A Hét, 1971. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

......" Szerkesztőségünk megkérte Méliusz Józsefet Románia Szocialista Köztársaság írószövetségének alelnökét, hogy az új év és az új évtized küszöbén mondja el olvasóinknak : véleménye szerint, mit­ jelent irodalmunk számára az 1960-1970-es év­tized? — Jó kérdést megfogalmazni bizonyára nem könnyű, válaszolni feltétlenül nehezebb. S ha jól értem, a kérdés valójában a történelemre, orszá­gunk jelenére vonatkozik; egy meghatározásokat újrafogalmazó korszakban személyes írói jele­nünkre s az általunk teremtett irodalomra — fél­reérthetetlenül politikai célzattal is. Én pontosab­ban így fogalmaznék: mi volt Romániában az iro­dalom és az író — a román, valamint az együtt­élő nemzetiségekhez tartozó író — közérzete az 1960—1970 közötti idő társadalmi légkörében? Ha így tesszük fel a kérdést, minthogy mégiscsak írók vagyunk, nem politikusok, könyveink adják meg a választ. No, meg irodalmi lapjaink, ám ezeknek nem feltétlenül minden hasábja. Pontosabban, egy kibontakozás folyamata, aminek fő tendenciáját — és ez a fontos — az utóbbi esztendők vitathatat­lan minőségi fellendülése igazolja. Számomra most alighanem megoldhatatlan feladat lenne bi­zonyításul sűrítetten számba venni a jelentős mű­veket — néhány esetben az idő amúgy is meg­fordítja majd az értékeket —, az effajta felelet irodalomtörténészek dolga. Ami azonban a jelölt korszakban az eszmék forgalmának és következő­leg a formák fejlődésének és átalakulásának a megközelíthető okát illeti, bármilyen kockázatos is, rögtönző publicisztikai kalandozásra már vál­lalkozhatom.­­ Úgy vélem, hogy az előbbi évtized­del szembeni változás legfontosabb ténye bellet­­risztikában, irodalomkritikában és az irodalomtör­ténet szemléleti módjában — az alapvető szakítás a dogmatizmussal. Bármilyen szakítás — ha nem huny szemet az ellenálló vagy az újba oldódó folytatás dialektikus mozzanata felett — a nem mi­­metikus, illetve az aktívan önálló, alkotó tudat­ból megrázkódtatást vált ki. Véleményem szerint az ilyenfajta megrendülés valóságos tektonikus for­rása írói teljesítményeinknek. Illúziók áldozatául esnénk ugyanis, ha abban a hiedelemben enged­nénk magunkat ringatni, hogy az irodalom és a gondolkodás kiszakadása a dogmatizmus aligha mágikus köréből nem produkált volna mély és széles körű tudati megrázkódtatásokat, vagy ép­pen lelkiismereti drámákat. Hiszen az irodalmi, a gondolati koncepciók, mint az emberi szellem ön­kifejezésének formái, mindig is állandósulásra, he­gemóniára vagy az „egyetlen igazság" jogára tö­rendült tudat mozgásának művészi objektiválása vagy individualizálása, a sorsot a műben és a gondolatban olyan útként fogva fel, amelynek tár­sadalmi, nemzeti-nemzetiségi humanista, demokra­tikus tartalmú etikai emberi finalitása van. A mű­vek ilyképp lehető tökélyüket a művészi formában kiteljesítve, elkezdték immár szuverén életüket. Legyünk igazságosak irántuk, de semmiképp sem türelmetlenek. S hogyha műveink s a gondolatok vagy közülük legalább néhány, holnap is még helytállnak önmagukért — mint némely elődeink gondolatai, művei és művészete máig! —, bebizo­nyosodik majd, hogy nemcsak megpróbáltatok hatvanas éveink, de azok irodalma is jelentős tu­dott lenni. Mi hiszünk nem idilli, sőt drámai je­lenünk emberi nagyszerűségében, ámde nem mi, hanem talán egy boldogabb csillagzat alatt, utó­daink döntik majd el, hogy hozzájárultunk-e va­lamivel boldogulásukhoz? Vagy legalább lehető­vé tettük-e nekik, hogy megértsék elődeik gyarló és magasra törő emberi, történelmi sorsát, amely alatt persze, hogy önmagukért írtak, de éreztük is? Én egyébként szívesebben válaszoltam volna a feltett kérdésre néhány kéziratlapnyi kérdés egész sorával.. .