A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-05 / 1. szám
A HÉT, 1973. JANUÁR 5. — Hogyan lesz az emberből föltaláló? — Két dolog szükséges hozzá. Az egyik, hogy a szakember észrevegye a gép vagy egy berendezés fogyatékosságait, a másik, hogy legyen fölkészültsége, bátorsága ne csupán a negatívumok pontos meghatározásához, de a kevésbé jó megoldások helyett olyant tudjon kigondolni, ami épp akkor világszínvonalat jelent. És persze, mindezek mellett szükség van nemcsak fantáziára, de egy csipetnyi ihletre is. — Ihlet...? — Az iskolában azt sulykolták belénk, s azt hiszem ma is azt tanítják, hogy ihletre a költőnek, a festőművésznek, egyszóval az alkotóművésznek van szüksége. Pedig a tervező mérnöknek, a gép- vagy ipari formatervezőnek is szüksége van ihletre. Sőt. Ha egy vers rossz, attól még nem dől össze a világ, de százról se, legfönnebb elfeledjük őket. De száz rosszul tervezett üzemről, rosszul „megálmodott”, s emiatt nem világszínvonalon tervezett gépek sorozatáról még beszélni se jó. — Az előbb említette, hogy nem elég a negatívumok pontos meghatározása. — Nem bizony. De ez az első fontos lépés. Ilyenkor kezd dühbe gurulni az ember. Következnek az éjszakai ötletek s a nappali keserű szájízek, amiatt, hogy amire éjszaka rájöttünk, egy fabatkát sem ér. Azaz a számítások nem igazolják. Az ember bújni kezdi a könyveket, kilószámra gyűlnek a jegyzetek, és egyszer csak az ihlet és az ötlet tudományosan ellenőrzött megoldássá formálódik — Most a doktori disszertációról vagy a találmányról beszél? — Arról, hogy elégedetlen voltam a kikeverő részleg teljesítményével, pontosabban műszaki megoldásával. Tűrhetetlennek találtam, hogy a megengedettnél négyszer-ötször több áramot fogyasztunk. Szóval előbb dühös voltam, aztán elkezdődött a gyötrődésem, igaz nem sokáig tartott, „mindössze" két évig. Persze, ilyenkor ágaskodik az emberben a hiúság is. Nemcsak a vezetői beosztásomból sarjadzó erkölcsi kényszer hajtott, azt is meg akartam próbálni, hogy mire vagyok képes Mikor aztán viszonylag sokat tudtam tehát amikor elképzeléseimet pontos számításokkal ellenőriztem és laboratóriumi szinten kikisérleteztem, szóval amikor már biztos voltam a dolgomban, akkor határoztam úgy, hogy én bizony megszerzem a tudományok doktora címét. Ha elégedett lettem volna a kikeverő részleg technológiai megoldásával, nem kezdtem volna kutatni, s bizony ma nem beszélhetnék se találmányról, se doktori disszertációról . Könnyen megtanulható recept. Ha jól értettem így fest: légy elégedetlen, tanulj sokat, szerezz valahonnan egy csipetnyi ihletet... Ebből lesz aztán egyebek mellett a nem kevés öröm. — És a rengeteg bosszúság Várjon, megmagyarázom. Nálunk sokakban mélyre eresztette gyökereit az a hamis szemlélet, hogy az újítók, ezek a nyugtalan, sosem elégedett emberek minden újítással-találmánnyal kapcsolatos teendőt munkaidőben végeznek el, aztán „könnyű pénzhez" jutnak Ez korántsem általános érvényű szemlélet, de nagyon jellemző tünet. — Talán az újítótörvény körül sincs minden rendben? — A törvény világos, egyértelmű, a gazdasági egységek és az újítók s föltalálók érdekeit megnyugtatóan tisztázta. A baj csak akkor kezdődik, amikor az illetékes főhatóságok, minisztériumok, bankok „érelmezni" kezdik azt, ami napnál is világosabb, amikor a törvény alkalmazói helyett törvénytevőkké tornásszák föl magukat. — Maradjunk a kikeverő részlegnél. — Szívesen. Annál is inkább, mert az én Canossa-járásomból nagyon is általános érvényű következtetések vonhatók le. Mint láthatta, a kikeverő részleg szabad ég alatt „üzemel". Négy kikeverő sorból áll. Egy-egy sorba kilenc, egyenként