2000, 1989 (1.évfolyam) május
Tallár Ferenc: Korszakvég
Korszakvég TALLÁR FERENC A X jövőt homály fedi, az előttünk levő utak bizonytalanok. Biztosnak csak annyi mondható, hogy egy korszak véget ért: az elmúlt harminc év politikai, társadalmi és hatalmi berendezkedése, a szocializmus úgynevezett „pangása" végjátékába jutott. Lehet előttünk szakadék vagy széles út, következhet rendpárti terror vagy demokratikus kibontakozás, a legvidámabb barakk operettvilága már bizonnyal nem térhet vissza. Véget ért tehát egy korszak, melyet igazán senki sem szeretett. Sem azok, akik belül voltak a hatalmon, sem azok, akik belőle kirekesztve. Sem a közömbösített és semlegesített, magánszférába szorított polgár, sem a hatalmi szerepéből minduntalan kikacsintó és kibeszélő, titokban fölfelé, ha kell egészen Moszkváig mutogató funkcionárius. Nem szerették sem a megcsontosodott sztálinisták vagy harcias újbalosok, sem a demokrácia hívei. Bár egyénileg majd mindenki használta tényszerűen körülírható szabályait és viselkedésmintáit, senki sem azonosult velük úgy, mint egy kölcsönösen vállalt értékrend normatív elvárásaival. Harminc éven át olyan szabályokat követett ez a társadalom, melyeket senki sem tekintett igazán követésre méltónak. Ilyen korszakban lehet talán jól élni, de az élet jó nem lehet. Mert a jó élethez a méltóság érzete hozzátartozik, s az egyéni méltóság sem gyökerezhet másban, mint a közösen vállalt értékekben. Röviden abban, hogy nyugodtan nézhetünk egymás szemébe. S mégis, mikor ez az álszent korszak most végéhez ér, öntudatos remény helyett inkább csak aggódás érződik, zavaros félelem és fortyogó agresszió. Ha jobban belegondolunk, nincs ebben persze semmi meglepő. Bár senki nem azonosult e korszakkal, jó időre majd mindenki mégis megtalálta benne a maga szerény számítását, bár senki nem akart benne élni, de lehetett, kinek-kinek egyénileg. Azaz van veszítenivalónk, sőt egyelőre másunk sincs, mint ez az anyagi veszteség. Illúzió lenne ugyanis valamiféle győzelemről vagy erkölcsi nyereségről beszélni; a Kádár-rendszer, felemésztve és elpazarolva belső, majd külső tartalékait, magától hullott szét. Mondhatni végelgyengülésben, s a gyászhuszár, ki csak kíséri a menetet, ugyan mire lehetne büszke és miért lenne öntudatos. Félreértés ne essék: nem a jó évtizede létező ellenzéki csoportok és egyéni felszólamlások vitathatatlan erkölcsi jelentőségét akarom kétségbe vonni. Csak azt a mesét, melyet a legkülönbözőbb hangszerelésekben s az átgondoltság legkülönbözőbb szintjein szinte az egész magyar társadalom önmagának suttogott e harminc év során. E dédelgetett történet szerint egy gonosz óriás béklyójába verve él itt egy kicsiny nemzet, egy alkotó ötletektől és jobbító szándéktól feszülő öntudatos társadalom, melynek csak a sanyarú igát kell levetnie, s a csúf koldus alakjából mindjárt előlép a délceg királyfi, hogy fehér lovára pattanva királyságát átvegye. Noch dazu - hogy a mese lejtését némiképp megtörjem - talán épp a szép király leánytól, Európától, kinek állhatatos kitartásával (már megint) utolsó védőbástyája volt. Mint minden mese, a mesei igazság révén ez is a frusztrációk és belső elfojtások feloldását szolgálta. Mert elosztva a Rosszat és a Jót az önkényes Hatalom és a szuverén Nép-öntudatos Társadalom pólusai között, volt ebben a mesében is jogosult elem. A XX. század végén, Európában ugyan mi másra lehetne hivatkozni a jó forrásaként, ha nem a népszuverenitásra, a társadalom autonómiájára, az okos emberek szabad gyülekezetére. Ám ez a mese s mesei igazsága csak a végjátékig volt tartható. Nem csak azért, mert a béklyók „levetése" és lassú „szétmállása" a tényszerűen egyező eredmény ellenére jelentésében alapvetően különbözik. Inkább azért, mert a Kádár-korszak vége egyúttal egy új kezdete is, s minél inkább erre helyezzük a hangsúlyt, annál világosabb: nem a három próbát kiállt legkisebb fiú ébredezik. Nem egy tagolt voltában is egész, azaz egészséges társadalom öntudata, hanem egy széttagolt, erkölcsileg csonkult, partikularizálódott és szolidaritásformáitól megfosztott társadalom a maga lefojtott félelmeivel és kölcsönös gyanakvásaival, egyre növekvő agresszivitással. A mese elveszett tehát, de az önérzékelés fordulata, a gyors, sőt túl gyors kiábrándulás mégiscsak szörnyű botrány: az elfojtások, a mese másik, sötétlő oldala. Most, hogy a „béklyó lehullt", mintha egyszercsak a sokmillió, károgó varjú országában lennénk, ahol különbség már csak a félelmek tárgyában mutatkozik, ahol egy szűk,,alternatív világ" határain túl a választék a vörös- vagy a fehérterror vagy az anarchia. Ahol tivornyázik a káröröm és az „én előre megmondtam" veszélyes bölcsessége - ez az önmagát beteljesítő prófécia. Mert ha a falra festik, az ördög valóban megjelenik, de nem misztikus okok folytán és nem is sorsszerűen, hanem, mert vártuk, mert mi magunk már jóelőre megtettük a szükséges és odaillő előkészületeket. Az ördögre így puha fészek vár a „nemzet kebelén". Ebbe a károgó kórusba beállni, a „fátumos magyar sorsba" beleájulni biztos nem szabad. Ha jön is, legalább mi magunk ne kiáltsunk semmilyen színű terrorért, s ne túlzott félelmeink okozzák az anarchiába torkolló pánikot. 2 TALLÁR FERENC