A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-05 / 1. szám

A HÉT, 1973. JANUÁR 5. — Hogyan lesz az emberből föltaláló? — Két dolog szükséges hozzá. Az egyik, hogy a szakember észrevegye a gép vagy egy beren­dezés fogyatékosságait, a másik, hogy legyen fölkészültsége, bátorsága ne csupán a negatívu­mok pontos meghatározásához, de a kevésbé jó megoldások helyett olyant tudjon kigondolni, ami épp akkor világszínvonalat jelent. És persze, mindezek mellett szükség van nemcsak fantá­ziára, de egy csipetnyi ihletre is. — Ihlet...? — Az iskolában azt sulykolták belénk, s azt hiszem ma is azt tanítják, hogy ihletre a költő­nek, a festőművésznek, egyszóval az alkotómű­vésznek van szüksége. Pedig a tervező mérnök­nek, a gép- vagy ipari formatervezőnek is szük­sége van ihletre. Sőt. Ha egy vers rossz, attól még nem dől össze a világ, de százról se, leg­­fönnebb elfeledjük őket. De száz rosszul terve­zett üzemről, rosszul „megálmodott”, s emiatt nem világszínvonalon tervezett gépek sorozatá­ról még beszélni se jó. — Az előbb említette, hogy nem elég a nega­tívumok pontos meghatározása. — Nem bizony. De ez az első fontos lépés. Ilyenkor kezd dühbe gurulni az ember. Következ­nek az éjszakai ötletek s a nappali keserű száj­ízek, amiatt, hogy amire éjszaka rájöttünk, egy fabatkát sem ér. Azaz a számítások nem igazol­ják. Az ember bújni kezdi a könyveket, kiló­számra gyűlnek a jegyzetek, és egyszer csak az ihlet és az ötlet tudományosan ellenőrzött megoldássá formálódik — Most a doktori disszertációról vagy a ta­lálmányról beszél? — Arról, hogy elégedetlen voltam a kikeverő részleg teljesítményével, pontosabban műszaki megoldásával. Tűrhetetlennek találtam, hogy a megengedettnél négyszer-ötször több áramot fo­gyasztunk. Szóval előbb dühös voltam, aztán el­kezdődött a gyötrődésem, igaz nem sokáig tar­tott, „mindössze" két évig. Persze, ilyenkor ágas­kodik az emberben a hiúság is. Nemcsak a ve­zetői beosztásomból sarjadzó erkölcsi kényszer hajtott, azt is meg akartam próbálni, hogy mire vagyok képes Mikor aztán viszonylag sokat tud­tam tehát amikor elképzeléseimet pontos számí­tásokkal ellenőriztem és laboratóriumi szinten kikisérleteztem, szóval amikor már biztos voltam a dolgomban, akkor határoztam úgy, hogy én bizony megszerzem a tudományok doktora cí­mét. Ha elégedett lettem volna a kikeverő rész­leg technológiai megoldásával, nem kezdtem volna kutatni, s bizony ma nem beszélhetnék se találmányról, se doktori disszertációról . Könnyen megtanulható recept. Ha jól értet­tem így fest: légy elégedetlen, tanulj sokat, sze­rezz valahonnan egy csipetnyi ihletet... Ebből lesz aztán egyebek mellett a nem kevés öröm. — És a rengeteg bosszúság Várjon, megma­gyarázom. Nálunk sokakban mélyre eresztette gyökereit az a hamis szemlélet, hogy az újítók, ezek a nyugtalan, sosem elégedett emberek min­den újítással-találmánnyal kapcsolatos teendőt munkaidőben végeznek el, aztán „könnyű pénz­hez" jutnak Ez korántsem általános érvényű szemlélet, de nagyon jellemző tünet. — Talán az újítótörvény körül sincs minden rendben? — A törvény világos, egyértelmű, a gazdasági egységek és az újítók s föltalálók érdekeit meg­nyugtatóan tisztázta. A baj csak akkor kezdődik, amikor az illetékes főhatóságok, minisztériumok, bankok „érelmezni" kezdik azt, ami napnál is vi­lágosabb, amikor a törvény alkalmazói helyett törvénytevőkké tornásszák föl magukat. — Maradjunk a kikeverő részlegnél. — Szívesen. Annál is inkább, mert az én Ca­­nossa-járásomból nagyon is általános érvényű következtetések vonhatók le. Mint láthatta, a ki­keverő részleg szabad ég alatt „üzemel". Négy kikeverő sorból áll. Egy-egy sorba kilenc, egyen­ként