A magyar gyalogság. A magyar gyalogos katona története (Budapest, 1943)
ELŐSZÓ: KrAHOvics Pétt. Tulajdonft írja: vitéz SZURMAY SÁNDOR báró rgy. honvédelmi miniszter, gyalogsági tábornok. ^ # sv&eHKiftPttft Hézagpótló munkát vállalt néhány telkes tiszt és tudós Előbbiek a nagy Világégés alatt harcoltak a gyalogság kebelében és most mint írók karöltve néhány történésszel, írják meg ezen fegyvernem megörökítésre érdemes ténykedését és fejlődését a múltban Igen érdemes munka ez nemcsak azért, mert a magyar gyalogság a harcban mindenkor kiválóan álltak meg a helyét, hanem azért is, mert a legutolsó nagy háborúban ismegmutatta az egész világ előtt, hogy bar termettség, kitartás, igénytelenség és önfeláldozásig menő hazaszeretet tekintetében nincs párja. A gyalogság a legöregebb fegyvernem, mely már az ókor népeinek háborús erejét képezte. Veszített jelentőségéből mint főfegyvernem a középkorban a lovasság javára De azóta különösen a lőpor és lőfegyverek feltalálása óta, ismét mint első helyen álló lőfegyvernem szerepel. A gyalog csapatok vezetésének lehetővé tételére mindig, úgy mint napjainkban, kistgekbe, szakaszokba, századokba, zászlóaljakba és ezredekbe tagozódtak. Ezen egységek élkezése azonban régebben más volt és gyakran változott a dívó kiegészítő rendszer szerint is. A gyalogság harcászata a felszerelés és felfegyverzéshez képeen változott. Régebben a gyalogsági tömegek bizonyos vonalas vagy nyílformájú tömegalakban mentek egyenesen egyma kézitusában döntötték el a harcot. Már akkor használtak oly kézifegyvereket (kardot, dárdát, fokos, stb.), melyekkel minden harcos a kézitusában lehetőleg több ellenfelét legyőzhette. Kieszelték akkor a kéz lőfegyverek, az ágyúk és a mozsarak ősét is, a parittyát, íjat és más dobó szerkezetet, utóbbit különösen a várharcban. Mindezekkel párhuzamosan fejlődtek ki az ezen fegyverek elleni védőeszközök is, a mell vért, páncéling, sisak stb. . A lőpor és lőfegyverek feltalálásával és a lőfegyverek hatásának emelésével teljesen megváltozott a gyalogság harcmódja és jelentősége is. A tömegek alkalmazása helyébe lépett a szétszórt harcmód, melynél a két ellenfél a harcterület egyik részén, a lőfegyverek hatásának megfelelő távolságban egymástól, védelmi harcot vív, a főtámadás és döntés pedig az egyik szárnyon, vagy a védelmi vonal áttörésével következik be, mégpedig szükség esetén kézitusával. A főszerep a harcban tehát tüzérség és lovasság mellett újból a gyalogságé, mely minden háborús feladat megoldására mostani felfegyverzésével többé-kevésbé önállóan is alkalmas. E fegyvernem a mostani milliós hadseregek korában legkönnyebben, legolcsóbban és leggyorsabban kiegészíthető és kiképezhető is. A közeli és távoli harcot sikerrel vívja meg minden terepen. A német katonai írók a gyalogságot „Königin der Waffen", a fegyvernemek királynőjének nevezik és nem ok nélkül, hiszen túlnyomó nagy részét képezi minden állam hadseregének. Ez a fegyvernem minden harcban a végleges döntésre is hivatott, de a névtelen hősök nagy tömegeit is a gyalogság szolgáltatja. Mindezen nem változtat semmit a világháborúban legelőször alkalmazásba jutott légi haderő és annak azóta történt nagymérvű fejlődése és szaporítása, de nem változtat semmit a csapatok mozo-