A Hét, 1974 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1974-11-08 / 45. szám
Figyeljünk a jövőre Szüntelenül mérlegelünk, tervezgetünk, összevetjük a jelent a múlttal, a jövővel. Az összehasonlítás tárgyai gyorsan növekednek. Amit alig harminc éve kilogrammokban mértünk, ma tonnákban vagy éppen millió tonnákban fejezzük ki. Az idő értéke is megváltozott, aminek az elvégzéséhez akkor esztendők kellettek, ma napok is elegendők. Hogy meddig nőnek a dimenziók, nehéz volna megmondani. Hazánkban a számok ezerkilencszázkilencvenig jelzik, de távolabbra is sejtetik a jövőt. Tudjuk: a kenyérnek a jó élet szimbólumaként is 5 akkorának kell lennie, hogy bőségesen jusson belőle mindenkinek. Nagy legyen a gyár is, a város is, hogy a holnap lakosai ne szorongjanak benne. Sőt még a játszóterek is, mert a gyermeknemzedékek valószínűleg még sokáig nem mondanak le a játékról. A színházakat bizonyára nem fogják nagyobbra építeni mint ma, de sokkal több lesz belőlük. Nagyobb lesz a közös gond, de az egyéni kisebb. Nagyobb lesz a felelősség, de terhe nem lesz nyomasztó. Bonyolultabbá válik az élet, de könnyebb lesz benne eligazodni. Gyorsabbak lesznek a változások, de a biztonságérzet nagyobb lesz. Mérlegelünk, terveket készítünk. Figyelünk a múltra és hasznosítjuk tanulságait. Figyelünk a jelenre és alappá szilárdítjuk a holnap számára. Gondolkodásunk a jövő részletein munkál. Igyekszünk belőlük egységes átfogó képet alkotni — a kommunista társadalom képét. Ennek a képnek a megalkotása bonyolult, nehéz feladat. Kitartással végzett szívós, igényes munkát követel. A végleges eredményeket csak az utókor tudja megítélni. A jövő nemzedékek lesznek a gyümölcs igazi élvezői. De jut, kell hogy jusson belőle azoknak is, akik a nehezebb időszakokat vállalták tudatosan, önzetlenül, odaadással. Tehát, figyelni kell a jövőre! Erősen kell figyelni, mert a múlt tanulságai mondhatni adva vannak, s ha netalán hiányoznának valamilyen vonatkozásban, akkor is fellelhetők, hiszen az évszázadok sok-sok nyomot hagytak maguk után. A jövő viszont nyomtalan. Csak az iránya körvonalazódik, magába sűrítve a társadalmi közgondolkodás által megfogalmazott érdekek időbeni előrevetítését. A részletek kidolgozása, gondolati tökéletesítése kollektív kötelesség, akárcsak általában a történelemformálás ott, ahol a társadalom tagjai, mindennemű különbség nélkül, megteremtői, tulajdonosai és haszonélvezői az anyagi és szellemi értékeknek. Kötelességérzetünket fokozza felismerés, hogy nem kurta epizódszerepre vállalkoztunk, hanem nagy jelentőségű történelmi korszak megépítésére, amelynek folyamatában a haladás ütemét és dimenzióját a dolgozó tömegek céltudatos közös munkája határozza meg. Ebből a tényből fakad az igény: lényegretörő kérdésekkel gyorsítani a megismerést és köznapi tettekkel egyengetni a haladás útját. KOPÁNDI SÁNDOR Jelképes kezdés A rezonancia jelensége lelkünktől sem idegen. Bizonyos élethelyzetek, hangulatok összecsengése, megremegtetheti bensőnket, ami esetenként erősen elfogódottá, megilletődötté tehet. Miként jártam a minap is? A temesvári Diákház egyik hangulatosan berendezett termében, népes diáksereglet társaságában Schwartz Béla mérnökjelölt gondosan kikerekített mondataira, szép távlatokat jelző fejtegetéseire figyeltem, s közben mindegyre azon kaptam magam, hogy hat vagy hét esztendő távolából Éltető Sándor szavait is hallani vélem. Tudatomba összekapcsolódtak az épp elhangzó és a régen hallott mondatok. A falak visszhangozták vajon az Agronomiai Intézet egykori hallgatójának lelkesült szavait? Nincs kizárva... Elvégre ugyanennek a háznak a nagytermében mondta el Éltető Sándor a Thália Diákstúdió magyar nyelvű csoportjának első előadása előtt a prológust: az új együttes céljait vázolva átfogó programot adott a Bega-parti város magyar nemzetiségű diákságának, amelynek az önművelés szorgalmazása, az anyanyelv ápolása, a közös hagyományok tisztelete, alkotó gazdagítása voltak sarkalatos