A DUNÁNÁL - 2002. JÚLIUS (1. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM)

Szőcs Géza: „?”

Egyszer mindenre fény derül: minden titokról lehull a lepel. Igaz, a Szabad­ság-szobrot meg felleplezte Szentjóby Tamás: ezt a tárgyat találtuk - mit talál­tuk, kerestük - meg tíz évvel az esemény után. (Szabadságot írtam, pedig csak felszabadulást kellett volna.) Egyszer mindenre fény derül. Arra is, hogy Balassi Bálint eljutott-e az Ér­től az Óceánig­­ vagy csak a Tengerig. Érdekes megfigyelni itt, a lapszéli tér­­képkivágaton, hogy életének hány helyszíne helyeződik el ezen a keskeny észak-dél irányú területcsíkon, Brunszbergától és Danckától lefelé, Hibbén keresztül (Hybbe, Liptószentmiklós mellett) egészen Esztergomig - hogy ne is említsük Zólyom várát vagy Balassagyarmatot, melynek környékén, Mohora felé, olykor fej nélküli lovak árnya állja el az utat. Balassi versének olvastán - különösen, ha tudjuk, hogy keletkezése Danckához kötődik - kinek ne jutna eszébe Lévay József Mikes-verse. Rákóczi éppen Danckában szállt ha­jóra százhúsz évvel később, akkor vált örökre Száműzött Fejedelemmé... Persze ma nagyobb titkok foglalkoztatják az embereket annál, hogy med­dig jutott el Balassi. Kit, kiket mikor és mennyire súgott be a III/III-as gróf? („Mint atyja után fiú, kiáltván jártam” - írja Balassi az Oceanum partján.) Ki jelentette föl diáktársait 1956-ban Kolozsvárott? Meghökkentő és felkavaró érzés kedves nevekkel találkozni mások kálvá­riájának krónikájában. No és ha nem is úgy volt? Ha Szegő Katalin - diákéve­imben a kolozsvári egyetemen erkölcsből jelesre vizsgázó tanárom - mégsem azt a negatív szerepet játszotta a kicsapott és börtönbe zárt diák életében? Hátha rosszul emlékszik a diák, negyven év elteltével? Mit tegyen ilyenkor a szerkesztő? Húzza ki azt a bekezdést? A szerkesztő - ezúttal én - nem húz ki semmit. És nem azért, mert a kihú­zott rész amúgy is megjelenne máshol. Hanem tízért, mert a meggyőződés-, a gondolat-, a vélemény-, a hit-, a szólás- és a sajtószabadság híve. De vajon az emlékezés szabadságának is? Hogy Bretter ott ült abban a bizottságban, és cinkosságot vállalt azáltal, hogy hallgatott? Tőle már nem tudhatjuk meg. Kövér egy bölcs mondattal a Házsongárdban nyugszik, a temetőben, ahol 1956. november 1-jén este annyi éber, villogó szem figyelte, mire készülnek a magyar diákok a költők sírjainál. De ha a tanár úr már nem, nevében, helyette és róla talán elmondják mások, amit tudnunk kell, hiszen tizenkét éve lehetne már BESZÉLNI. Lehetne is, amellett, hogy kellene. Mert amíg ez nem történik meg, addig ne is álmodoz­zunk katarzisról, megtisztulásról, a szabadság vagy akár csak a felszabadulás élményéről, bárminek a szobra áll is a Gellért-hegyen. Igen, kibeszélni, meg­beszélni, megtárgyalni - sírva vagy akár vigadva -, hogy mit követtek el egy­más ellen apák és fiúk, férjek és feleségek, tanárok és diákok, rabtársak, papok, grófok, professzorok, földművesek. Mit követtek el, de nem ám akár­hogyan, hanem őrnagyok, smasszerek, háromperhármasok, négypernégye­­sek és hétperhétpróbások irányítása mellett. Tollal és papírral. No és persze nyelvvel. Amely közismerten a legmocskosabb emberi testrész. Én magam is nemrégen, szűk társaságban, megvádoltam KPJ-t ezzel-azzal, ahelyett, hogy tisztáztam volna vele a kósza híreket. No és hát, aztán kiderült, hogy amit tudni véltem, az nem pontosan úgy volt. Egészen pontosan: az el­lenkezője volt igaz annak, amit hallottam, aztán meg - hát nem szégyen?! - terjesztettem is. De ezek már-már epikai kérdések, amelyekre sem az elbeszélő, sem a kró­nikás, sem a narratív én, de tán még Magyary Ágnes hősei sem ismerik a választ. 7" n ■ Szőcs Géza

Next