A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-07 / 27. szám

IRODALOM A KÖNYV SZOCIOLÓGIÁJÁHOZ IV. Könyvtermelés, könyvterjesztés az ipari korban A társadalmi lét és gyakorlat kü­lönböző rétegei, különböző szférái nem fedik egymást, nincsenek pon­tosan összehangolva; kezdetük és végük sem egyezik, nem esik egy­be mindig a különben fontos vagy akár döntő történelmi cezúrákkal, így van ez a könyvvel is. Itt nem a könyvtörténet részletei érdekelnek bennünket, hanem a könyv szociológiai státusa. Ebben a vonatkozásban tökéletesen elégséges félévezredes fejlődésében egyetlen metszettel vonni meg a határvona­lat. Úgy hogy az hozzávetőlegesen a tizenkilencedik század elején vágja ketté az egységes folyamatot. Előtte történelmileg a kései kö­zépkor, a reneszánsz és a felvilá­gosodás áll. A vízválasztó a francia forradalom, következményeivel és visszahatásaival. Az első szakasz a könyvelőállítás és -terjesztés kézművesi és manu­faktúra-kora; a másodikat a tizen­kilencedik század elejétől napjainkig számíthatjuk — a könyvtörténet ipa­ri szakasza ez. A „napjaink“ kifejezés e helyen nemcsak valaminek a végét, hanem egyidejűleg valami új kezdetét je­lenti. Mégpedig úgy, hogy vég és kezdet nem válik el egymástól, ha­nem áthatják egymást. Pontosab­ban: a könyv történetének ipari sza­kasza beletorkollik, anélkül, hogy hirtelen megszakadna, egy olyan új szakaszba, amelyet a legrégibb mass média — a könyv — békés egymás mellett élése és remélhetően nem antagonisztikus harca jellemez az új mass médiákkal. Ha ehhez a kissé körülményes diagnózishoz néhány felvilágosító megjegyzést fűzök, úgy eljuthatunk a könyv történetét és társadalmi funkcióinak szakadatlanul gazdago­dó átalakulásait illetően egy másik szférához: a könyv és a műszaki­gazdasági fejlődés összefüggéséhez. Jónéhány évvel ezelőtt cikkben is közöltem azt a felfedezésemet, hogy a könyv tekinthető az első mass médiának. Valamivel később rá kellett jönnöm, hogy e felismerés világprioritása nem engem illet. Előttem és velem egyidejűleg má­sok is rájöttek erre az egyszerű igazságra. A mass média olyan esz­köz, amely az unikálisan születő kulturális és művészeti javakat gé­pesített módon, tömegesen, hovato­vább korlátlan példányszámban te­szi érzékelhetővé, láthatóvá, meg­­őrizhetővé, tárolhatóvá, felfrissíthe­­tővé, újból és újból élvezhetővé. Ezt teszi a fénykép, a film, a rádió, a televízió, a hanglemez, a magne­­tofonszalag. Ezt tette legelsőnek, évszázadok­kal a többi előtt, a könyv. A moz­gó betű, a kezdetleges kézisajtó, a valamivel nagyobb mennyiségben előállított rongypapír megteremtette a szellemet, a szépséget, a tudást sokszorosító kézmívességet. A nyom­dász, a kiadó, a korrektor, a szerző és a könyvárusító eleinte egészen vagy részben személyes unióban élt. A technikai alap: a kézisajtó, a rongyipar, ennek megfelelően a kézi munka egészen a XIX. század elejéig változatlan marad. Mindösz­­sze annyi történt hogy a könyvek, lapok, nyomtatványok iránti szük­séglet megsokszorozódása — to­vábbra is a kézi munka alapján, az üzemen belüli munkamegosztás ál­tal — átvitte a könyv előállítását a kézmívesi szakaszból a manufaktú­ra szakaszába. A polgári forradalmak és szinte velük egy időben a döntő jelentő­ségű technikai újítások kora — a gyorssajtó, kevéssel utána a körfor­­gógép, a szedőgép megjelenése, a papír előállítása fából és más rost­növényekből — megnyitotta a könyv történetének ipari szakaszát. Ez im­már közel két évszázada tart, és a jelek szerint még távol van attól, hogy véget érjen. Az ipari szakasz magától tagozó­dik két alperiódusra. Az egyik a könyv a világot meghódító korai és késői kapitalizmusban. A másik a könyv, a két, illetve három világ: a