A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-11 / 6. szám
IRODALOM 6 MÉLIUSZ JÓZSEF Szecesszió Sepsiszentgyörgyön (Érvelések Kós Károly egy épülete érdekében) (A cikk első részét múlt heti számunkban közöltük) Képzeljük el szentségtörően, az egyfajta divinizáló, a népies Kós-kép megrajzolóinak haragját is vállalva, amire eddig nem gondoltunk, de mindezek szerint mégiscsak elgondolhatóan. Kós plebejus puritán szecessziója itt, akárcsak részletező, orientális, pompázatos csillogásával a Lechner-féle odébb, európai nyitás volt a nonkonformista, az „elidegenített", Brechttel szólva „elidegenítő" tizenkilencedik század ellenes, relativista avantgardizmusba. Mégpedig, írjuk újra s újra, az egykori, a belülről, kívülről megbuktatott Monarchia legelhanyagoltabb, iparról, kapitalista fejlődésről, technikáról, polgárosodásról lemarasztalt és patriarchális tájban, a vasúti végállomások vidékein, aminek ezt a provinciát a húszas évek végén, amint Mikes Nyugatot járt, Gaál Gábor a tájat megnevezte... A Múzeum, hallatlanul, forradalmasan fogalmazott nonkonformizmus, zendülés az elnyomó magyar dzsentri-kapitalista-földbirtokos lateiner hatalmat kifejező, s nem itt, ahol még a manufaktúra sem honosodott meg, hanem a nagyvárosokban a hatalmat kifejező reneszánszt, barokkot mímelő, klasszicizmust utánzó Monarchia-architektúra ellen, és hol, ha nem e sárban marasztalt, polgárilag fejletlen provinciális, bigott, félfeudális kárpáti szögletben, írjuk ismét és ismét, hol még a halcsontos míderbe és díszmagyarba bújt méltóságos aszszonyok is jószerivel budira kényszerültek. Ó, Ferenc József-i díszmagyaros és budis úri „ezüstkor"! Olyan „ezüstkorban" szecesszió itt, amelyben Petelei, Thury Zoltán, odébb Gozsdu, szegény!, és két évig Kolozsváron a fiatal Bródy Sándor a vármegyei úri barbárokkal hadakozva — tudjuk meg Kozma Dezsőtől, század eleji hagyományaink kutatójától — a szecessziót hozták a maradiság ellen, akárcsak Kósa Múzeumát, Lechner a Kultúrpalotáját a másképp képzelt művelődésnek, önmaguknak bizonyítván: Európának lennünk szükséges és nem lehetetlen. Egy lehetetlen anti-Európa-világban sem. A Kósék építész-szecesszióját — nem így az írókét, az ő nyakukon az Európa-fóbiás úri-magyari maradiság ugyancsak összeszorította a hurkot, Peteleit meg éppenséggel mibe kergette?; s tehette az úriság: ő volt a hatalom teljhatalmú előneves és czímeres bürokráciája — a Kósék szecesszióját meg éppúgy kisajátította ez a határos dzsentriség és a disznótoros, megyei fiskális és finánc-végrehajtó lateinerség — milyen kár, hogy lejáratta egy zsurnalizmus ezt a régi-szép betyárköltészeti szónkat is: „népnyúzó", s már nem használhatja viszolygás nélkül az irodalom! — mint odébb, s épp az európai Európában a virulens német burzsoázia, amelyet Heinrich Mann a németül megvető hangzású „alattvaló" jelzővel bélyegzett meg. Az uralkodó rétegek kisajátították maguknak a nonkonformizmust — beléje költöztek! — éppúgy, mint ma a nonkonformista új szecessziót a fogyasztói társadalom manipulációs szupertermelése. Olyan világban jelent itt meg, égre kiáltó ellentmondásban a hatalom szellemével Lechner és Kós, a Kárpátok karéjában, ahol Mikes Kelemenből nemcsak nemzeti romantikus, de polgári nacionalista lecke is lett, akárcsak Kőrös Csornából, a Bolyaiak emlékét meg mindössze néhány megszállott liberális polgári radikális tanár és jakobinus-reminiszcenciájú szabadkőművesek őrizték, s úgy lehet egyfajta konspiráció, közük is lehetett ahhoz, befolyásuk is arra, hogy ezek az uralkodó maradiságnak ellentmondó szecessziós művelődési szentélyek mégiscsak a hatalom pénzéből épültek. Egyébként sár borított mindent, sár és hamarosan vér, alighogy felépült a Múzeum, tizennégyben megindult a véráradat, vér, de nem a Harrisburgoké, nem az országló czímeres arisztokratáké. A parasztoké. Mert a munkásosztálynak, itt az ipartalanságban, épp csak hírmondója ha akadt, Szentgyörgyön még hírmondója sem. — Nézzetek körül, ma mi épül! Megjelent-e az ipar vagy sem? — Gaudi Cervantes hallucinációinak dimenzióit építette bele barcelonai abbamaradt katedrájának még töredékébe is, a darmstadti dombon