­ Véleményem szerint ugyanis a jó kér­dés a legjobb feleletnél is maradandóbb. Kérde­zés nélkül nincs megismerés. Mai irodalmunknak, ha semmi egyéb nem igazolná minőségét, az fel­tétlenül, hogy — kérdéseket tehet fel, s hogy jó kérdéseket is feltesz. Miközben a jók mellett rossz kérdések és rossz feleletek is elhangzanak. Szerkesztőség : — Banális év végi, évtized végi kérdést teszek fel, tehát rossz kérdést. Van-e prog­nózisa az elkövetkező évtizedre? — Nincs. A kérdés egyébként jó... Egy hóna­p­ot töltöttem Spanyolországban, másfelet Párizs­on. Alig hagytam el Barcelonát, rengeteg illúzió dőlt halomra. Én meggyőződötten hiszem el Eu­rópának, hogy velünk együtt — akik nélkül nincs Európa — ki akar kászálódni a fenyegető ellent­mondások közül. Minden valóság ellentmondásos, az emberi történet, a sors mindig ellentmondásos. Ha ezzel tisztában vagyunk, nehezebben esünk illúziók prédájául. Erre irodalmunkat képesnek tar­tom. S ha valóban így van, a nagykorúság jele ez. Tehát optimista vagyok. De, amennyire selk tartalékaimból telik, illúziótlanul. Az illúzió gyen­geség is... MÉLIUSZ JÓZSEF: „A jó kérdés a legjobb feleletnél is maradandóbb, rekedtek. Országunk irodalmában a bonyolult következményű robbanást Hegel egy filozófiai el­vének a politikai restaurációja váltotta ki, illetve tette lehetővé. Hegelt említem, mert az ő dialektikai módszere Marx filozófiai, kritikai cse­lekvésének az alapja; de azért is említem, mert épp az irodalom és a politika összefüggésében illő a 200 éve született Hegelre is emlékezni... A jogaiba visszahelyezett antidogmatikus filozófiai­ondolat az, hogy — nincsen abszolút igazság, eképp nincs a személyes és a társadalmi létet, az ember- és társadalomközi viszonyulásokat — vagy egy, sorsunkat szintén meghatározó politikai síkon: az államközi viszonyokat — általános és fellebbezhetetlen érvénnyel szabályozó egyetlen kizárólagos, kötelező igazság sem. Ami az iroda­lom és a gondolat tevékenysége szempontjából épp az igazságok megközelítésére törő kérdések felvetése szempontjából létfeltétel, sőt mindenféle gyakorlati kibontakozás kondíciója is, akárcsak a — szerencsére nem merevíthető — másik, poli­tikailag is kinyilvánított hegeli elv, a külön­bözőségben való egység. Úgy vélem, hogy ennek a dialektikának az egyáltalán nem könnyű útját él cselekvéssé válásig, nagymértékben igazolhatja — ellentmondásainak jellegével is, tehát egészében — az 1960—1970-es korszak irodalma, a szellemi műhelyeinkből épp az utóbbi esztendőkben — mintegy szintézisként — kikerült művek sora. Az írószövetség 1968- és 1969-es díjaival kitüntetett könyvek — azokkal együtt, amelyek szerencse hí­ján vagy előnytelen, nem objektív mozzanatok közrejátszása folytán kívül rekedtek — az egész hazai prózaírásunkban és költészetünkben bekö­vetkezett minőségi, gondolati ugrás mellett bizonyí­tanak, az irodalom közérzetére árulkodnak. Való­ban fontos és érdemes tehát erről a pontról kritikailag s összefoglalóan visszapillantani az irodalom és köz­érzet szakítva folytató, ellentmondásos alakulásá­ra az időben, ebben, az ötvenes évek utáni évti­zedben, Romániában... Az 1968-as esztendő a román literatúrában úgy lehet a próza kitörésének éve, míg romániai magyar irodalmunkban a köl­tészeté. 