kapitalizmus, a szocializmus és a harmadik világ együttélésének a korában. Az első szakaszt a hatalmas mennyiségi változások közepette, amelyekről a példányszámok, a könyvtári állományok, a lapok és folyóiratok számának megsokszoro­zódása tanúskodik, két egymást ki­egészítő és egymásnak ellentmondó folyamat jellemzi a könyv oldaláról nézve. Az egyik a könyv rabsága, a másik e rabság keretében foko­zódó szabadsága. Szóljak előbb a szabadságról. Ami­kor a nyomtatott könyv elterjedt, az olvasók számának gyarapodása fölkeltette a hatalmon levők gya­nakvását, félelmét. Arra késztette őket, hogy korlátok közé szorítsák az eszmék, a szabadabb gondolat, az egyházi és világi eretnekségek nyomtatott áradatát. így született meg előbb az egyházi cenzúra, így tette az egyház kellő ellenőrzés után tiltott művek listájára azokat a könyveket, amelyek akár dogmái­val, akár hatalmi érdekeivel ütköz­tek ténylegesen vagy csak feltétele­zetten. Az egyházi béklyókat az ál­lami ellenőrzés követte, hosszú időn át továbbra is egyházi személyek által gyakorolt állami cenzúra for­májában. A másik korlátozás, amely bizonyos mértékig szabadság is volt, a kiadónak adományozott pri­vilégiumokban nyilvánult meg. Ezek egyrészt védték az ő jogait. Ameny­­nyiben a kiadó a szerzőit is java­dalmazta, ami eleinte távolról sem volt általános, bizonyos védettséget jelentettek a szerzőknek is. Ezek a privilégiumok egyben feudális jel­legű, céhszerű korlátokat is állítot­tak a könyvkiadás útjába. Anélkül, hogy részletekbe men­nék itten, mint a könyv szocioló­giájának egyik alapvető tendenciá­ját állapíthatom meg a korlátozások enyhülését, eltűnését, a könyvkiadás szabadságának a növekedését, álta­lánossá válását. (Ezzel az állandó tendenciával jelentett szembefordu­lást a fasizmusok időleges győzel­me. De ez történelmileg nézve csak rövid intermezzo volt.) Ebből adódik a következtetés: a könyvkiadás szabadsága egyik is­mérve a társadalmi alakulatok tör­ténelmileg haladó vagy reakciós jellegének. A humanista gondolat szabadságáért folytatott viszon­tagságos, de nagy távlatban sikeres­nek bizonyuló harc a könyv törté­netének egyik legmegindítóbb és legfelemelőbb fejezete. Természetesen ez esetben a könyv formális szabadságáról van szó. Ezt a pusztán formális szabadságot, amelyet a korlátozások hiánya jel­lemez, nagy hiba lenne alábecsülni, de legalább olyan hiba volna érté­két abszolutizálni. Ez a szabadság ugyanis a könyv rabságának körülményei között va­lósul meg, még a legreálisabb pol­gári demokratikus rendszerekben is. Azon felül, hogy a könyv szelle­mi javakat közvetítő termék, elő­állítása ebben a korban hatalmas tőkéket, nagy anyagtömegeket, tö­meges munkaerőt igényel. Az ipari­lag előállított terméket, a többé­­kevésbé nagy példányszámú köny­vet megfelelő kereskedelmi hálózat­tal az érdeklődő és fizetőképes ol­vasókhoz kell eljuttatni. Úgy, hogy az eladási ár itt is fedezze a ter­melési költségeket, beleértve a kéz­iratot szállító szerző honoráriumát, és hasznot, azaz profitot is biztosít­son a vállalkozónak, a kiadónak. A könyv viszonylagos szabadsága csak ebben az abszolút rabságban való­sulhat meg e történeti korban. CSEHI GYULA (Folytatás az 5. oldalról) Más nehézsége mégsem csökkent, sőt bizonyos szempontból, látszólag ellentmondóan, fokozódott. S ezt mind Zamfirescu, mind pedig­­ Eu­­gen Barbu regényének a fordítása alkalmával éreztem. Mert például ha a Bukarest kör­nyéki apacsnyelvet angyalföldire váltom át, legalább olyan súlyos hibát követek el, mintha mondjuk valaki az olténiai tájnyelvet köz­vetlenül háromszékivel helyettesíti; de ugyanakkor nem használhatom a divatos kolozsvári kiszólásokat, mert ezeknek java része importált áru, s amellett