pontjai. A „tháliások“ által elvetett magok sorra kihajtottak, az évek során szárba szökkentek. Az együttes megerősödött s országszerte hírt szerzett magának; Medvetánc című előadásukat például díjazták a főiskolás színjátszók legutóbbi, craiovai fesztiválján. Évek óta kitartanak az induláskor meghirdetett műsorpolitikájuk mellett; a hazai magyar drámairodalom alkotásait emelik a hivatásos színházak előtt a rivaldák fényébe... Kocsis István, Páskándi Géza és Kincses Elemér darabjainak egyre rangosabb színre vitelével párhuzamosan nőtt a Temesvári Állami Magyar Színház diákbérlőinek a száma, hogy aztán a „tháliások“ buzgólkodására megalakuljon a diákváros vezetékes rádiójának magyar nyelvű meginduljanak az szerkesztősége, hogy a stúdió adásai... Újabban a román nyelvű cikkek, szépirodalmi alkotások mellett, magyar és német nyelven írt anyagokat is közöl a temesvári egyetemi ifjúság lapja, a Fórum... Lényegében a lap szorgalmazta a magyar nyelvű irodalmi kör, a Látóhatár megalakítását is, amely a Diákház keretében, a már régebb működő román és német nyelvű irodalmi körökkel párhuzamosan, karöltve fog tevékenykedni. Természetesen az irodalmi kör magját, törzsközönségét is a „tháliások“ alkotják. Az alakuló ülést is rögtönzött verses összeállításukkal a diákszínjátszók tették ünnepélyesebbé, tartalmasabbá... A friss hajtás a gyökereket juttatta eszembe. Éltető Sándor a Thália célkitűzéseit ismertette annak idején, Schwartz Béla, a vegyipari kar harmadéves hallgatója, a megalakult irodalmi kör programját vázolta most lelkesült szavakkal... „Fontos szerepet szánunk a kör tagjai által írt eredeti alkotások megvitatása mellett — mondotta többek között —, a mai hazai és világirodalom minél jobb megismerésének. Úgy gondoljuk, az előre meghatározott tematikájú beszélgetések, vitaestek, felolvasások hozzá fognak segíteni irodalmi — s ezáltal —, általános műveltségünk, látóhatárunk bővítéséhez, szüntelen gazdagításához ... szeretnénk, ha a kör egész munkája változatos lehetőséget nyújtana arra, amit egy szóval nyelvművelésnek neveznek. Anyanyelvünk igényes, pontos használata nem csupán jogunk, hanem kötelességünk is. Beszélgetéseink, vitáink mind, mind hathatós eszközök lesznek e cél szolgálatában.“ A gépészmérnöki fakulás harmadéves hallgatója, Kiss Péter, más szempontok alapján világított rá a kör megalakításának szükségességére. Látóhatárt a temesvári magyar nemzetiségű diákság konkrét művelődési igényei hívták életre, s feltétlenül dicséret illeti a diákház vezetőségét, hogy ezekre az igényekre ráérzett és megfelelő keretet biztosított maradéktalan kielégítésükre. A Temesvári írók Egyesülete védnöksége alatt működő Ady Endre irodalmi kör — néhány biztató próbálkozás dacára — nem vált népszerűvé a főiskolai hallgatók körében. Üléseikre alig járt el egy-két buzgó irodalombarát diák... „Nem akarunk elzárkózni a „professzionista“ irodalmi köröktől — hangsúlyozta Kiss Péter —, de feladataink, céljaink, problémáink, munkamódszerünk valamelyest mégis különbözik... A városban működő irodalmi körök profilja pár irodalmi, míg mi — diáktársaink kérésére — sokkal átfogóbb, változatosabb tevékenységet szándékszunk kibontakoztatni. Előadásokat, vitákat, hasznos eszmecseréket kívánunk rendezni az irodalom, a képzőművészetek és a zene fontosabb korszakairól, főbb ágazatairól, jelenkori irányzatairól. Terveink szerint köri üléseinknek, összejöveteleinknek jól meghatározott témája lesz, s a többé-kevésbé elméleti értekezésekhez zenei aláfestéssel, rögtönzött művészi előadásokkal mindenkor megfelelő hangulati háttért is teremtünk. Azt szeretnénk, hogy az irodalmi kort ne csak „a kiválasztottak“, az irodalomkedvelők szűk csoportja tekintse magáénak, hanem a művelődni vágyó temesvári diákság egésze.