a rendet követelő ész bölcs relativizmusa uralkodik előjátékul az egész európai építészetet végleg korszerűsítő Bauhaus-hoz — az avarntgarde-művészetek és architektúra e „kozmoplita" iskolájához — hol a Korunka író Moholy Nagy László is tanított, ámde itt, a Kós Múzeuma bármennyire is őszinte, bármilyen feszültségű, végső soron radikális polgári lázadás remek kifejezése is, mégiscsak magán hordozza keleti, agrárius szegénységünk nem kifelé, befelé táguló méreteit, épp szerénységében, ami által plebejusi. Kafka, a száztoronyú, legurbánusabb és gazdag Prágában, időben a szeceszszió és az expresszionizmus összekötő mezsgyéjén a Monarchia hazugság-szövevényének áttekinthetetlenségét világította át, e hatalom — Lenin által politikailag oly félreérthetetlenül megnevezett — misztikusan személytelen és eldologiasodott struktúráját, alján a lélek elszegényedettsége, nyomorúsága. Kós — az építész — művészi racionalizmusa arról tudósít, hogy a szerénység tulajdonképpen a szegények erénye; páratlan történelmi stílusérzékét dicséri, hogy itt, így építkezett, akkor itt a sárbar, és a zsindelytetők között. Hiszen épp Lechner Ödön közelében nagyobb szabású építkezésekhez is volt köze a körváltó angol filozofáló esztétákat olvasó építészként, angoljai gondolatait, a szeceszsziót tulajdon keleti környezetére alkalmazva, s hogy nem minden megrendelésében valósíthatta ezt meg itteni szellemben, az más kérdés. Itt mindenesetre, építőművészként, önmagával azonosan fejezhette ki magát. Van úgy, hogy a szegénység a hatalmon kívüliség, a szabadság, de mindenesetre: a függetlenség. A szecesszió eredetileg a függetlenség művészete volt... Mondom, Darmstadt dombjain: a szeceszsziós műterem házaik. Az egyikbe épp ottjártamkor költözött be a Német Irodalmi és Nyelvészeti Akadémia Központja — minden személyzete egy főtitkár és egyetlen gépírótitkárnő, úgy lehet egy órabéres takarítónő is, pedig — banalitás! — Nyugaat-Németország nem szegény, márkája szilárdabbnak bizonyult a dollárnál, a főtitkár pedig egyben a testes akadémiai évkönyv szerkesztője, neves egyetemi előadótanár és filológus is; büszkén mutogatta: halhatatlan műemlék falai között verhetett tanyát a magas intézmény. Van Kósnak még egy építészeti stílusremeke Szentgyörgyön: „Csupán családi ház". A darmstadti akadémiai székhely is „csupán” az volt; drága pénzen, nagy áldozatok árán vásárolták meg. Ez a másik szentgyörgyi szecessziós Kós-épület, ez a műemlék — úgy hallom — útjában áll újabb városrendezési terveknek. Különben is, „csak egy villa". Mentsük meg ezt az egyedüli, európai értékű kis remekművet, melyhez elvezethetnétek a messzinél jött, művelt idegent: „Ide nézzen, uram, nézze, professzor úr, szerkesztő úr, nézze, kolléga úr, hagyományosan vagyunk huszadik századiam európaiak; mit szól hozzá?...* Az idegen hamarabb és könnyebbem értené meg ezt az európai kapcsolódást, mint a fejedelmek korának számunkra izgalmas, de az ő számára érthetetlen bonyodalmai*, még ha ezt a „honfi" igény rossz néven is veszi, miközben nem izgatja túlzottan „csak egy családi ház", a Kosénak lebontása... Maradjon meg ez a korszerű művelődési kincs, lehet még belőle meghitt akadémiai fiókhely, művészház, műterem, képtár, nem tudom mi, de a művelődés büszke és hagyományos, stílusos kis otthona. — Az elmúlt évtizedben tisztázta az összehasonlító irodalomtudomány, amit előre Kósék sem láthattak, az efféle csupán viszszapillantólag derül ki — írom le újra s újra a tudomány jelzéseit —, Európa művészeti forradalmait, az avantgarde fénycsóváit, perzselő tezeit minden tiltakozások, tilalmak, szidalmak, képrombolások és autodafék ellenére, a szecesszió hordta ki. Az „őrült" katalán, Gaudi nélkül nincs Picasso, aligha Miró vagy egy másik „elmeháborodott", Salvador Dali, akinek pornódétól meredek, emeletes huszárbajszát, mintha csak a toronyépítő Gaudi találta volna fel, miniatűr szecessziós, de kihívóan építészeti csodául. Gaudi, az a gerokkos, szakállas, barcelonai bankhivatalnoknak látszó öregúr. A Nyugat címlapjának szecessziós emblémáján a Kós íródeákja — tán épp Mikes ír nénjének a franciául tanulás dicséretességéről, hiszen