tünékeny, állandóan változik. Érdekes példája ennek a Zabhegyező. Mert noha fordítás­ban is hatalmas sikere volt, az angolul tudó magyar olvasók sze­rint a konzervatívabb angol ar­góban fogant regényt (az angolok­nak már a XVI századból van ar­gó-szótáruk!), a fordító alaposan feloldotta és megmásította azzal, hogy a legdivatosabb pesti slengre váltotta át, amely a tömör, egy­szavas jellemzések helyett manap­ság inkább a körülírásokat kedveli. A legésszerűbb tehát az, ha ilyen­kor a fordító a már gyökeret vert argót alkalmazza, amely nem mú­lik el a divattal. Ezzel a megol­dással kísérleteztem én is Eugen Barbu regényének fordításakor. Át­tanulmányoztam a rendelkezésre álló tolvajnyelv-szótárakat, hozzá­adtam azt a szókészletet, amelyet gyerekkorom óta a Kolozsvár kör­nyéki külnegyedekben fölcsípe­­gettem, és igyekeztem a Groapa hangulatához idomítani a helyzet­ből fakadó párbeszédeket, kiszó­lásokat. Szemléltetőül álljon itt két tolvaj rövid beszélgetése a rend­őrség fogdájában: — Mihelyt meglépek innen, e­­gyenesen a zsibajra megyek, akasz­tok magamnak valami rongyot és ülök a mogyorómon. — Vakulj meg? — ugratta a fiú. — Vakuljak meg! Annyi ruhát szakítottunk, hogy holtomig sem fe­­­­lejtem el... ! Az őrsparancsnokság kapujában azonban az ügyészség zsuppkocsi­ja várta őket. Egy apró, fekete, ab­lak nélküli autó. A dugás elsápadt: — Csőben vagyunk, Paraschivi Elölről kezdődik a mese. Két hekus a zsuppkocsi alacsony ajtójához lökdöste őket. — Hűvösre tesznek bennünket! — sóhajtotta halkan a srác. Odabent összetorlódtak a dutyi embereivel, akik sietve megkötöz­ték őket. A kölcsönös fordítást részletezve, szándékosan közeledtem a mi le­hetőségeink felől, hogy jelezzem a buktatókat. Ezek után most már nem nehéz elképzelni, hogy milyen gondokkal küzd az a fordító, aki mondjuk az erdélyi külvárosok világát akarja románul hitelesen tolmácsolni. És itt nem csupán az argóról van szó. Hiszen Nagy Ist­vántól Kovács Katona Jenőig és Huszár Sándortól Szabó Zoltánig nagyon is módjával és csak a szükséges esetekben adagolja az író. Itt egy sajátos lelkületű és be­szédmodorú világról van szó, a­­melynek képrendszere, gondolko­dásmódja, látomásossága saját sor­sából fakad: itt egy olyan értelmi és érzelmi ingerről kell beszélnünk, amely gyönge fordítás esetén ki­huny, semmivé foszlik. Ezért jeleztem már az elején, hogy Paul Drumaru milyen nagy nyere­sége fordítás-irodalmunknak, főként ezekben a napokban, amikor a Kri­­terion Könyvkiadó saját kezébe vette a jelesebb magyar nyelvű munkák románra fordítását és na­gyon helyesen tekintélykérdést csi­nál a vállalkozás sikeréből. Egy fél éjszakán át hallgattam Drumaru magnószalagra vett Ady-fordításait, és ott a homályos emeleti szobá­ban úgy éreztem, hogy Ady romá­nul is ugyanaz a zengő, vicsorgó, lihegő, magasra törő és fáradtan elalélő nagy költő marad, aki a magyarban. Prózai fordításai során először engem ért a szerencse, hogy össze­hozott vele a sors. Miután a fordí­tást kéziratban elolvastam, első gondolatom ez volt: milyen öröm, hogy épp a mi barátaink és sors­társaink között akad olyan elhiva­tott tolmácsoló, aki kucorítás, cson­kítás nélkül vezet át bennünket egy másik nyelv másfajta fonatú sövényén. Hiszen aki maga is fog­lalkozott román irodalmi szövegek tolmácsolásával, az ismeri a két nyelv alany-állítmány rendszerében rejlő különbséget, a vonzatok kacs­­karingós labirintusait, a más-más­fajta ritmust és zeneiséget, a sorok között lebegő hangulatot, amely könnyen elszivárog az avatatlan kéz alól, pedig csak ezek együtt­véve adják vissza azt, amit egyé­niségnek szokás nevezni. Paul Dru­­marut azonban lírai érzékenysége és a mi nyelvünk sajátosságainak ismerete átlendíti valamennyi