A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-28 / 9. szám

Andreescu éjszakai Művészettörténeti közhely, hogy Grigo­­rescu mellett Andreescu a XIX. század legjelentősebb román festője. Míg Grigo­­rescu biográfiája életrajzírói jóvoltából közismert „regény" (már a tankönyvekből is értesülhet a kisdiák, hogy a festő gyer­mekkorában a csekélyke családi jövedel­met pótlandó ikonokat festett és a vásá­rokon árusította őket), Ion Andreescu éle­téről vajmi keveset tudunk. Csupán az archívumok őrzik küzdelmeinek történetét egy Buzáu-beli szerény rajz- és szépírás­tanári állásért. Rövid életéből (1850—1882) az alkotási időszak mindössze kilenc esz­tendő, az eredmény közel kétszáz kép. A műtörténészek között akadtak, akik And­­reescu életéből hiányolták a regényes vonásokat, így a festő elmélkedő lelki al­katából fakadó tompított, drámai hatású színvilágát, a természettel való szoros ösz­­szeforrottságát betegsége következményé­nek tartották, a korai halál baljós előér­­zetét látták benne. Tény, hogy Andreescu rövid élete során nemcsak a román, ha­nem az egyetemes művészetet is jó né­hány remekművel ajándékozta meg. Halá­lának 125. évfordulója — UNESCO évfor­duló. Nagyon sok Andreescu-képről hiányzik az év megjelölése, azt viszont tudjuk, hogy első képe tél elején született. Döntő a fon­tossága ennek, vagy csupán véletlen? Nem tagadhatjuk, hogy jelentéktelen esemé­nyekben is ott rejtőzhet egy emberi létfor­ma teljes kifejezése és magyarázata, fény derülhet a művészi érdeklődés és alkotás belső mozgatórugóira. A tél látszólagos el­lenségessége Andreescu számára érdekes hangulat, alkalom a visszavonulásra, el­zárkózásra, a magányhoz és elmélkedés­hez szükséges keret. Pályafutása során a téli képek vissza-visszatérnek, formabeli megoldásaik tökéletesednek, ám a kezde­ti szomorkás hangulat mindenikükön ott bújkál. Az első képek művészi kifejezés­tára eléggé szegényes, a festő kevés színt használ, a tompa zöldek, kékek, szürkék csak nagy ritkán egészülnek ki sárga vagy téglaszín foltokkal. A látott és nem az el­képzelt vonzza a festőt: faluvégek, a pa­rasztélet mozzanatai. Constable írta: „Éle­temben nem láttam még csúnya dolgot." A „nem láttam még csúnya dolgot" ki­bő­víthető : „nem láttam még olyan dolgot, amit ne lenne érdemes megfesteni." Erre bizonyíték Andreescu festészetének kezdeti szakasza is. Titkolt, de szinte rögeszmés alázata ez a festészetnek mint cselekvési formának. A festészet egyelőre egyszerű és fáradalmas művelet, hiányzik belőle az eksztázis. A művészet csodáját a munka vallása helyettesíti. Akár magát az alkotá­si folyamatot is átélhetjük az ecsetvoná­sok tánca nyomán. Andreescu sem ekkor, sem később nem látott a képben véges, befejezett történést (kompozíciós rendje is majdnem mindig nyitott). Megvan itt az éltetni vágyó intenzitás s vele együtt az a mélységesen naiv, szinte áhítatos hit, hogy a megidézett forma életre kel és értelmes beszédbe fog. Az évek múltával Andreescu képeiben nagyobb szerepet kap a tér, a formák változékonysága, a festő a tónus­adást is bevonja művészi eszközei közé. Ám hosszú az út, amíg a szürkékbe ágya­zott komor színvilág felragyog, kék-sárga­­zöld látomássá alakul. Barbizonnak kell eljönnie ehhez. 1879-ben Andreescu szerény ösztöndíj­jal Párizsba utazott. Néhány hónapig a Julián Akadémia közös műtermében dol­gozott modell után, jobban vonzották vi­szont a barbizoni festők plein-air törek­vései. Kiköltözött a fontainebleau-i erdő szélére, Barbizon faluba. Az itteni művé­szek naphosszat festették a fontainebleau-i erdő bokros tisztásait, sudár törzsű facso­portjait. Szereplésük igen jelentős a rea­lista tájszemlélet kialakulásában, hiszen a táj modell, megfigyelés tárgya volt szá­mukra, és nem ürügy saját belső hangu­latuk kivetítésére. Andreescu Barbizonban figyelt fel első ízben a fény költészetére. Az erdő fái között rezgő fényeket, a puhán terülő árnyékokat megkapó valósághűség­gel kelti életre, a zöldek, barnák, sárgák és rőtvörösek ezernyi árnyalatát, a párás és napfényes levegő fénytüneményeit, a hajnalok friss és az alkonyi órák boron­gós színeit. Az 1880-as esztendő Andreescu leggazdagabb alkotási szakasza. 