Nyugat a szecessziósnak is szecessziós Adyék lapjának címe — a bajsza búsan, keletien konyul alá. Fűzzünk-e még kommentárt szegénységünk, egy korszak nyomorúságának és elszántságának lekonyuló bús bajszához?... A Kultúrpalotának, a Monostori úti kálvinista templomnak, a Múzeumnak, a szentgyörgyi kispolgárháznak nem lehetett gyújtogató folytatása, mint a szecessziónak Nyugaton; száz, százötven évvel haladottabb ipar és társadalom kellett volna hozzá legalább. Igaz, a nyugati határ menti, mór ipari és polgárosodott városokban fellobbant a húszas évek elején az avantgardizmus, hogy csak a temesvári Reiter Róbert ötven-hatvan remek versét említsük, vagy ott Gallasz Nándort, aki az orosz futuristák formanyelvét hozta a forradalmi Moszkvából, s ha jól emlékszem, 1926-ban a szecessziós Münchenből hazatért Nagy Imre még expresszionizmustól érintett első képkiállítása a polgári Temesváron, Aradon meg a Szántó György Periszkópja, Brassóban, itt a szomszédságban, a most feltámasztott Mattis- Teutsch expresszionizmusa, Szentimreiék kolozsvári szavalókórusa, a Korurtk avantgárd-vitái és expreszszionizmusa. — Mindezek Kassákhoz is kötődően, ehhez a korai „munkásköltőhöz", aki mégiscsak végrehajtotta az ugrást a szecesszióból az avantgárdba, nemcsak íróként, piktorként, grafikusként is... — Mindez pedig nem zárt, autarchikus romániai hagyományunk. Hiszen nem véletlenül a szecessziós Berlinbe önkéntesen emigrált Caragiale fia, Mátéi, akinek modernsége, elválaszthatatlan a bukaresti korai avantgárdtól, s elvégre Blaga is expreszszionistaként érkezett haza német tájakról Kolozsvárra. A szász irodalom meg éppenséggel expresszionistaként kelt ismét életre az új Romániában. Kassák pedig Bécsből nemcsak német, holland, francia, belga, olasz avantgárdokhoz keresett és talált kapcsolatot, de a bukarestihez is, akárcsak idehaza Mattis Teutsch, akiben a román, magyar, szász művészi nonkonformizmus és zendülés egyetlen, művészettörténetileg még meg sem közelített egyszemélyes csomópontja valósult meg, s nem transzilvanizmusként, hanem már a nemzetiségi kultúra romániaiságának anticipációjaként, s épp ezért európai kitekintéssel és szellemi kapcsolódással Párizshoz, Bécshez, Németországhoz és Budapesthez. Hogy ez az avantgardizmus, ott, ahol hű vett, hű lehetett önmagához, eljutott a forradalmi internacionalizmus politikumához, de legalább az antifasizmus és az idegen elnyomó pressziók elleni hazafiassághoz: természetes. De ez már a haladó művészetben élő gondolatok történetének egy másik hazai és európai fejezete. Az alapvetéshez Kósnak mindenesetre mély köze van ... — Aztán Kós lett az érv az ellen a huszadik századi európaiság ellen, ő maga is érvelt ellene, amelynek alapvetésében oly sok jelentést, annyi bonyolult jelképet sugallóan alkotóként jelen volt, s ami mellett sepsiszentgyörgyi Múzeuma és polgárháza máig is tanúságtétel és érv. Jelen volt egy európai értelmű nonkonformizmussal, művészi lázadással-tagadással, jövőbe pillantással azonosulva, mindabban, ami hamaros és többszörös kisajátítása ellenére a szecessziót jelentette szerte a kontinensen. Kós Károly nyolcvanöt éve hallatlan ellentmondások összesítője. Itt az egyik ellentmondásáról tűnődtünk el. De ez ebben a pillanatban talán kevésbé fontos, ámbár érvelésként talán mégis meggondolkoztató, hiszen ezért is írtuk mindezeket, és a fontos ez: minősítsék védett műemléknek a Kós építette szentgyörgyi polgárházat. Mert nem haladás az, amely saját maga alól robbantja fel hagyománya lépéseit... Hogyan is szalaszthattam volna el mindezeket elmondani, ha már itt járok Sepsiszentgyörgyön? Biztos vagyok benne, hogy egyetért velem Mikes, Körösi Csoma, a két Bolyai odébb, és közelebb az időkért Orbán Balázs is. Ők a legnemesebb értelemben európai szellemek is voltak, mert haladók és újítók, akárcsak a szecessziós Kós Károly... Nagy baj lenne, ha a holtak s az öregek haladóbbak és megértőbbek lennének, mint az élők, s különösen a fiatalabbak. Legyünk európaiak, mert már lehetünk, elvégre elkezdtük itt is az urbanizálódást... A Kós Károly tervezte családi ház Sepsiszentgyörgyön A HÉT, III- ÉVF., 6. SZÁM 1. * V