A Hét, 1972. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-07 / 27. szám
IRODALOM A KÖNYV SZOCIOLÓGIÁJÁHOZ IV. Könyvtermelés, könyvterjesztés az ipari korban A társadalmi lét és gyakorlat különböző rétegei, különböző szférái nem fedik egymást, nincsenek pontosan összehangolva; kezdetük és végük sem egyezik, nem esik egybe mindig a különben fontos vagy akár döntő történelmi cezúrákkal, így van ez a könyvvel is. Itt nem a könyvtörténet részletei érdekelnek bennünket, hanem a könyv szociológiai státusa. Ebben a vonatkozásban tökéletesen elégséges félévezredes fejlődésében egyetlen metszettel vonni meg a határvonalat. Úgy hogy az hozzávetőlegesen a tizenkilencedik század elején vágja ketté az egységes folyamatot. Előtte történelmileg a kései középkor, a reneszánsz és a felvilágosodás áll. A vízválasztó a francia forradalom, következményeivel és visszahatásaival. Az első szakasz a könyvelőállítás és -terjesztés kézművesi és manufaktúra-kora; a másodikat a tizenkilencedik század elejétől napjainkig számíthatjuk — a könyvtörténet ipari szakasza ez. A „napjaink“ kifejezés e helyen nemcsak valaminek a végét, hanem egyidejűleg valami új kezdetét jelenti. Mégpedig úgy, hogy vég és kezdet nem válik el egymástól, hanem áthatják egymást. Pontosabban: a könyv történetének ipari szakasza beletorkollik, anélkül, hogy hirtelen megszakadna, egy olyan új szakaszba, amelyet a legrégibb mass média — a könyv — békés egymás mellett élése és remélhetően nem antagonisztikus harca jellemez az új mass médiákkal. Ha ehhez a kissé körülményes diagnózishoz néhány felvilágosító megjegyzést fűzök, úgy eljuthatunk a könyv történetét és társadalmi funkcióinak szakadatlanul gazdagodó átalakulásait illetően egy másik szférához: a könyv és a műszakigazdasági fejlődés összefüggéséhez. Jónéhány évvel ezelőtt cikkben is közöltem azt a felfedezésemet, hogy a könyv tekinthető az első mass médiának. Valamivel később rá kellett jönnöm, hogy e felismerés világprioritása nem engem illet. Előttem és velem egyidejűleg mások is rájöttek erre az egyszerű igazságra. A mass média olyan eszköz, amely az unikálisan születő kulturális és művészeti javakat gépesített módon, tömegesen, hovatovább korlátlan példányszámban teszi érzékelhetővé, láthatóvá, megőrizhetővé, tárolhatóvá, felfrissíthetővé, újból és újból élvezhetővé. Ezt teszi a fénykép, a film, a rádió, a televízió, a hanglemez, a magnetofonszalag. Ezt tette legelsőnek, évszázadokkal a többi előtt, a könyv. A mozgó betű, a kezdetleges kézisajtó, a valamivel nagyobb mennyiségben előállított rongypapír megteremtette a szellemet, a szépséget, a tudást sokszorosító kézmívességet. A nyomdász, a kiadó, a korrektor, a szerző és a könyvárusító eleinte egészen vagy részben személyes unióban élt. A technikai alap: a kézisajtó, a rongyipar, ennek megfelelően a kézi munka egészen a XIX. század elejéig változatlan marad. Mindöszsze annyi történt hogy a könyvek, lapok, nyomtatványok iránti szükséglet megsokszorozódása — továbbra is a kézi munka alapján, az üzemen belüli munkamegosztás által — átvitte a könyv előállítását a kézmívesi szakaszból a manufaktúra szakaszába. A polgári forradalmak és szinte velük egy időben a döntő jelentőségű technikai újítások kora — a gyorssajtó, kevéssel utána a körforgógép, a szedőgép megjelenése, a papír előállítása fából és más rostnövényekből — megnyitotta a könyv történetének ipari szakaszát. Ez immár közel két évszázada tart, és a jelek szerint még távol van attól, hogy véget érjen. Az ipari szakasz magától tagozódik két alperiódusra. Az egyik a könyv a világot meghódító korai és késői kapitalizmusban. A másik a könyv, a két, illetve három