A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-28 / 9. szám
Andreescu éjszakai Művészettörténeti közhely, hogy Grigorescu mellett Andreescu a XIX. század legjelentősebb román festője. Míg Grigorescu biográfiája életrajzírói jóvoltából közismert „regény" (már a tankönyvekből is értesülhet a kisdiák, hogy a festő gyermekkorában a csekélyke családi jövedelmet pótlandó ikonokat festett és a vásárokon árusította őket), Ion Andreescu életéről vajmi keveset tudunk. Csupán az archívumok őrzik küzdelmeinek történetét egy Buzáu-beli szerény rajz- és szépírástanári állásért. Rövid életéből (1850—1882) az alkotási időszak mindössze kilenc esztendő, az eredmény közel kétszáz kép. A műtörténészek között akadtak, akik Andreescu életéből hiányolták a regényes vonásokat, így a festő elmélkedő lelki alkatából fakadó tompított, drámai hatású színvilágát, a természettel való szoros öszszeforrottságát betegsége következményének tartották, a korai halál baljós előérzetét látták benne. Tény, hogy Andreescu rövid élete során nemcsak a román, hanem az egyetemes művészetet is jó néhány remekművel ajándékozta meg. Halálának 125. évfordulója — UNESCO évforduló. Nagyon sok Andreescu-képről hiányzik az év megjelölése, azt viszont tudjuk, hogy első képe tél elején született. Döntő a fontossága ennek, vagy csupán véletlen? Nem tagadhatjuk, hogy jelentéktelen eseményekben is ott rejtőzhet egy emberi létforma teljes kifejezése és magyarázata, fény derülhet a művészi érdeklődés és alkotás belső mozgatórugóira. A tél látszólagos ellenségessége Andreescu számára érdekes hangulat, alkalom a visszavonulásra, elzárkózásra, a magányhoz és elmélkedéshez szükséges keret. Pályafutása során a téli képek vissza-visszatérnek, formabeli megoldásaik tökéletesednek, ám a kezdeti szomorkás hangulat mindenikükön ott bújkál. Az első képek művészi kifejezéstára eléggé szegényes, a festő kevés színt használ, a tompa zöldek, kékek, szürkék csak nagy ritkán egészülnek ki sárga vagy téglaszín foltokkal. A látott és nem az elképzelt vonzza a festőt: faluvégek, a parasztélet mozzanatai. Constable írta: „Életemben nem láttam még csúnya dolgot." A „nem láttam még csúnya dolgot" kibővíthető : „nem láttam még olyan dolgot, amit ne lenne érdemes megfesteni." Erre bizonyíték Andreescu festészetének kezdeti szakasza is. Titkolt, de szinte rögeszmés alázata ez a festészetnek mint cselekvési formának. A festészet egyelőre egyszerű és fáradalmas művelet, hiányzik belőle az eksztázis. A művészet csodáját a munka vallása helyettesíti. Akár magát az alkotási folyamatot is átélhetjük az ecsetvonások tánca nyomán. Andreescu sem ekkor, sem később nem látott a képben véges, befejezett történést (kompozíciós rendje is majdnem mindig nyitott). Megvan itt az éltetni vágyó intenzitás s vele együtt az a mélységesen naiv, szinte áhítatos hit, hogy a megidézett forma életre kel és értelmes beszédbe fog. Az évek múltával Andreescu képeiben nagyobb szerepet kap a tér, a formák változékonysága, a festő a tónusadást is bevonja művészi eszközei közé. Ám hosszú az út, amíg a szürkékbe ágyazott komor színvilág felragyog, kék-sárgazöld látomássá alakul. Barbizonnak kell eljönnie ehhez. 1879-ben Andreescu szerény ösztöndíjjal Párizsba utazott. Néhány hónapig a Julián Akadémia közös műtermében dolgozott modell után, jobban vonzották viszont a barbizoni festők plein-air törekvései. Kiköltözött a fontainebleau-i erdő szélére, Barbizon faluba. Az itteni művészek naphosszat festették a fontainebleau-i erdő bokros tisztásait, sudár törzsű facsoportjait. Szereplésük igen jelentős a realista tájszemlélet kialakulásában, hiszen a táj modell, megfigyelés tárgya volt számukra, és nem ürügy saját belső hangulatuk kivetítésére. Andreescu Barbizonban figyelt fel első ízben a fény költészetére. Az erdő fái között rezgő fényeket, a puhán terülő árnyékokat megkapó valósághűséggel kelti életre, a zöldek, barnák, sárgák és rőtvörösek ezernyi árnyalatát, a párás és napfényes levegő fénytüneményeit, a hajnalok friss és az alkonyi órák borongós színeit. Az 1880-as esztendő Andreescu leggazdagabb alkotási szakasza. 