Világ, 1945. május (1-14. szám)
1945-05-14 / 1. szám
1 SZÁM BUDAPEST, 1945 MÁJUS 14 ÓRA 1 PENGŐ ÚJ SORS VÁLASZUTJÁN (S. G.) Be jó volna, kenyeres pajtásaim, az emlékek szérűjén dőzsölve hengergőzni s az idők futószalagján harmincöt évnyit visszalendülni, amikoriban először dördültek meg a »Világ« ólomglédái alatt a rotációs gépszörnyetegek! És de jó volna édes-bús emlékezéssel első harcaink kékesen derengő fényei alá menekülni s az örök obsitra tért munkatestvéreink szép emlékét idézgetni: marconakedvű Ady úrét, mestertudású Purjesz Lajosét, szabad lándzsás kuruc Zubolyét, meg a többiét mindmind, akik segítettek a Világ nevét a magyar haladás vártáján makulátlan lobogóvá dicsőíteni! És igen csak jó volna húsz évnyi kínoskeserves, kényszerű hallgatás néma vádját idézgetni s tetemre hívni azokat a hatalmaskodókat, akik balga együgyüséggel azt hitték, hogy a »Világ«-ot elnémítván, csupán egy kellemetlen intőjelet kötöztek gúzsba, holott igazában akkor és ezzel szülték meg varangyos fiókájukat, a német pribékek vérgőztől bódult gyilkos kalandját! Igenis, nagyon jól esnék sebeket mutogatni,»lámmegmondtam«-okat vén bűnös fejekre olvasni, lélekgyilkosokat vádlottak padjára idézni, magunk szent igazát rémülten pislákoló szemek közé vágni! Ám nincs most ezekre idő! Izzótengelyű Illés-szekéren rohan a magyar Végzet s nékünk, hajrá, szent elkötelezettségeink vannak eljövendő ezerévek magyar életével szemben. Tudva kell tudnunk, hogy ezekben a vajákos hónapokban egy egész ezeresztendős magyar múlt mögött gördült le a kárpit: ez a hosszú, tarka felvonás visszahozhatlanul a múltba merült! Értsük meg jól: visszahozhatlanul! Mondjuk meg és percig se tagadjuk: volt ebben az övezetben sok becsületes, tisztes és szent Láz, volt sok — a népek emlékezetére érdemes — jótakaró hevületünk. Alkottunk halhatatlan szépségeket. Szenvedtünk, másokért, mártírsebeket. De mindenkor kitessékelt koldus-lázárjai voltunk dőzsölő úr-Európa tivornyáinak. Ájult szájtátással napnyugta felé fordultunk, kemény öklünket szentséges olvasók láncaival engedtük körülbilincselni s mákányos álmok porát szedegettük toffanaízű Grálibrikekből! Most hát pontot rakunk a múlt mögé. S főként a legutóbbi negyedszázad csinnadrattás Hazugság-országát — a királyra lövető »királyságot«, a k. u. k. vezérkari patent-hazafiságot, a Krisztus feszületjét gumibunkónak forgató álkereszténységet — visszük elsőosztályú emlékbóbitás targoncáján a szégyenhegy sírjába. S olyan követ görget a megmoccant magyar nép a becstelen sír tetejébe, hogy azt onnan többé földi hatalom, semmi istenes feltámadás kedvéért, félre nem döccentheti! Jó volt ez a huszonöt esztendőnyi ismétlőóra, amely bárgyú fintorral lihegő gyorsfilmben kergette végig népünket ezer év minden félszegségén, öntelt beképzeltségén, veszedelmes vakságán. E negyedszázad közvéleményhajóságai, amúgy is délibábkergető fajtánkat árvalányhajas, sujtásos, vitézkötéses álromantika tikkadt fürdőjébe merítették, hogy végkép elveszítse a veszedelmesen felderengő valóságok iránt az érzékét. Ennek a szappanbuborék-labdázásnak imhol hát vége: rá kell lépnünk a végtelenül súlyosabb realitások keserves, de gyógyító útjára. Vége például az »úri rend«-ről, meg a »nemzetfenntartó történelmi osztályokról” szóló