okos félelem. S ez a félelem megmarad egész addig, amíg a német militarizmus árnyéka végleg el nem (emne- A hőguta jövője 4v«--wr£?ykérdéssel köszönt be az új év. A magyar határok sorsa az egyik, a másik pedig a korona jövője. Nem sokkal a frontok összeomlása előtt még két koronáért lehetett egy frankot vásárolni Zürichben. A háború katasztrofális elvesztése, a volt monarchia darabokra hasadása és a forradalmak nem ásták alá úgy a korona árfolyamát, mint ahogy várni lehetett volna. A béke illúziója, a gazdasági regenerálódásnak a béke igéjével összeforrott reménye ellensúlyozta valamennyire ezeket a súlyos momentumokat, és a proletárdiktatúra előestéjén tíz koronáért még mindig mintegy huárom frankot adtak a svájci tőzsdéken. Egy frank valamivel több, mint 1 hát koronán aluolt, 6-.kor felébredtünk a Szovjetköztársaság rossz álmából, huszonöt koronáig emelkedett Ebednél! István kormányzása alatt, harminchat koronával szökött fel legmagasabb árfolyamára néhány hét előtt és most huszonhat-huszonnyolc koronára konszolidálódott. Amikor Hasin pénzügyminiszter Csehországban felére, bélyegezte le a koronát, még elég jogosnak lát-