ezeregyszáz köbméteres tartály tartozik. A huszonnyolc méter magas „üstöket” áteresztő csövek kötik össze. Ne bonyolódjunk a technológiai folyamat megmagyarázásába, elégedjünk meg azzal, hogy a kikeverő sor — hozzávetőleg három nap alatt — a nátrium aluminát lúgból kikeveri a timföld hidrátot, s a következő szakaszban már kész a timföld, a hazai alumíniumipar nyersanyaga. Nos, ezzel a kikeveréssel voltam én elégedetlen. Stefanoiu Constantin, a nagyváradi Timföld- ■ gyár igazgatója nemcsak kitűnő gazdasági szakember. Hat újítása és egy találmánya döntően hozzájárult ahhoz, hogy a timföldgyár az indulást idéző 1965-ös esztendő óta termelését majdnem megkétszerezte. Mellette az üzem számos alkalmazottja újított a technológiai berendezéseken, egyes műszaki megoldásokon. Az igazgató szerint alig van olyan munkahely az alumíniumiparnak nyersanyagot biztosító üzemben, ahol nyomát ne lehetne látni a szakemberek újításainak. A többször tízmilliós megtakarítást eredményező mozgalomban az igazgató ötletei kereken húszmilliót érnek. Ennyit névjegykártya helyett, megtoldva még azzal, hogy most készülő doktori disszertációjának címe: „A kikeverő részleg technológiai folyamatának tökéletesítése." Találmánya is a timföldgyártásnak ehhez a szinte legfontosabb szakaszához kapcsolódik. Erről faggatom. — Értem. De, kérem, folytassa... — A megengedett villamosenergia-fogyasztás ezen a részlegen négyszeres, sőt ötszörös volt; egy rossz technológiai elképzelés miatt a tartályok köpenyén és alján hat-nyolc hónapon belül „kőzetlecsapódások" keletkeztek. Ha látott vascsőből készült néhány évtizede üzemelő vízvezetéket, úgy érzem, ha látta a kiemelt cső belsejét, akkor könnyen elképzelheti a mi tartályainkat is... — Mi okozta a lerakódásokat? — A timföldet csak úgy lehet kikeverni, ha a tartályban levő folyékony massza a tartály minden részében egyforma sűrűségű és egyenletes mozgású. Ezeket a feltételeket volt hivatva biztosítani a tartályba juttatott sűrített levegő. Ez a levegő keverte a masszát, de sajnos roszszul, elégtelenül. Ezért volt a lecsapódás. Egyegy megvastagodott réteg öt-hatezer kilót nyomott. Ezeket a sziklatömböket kellett leválasztani — légkalapáccsal, mintha csak követ fejtettünk volna. Az állandó életveszélyt jelentő mechanikai leválasztás után következett a nem kevésbé veszélyes magasnyomású gőz segítségével végzett vegyi tisztítás ... — Az energiafogyasztás fajlagos szintjének túllépését mi okozta? — A kikeveréshez használt sűrített levegőt kompresszor-telepünk biztosította. Ez az üzemegység nagyon energiaigényes volt. Tudtuk, hogy pocsékoljuk az energiát, de a megoldás hiányzott. — Tehát bosszúságot okozott ez az — ha jól tudom — importberendezés. — A fogalmazás nem egészen pontos. A külföldről behozott berendezés nyáron kifogástalanul működött, csak télen hidegben-fagyban mondta fel a szolgálatot és nem biztosította a massza átvezetését egyik tartályból a másikba. — És most? — A balesetveszély szinte teljesen elhárult. Ma már nem sűrített levegővel keverjük ki a timföldnitrátot, hanem a tartályokra szerelt különleges turbinákkal. Ezekről mondták a szakemberek, hogy pofonegyszerű az egész. Így is van, épp csak azt kell tudni, hogy hova és hogyan szerelje az ember, meg kell tervezni a turbinát, aztán olyan sebességgel kell működnie, hogy a kikeverés optimális legyen Persze, arról is megfeledkeztek egyesek, hogy az én módszerem nemcsak a kompresszortelepet tette fölöslegessé, de a sok cserealkatrészt igénylő automatikus áteresztő rendszert is . Mikor jegyezték be a találmányt? — 1970. október 23-án. És nem árt, ha most megfogózik: szakvéleményt