“ A kör vezetőinek megnyitó szavai gerjesztőleg hatottak az egybegyűltekre: egymásba fűződve sorjáztak a javaslatok, a kívánalmak, a kiváló ötletek, elképzelések... Ha csak a legéletképesebb javaslatokat veszik figyelembe, akkor is évekre előre elkészíthetik a Látóhatár tevékenységi tervét... Gondolom, nem véletlenül került az első „szabályos“ munkaülés napirendjére egy sokat vitatott témáról, a „két kultúra“ viszonyáról szóló előadás. Mélyül a szakadék a technikai és a humán műveltség között? Nehéz lenne határozott választ adni a kérdésre... De az évek óta sikereket arató Thália Diákstúdió, a megalakult irodalmi kör, amelyeknek tagjai jórészt műegyetemi hallgatók, feltétlenül az áthidalás, a kapcsolatok lehetőségét testesítik meg. A jövendő mérnökök, tanárok, orvosok nem szeretnének szűk látókörű szakbarbárokká válni, információkat kívánnak kapni és gyűjteni mindarról, ami a világban történt és történik. Ennek az igénynek próbál eleget tenni minél tartalmasabban és változatosabban a Látóhatár irodalmi kör. Amihez tartós sikereket kívánunk. SZEKERNYÉS JANOS Sci-fi — amit másvalaki beszélt el nekem, mint mondja, lesett e{ a valóságból, otthon az udvaron, a fák alatt. Nem magyarázott bele semmi mélyebb vagy magasabb értelmet, egyszerűen csak elmesélte mint létező és némileg megrendítő tényt, s mosolygott hozzá — elbeszélésében tehát épp az volt benne, ami a műfajból hiányzik általában: történetet emberi mosolyba vonó merengés. „Marosvásárhelyen az udvarunkon voltak galambok is, nem sok, de voltak. Azt hiszem, félig vadgalambok, gerlék, ott tipegtek nem messze tőlünk, de ha mi, gyerekek közeledtünk, röppentek is fel a fára. Volt közöttünk egy nagyobb fiú, felmászott megkeresni a fészküket. Kapott is egyet, s ez így igaz, ahogy mondom, mert mi is felmentünk megnézni a csodát: nem ágakból és szalmából volt rakva, csak részben, hiszen városon ritkaság a szalma. Apró kis drótdarabkákból készült az a fészek, de egyébként pont olyan volt, mint a hagyományos .. . — És? — Ennyi. Lehet, még most is megvan. S mosolygott rám anyásán, kételkedve, hogy vajon tudok-e értékelni egy fészeknyi — továbbmentett — meleget. ^ I IVÓ PÉTER NAPIRENDEN Emberközel Emberközel Hallgatom az igazgatót, s nézem az üzem idős mesterét, akihez szavait intézi. Frissen fényezett az asztal, ami mögül a szavakat eregeti, de mintha a szavaknak is fényezett „szaguk“ volna. Pedig csak arról van szó, hogy az idős mesternek üdülni, pihenni kellene mennie, mert alaposan rászolgált mindkettőre; fáradtan nem lehet a szokottnál többet adni; márpedig az üzem számít az idős mester szakértelmére, tapasztalatára, hasznosítani szeretné azt a ragaszkodást is, amivel a fiatalabbak körülveszik .,, Pihennie kellene tehát az idős mesternek. Legalább tizenkét napot. A vállalat fizeti ezeket a napokat, éppen csak el kellene menni. Csakhogy a mester nem akar menni! Gyűri kezében a csupa-olaj, csupa-motorin a sapkát, s rázza a fejét: Nem és nem! Az igazgatóban már apadóban a türelem. már-már sarkosodik egyik-másik szava (hogy nem érti meg, hogy a maga egészségéről, a vállalat érdekéről van szó?...), amikor gondol egyet, előjön az íróasztal mögül és leül a mesterrel szemben az íróasztal mellé. Itt, mintha nem lenne olyan fényezett a szava, s mintha a mester is jobban figyelne arra, amit mond. Gyűri még mindig a sapkáját, de már hajladozik benne a döntés. Jó tíz perc múlva aztán azt mondja, meg-megbotló szóval, hogy nem bánja, elmegy, ha a vállalat érdeke így kívánja. De csak tizenkét napra. Kezet fognak, s már megy is vissza a munka mellé. Az igazgató sóhajt, s azt mondja: na, ezt is elintéztem! — Én pedig azon töprengek, vajon, tudja-e, hogy az öreg döntését mivel befolyásolta leginkább. GÜZS IMRE FÓRUM Azok a nevek... Kedvelem az igényes, szórakoztató olvasmányt, s így örömmel vásároltam meg az Előre Kiskönyvtár 31 —32-es Horia Matei Évezredek kötetét, kalózkrónikáját. Olvasása azonban sok bosszúságot is okozott. Ebben ludas a szerző, a fordító (D. Mátray Erzsébet), de a korrektor is. A görög nevek hibás átírásának oka, hogy a fordító nem nézett utána annak, hogy Policrat-nak például a magyar átírás szabályai