A DUNÁNÁL - 2002. SZEPTEMBER (1. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM)

A hazahozott százéves ember

A hazahozott százéves ember Szőcs Géza Cinfalván, a Kismartoni útra néző egyik kertes házban él ma is Takács Jenő. Esterházy Pálnak, a Haydn testvéreknek, Liszt Ferencnek és Mosonyi Mihálynak a szülőföldjéről indult, és miután körbejárta a földgolyót, érkezett meg ismét Sopron mellé, ugyanabba a faluba, egészen pontosan: ugyanabba az utcába, ahol száz évvel ezelőtt született. A Nagy Károly óta mindig ugyanott lecsapódó vasfüggöny Takács szülőházától néhány száz méterre vágódott le a magasból ezelőtt öt és fél évtizeddel. Tizenhárom éve pedig ugyancsak itt, Sopronnál ütötte az első rést a függönyön Filep Mariék piknikje. (Jut eszembe. A pikniken a Szabad Románia csoport kiáltványát olvastam fel. Ha akkor tudtam volna, hogy Takács él még, mi több, ott a szomszédban él, minden bizonnyal meg­kérem Filep Marit, hogy kérje fel a mestert: komponáljon egy ódát, himnuszt, dalt vagy nótát az alkalomra. Valami könnyen megjegyezhető, a szabadság ígéretével mámorító dallamot, amelyet a németek - meg az általuk egy új kor ízébe belekóstoló magyarok - azóta is dúdol­hatnának vagy énekelnének, vagy szórakozottan fütyörésznének, ha eszükbe jutna az az augusztusi nap. De sajnos, akkoriban még én is úgy tudtam vagy úgy gondoltam, hogy Takács is, mint barát­ja, Bartók, réges-rég meghalt valahol Amerikában.) A függöny érdekes helyzetbe hozta Burgenland legnagyobb szülöttét - bár, amikor szüle­tett, a Burgenland toponímiáról még álmodni sem álmodott senki. 1902-ben javában élt még Jókai Mór, a snájdig Ferenc Jóska és övéi pedig magabiztosan vezették a birodalmat a kataszt­rófa felé, és csak igen kevesek tartották számon akkoriban az ifjú költőt, Ady Endrét. Burgenland legnagyobb fia tehát még nem „Burgenlandban” született, csak visszamenőleg vált ottanivá: előbb Burgenlandnak kellett - mint olyannak - megszületnie. Itt viszont fölte­hető a kérdés: ha ma őt nem tartjuk magyarországinak, „milyen” magyar zeneszerző Takács Jenő? „Nyugati?” Vagy mondjuk úgy, hogy „emigráns”? De hát miféle emigráció az, ha az ember a saját szülőföldjén telepedik le, ahol fölmenői mindig is éltek? (Ezen a földön Hány Istóknak, a tavi embernek még szobra is állott egykoron. Istókról bizo­nyosan sokat hallott a gyerek Takács; ha mástól nem, hát nagyapjától, Magyar Elektől, aki Ruszt város polgármestere volt, és ki ne tudná, milyen jólesik ruszti bor mellett mesélgetni - rusz­­tizni, ahogy Petőfi mondja. Ez pedig igen hihetővé teszi, hogy az egykori polgármester aszta­lához ugyancsak sokan telepedhettek oda egy-két pohár és egy-két história erejéig: zenészek, halászok, papi személyek vagy cukorgyáriak. Haydni történetekben sem lehetett hiány, s vajon haydni kásában? Azt se feledjük persze, hogy Ruszton született a másik „egyik első magyar zeneszerző” is, Wohlmut János. Egy szó, mint száz, az unoka szellemi és lelki értelemben ekko­riban és talán így vált annak a tartománynak a fiává, amelyet ma Burgenlandinak nevezünk.) Térjünk vissza a kérdésre: lehet-e emigráns valaki otthon, saját falujában? Mikor Takács Jenő öt és fél évtizeddel ezelőtt a proletkult helyett a szabadságot választotta, világos döntést hozott, egyértelmű következményekkel. A magyar zenei életben azontúl legfönnebb csak egy­fajta vendégjogra számíthatott, és erre is csak évtizedek elteltével. Helyet - testi és hivatali értelemben­­ gyorsan betöltötték. Ám a Takács-jelenség nem bizonyult pótolhatónak. Ezért döntött úgy ez év elején híveinek egy kis csoportja, hogy a maguk szerény eszközei­vel ők is hozzájárulnak a százéves mester szellemi értelemben történő hazahozatalához. Ennek

Next