A DUNÁNÁL - 2002. SZEPTEMBER (1. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM)
A hazahozott százéves ember
A hazahozott százéves ember Szőcs Géza Cinfalván, a Kismartoni útra néző egyik kertes házban él ma is Takács Jenő. Esterházy Pálnak, a Haydn testvéreknek, Liszt Ferencnek és Mosonyi Mihálynak a szülőföldjéről indult, és miután körbejárta a földgolyót, érkezett meg ismét Sopron mellé, ugyanabba a faluba, egészen pontosan: ugyanabba az utcába, ahol száz évvel ezelőtt született. A Nagy Károly óta mindig ugyanott lecsapódó vasfüggöny Takács szülőházától néhány száz méterre vágódott le a magasból ezelőtt öt és fél évtizeddel. Tizenhárom éve pedig ugyancsak itt, Sopronnál ütötte az első rést a függönyön Filep Mariék piknikje. (Jut eszembe. A pikniken a Szabad Románia csoport kiáltványát olvastam fel. Ha akkor tudtam volna, hogy Takács él még, mi több, ott a szomszédban él, minden bizonnyal megkérem Filep Marit, hogy kérje fel a mestert: komponáljon egy ódát, himnuszt, dalt vagy nótát az alkalomra. Valami könnyen megjegyezhető, a szabadság ígéretével mámorító dallamot, amelyet a németek - meg az általuk egy új kor ízébe belekóstoló magyarok - azóta is dúdolhatnának vagy énekelnének, vagy szórakozottan fütyörésznének, ha eszükbe jutna az az augusztusi nap. De sajnos, akkoriban még én is úgy tudtam vagy úgy gondoltam, hogy Takács is, mint barátja, Bartók, réges-rég meghalt valahol Amerikában.) A függöny érdekes helyzetbe hozta Burgenland legnagyobb szülöttét - bár, amikor született, a Burgenland toponímiáról még álmodni sem álmodott senki. 1902-ben javában élt még Jókai Mór, a snájdig Ferenc Jóska és övéi pedig magabiztosan vezették a birodalmat a katasztrófa felé, és csak igen kevesek tartották számon akkoriban az ifjú költőt, Ady Endrét. Burgenland legnagyobb fia tehát még nem „Burgenlandban” született, csak visszamenőleg vált ottanivá: előbb Burgenlandnak kellett - mint olyannak - megszületnie. Itt viszont föltehető a kérdés: ha ma őt nem tartjuk magyarországinak, „milyen” magyar zeneszerző Takács Jenő? „Nyugati?” Vagy mondjuk úgy, hogy „emigráns”? De hát miféle emigráció az, ha az ember a saját szülőföldjén telepedik le, ahol fölmenői mindig is éltek? (Ezen a földön Hány Istóknak, a tavi embernek még szobra is állott egykoron. Istókról bizonyosan sokat hallott a gyerek Takács; ha mástól nem, hát nagyapjától, Magyar Elektől, aki Ruszt város polgármestere volt, és ki ne tudná, milyen jólesik ruszti bor mellett mesélgetni - rusztizni, ahogy Petőfi mondja. Ez pedig igen hihetővé teszi, hogy az egykori polgármester asztalához ugyancsak sokan telepedhettek oda egy-két pohár és egy-két história erejéig: zenészek, halászok, papi személyek vagy cukorgyáriak. Haydni történetekben sem lehetett hiány, s vajon haydni kásában? Azt se feledjük persze, hogy Ruszton született a másik „egyik első magyar zeneszerző” is, Wohlmut János. Egy szó, mint száz, az unoka szellemi és lelki értelemben ekkoriban és talán így vált annak a tartománynak a fiává, amelyet ma Burgenlandinak nevezünk.) Térjünk vissza a kérdésre: lehet-e emigráns valaki otthon, saját falujában? Mikor Takács Jenő öt és fél évtizeddel ezelőtt a proletkult helyett a szabadságot választotta, világos döntést hozott, egyértelmű következményekkel. A magyar zenei életben azontúl legfönnebb csak egyfajta vendégjogra számíthatott, és erre is csak évtizedek elteltével. Helyet - testi és hivatali értelemben gyorsan betöltötték. Ám a Takács-jelenség nem bizonyult pótolhatónak. Ezért döntött úgy ez év elején híveinek egy kis csoportja, hogy a maguk szerény eszközeivel ők is hozzájárulnak a százéves mester szellemi értelemben történő hazahozatalához. Ennek