1880 tavaszán festi a Bükkerdő című képét, amelyben már eltávolodik a barbizoni esztétikától. Az egyszerű érzékelés nem elégíti ki, teljességre törekszik. Az áttérés a télből a tavaszba még alig-alig észlelhető, az erdőt a rothadó levelekből felszálló pára jelzi s az idő rágta fatörzsek. Szinte érezzük a fákban keringő nedv fanyar illatát — Andreescu képében a természet anyagcseréjének érzékeltetésére törekszik. Egész sor olyan kép születik Barbizonban, melyeken a művész előző festői tapasztalatait is felhasználja, régebbi kompozíciós szerkezetek, sőt gyakran motívumok is fellelhetők festményein. A „topofilia“ nem elvont fogalom számára. A hazai tájhoz fűződő hűsége a szűkebb környezet élményét általánossá teszi, a konkrét élményt örök körforgásba kapcsolja. A román dombvidék hangulata a festő szellemi lélegzéséhez szükséges. Andreescu egyes méltatói a festményeiben észlelt borongás világot pesszimista életérzéssel magyarázzák. Andreescu festészete a szenvedés, a kudarcérzet képi kivetülése lenne csupán? A csupasz fa a kiábrándultság jele? Erre — ha Andreescu művészetét nem a természet leírásaként, hanem integrációs erőfeszítéseinek eredményeként fogjuk fel — csakis nemmel válaszolhatunk, így a tél nem lelki fájdalmak szimptómája, hanem a nyár szimmetriája. (Bőven akad nyári tája is.) Andreescu növényarcképet fest. A fák nemcsak dideregnek, hanem a tavasz fényével is érvelnek, az erdő boldogító nyárvidék is, gömbölyödő lombok szólongatják a Nap színekre osztódó ragyogását, vagy barnult hullámok jósolják, hogy lassan kiszorul az élet a levelekből. Andreescu a formák eleven ritmusával az élet szüntelen áradását érzékelteti. Az egyes növények bontakozó, kiteljesedő, feszülő, ernyedten visszaforduló formái az életfolyamat jellemző szakaszait jelképezik. A fák, a mezők akarata összhangban áll a környezetükben élő, őket gondozó emberekével. Andreescu festményei az ember és a természet ősi, megbonthatatlan egyezségének emlékeztetői. AGOPCSA MARIANNA Erdő szélén önmegújító szándék Semmi sem új a nap alatt, de ismert elemek ötvözetéből még lehetséges újszerűt alkotni. Ezt bizonyítja Pókáné Zsombori Erzsébet. Tavaly a Korunk barokk boltívei alatt, majd Bács községben érdekes kísérlet szülötteit mutatta be. A képek néhány évi kísérletezés termékei. Többnyire égereseket, nyárasokat, füzeseket láthatunk, különös megmutatásban. A háttér — legyen az erdőcsap, hegyponk szögellete, dombhát vagy ipartelep — ősz ködös, elmosódó. Novemberi vágyatag derűt, borongós téli délt idéz meg. Csak e derengésen át tetszik föl némi fénylés, élénkség. Ebből az aligpitymallatból bontakozik ki az éles előtér: metszés-gyötörte parti fűzfák jellegzetes csonkabonkaságukkal, felnyurguló jegenyesorok, délceglő gyárkémények, omlatag Szamos-mart. A ködlő és párálló légkör, meg a határozott körvonalú — többnyire fekete vagy sötétbarna — előtér jól kiegészíti egymást. A közeliség és távoliság színben és körvonalakban mutatkozó elkülönülése meglepő rálátást tesz lehetővé: a távlatok fölnagyulnak, a felhőszerű háttér mélységet nyer s jó szolgálatot tesz az előhozott alakzatoknak. De Zsombori képei a borongósságon túl mást is sugallnak. A tépetten is megkapaszkodó fák, az erdős tájba beépülő hűtőházak a feltörést, épülést vetítik elénk, művészi kísérlete pedig azt jelzi, hogy a fiatalosságnak mindenkori ismérve az önmegújító szándék is. HERÉDI GUSZTÁV Molnár Dénes —a szöveggel öt (vagy hat?) éve, hogy a bukaresti Petőfi-házban először futottam össze egy magas, de zsoké súlyú, görbedt hátú fiatalemberrel. Hóna alatt vaskos mappát szorongatott. Kisebb-nagyobb lapok tucatjain a girbe-gurbán, begörcsölődve és görcsökből kitörve futó vonalak szívós küzdelemről árulkodtak. A groteszk elemek ázsiója éppen akkoriban nőtt meg nagyhirtelen, jelentkezésük a fiatal művészjelölt lapjain nem volt meglepő, figyelemre méltó volt viszont, hogy nála ezek az elemek szemléletet átszínezően s nem csupán elraszálásokban nyilvánultak meg. Azóta ez a fiatalember elismerést szerzett, mégpedig nem olcsó elismerést. Mert Molnár Dénes mint karikaturista nem gúnyrajzokat, hanem torzképeket készít, melyek nem mindig és nem főképpen nevettetők, ám sohasem lehangolók, s ha megdöbbentenek is, nem elkeserítők, hanem katarktikus hatást gyakorolnak minden egészséges ítélőképességű és gondolkodású emberre. Alapműfaja természetesen a tollrajz, de mint ahogy rajz stílusának további alakításáról sem mondott le, más grafikai kifejezési lehetőségekkel is kísérletezik. Teheti, mert nemcsak ötletek, hanem gondolatok is rajzanak benne, s az utóbbiak vezetik kezét akkor is, ha csupán egy ötletet vet papírra. Aktuális eredetiséget pedig — most már tudja —, nincs miért hajszolnia. Saját tapasztalata győzte meg afelől, hogy igazán eredeti stílust csak eredeti szemlélet szülhet, eredeti grafikusi szemléletet pedig csupán a stiláris eredetiségre is törő, szorgalmas, kitartó munka hozhat létre. Ezt szemlélteti meggyőzően a Korunk szerkesztőségében nemrég megnyitott Szöveg nélkül című kiállítása. MEZEI JÓZSEF Felhők alatt Szöveg nélkül KÉPZŐMŰVÉSZETI