szerint Polükratész felel meg és nem Polikrátész (35). Vannak komolyabb elírások is: Aszklépiosz latinul nem Aesculap (49), hanem Aesculapius; Xenofon magyarul nem Xenofonosz (66), hanem Xenophon. Héliodorosz regényének hősnője nem Harikleia, hanem Kharikleia, latinosan Chariclea, a férfihős pedig nem Thegenész, hanem Theagenész (71) De hagyjuk az ókoriakat, térjünk át a középkorra. Snorsri Sturluson nem ír, hanem izlandi krónikás volt (119) (a félreértést talán az izlandez-izlandez szavak hasonlósága magyarázza, de nem menti). Joanne de Montferrat (159) bizonyára a Jeanne névre hallgatott. A földrajzban való járatlanságra vall fríz partok helyett frígiai partokat emlegetni (167) Helgoland környékén. Ezek után az sem meglepő, hogy — nyilván a — fényjelek korrektor jóvoltából helyett fémjelek vezetik tévútra a hajókat (171). A katolikus egyházi terminológia nem tud „hét halálos bűnről" (174), csak a „hét főbűnről", V. Márton pápát eredeti nevén bizonyára pedig Otto Colonnának hívták és nem Otto Colonnak (186). Ha már a vallástörténet vizeire siklottunk, magyarul mindig mohamedánokat emlegetünk és nem mohamedánokat (239). V. Piusz neve pedig helyesen Pius (245). Megjegyzéseimért elnézést kérek a fordítótól és a korrektoroktól, de hogy a szerzőt is megkövethessem, hadd írjam ide még azt, hogy Lukianosz nem költő (39), hanem kiváló prózaíró volt; a pápáknak nem az egyház ad nevet (186—187), hanem maguk választják azt. Végül abban, hogy Jacob fazekasmesternek nem ismerjük a családnevét, nem a mostoha sors a hibás (213), hanem a szóban forgó időben — a XVI. század elején — még nem ismerték a mai értelemben vett családnevet. SZABÓ GYÖRGY Hibás beidegződés Megkezdődött a színház- és hangversenyszezon, nyitnak tárlatok,, megnőtt az ismeretterjesztő előadások száma. A bőség örvendetes áradásában érdemes emlékezetbe idézni egy kevésbé örvendetes jelenséget. Szabállyá vált, szinte törvényszerűvé az a hibás beidegződés, hogy a nyár a művészet számára holtszezon, amikor a művelődés hibernál. Nézzük meg ezt — a teljesség igénye nélkül — egy közel százötvenezer lakosú iparváros, Arad kulturális életén. Úgy hiszem, a példa különösebb erőszakoltság nélkül, ráillik a többi hasonló városra is. Először: színházaink idén is elkerülték a várost. Kivételt csak a marosvásárhelyiek remek Szerelem-előadása képezett. Még a nagynevű bukaresti Nemzeti Színház erejéből is csak egy Neil előadására futotta. Simon-vígjáték A komoly zenét mindössze egy ausztriai vendégkórus (igaz, igen magas színvonalú) előadása képviselte. Zenekari hangversenyek — vagy a sok éven át rendszeresen ide látogató kolozsvári Opera előadásai — ezúttal elmaradtak. Ellenben — talán ellenszolgáltatásként — elöntötte a várost a különböző ad hoc könnyűzenei együttesek áradata. Egy-egy meglehetősen kétes értékű „sztár“ fellépéséhez is volt szerencsénk. Ezzel a gyenge teljesítménnyel szemben Aradon (és nemcsak Aradon és Csíkszeredán és Nagyváradon és még sok helyen) dicséretes kivételt teremtett a Képzőművészeti Alap. Nem ismerve el a holtszezon „törvényszerűségét“, a nyár egész időszakában megszakítás nélkül rendezték az igen érdekes és jó színvonalú tárlatokat. Épp e kiállítások rekordlátogatottsága is bizonyítja, hogy mennyire igazolatlan és tarthatatlan a művelődési intézmények „lazítása“. Telt ház tapsolta végig a marosvásárhelyi színház és az osztrák kórus produkcióját is. Senki sem vitatja a művészek jogát a pihenéshez. De ezt a jól megérdemelt pihenőt csak egy alapjaiban téves szemlélet, hibás felfogás merevítheti művelődési holtszezonná. KENYERES PÁL ELSZÓLTA MAGÁT... Kántor Lajos, az Igazság október 27-i számában, jelentkezésük fölött örvendezve, így köszönti a Szövegek és körülmények című kötet fiatal szerzőit: „Mi »Isten veled« helyett inkább »istenhozzád«-ot mondanánk..." — Ne adj isten, hogy freudi alapon kezdjük feszegetni, miért mondott Kántor isten hozott helyett istenhozzádot a fiatal esszéíróknak... HETES el2