A Hét, 1973. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
A HÉT, 1973. JÚLIUS 6. beszél Tamás Gáspár Miklós Lászlóffy Aladárnak A közelmúlt irodalmi hagyatékából kiknek az életművét kellene újraértékelni, jobban előtérbe állítani? Hol lehet kiegészíteni a máig kialakult képet? Nyilván azokat kell inkább az előtérbe állítani, akikkel ez még nem történt meg. Ha még nem volna jó Salamon Ernő- vagy Dsidakiadásunk, ha nem jelent volna meg újra Áprily és Szenczei, azt hiányolnám, így azt kell igényelnem, ami maradt. Aradi Viktor szociológiai írásait már réges-régen ki kellett volna adni, izgalmas életéről is írhatott volna valaki. Bánffy Miklóst is olvasnánk, úgyszintén egy egész csomó Makkaiírást. De ezt már sokan elmondták. Én annyit tehetnék hozzá ezekhez az elcsépelt kívánságokhoz, hogy módszeresebb, rendszeresebb irodalom- és művelődéstörténeti munkára volna szükség. Lapmonográfiák, életrajzok, bibliográfiák, alapos szövegkiadások hiányzanak. Gondold csak meg, hogy Gaál Gábornak — akire a legtöbbet szokás hivatkozni, aki világszemléletileg is mai gondolkodásunk egyik meghatározója, ha tetszik, ha nem — máig sem adták ki összes munkáit, a megjelent 3 kötetes válogatás filológiáikig teljesen elavult. Ha ez az aprómunka nincs meg, nem lehet megbízható értékelési és átértékelési rohamokat indítani. Ami szűken engem illet: a közelebbi (két világháború közötti) hagyományunkból senkit és semmit nem érzek a magam számára különösebben aktuálisnak. Talán csak a folyóiratokat. Szívesen böngészek a régi évfolyamokban, kitűnően szerkesztett, érdekes lapokat adtak ki. Dehát ez afféle filosz-magánügy. Kikkel vitáznál legszívesebben? Hogy kivel vitáznék? Hát ez, látod, érdekes kérdés. Elsősorban azokkal vitáznék, akikkel eddig (fiatalságom s egyebek mtán) nem volt alkalmam vitázni. Érdekel-e a közérthetőség problémája? Közérthetőség... Nevetni fogsz, a dolog nagyon is érdekel. Már leírtam, de nem szégyellem megismételni, hogy a tiszta és összefüggő teória a legdemokratikusabb szellemi alkotás. Mindenki megértheti, aki hajlandó megtanulni, a fogalomhasználat módját elsajátítani. Ezért a tudomány és a filozófia igazi formájában — ha akarod, eszményi formájában — tökéletesen áttetsző. Ezzel szemben egy műalkotás általában annál értékesebb, minél több rétegből, szemantikai tartományból, értelmezési-értelmezhetőségi síkból (stb.) épül. Asszimilációjához gyakorlatra van szükségünk. Ezt a gyakorlatot csak a kultúrával való megszakítatlan érintkezés révén lehet megszerezni. Szentkuthy Prae című regényét vagy Benn Román des Phanotypját nyilván nem érti meg az, aki A tiszta elmélet demokratizmusáról addig csak Jókait olvasott. Ezzel szemben a Jókai-olvasónak (elvben) kezébe lehet adni modern militáns plakátverseket vagy Peter Weiss-dokumentumdrámákat. Meg fogja érteni — persze nem fogja szeretni, mert kevés bennük az érzület. Ezek a művek ugyanis „egy az egyhez“ értelmezhetőek, ha elhanyagoljuk az aszkézis rejtekező iróniáját... Vannak ilyen egysíkú (egydimenziós?) modern művek, ezeket nem elég megérteni, önmagában legnagyobb részük suviksz. Aktivitásra hívnak hiányos, félszeg voltukkal. Némelyik „egy az egyhez“ önvallomásnak csak az a hibája, hogy ..művésziesen“ lekerekített, értelmezéstartományának szűkössége nem harcias lemondás a szikrázó metaforáról. Könnyű megérteni, de nem érdemes. Persze, az is előfordul, hogy valamit nehéz megérteni, de szintén nem érdemes. Lehet-e, szabad-e élő írók közt értékrendet felállítani? Értékrendet felállítani lehet, ha valaki nagyon akarja, bár egy ilyen kicsi irodalomban az erőviszonyok nagyjából áttekinthetők — de csak egy esetben becsületes. Akkor, ha az illető (mármint aki értékel) nyíltan megmondja, milyen eszmények nevében rangsorolja az alkotókat. A protokoll-listák, az „egyfelől-másfelől“ kacsingatások émelyítőért. Sajnos, megrögzött újságolvasó létemre, gyakran kell émelyegnem. Némelyek azt hiszik, hogy álellentét álfeloldásával („népi szürrealizmus“, „népies abszurd“) megoldottak valamit. Hát ne én. Ezektől meg kellene szabadulni. Te mondd meg talán, hogyan? Néhány szót a kritikáról. A napi és heti kritikát, egyszerűen és népiesen szólva, elviszi az ördög, beleértve saját működésemet is. Az uralkodó műfaj a gépies recenzió, a megkönnyebbült sóhajjal letudott pénzüink és a kinyírás , a majd-mi-kemény-fiúk-megmutatjuk-csuhajja típusú vulgaritás. Mivel a támadások személyes élűek, a reakciók is olyanok, s rövidesen ujjal mutathatnak ránk egyéb területek mívelői, mint az áskálódás, a belterjes, vicinális, falmelléki intrika laboratóriumára. Kevés a kivétel, és szakmai szempontból az sem túl vigasztaló. Lírai könyvismertetések.. Abba kellene hagyni a mindent-recenzálást, s csak azt a kritikai írást közöljük, amely igazán színvonalas, érdekes, semmit sem volna szabad csak azért „leadni“, mert a tárgyalt könyv már régen megjelent, s mit szól X. meg a kottémája. De hát ez utópia, tudod. Min dolgozol mostanában? Tanulok. Igyekszem toldozni filozófiai s általában: elméleti műveltségem iikart. Kevés hozzá az időm, sajnos. Többet szeretnék olvasni és kevesebbet írni. PALOCSAY ZSIGMOND VERSE január volt; koszos-havas, rühes-foltos a Fellegvár oldala. Szemben gomba (bolondgomba), az elhagyott ejtőernyősugrótorony. Balra a Kányásd magasfeszültségvezető oszlopa a plöttyedt drótokkal, amit átvesz a szomszéd (jó szemnek: a túlsó oszlop) a túlsó csúcson. Mögöttük a Hója-erdő, s a Bácsitorok kamaszcserjése. — Az Erdő kitolt az élre, városfelé nézve a hegygerincre néhány szélfogó gyertyánt, cserörfát. — Innét fentről, a hatodikról nézve, csak vaddisznósörte az egész: AZ ÖNKÉNTES FÁK LORA. Különjáratban kocogtam, kicsit ázottan — csellengtem aznap este, — cseperegtem. Földes László: (Lacibátyó) jött eszembe. Pár percig „kukkereztem”. Aztán otthagytam a naplementét függönyöstől, sörtéstől a hegyet (a Urániáit vadat), s hozzád rohantam. Két percre beengedtek. Fáradnod már nem lehetett az elkülönítő ágyán. — Újra láttalak, s most arcodtól rémült-tárgyilagos lettem. — Mi hír, Zsigám, a Nagyvilágban? — (hulló vakolat hangján kérdezted), — Semmi, semmi , Lacibátya ... — Hát a Nagytermészetben?! — (erőltetted). — Nőttek a fák a Kányaion egy cseppet — az előbb figyeltem. — Akkor mi bajod? ... Akkor minden jól van!... Mcsogunk a magunk kicsi