attól a Színesfémipari Kutató- és Tervező Intézettől kértek, amely üzemünket tervezte, nem azt mondom, hogy roszszul, de azt igen, hogy egy-két igazítás azért ráfért. Természetesen az intézet találmányomat elutasította. Ezek után talán fölösleges is mondanom, hogy sem Ipari Központunk, sem a Találmányi Hivatal nem lelkesedett az ügyért. Sőt... — Most már fölösleges dühöngenie. Minden rendben van. — Sajnálatos dolog, hogy a találmányt csak felsőbb közbelépésre voltak hajlandóit újra kiértékelni, és végül is jóváhagyni. Mert igen sok vezető beosztású szakember nem paplannal, hanem papírral takarózik. Sajnálom őket, hiszen nincs annyi papír a világon, ami alatt ne kellene dideregnie az embernek. Ezek a gazdasági vezetők azért nem vállalkoznak döntésre, hogy elkerüljék az esetleges felelősségre vonást. Az én véleményem pedig az, hogy aki képtelen felelősséget vállalni döntéseiért, az ne vállaljon felelős beosztást. A szakreferátumban volt egy olyan kitétel, hogy az elgondolás egyáltalán nem eredeti, sőt... — Igen, szellemi tulajdon elorzásával is megvádoltak. Azt mondták, hogy az általam javasolt megoldás közismert francia eljárás. Hasonlít is a franciára, mint két ember egymásra, de a különbség is legalább annyi, mint a külsőségekben egyforma emberek között Az én turbinás eljárásom feleslegessé teszi az import-automatikát, míg a franciánál külön rendszer szabályozza a massza átömlesztését A francia berendezésnek igen magas az energiaigénye, tehát épp abban a betegségben leledzik, ami ellen én hadakoztam. — Mennyi az energimegtakarítás? — Közérthetően: egy éven át mintegy huszonhétezer száz wattos égőt lehetne vele üzemeltetni napi nyolc órán keresztül. — Tehát egy egész kisváros világítási energiaigénye. Ennyit dobtunk ki az ablakon. — Ez sem volt meggyőző érv. Az sem, hogy évente több mint hárommillió lej értékű megtakarítást érünk el. Persze számomra nagy elégtétel, hogy most már román szabadalomként elsőként épp a franciák vásárolták meg, s hogy még tizenegy szocialista és kapitalista ország szakfórumai mérlegelik a megvásárlás lehetőségét. — Hát nem éppen A hazai szakfórumokat még arra sem tudtam rávenni, hogy a tulceai timföldüzemnél a kikeverő részleget már az én eljárásom alapján tervezzék. Hallani sem akartak róla A Színesfémipar Kutató- és Tervező Intézet azzal érvelt, hogy a tervezésben és kivitelezésben közreműködő külföldi partner ezt nem venné jó néven. De ha gondolom, hát tárgyallak én Tárgyaltam, annak ellenére, hogy erre a találmány bejegyzése után már nem volt illetékességem. Mégis megtettem, nem a nagyobb jutalék reményében, hanem mert véteknek tartottam volna egy rég túlhaladott technológia szerint megtervezni egy most születő üzemet. Nem árt megjegyezni, hogy a külföldi partner hamar ráállt az alkura, annál is inkább, mivel — közben kiderült — ők is meg akarják vásárolni a román szabadalmat ... — A tanulság önként adódik mindannyiunk számára. A felelősségről aligha szükséges külön elmélkednünk. Köszönöm a beszélgetést. — Na látja, a köszönethez sem szoktam hozzá Pedig egy meleg kézfogás sokszor jobban esik, mint a hírnév A találmányomért Brüsszelben kapott aranyérem és a bécsi nemzetközi találmányi kiállításon nyert nagyezüst, de még a diplomák is ott vannak a bukaresti főhatóságnál nem adták át, bár kértem. Azt mondják, kell fent dísznek, dekorációnak, hogy lássák: tehetséges, jól felkészült műszaki gárdánk van... Egyébként szívesen beszélgettem a magam dolgairól, hátha ezzel is könnyíthetünk a mások szellemi izgalmának szárnyrabocsátásában. Én is köszönöm a beszélgetést. KÖTELES PÁL — A siker tehát teljesí 3 A HÉT INTERJÚJA