világ: a kapitalizmus, a szocializmus és a harmadik világ együttélésének a korában. Az első szakaszt a hatalmas mennyiségi változások közepette, amelyekről a példányszámok, a könyvtári állományok, a lapok és folyóiratok számának megsokszorozódása tanúskodik, két egymást kiegészítő és egymásnak ellentmondó folyamat jellemzi a könyv oldaláról nézve. Az egyik a könyv rabsága, a másik e rabság keretében fokozódó szabadsága. Szóljak előbb a szabadságról. Amikor a nyomtatott könyv elterjedt, az olvasók számának gyarapodása fölkeltette a hatalmon levők gyanakvását, félelmét. Arra késztette őket, hogy korlátok közé szorítsák az eszmék, a szabadabb gondolat, az egyházi és világi eretnekségek nyomtatott áradatát. így született meg előbb az egyházi cenzúra, így tette az egyház kellő ellenőrzés után tiltott művek listájára azokat a könyveket, amelyek akár dogmáival, akár hatalmi érdekeivel ütköztek ténylegesen vagy csak feltételezetten. Az egyházi béklyókat az állami ellenőrzés követte, hosszú időn át továbbra is egyházi személyek által gyakorolt állami cenzúra formájában. A másik korlátozás, amely bizonyos mértékig szabadság is volt, a kiadónak adományozott privilégiumokban nyilvánult meg. Ezek egyrészt védték az ő jogait. Amenynyiben a kiadó a szerzőit is javadalmazta, ami eleinte távolról sem volt általános, bizonyos védettséget jelentettek a szerzőknek is. Ezek a privilégiumok egyben feudális jellegű, céhszerű korlátokat is állítottak a könyvkiadás útjába. Anélkül, hogy részletekbe mennék itten, mint a könyv szociológiájának egyik alapvető tendenciáját állapíthatom meg a korlátozások enyhülését, eltűnését, a könyvkiadás szabadságának a növekedését, általánossá válását. (Ezzel az állandó tendenciával jelentett szembefordulást a fasizmusok időleges győzelme. De ez történelmileg nézve csak rövid intermezzo volt.) Ebből adódik a következtetés: a könyvkiadás szabadsága egyik ismérve a társadalmi alakulatok történelmileg haladó vagy reakciós jellegének. A humanista gondolat szabadságáért folytatott viszontagságos, de nagy távlatban sikeresnek bizonyuló harc a könyv történetének egyik legmegindítóbb és legfelemelőbb fejezete. Természetesen ez esetben a könyv formális szabadságáról van szó. Ezt a pusztán formális szabadságot, amelyet a korlátozások hiánya jellemez, nagy hiba lenne alábecsülni, de legalább olyan hiba volna értékét abszolutizálni. Ez a szabadság ugyanis a könyv rabságának körülményei között valósul meg, még a legreálisabb polgári demokratikus rendszerekben is. Azon felül, hogy a könyv szellemi javakat közvetítő termék, előállítása ebben a korban hatalmas tőkéket, nagy anyagtömegeket, tömeges munkaerőt igényel. Az iparilag előállított terméket, a többékevésbé nagy példányszámú könyvet megfelelő kereskedelmi hálózattal az érdeklődő és fizetőképes olvasókhoz kell eljuttatni. Úgy, hogy az eladási ár itt is fedezze a termelési költségeket, beleértve a kéziratot szállító szerző honoráriumát, és hasznot, azaz profitot is biztosítson a vállalkozónak, a kiadónak. A könyv viszonylagos szabadsága csak ebben az abszolút rabságban valósulhat meg e történeti korban. CSEHI GYULA (Folytatás az 5. oldalról) Más nehézsége mégsem csökkent, sőt bizonyos szempontból, látszólag ellentmondóan, fokozódott. S ezt mind Zamfirescu, mind pedig Eugen Barbu regényének a fordítása alkalmával éreztem. Mert például ha a Bukarest környéki apacsnyelvet angyalföldire váltom át, legalább olyan súlyos hibát követek el, mintha mondjuk valaki az olténiai tájnyelvet közvetlenül háromszékivel helyettesíti; de ugyanakkor nem használhatom a divatos kolozsvári kiszólásokat, mert ezeknek java része importált áru, s