ezeregyszáz köbméteres tartály tartozik. A huszonnyolc méter magas „üstöket” áteresztő csövek kötik össze. Ne bonyolódjunk a technoló­giai folyamat megmagyarázásába, elégedjünk meg azzal, hogy a kikeverő sor — hozzávetőleg három nap alatt — a nátrium aluminát lúgból kikeveri a timföld hidrátot, s a következő sza­kaszban már kész a timföld, a hazai alumínium­­ipar nyersanyaga. Nos, ezzel a kikeveréssel vol­tam én elégedetlen. Stefanoiu Constantin, a nagyváradi Timföld- ■ gyár igazgatója nemcsak kitűnő gazdasági szak­ember. Hat újítása és egy találmánya döntően­­ hozzájárult ahhoz, hogy a timföldgyár az indu­lást idéző 1965-ös esztendő óta termelését majd­nem megkétszerezte. Mellette az üzem számos alkalmazottja újított a technológiai berendezése­ken, egyes műszaki megoldásokon. Az igazgató szerint alig van olyan munkahely az alumínium­iparnak nyersanyagot biztosító üzemben, ahol nyomát ne lehetne látni a szakemberek újításai­nak. A többször tízmilliós megtakarítást eredmé­nyező mozgalomban az igazgató ötletei kereken húszmilliót érnek. Ennyit névjegykártya helyett, megtoldva még azzal, hogy most készülő doktori disszertációjának címe: „A kikeverő részleg technológiai folyamatának tökéletesítése." Talál­mánya is a timföldgyártásnak ehhez a szinte legfontosabb szakaszához kapcsolódik. Erről faggatom. — Értem. De, kérem, folytassa... — A megengedett villamosenergia-fogyasztás ezen a részlegen négyszeres, sőt ötszörös volt; egy rossz technológiai elképzelés miatt a tartá­lyok köpenyén és alján hat-nyolc hónapon belül „kőzetlecsapódások" keletkeztek. Ha látott vas­csőből készült néhány évtizede üzemelő vízve­zetéket, úgy érzem, ha látta a kiemelt cső bel­sejét, akkor könnyen elképzelheti a mi tartá­lyainkat is... — Mi okozta a lerakódásokat? — A timföldet csak úgy lehet kikeverni, ha a tartályban levő folyékony massza a tartály minden részében egyforma sűrűségű és egyen­letes mozgású. Ezeket a feltételeket volt hivatva biztosítani a tartályba juttatott sűrített levegő. Ez a levegő keverte a masszát, de sajnos rosz­­szul, elégtelenül. Ezért volt a lecsapódás. Egy­­egy megvastagodott réteg öt-hatezer kilót nyo­mott. Ezeket a sziklatömböket kellett leválasztani — légkalapáccsal, mintha csak követ fejtettünk volna. Az állandó életveszélyt jelentő mechani­kai leválasztás után következett a nem kevésbé veszélyes magasnyomású gőz segítségével vég­zett vegyi tisztítás ... — Az energiafogyasztás fajlagos szintjének túllépését mi okozta? — A kikeveréshez használt sűrített levegőt kompresszor-telepünk biztosította. Ez az üzem­egység nagyon energiaigényes volt. Tudtuk, hogy pocsékoljuk az energiát, de a megoldás hiány­zott. — Tehát bosszúságot okozott ez az — ha jól tudom — importberendezés. — A fogalmazás nem egészen pontos. A kül­földről behozott berendezés nyáron kifogástala­nul működött, csak télen hidegben-fagyban mondta fel a szolgálatot és nem biztosította a massza átvezetését egyik tartályból a másikba. — És most? — A balesetveszély szinte teljesen elhárult. Ma már nem sűrített levegővel keverjük ki a tim­­földnitrátot, hanem a tartályokra szerelt külön­leges turbinákkal. Ezekről mondták a szakembe­rek, hogy pofonegyszerű az egész. Így is van, épp csak azt kell tudni, hogy hova és hogyan szerelje az ember, meg kell tervezni a turbinát, aztán olyan sebességgel kell működnie, hogy a kikeverés optimális legyen Persze, arról is meg­feledkeztek egyesek, hogy az én módszerem nemcsak a kompresszortelepet tette fölöslegessé, de a sok cserealkatrészt igénylő automatikus át­eresztő rendszert is . Mikor jegyezték be a találmányt? — 1970. október 23-án. És nem árt, ha most megfogózik: szakvéleményt attól a