handabandázásnak. Tanuljuk meg az új leckét, hogy nem az úri kaszinók finnyás népe az igazi nemzetfenntartó elem, hanem azok a Nagy Jánosok és Kis Péterek, akiknek keserves adózásairól, a föld vögéhez való megható ragaszkodásáról az Országos Levéltárnak sokszáz évre visszanyúló rideg adóívei tanúskodnak. Jöhetett tatárpusztítás, török harács vagy osztrák svalizsér-beszállásolás, ezek a Nagy Jánosok és Kis Péterek nemzedékről nemzedékre kitartottak apáik zsellérföldjén s ébren tartották magyar nyelvünket, amikor grófjaink Bécsben nyalogatták a német és francia idiómát, középosztályunk pedig a korhadt fakereszteket segített megácsolni szerte a végeken. Parasztiból lett pap-miniszter többé ebben az országban ne szurkolja, hogy »én mint magyar úr«... Ne meséljen itt senki többé »ujságíró-rend«-ről, kereskedői »rend«-ről, »úri rend«rf« fl» • korát látta mm* világ soha többé ne iparkodjék még csak szavakban sem feltámadni, mert a szavak gyakorta csökönyösebbek, mintsem a törvények vagy intézmények s mélyebben beleisszák magukat a lelkekbe, mint a legkörmönfontabb paragrafusok. Ellenben itassuk meg lelkünket az egyéni, az emberi szabadságjogok panaceás fürdőjében: tudatosítsuk már a hatéves gyerekkel is, hogy szabad népnek szabad fia, akit csak akkor szoríthatnak parancsbilincsek a közösség érdekében, ha ugyanakkor kemény vértet szab teste körül az emberi szabadságjogok acélpáncélja. De nemcsak a »történelmi osztályok« repedezett lakkmázát kaparjuk le nemzetünk testéről. Rá kell ébrednünk arra a valóságra is, hogy a polgári társadalom — annak multszázadbeli fogalmazásában — csődbe jutott. A »polgár« szónak — amely hovatovább mindinkább a pókhasú nyárspolgár vagy a korlátolt látású Ringbürger, meg a céhek andalító biztonságába ringatódzó, kékbeli cívis fogalmává zsugorodott össze — ennek az egykor nyugtalanítóan forradalmi szónak újra vissza kell szereznünk a maga eredeti, erjesztő értelmét. Aibougren, aki valaha a bogumil-hitű Bulgáriából lendült neki vén Európának, hogy hol albigenziek, hol Wycliff, hol Bundschuh, hol Münzer Tamás és a hussziták képében remegtessen meg minden áporodott társadalmi önzést s aki a nagy francia forradalom citoyenjében felismerte a maga történelemformáló elhivatottságát, — ez a polgár-beugre időről időre elkényelmesedhetett ugyan a magyar »bugris«-sá, de fajtájának legjobbjaiban mégis mindenkor megőrizte vérének ősi lüktetését és sorsának arra való elkötelezettségét, hogy élenjárója legyen a több jogért, a nagyobb szabadságért, az ízesebb kenyérért harcolók dandárainak. A polgári öntudat ma sem jelenthet szűkös elzárkózást, hanem ellenkezőleg: kitárulást a népmilliók felé, utatmutatást a tömegek amorf vágyakozásai számára, szerpet a mélyekben sustorgó vak indulatok számára. S az a mélységes történek a www, amelyet a napjainkban némán lejátszódó magyar forradalom jelent az elmúlt és az eljövendő ezer év között, az főként két ponton jelent rideg elhatárolódást minden, a múltba visszakívánkozó ábrándozással szemközt. Az egyik ponton egy hatalmas »elég volt!