Ars Hungarica, 1998 (26. évfolyam, 1-2. szám)
2. szám - Szemle - Markója Csilla: Az „örökkévaló pillanat” (Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III. h.)
lakik, de egy régi könyv. Legfeljebb azért használható, mert nincs jobb és újabb éppen itt, Budapesten."" - szóval e dolgok olvastán mégiscsak azt gondolom, hogy érdemes közelebbről megvizsgálni az intenzitás kifejezést. Ez a szó Lukács és Popper között afféle konszenzusos fordulat lehetett, nyilván nem érintetlen a korabeli Nietzsche-recepciótól. Ugyanebben az évben jelenik meg Fülöp Nietzsche-fordítása a hozzá írt könyvnyi előszóval: a recenziók lelkesek és bátorítóak, de még Alexander Bernát is a sok dicséret közé keveri, hogy „a szerző tartózkodik a kritikától", „látszólag nem analizálja Nietzschét, hanem rövidítve előadja."4 Fogarasi Béla szerint ez azért van, mert Fülep „elkésett", „megmondhatta" volna, „de nem akarta, mert azt hitte, hogy még nincs szükség Nietzsche-kritikára."5 Lukács pedig csalódását fejezi ki az önálló vélekedések hiánya miatt - de továbbra is jóindulatról tanúbizonyságot téve - recenziója végére erényt kovácsol a hibából: „Mindegy. Akár ok, akár ürügy a Fülep Lajos előkelő tartózkodása, akár stílusokokból történt, akár fejlődésökonómiaiakból, én olyan nagy és nyugodt erőt érzek ebben a hangban, hogy végleg eltűnt már belőlem az első pillanatok csalódásérzete.(...) Talán átmenetnek kellett ez a hűvös tartózkodás az első esszék nyugtalan tüzei után, átmenetnek az igazi nagy dolgok felé (...)". Az itt hiányolt virtusért, Nietzsche-módra szembeszállni Nietzschével, egyelőre kárpótlást nyújt az önuralom, a fegyelem képzete. De azért leginkább a popperi intuíciót hiányolhatta Lukács. Popperből hiányzott mind a virtus — legyöngítette a betegség, mind a virtuozitás. Popperből, aki a halállal birkózott, hiányzott a hatalomvágy. Lukács Fülepet ócsárló gesztusára semmit nem reagált - holott Fülep írásait Cézanne-ról ismerhette." A Lukács-Popper levelezésből nekem úgy tűnik, Lukács szinte szerelmes volt Popper intuitív képességébe: ez lehetett számára az intenzitás felső foka. Kétségtelen, hogy Popper írásaiban végtelen szuggesztivitással működik valami zseniális adottság, a dolgokat érzéki konkrétsággal, de ugyanakkor a legszerteágazóbb összefüggésekkel összefogva megragadni. Megragadni, s rögtön el is ejteni, mintha csak az intellektuális érettség és az intuíció mértéke meghaladná az érzelmi érettség fokát: talán ezzel magyarázhatók az olyan diszkrepanciák, mint pl. a Lukácsról írott recenzió felvetéseihez szinte méltatlanul naiv, némi csalódást okozó konklúziója. Viszont félelmetes, hogy mit tud kibontani egy-egy villanásnyi ötletből, melynek szinte semmi alapozását el nem végzi, és milyen delejes rációval, alvajáró biztonsággal mozog olyan észrevételek között, melyek önmagukban véve bombasztikusnak tűnnek. .A természet eszméjét akarta, hogy végül a szőnyeg eszméjét valósítsa meg."- írta például id. Pieter Brueghelről, de ha az egész szöveg áramába bocsátjuk magunkat, teljességgel helyénvalóvá válik ez a szó szoros értelmében véve lapos észrevétel. Nincs is kedvem idézni belőle, annyira egészében él csak a Brueghel/Cézanne-tanulmány. Nemcsak az ,Alltéig" érzéki-konkrét fogalmában, az ilyenfajta fogalomalkotás módjaiban volt Popper az eviden-