Színesfém­ipari Kutató- és Tervező Intézettől kértek, amely üzemünket tervezte, nem azt mondom, hogy rosz­­szul, de azt igen, hogy egy-két igazítás azért ráfért. Természetesen az intézet találmányomat elutasította. Ezek után talán fölösleges is mon­danom, hogy sem Ipari Központunk, sem a Ta­lálmányi Hivatal nem lelkesedett az ügyért. Sőt... — Most már fölösleges dühöngenie. Minden rendben van. — Sajnálatos dolog, hogy a találmányt csak felsőbb közbelépésre voltak hajlandóit újra ki­értékelni, és végül is jóváhagyni. Mert igen sok vezető beosztású szakember nem paplannal, ha­nem papírral takarózik. Sajnálom őket, hiszen nincs annyi papír a világon, ami alatt ne kelle­ne dideregnie az embernek. Ezek a gazdasági vezetők azért nem vállalkoznak döntésre, hogy elkerüljék az esetleges felelősségre vonást. Az én véleményem pedig az, hogy aki képtelen fe­lelősséget vállalni döntéseiért, az ne vállaljon felelős beosztást.­­ A szak­referátumban volt egy olyan kitétel, hogy az elgondolás egyáltalán nem eredeti, sőt... — Igen, szellemi tulajdon elorzásával is meg­vádoltak. Azt mondták, hogy az általam javasolt megoldás közismert francia eljárás. Hasonlít is a franciára, mint két ember egymásra, de a kü­lönbség is legalább annyi, mint a külsőségek­ben egyforma emberek között Az én turbinás eljárásom feleslegessé teszi az import-automati­­kát, míg a franciánál külön rendszer szabályoz­za a massza átömlesztését A francia berende­zésnek igen magas az energiaigénye, tehát épp abban a betegségben leledzik, ami ellen én ha­dakoztam. — Mennyi az energimegtakarítás? — Közérthetően: egy éven át mintegy huszon­hétezer száz wattos égőt lehetne vele üzemel­tetni napi nyolc órán keresztül. — Tehát egy egész kisváros világítási ener­giaigénye. Ennyit dobtunk ki az ablakon. — Ez sem volt meggyőző érv. Az sem, hogy évente több mint hárommillió lej értékű megta­karítást érünk el. Persze számomra nagy elég­tétel, hogy most már román szabadalomként el­sőként épp a franciák vásárolták meg, s hogy még tizenegy szocialista és kapitalista ország szakfórumai mérlegelik a megvásárlás lehető­ségét. — Hát nem éppen A hazai szakfórumokat még arra sem tudtam rávenni, hogy a tulceai timföld­­üzemnél a kikeverő részleget már az én eljárá­som alapján tervezzék. Hallani sem akartak róla A Színesfémipar Kutató- és Tervező Intézet az­zal érvelt, hogy a tervezésben és kivitelezésben közreműködő külföldi partner ezt nem venné jó néven. De ha gondolom, hát tárgyallak én Tárgyaltam, annak ellenére, hogy erre a talál­mány bejegyzése után már nem volt illetékessé­gem. Mégis megtettem, nem a nagyobb jutalék reményében, hanem mert véteknek tartottam vol­na egy rég túlhaladott technológia szerint meg­tervezni egy most születő üzemet. Nem árt meg­jegyezni, hogy a külföldi partner hamar ráállt az alkura, annál is inkább, mivel — közben kide­rült — ők is meg akarják vásárolni a román sza­badalmat ... — A tanulság önként adódik mindannyiunk számára. A felelősségről aligha szükséges kü­lön elmélkednünk. Köszönöm a beszélgetést. — Na látja, a köszönethez sem szoktam hozzá Pedig egy meleg kézfogás sokszor jobban esik, mint a hírnév A találmányomért Brüsszelben kapott aranyérem és a bécsi nemzetközi találmá­nyi kiállításon nyert nagyezüst, de még a diplo­mák is ott vannak a bukaresti főhatóságnál nem adták át, bár kértem. Azt mondják, kell fent dísznek, dekorációnak, hogy lássák: tehetsé­ges, jól felkészült műszaki gárdánk van... E­­gyébként szívesen beszélgettem a magam dol­gairól, hátha ezzel is könnyíthetünk a mások szellemi izgalmának szárnyrabocsátásában. Én is köszönöm a beszélgetést. KÖTELES PÁL — A siker tehát teljesí 3 A HÉT INTERJÚJA

Next