«-sorompó mered fel a nyugati gránicon, elég volt a német áfium beszüremkedéséből népünk testébe-lelkébe. Persze botor dolog volna azt mondanunk, hogy most aztán Goethe és Heine nevű poéták többé nincsenek számunkra! De viszont az a germánság, amely mindig — tatárjárás, törökdúlás idején — cserbenhagyott bennünket, hogy más, békésebb időkben viszont gyarmatként kizsigerezzen bennünket, az a germánság, amely »koldussá« akart bennünket nyomorítani, hogy még a nyelvünket is megfojtsa, s az a germánság, amely lassú beszivárgással telítette éppen elsősorban polgári osztályunkat, hogy aztán mihelyt odatúl a határon valamilyen őrült szobafestő világmegváltó germánságról kezdett rikoltani, akkor nyomban »disszimiláljon« s odacsatlakozzék a herderi őrülethez, amely a magyarságot a pusztulásra ítélt fajták közé sorozta, — ez a germánság, hála a Szovjetunió fantasztikus katonai fölényének, egyszers mindenkorra lehanyatlott határ ripacsokkal agyonbarázdált földrészünk kérgéről. A magyar nép nem lehet többé »a kereszténygermán kulturális közösség integráns része«, ahogy még nemrégiben szent evangéliumként hirdették tudósaink. A másik ponton pedig egy mind mostanáig vassorompóval lezárt kapu tárul ki szélesen a magyar szemhatár felé. Nagyon helytelen lenne, ha most — a felszabadulás utáni boldogságos hangulatban — holmi újabb érzelgős lelkendezés venne rajtunk erőt s megint csak holmi szalmalángos rajongásba tévednénk Kelet irányában. Jól jegyezzük meg: az orosz szomszédság nem jelent sem puszta szóvirágot s még kevésbé valami misztikus, tömjénfüstös, lobogódíszes örömkábulatot. Nem. A Szovjetunió felé feltárult kapu komoly realitást, elesettségünkbe gazdasági biztonságot, váltságunkban erős Hátvédet, kis nemzetvoltunkban világpolitikai távlatot, elárvult sorsunkban ezer év óta esedékes, de mindenkor elködösített chance-ot jelent. Nem itt a helye s nem most, az újrakezdés felajzott hangulatában az ideje annak, hogy ennek az új magyar orientációnak kiliasztikus jelentőségét nemzeti életünkre nézve feltárjuk. Lesz erre még bőven lehet és muszáj. Ellenben, amire máris rá akarunk mutatni, éppen a haladó érzelmű polgárság, a tisztultabb magyar értelmiség s az egész eltöpörödött magyar középosztály teszi igen jól, ha szívében és agyában jól felmérné ezt a Kelet felől felderengő új valóságot. A polgáridemokráciának, amelynek állampolitikai építőakaratát a IV%%ág képviselni hivatott, igen sok és nagyon megfontolt mondanivalója lesz az Új Magyarország megteremtésének apokaliptikus nehézségű munkájához. Gyakran bizonyára kritikai álláspontja is lesz a közélettel, az ügyek vezetésével szemben is. És a haladó polgári demokrácia, főként annak radikális törekvésű szárnya, szívesen is vállalja az állandó lelkiismeretvizsgálatnak nem mindenkor népszerű s nem mindenképpen a tömegek tömjénezését szolgáló szerepét. Erre a nehéz szerepkörre annál nagyobb készséggel áll ki, mert hiszen elsősorban önmagával szemben ismeri el alapvető törvényül a folytonos belső ellenőrzés parancsát abban a tudatban, hogy új templomot építeni csak tiszta fehér köntösben szabad és lehet. Ám a polgári demokrácia csak akkor vállalhatja ezt a sokszor háládatlan, de a nemzetépítés szempontjából végzetszerűen fontos feladatát, ha mindazok az amelyek testvérben össz-" tás nagy jesebb leragadják Kezet( amely a demokráca rasztok, a VVfr más politikai elé, hogy ve- 1 egy ütemben, elszántsággal menre a szabad és ate felépülő új maegred irányába.