bajaival?! Beintettek. Te magadra téptél. Falábakon elbicegtem. Kétéltű az utókorban A tudományos-fantasztikus irodalmat mindig is az a veszély fenyegette, hogy a valóság utoléri, sőt, el is hagyja. Néha elég gyorsan. Ami éppúgy szólhat javára a valóságnak, mint amennyire a sci-fi elmarasztalásnak veheti. Itt van például egy mostanság divatossá vált téma, az emberi élet egy bizonyos részének áttelepítése más korokba az élő szervezet mélyhűtéses konzerválása útján. Persze tévednek, akik egészen újnak érzik az ötletet — Karinthy Új Iliászának köszönhetően már jó néhány évtizedes. De divatossá most vált, sőt arról is olvashattunk, hogy némely vállalkozó szellemű cégek már a megvalósításával is foglalkoznak, és főleg milliomosoknak ígérgetik, hogy egy derűsebb jövendő számára tartósítják őket. Most a valóság még az illető cégek leleményére is rácáfolt, mert íme mit olvashattunk a napokban. A tundrák aranyásói 11 méter mélységből egy jégtömböt emeltek ki, és ebben egy tízcentiméteres megfagyott kétéltűt találtak. Ez a kétéltű egyébként is hibernálni szokott, de most — a számítások szerint — mintegy százesztendős álomból ocsúdott fel. Holott a szakemberek megállapítása szerint legfönnebb tíz-tizenöt esztendőt élhet. A kétéltű tehát váratlanul az utókorban találta magát. Miután III. Napóleon és Bismarck idejében egy jégtömb foglya lett. Vajon miket mondana a két századvég közötti különbségről, ha szólni tudna? Mit tanácsolna nekünk, érdemes az efféle kísérletezgetéssel foglalkoznunk? Fejest ugrani az idő alagútjába, ahogy azt a mostanság sugárzott folytatásos tévéjátékban hetenként láthatjuk? Szerintem elég kockázatos dolog. Főleg ha nem rajtunk áll eldönteni, hogy hol nyíljon meg annak a mélysötét alagútnak a torsza. Végső soron akárhol nyílik meg — a kockázat mindig fennáll. Hacsak nem kétéltű a vállalkozó. De hiszen mindenképpen az, ha még egy életet vállal egy másik korban. A kockázat fennáll, mert másként nem vált volna divatossá a téma. Ha a kifejtése nem kínálna ezeregy veszélyt, meglepetést, bonyodalmat. Az idegenség egyébként sem irigylésre méltó állapot. De idegennek lenni az időben , az rettenetes lehet. És egyáltalán, minek ahhoz olyan sok anyagi-műszaki-élettani befektetés. Mikor egyesek oly könnyűszerrel meg tudnak maradni a saját korukban is vadidegeneknek. MAJTÉNYI ERIK IRODALOM 5 ■f. Ébenherceg siratása Bátyám, bátyám, édesbátyám, mesterem, Ébenhercegem! — egymástól öt hónap telt el, s hiányod gübét vájt bennem; csöndes víz fon fodor sellőt, mos feletted lila kristályt, lápiszpalát, — csoszogat citromköveket halandó társad mit tehet? — a megtörténtet két füst között leszívja, szuszogva belátja, tudva, hogy hiába vágja a söröskorsót saját tejéhez; (lakk se nyomorít hátába rozsdás éket) ha Mágus volnék, a falra borsót hánynék, • valami abból a tettből is lenne: a kannibál sánta majmot enne, a KASZÁS csak tetvet nyesne — a Múzsa csókja édesedne életviz nyomába hiába nem járok, emléked szennyezett folyóba se ejtem a fák, a fák azért még nőttek még egy cseppet, — csak a Vigasz Aga csenevészebb bennem búcsúzom attól is. Neked töröm le Mesterem, Bátyókám, Ébenhercegem!