amellett tünékeny, állandóan változik. Érdekes példája ennek a Zabhegyező. Mert noha fordításban is hatalmas sikere volt, az angolul tudó magyar olvasók szerint a konzervatívabb angol argóban fogant regényt (az angoloknak már a XVI századból van argó-szótáruk!), a fordító alaposan feloldotta és megmásította azzal, hogy a legdivatosabb pesti slengre váltotta át, amely a tömör, egyszavas jellemzések helyett manapság inkább a körülírásokat kedveli. A legésszerűbb tehát az, ha ilyenkor a fordító a már gyökeret vert argót alkalmazza, amely nem múlik el a divattal. Ezzel a megoldással kísérleteztem én is Eugen Barbu regényének fordításakor. Áttanulmányoztam a rendelkezésre álló tolvajnyelv-szótárakat, hozzáadtam azt a szókészletet, amelyet gyerekkorom óta a Kolozsvár környéki külnegyedekben fölcsípegettem, és igyekeztem a Groapa hangulatához idomítani a helyzetből fakadó párbeszédeket, kiszólásokat. Szemléltetőül álljon itt két tolvaj rövid beszélgetése a rendőrség fogdájában: — Mihelyt meglépek innen, egyenesen a zsibajra megyek, akasztok magamnak valami rongyot és ülök a mogyorómon. — Vakulj meg? — ugratta a fiú. — Vakuljak meg! Annyi ruhát szakítottunk, hogy holtomig sem felejtem el... ! Az őrsparancsnokság kapujában azonban az ügyészség zsuppkocsija várta őket. Egy apró, fekete, ablak nélküli autó. A dugás elsápadt: — Csőben vagyunk, Paraschivi Elölről kezdődik a mese. Két hekus a zsuppkocsi alacsony ajtójához lökdöste őket. — Hűvösre tesznek bennünket! — sóhajtotta halkan a srác. Odabent összetorlódtak a dutyi embereivel, akik sietve megkötözték őket. A kölcsönös fordítást részletezve, szándékosan közeledtem a mi lehetőségeink felől, hogy jelezzem a buktatókat. Ezek után most már nem nehéz elképzelni, hogy milyen gondokkal küzd az a fordító, aki mondjuk az erdélyi külvárosok világát akarja románul hitelesen tolmácsolni. És itt nem csupán az argóról van szó. Hiszen Nagy Istvántól Kovács Katona Jenőig és Huszár Sándortól Szabó Zoltánig nagyon is módjával és csak a szükséges esetekben adagolja az író. Itt egy sajátos lelkületű és beszédmodorú világról van szó, amelynek képrendszere, gondolkodásmódja, látomásossága saját sorsából fakad: itt egy olyan értelmi és érzelmi ingerről kell beszélnünk, amely gyönge fordítás esetén kihuny, semmivé foszlik. Ezért jeleztem már az elején, hogy Paul Drumaru milyen nagy nyeresége fordítás-irodalmunknak, főként ezekben a napokban, amikor a Kriterion Könyvkiadó saját kezébe vette a jelesebb magyar nyelvű munkák románra fordítását és nagyon helyesen tekintélykérdést csinál a vállalkozás sikeréből. Egy fél éjszakán át hallgattam Drumaru magnószalagra vett Ady-fordításait, és ott a homályos emeleti szobában úgy éreztem, hogy Ady románul is ugyanaz a zengő, vicsorgó, lihegő, magasra törő és fáradtan elalélő nagy költő marad, aki a magyarban. Prózai fordításai során először engem ért a szerencse, hogy összehozott vele a sors. Miután a fordítást kéziratban elolvastam, első gondolatom ez volt: milyen öröm, hogy épp a mi barátaink és sorstársaink között akad olyan elhivatott tolmácsoló, aki kucorítás, csonkítás nélkül vezet át bennünket egy másik nyelv másfajta fonatú sövényén. Hiszen aki maga is foglalkozott román irodalmi szövegek tolmácsolásával, az ismeri a két nyelv alany-állítmány rendszerében rejlő különbséget, a vonzatok kacskaringós labirintusait, a más-másfajta ritmust és zeneiséget, a sorok között lebegő hangulatot, amely könnyen elszivárog az avatatlan kéz alól, pedig csak ezek együttvéve adják vissza azt, amit egyéniségnek szokás nevezni. Paul Drumarut azonban lírai érzékenysége és a mi nyelvünk sajátosságainak ismerete átlendíti