ne­hézségen, így lett kellemes megle­pődésemre Hektorból és Böskéből, vagyis Bogárból és Bogárnéból Tanda­si Manda. S hogy miként tűnik a román olvasó elé a Ko­lozsvár környéki külváros, annak szemléltetésére álljon Itt egy-két rö­­videbb részlet. íme például a Ba­batemető: „Megyünk a Babatemetőbe — mondták a gyerekek, s némelyik kislány nyakába emelt szoknyával imbolygott át a Csonkás télé; a síkos köveken villogott a víz, s a kölykök fényből árnyékba, árnyék­ból fénybe léptek, s lefelé pillant­va úgy érezték, mintha a Szamos állna és ők sodródnának; a leve­gőbe kaptak s tovább tapicskáztak a sziget felé; fejük fölött hallották a levelek suhogását. Félnapokig kapirgáltak a törmelék között, s hol egy féllábú angyalt, hol egy tö­rött farkú agárt leltek, vagy Lao­­koon valamely fiára bukkantak, testén a kígyó szétszakadt gyűrű­jével; néha pedig a trójai főpap pillantott fel a gipszdarabok, zú­zott porceláncsészék sírjából, oly szenvedő-fenségesen mintha a gyöt­rődésben is csak harmóniát és szépséget találna; máskor szinte látomásszerűen apró Apolló-fej buk­kant elő a guberáló alól, s a gye­rekek elnevették magukat örömük­ben ..." S ugyanez román fordításban: „Mergem la cimitirul de păpuşii, ziceau copiii şi cite o fetiţă, cu poalele săltate pină la piept, se împleticea cuzindu-se să treacă spre Cioncaş; apa fulgera peste pietrele lunecoase, tincai păşeau din lumină in umbră, din umbră in lumină şi, privind în jos, simţeau că Someşul stă pe loc, pe cînd ei înaintează plutind; bâteau aerul cu mîinile şi călcau mărunt mai de­parte, spre insulă; deasupra cape­telor auzeau foşnetul frunzelor. Scurmau molozul cîte-o jumătate de zi şi dădeau cînd peste un inger fără un picior, cînd peste un ogar cu coada ruptă sau peste vreunul dintre fiii lui Laokoon cu inelul frînt al şarpelui pe trup, iar uneori, din adîncul mormântului de ipsos, dintre bucăţile de ghips şi cioburile de porţelan li se înfăţişa marele preot troian, privind in sus cu o suferinţă atît de măreaţă de parcă pînâ şi în chinuri ar fi aflat numai armonie şi frumusețe; alteori, de sub mina celui ce cânta, răsărea aproape ca o nălucire in cap de Apollo minuscul şi copiii izbucneau in risete de bucurie..." Paul Drumaru sehova egy szót be nem toldott, sehonnan egy szót el nem vett; a ritmus is ugyanaz maradt; ez a szakmai becsvágy és ez a költői érzékenység lehető­vé teszi, hogy olyan betéteket is pontosan közvetítsen, amelyek el­ütnek a regény alapszövegétől, vagy kiemelkednek onnan másfajta fogantatásukkal. Megismétlem tehát: Paul Dru­maru nagy nyeresége fordítás-iro­dalmunknak, épp azért, mert ere­deti és tehetséges költő, aki meg­élne a maga kenyerén is. Szeret­ném remélni, hogy a kölcsönös tol­mácsolás folyamán, az elkövetkező évek alatt még rábukkanunk egy­két olyan elhivatott emberre, aki a műfordítást, saját képességein túl, becsvágynak fogja fel és ön­álló, alkotómunkának tekinti. Ha nem ezt akartam volna kifejteni, talán nem nyúlt volna ily illetlenül hosszúra ez a rövidnek szánt ta­nulmány, vagy mondjuk így: esz­mefuttatás. BÁLINT TIBOR Te, olvasó ? A Megyei Tükör riportere a kom­andói körzeti orvosnővel be­szélget, a lap egyik előkelő ol­dalán ü tegeződve. A dolog persze kézenfekvő: feltehetően régi ismerősök. De miért tarto­zik ez a magánjellegű tény rám, olvasóra. A tévedés talán onnan van, hogy például, Író Íróval beszélgetvén szintén tegeződik s ez olyan elegáns és közvet­len. No, de ezt a tegeződést a mindennapi gyakorlat taposta így ki, hisz író íróval — általá­ban — valóban tegeződik. Ri­porter körzeti orvosnővel, csak a legritkább esetben. Így az erő­szakolt közvetl­enkedéséért rész­­ezajlását fejezi ki . HETES A HÉT, III. ÉVF., 27. SZÁM

Next