1880 ta­vaszán festi a Bükkerdő című képét, amely­ben már eltávolodik a barbizoni esztéti­kától. Az egyszerű érzékelés nem elégíti ki, teljességre törekszik. Az áttérés a tél­ből a tavaszba még alig-alig észlelhető, az erdőt a rothadó levelekből felszálló pára jelzi s az idő rágta fatörzsek. Szinte érezzük a fákban keringő nedv fanyar il­latát — Andreescu képében a természet anyagcseréjének érzékeltetésére törekszik. Egész sor olyan kép születik Barbizonban, melyeken a művész előző festői tapaszta­latait is felhasználja, régebbi kompozí­ciós szerkezetek, sőt gyakran motívumok is fellelhetők festményein. A „topofilia“ nem elvont fogalom számára. A hazai táj­hoz fűződő hűsége a szűkebb környezet élményét általánossá teszi, a konkrét él­ményt örök körforgásba kapcsolja. A ro­mán dombvidék hangulata a festő szelle­mi lélegzéséhez szükséges. Andreescu egyes méltatói a festmé­nyeiben észlelt borongás világot pesszi­mista életérzéssel magyarázzák. Andreescu festészete a szenvedés, a kudarcérzet ké­pi kivetülése lenne csupán? A csupasz fa a kiábrándultság jele? Erre — ha And­reescu művészetét nem a természet leírá­saként, hanem integrációs erőfeszítéseinek eredményeként fogjuk fel — csakis nem­mel válaszolhatunk, így a tél nem lelki fájdalmak szimptómája, hanem a nyár szimmetriája. (Bőven akad nyári tája is.) Andreescu növényarcképet fest. A fák nem­csak dideregnek, hanem a tavasz fényével is érvelnek, az erdő boldogító nyárvidék is, gömbölyödő lombok szólongatják a Nap színekre osztódó ragyogását, vagy bar­­nult hullámok jósolják, hogy lassan kiszo­rul az élet a levelekből. Andreescu a formák eleven ritmusával az élet szüntelen áradását érzékelteti. Az egyes növények bontakozó, kiteljesedő, fe­szülő, ernyedten visszaforduló formái az életfolyamat jellemző szakaszait jelképe­zik. A fák, a mezők akarata összhangban áll a­ környezetükben élő, őket gondozó emberekével. Andreescu festményei az em­ber és a természet ősi, megbonthatatlan egyezségének emlékeztetői. AGOPCSA MARIANNA Erdő szélén önmegújító szándék Semmi sem új a nap alatt, de ismert elemek ötvözetéből még lehetséges új­szerűt alkotni. Ezt bizonyítja Pókáné Zsombori Erzsébet. Tavaly a Ko­runk barokk boltívei alatt, majd Bács községben érdekes kísérlet szü­lötteit mutatta be. A képek néhány évi kísérletezés termékei. Többnyire égereseket, nyárasokat, füzeseket lát­hatunk, különös megmutatásban. A háttér — legyen az erdőcsap, hegy­­ponk szögellete, dombhát vagy iparte­lep — ősz­ ködös, elmosódó. Novemberi vágyatag derűt, borongós téli délt idéz meg. Csak e derengésen át tetszik föl némi fénylés, élénkség. Ebből az alig­­pitymallatból bontakozik ki az éles előtér: metszés-gyötörte parti fűzfák jellegzetes csonkabonkaságukkal, fel­­nyurguló jegenyesorok, délceglő gyár­kémények, omlatag Szamos-mart. A ködlő és párálló légkör, meg a ha­tározott körvonalú — többnyire fekete vagy sötétbarna — előtér jól kiegészíti egymást. A közeliség és távoliság színben és körvonalakban mutatkozó elkülönülése meglepő rálátást tesz le­hetővé: a távlatok fölnagyulnak, a fel­hőszerű háttér mélységet nyer s jó szol­gálatot tesz az előhozott alakzatoknak. De Zsombori képei a borongósságon túl mást is sugallnak. A tépetten is megkapaszkodó fák, az erdős tájba be­épülő hűtőházak a feltörést, épülést vetítik elénk, művészi kísérlete pedig azt jelzi, hogy a fiatalosságnak minden­kori ismérve az önmegújító szándék is. HERÉDI GUSZTÁV Molnár Dénes —a szöveggel öt (vagy hat?) éve, hogy a bukaresti Petőfi-házban először futottam össze egy magas, de zsoké­ súlyú, görbedt há­tú fiatalemberrel. Hóna alatt vaskos mappát szorongatott. Kisebb-nagyobb lapok tucatjain a girbe-gurbán, begör­­csölődve és görcsökből kitörve futó vo­nalak szívós küzdelemről árulkodtak. A groteszk elemek ázsiója éppen akko­riban nőtt meg nagyhirtelen, jelentke­zésük a fiatal művészjelölt lapjain nem volt meglepő, figyelemre méltó volt vi­szont, hogy nála ezek az elemek szem­léletet átszínezően s nem csupán elras­zálásokban nyilvánultak meg. Azóta ez a fiatalember elismerést szerzett, mégpedig nem olcsó elisme­rést. Mert Molnár Dénes mint karika­­turista nem gúnyrajzokat, hanem torz­­képeket készít, melyek nem mindig és nem főképpen nevettetők, ám sohasem lehangolók, s ha megdöbbentenek is, nem elkeserítők, hanem katarktikus ha­tást gyakorolnak minden egészséges ítélőképességű és gondolkodású ember­re. Alapműfaja természetesen a toll­­rajz, de mint ahogy rajz­ stílusának to­vábbi alakításáról sem mondott le, más grafikai kifejezési lehetőségekkel is kí­sérletezik. Teheti, mert nemcsak ötle­tek, hanem gondolatok is rajzanak ben­ne, s az utóbbiak vezetik kezét akkor is, ha csupán egy ötletet vet papírra. A­ktuális eredetiséget pedig — most már tudja —, nincs miért hajszolnia. Saját tapasztalata győzte meg afelől, hogy igazán eredeti stílust csak eredeti szem­lélet szülhet, eredeti grafikusi szemlé­letet pedig csupán a stiláris eredetiség­re is törő, szorgalmas, kitartó munka hozhat létre. Ezt szemlélteti meggyő­zően a Korunk szerkesztőségében nem­rég megnyitott Szöveg nélkül című ki­állítása. MEZEI JÓZSEF Felhők alatt Szöveg nélkül KÉPZŐMŰVÉSZETI

Next