1969-ben a mi prózánkban ismétlődik meg az előző évi román irodalmi mozzanat. Mindezt korántsem a szentlélek segítségének köszönhetjük. Ne röstelljük hát kimondani, elvégre marxisták va­­gyunk: a szobán forgó konkrét, megtapasztalható történeti, társadalmi esemény a felépítményben következett be és zajlik tovább. A felépítményben , e­zes alapvető felszabadító átalakulások kö­vetkeztében, de semmiképp sem valamiféle temp­lomi énekkar egyszólamúságával, hanem antinó­­miak egymásra torlódásában, egy egész társadalom rendkívüli erőfeszítése és a tudat páratlan küsz­ködése közben. Mindaz, amit ennek az évtizednek, de különösen az évtized végének figyelemreméltó irodalmi eredményeként érdemes számon tartani, nem egyéb, mint a sorsunk értelmét kereső meg- Nagy Pál Levelek az ifjúságról Kelt 1970. december 30-án a bécsi Burgban Bécsben kongnak a harangok. Hull a hó, szél seper a kapualjakban. A kerékvető kövek mel­lé húzódnak két öregasszony­ szoknyája elől a pehelykék, mint boszorkány elől a kikergetett árvák. A Burgon keresztül-kasul járnak szóra­kozott járókelők, maiak, a történelemmel csak éppen a kellő mértékben beoltott lelkületű embe­rek, akiknek magától értetődő, s nem is túl fontos tény, hogy a Burg ma múzeum, a Burgban egy­kori hatalmi jelvények, koronák, országalmák, ékszerek, festmények, bútorok, fóliánsok, kris­tályok és ágyúk alusszák csipkerózsika-álmuk, az elmúlt századok. És kongnak a harangok, itt nagyon közel. Egyik közülük, én nem tudom a hangjáról meg­állapítani, hogy melyik, egyik, egy nagyobbacs­ka, az európai harangbajnokságban egészen előkelő helyezésű, hangú, súlyú harang­­ ágyúk bronzából lett haranggá. II. József a törököktől zsákmányolt ágyúból öntette. Mint a győzelem s mint a győzelem árán megkötött béke szim­bólumát. Szép, nevezetes, nagy harang, kár, hogy a hangja nem válik ki a harangok min­den esti kórusából. Tudok harangokról, melyek az első világhá­ború idején átalakultak ágyúkká, szép évszáza­dos harangok, melyek közt bizonyára akadt olyan is, melyet annak idején ágyúkból öntöt­tek. S előbb szépen kongtak, aztán az új be­osztásban borzasztóan dörögtek. Giovanni Pico della Mirandola, minden idők legdallamosabb nevű költője, akinek neve olyan, mint egy harangjáték, ezt írta valamelyik ésszel és bájjal beültetett itáliai udvarocska hangula­tában, kilátva a múltra, jelenre, jövőre, az ókorra s a reneszánszra, a szellemre s a sze­relemre: „Semmi sem halhat meg, semmi sem szabad, hogy meghaljon, ami a múltban vala­ha is megdobogtatta az emberek szívét és tet­tekre serkentette őket, hit, nyelv, szokás, mű­vészet és irodalom éppoly kevéssé, mint tudo­mány és bölcselet. Mert mindez emberi munka, meggyőződés és szeretet eredménye...“ Kőből vizet fakasztani. Tengerből Afroditét, kopár Görögországból Európa bölcsőjét. Vérből győzelmet, színekből, hangokból gondolatot. Tiszta szóból emberi megnyugvást. Minden min­denből lett és mindenné lehet, mint a török ágyú osztrák haranggá, keleti fegyver európai műtárggyá, s magamról is megálmodom any­­nyiszor, hogy benn vagyok a harangban, az oszlopban, beöntve, beépítve. Mint ép, egész emberi pillanat, ötszáz esztendeje, tehát alig a tegnap, itt a szomszédban, szellemi szomszédságban, az okos reneszánszban, szellemi nagyapáink idején is így érezték ezt. És kimutatható, kiolvasható, hogy ezelőtt ezerévekkel, egyiptomokban, özön­vizek előtt és alatt is tudták már, és tudjuk és valljuk ezt az örök fiatal emberiség örök je­lenében. Te barátom, ifjú és titáni, aki most fejezed be vagy nemrég fejezted be a világ dolgainak megtanulását, már te is a világ dolgainak egyik rendbentartója vagy. Nos, a világ dolgainak nagy rendbentartója, kinek gondolnia kell az összes Lajosokra minden pillanathoz, légy bölcs és kíváncsi és éltess minden előzményt, elmúlt kultúrát, hogy majd téged is éltessenek az utá­nad következők. Tegnap ágyúként, ma harangként, tegnap oszlopként, ma véletlenül előbukkanó leletként, tegnap és ma és holnap is könyvbe méltó gon­dolatként, mindig és mindenütt elpusztíthatat­lan, ami „emberi munka, meggyőződés és sze­retet eredménye.. LASZLÓFFY ALADÁR A HÉT, II ÉVF. 1. SZÁM

Next