valamennyi nehézségen, így lett kellemes meglepődésemre Hektorból és Böskéből, vagyis Bogárból és Bogárnéból Tandasi Manda. S hogy miként tűnik a román olvasó elé a Kolozsvár környéki külváros, annak szemléltetésére álljon Itt egy-két rövidebb részlet. íme például a Babatemető: „Megyünk a Babatemetőbe — mondták a gyerekek, s némelyik kislány nyakába emelt szoknyával imbolygott át a Csonkás télé; a síkos köveken villogott a víz, s a kölykök fényből árnyékba, árnyékból fénybe léptek, s lefelé pillantva úgy érezték, mintha a Szamos állna és ők sodródnának; a levegőbe kaptak s tovább tapicskáztak a sziget felé; fejük fölött hallották a levelek suhogását. Félnapokig kapirgáltak a törmelék között, s hol egy féllábú angyalt, hol egy törött farkú agárt leltek, vagy Laokoon valamely fiára bukkantak, testén a kígyó szétszakadt gyűrűjével; néha pedig a trójai főpap pillantott fel a gipszdarabok, zúzott porceláncsészék sírjából, oly szenvedő-fenségesen mintha a gyötrődésben is csak harmóniát és szépséget találna; máskor szinte látomásszerűen apró Apolló-fej bukkant elő a guberáló alól, s a gyerekek elnevették magukat örömükben ..." S ugyanez román fordításban: „Mergem la cimitirul de păpuşii, ziceau copiii şi cite o fetiţă, cu poalele săltate pină la piept, se împleticea cuzindu-se să treacă spre Cioncaş; apa fulgera peste pietrele lunecoase, tincai păşeau din lumină in umbră, din umbră in lumină şi, privind în jos, simţeau că Someşul stă pe loc, pe cînd ei înaintează plutind; bâteau aerul cu mîinile şi călcau mărunt mai departe, spre insulă; deasupra capetelor auzeau foşnetul frunzelor. Scurmau molozul cîte-o jumătate de zi şi dădeau cînd peste un inger fără un picior, cînd peste un ogar cu coada ruptă sau peste vreunul dintre fiii lui Laokoon cu inelul frînt al şarpelui pe trup, iar uneori, din adîncul mormântului de ipsos, dintre bucăţile de ghips şi cioburile de porţelan li se înfăţişa marele preot troian, privind in sus cu o suferinţă atît de măreaţă de parcă pînâ şi în chinuri ar fi aflat numai armonie şi frumusețe; alteori, de sub mina celui ce cânta, răsărea aproape ca o nălucire in cap de Apollo minuscul şi copiii izbucneau in risete de bucurie..." Paul Drumaru sehova egy szót be nem toldott, sehonnan egy szót el nem vett; a ritmus is ugyanaz maradt; ez a szakmai becsvágy és ez a költői érzékenység lehetővé teszi, hogy olyan betéteket is pontosan közvetítsen, amelyek elütnek a regény alapszövegétől, vagy kiemelkednek onnan másfajta fogantatásukkal. Megismétlem tehát: Paul Drumaru nagy nyeresége fordítás-irodalmunknak, épp azért, mert eredeti és tehetséges költő, aki megélne a maga kenyerén is. Szeretném remélni, hogy a kölcsönös tolmácsolás folyamán, az elkövetkező évek alatt még rábukkanunk egykét olyan elhivatott emberre, aki a műfordítást, saját képességein túl, becsvágynak fogja fel és önálló, alkotómunkának tekinti. Ha nem ezt akartam volna kifejteni, talán nem nyúlt volna ily illetlenül hosszúra ez a rövidnek szánt tanulmány, vagy mondjuk így: eszmefuttatás. BÁLINT TIBOR Te, olvasó ? A Megyei Tükör riportere a komandói körzeti orvosnővel beszélget, a lap egyik előkelő oldalán ü tegeződve. A dolog persze kézenfekvő: feltehetően régi ismerősök. De miért tartozik ez a magánjellegű tény rám, olvasóra. A tévedés talán onnan van, hogy például, Író Íróval beszélgetvén szintén tegeződik s ez olyan elegáns és közvetlen. No, de ezt a tegeződést a mindennapi gyakorlat taposta így ki, hisz író íróval — általában — valóban tegeződik. Riporter körzeti orvosnővel, csak a legritkább esetben. Így az erőszakolt közvetlenkedéséért részezajlását fejezi ki . HETES A HÉT, III. ÉVF., 27. SZÁM