A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-03 / 1. szám

Mihelyt a művet értem, a világból értek meg egy darabot A HÉT kérdéseire válaszol Szávai Géza . Olvasóink felfigyeltek arra, hogy egy idő óta imponáló rendszerességgel jelent­ kezet kritikákkal hasábjainkon. Márpedig köztudott, hogy irodalmunkban kevés a kritikus. Azt is észrevették, hogy ítéleteid­ben az induló íróhoz képest szokatlanul határozott vagy, hogy irodalmi mérték­­rendszeredben nagy szerepe van a társa­dalmi szempontoknak. A fiatal emberek általában görcsösen és minden áron ke­resik a saját felismerési­ igazságokat, és ebben az­ értelemben te sem vagy kivétel, ám szempontjaidat nem a kizárólagosság, hanem az előtted jártak megértése, a tár­­sadalmi tényezők hatásának figyelembe vétele jellemzi. Kérünk tehát — mintegy az olvasónak válaszolva —, fejtsd ki kritikusi hitvallásodat. — Azt hiszem, szerénytelenség lenne külön kritikusi hitvallást rögtönöznöm, ná­lam ez ilyen élesen nem különül el, azon­kívül azt is meg kell mondanom, hogy egészen véletlenül kezdtem el kritikát ír­ni. Prózaíróként indultam, és szeretnék 15- leg az maradni. (Most adtam be Arkhimé­dész tükrei címen novelláskötetet a Krite­­rion Könyvkiadóhoz.) Másfél-két éve, mikor Ágoston Vilmos Kádár Jánosról írt bírálata kapcsán ki­robbant a vita az akkor még inkább re­cenziókkal, kritikákkal jelentkező fiatal esszéírók (Ágoston Vilmos, Molnár Gusz­táv, Tamás Gáspár Miklós) körül, az őket bíráló Kántor Lajos szembeállított velük néhány ugyancsak fiatal tollforgatót. Köz­tük engem, aki addigelé néhány recenziót írtam csupán, és egyáltalán nem tekintet­tem magam kritikusnak. Roppant szé­gyenkeztem a dolog miatt, s hogy bár utólag rászolgáljak a korán és érdemte­lenül jött „kinevezésre“, elkezdtem elég sűrűn kritikát írni és közölni. Azóta persze változott a helyzet Most már addig fogok kritikát írni, míg meg nem tudom magam győzni arról, hogy amit csinálok az feles­leges. Magának a kritikának az általam vallott lényegét most nem szeretném hosszan bon­colgatni, egyszer bőven és alaposan ki akarom ugyanis fejteni. Itt inkább a „fia­tal kritikus" ellentmondásos helyzetéből szeretnék feléje közeledni. Kevés a fiatal kritikus irodalmunkban? Ez általános je­lenség: mikor az irodalmár fiatal, akkor költő vagy író, bármi, de nem kritikus. Vé­gig lehet nézni majd minden nagy kritikus életrajzát. Valamelyik kötetének előszavá­ban Lukács bevallja: mikor rájött, hogy igazán jelentős művészi alkotómunkára képtelen, akkor a komoly tanulás, elmé­leti készülődés évei következtek... Itt a fiatal kritikus léte szempontjából egy valami lényeges: komoly lelki sérülé­seknek, gátlásoknak van kitéve az az em­ber, aki fiatalon rájön, hogy művészetben nagyot alkotni nem tud, de mégis annak szeretné szentelni magát; nehéz aláza­tos szolgálatra, a kritikára áttérni. Sokan mondhatják, hogy lényegtelen dolgokat emlegetek itt, méghozzá Mleb­e­­nül, de számomra a szubjektív gátlások felsorolása, figyelembe vétele roppant fontos, mert szerintem a kritika hit, érte­lem, jellem, emberség dolga — és ezért tisztának kell tudnom a fiatal kritikust (is). Mert hogyan bízzak meg egy olyan ember ítéletében, kinek minden sorából kisebb­ségi komplexus legyőzésének vágya zaka­tol, hiszen vele egyidős fiatalember köl­tészetéről kritikát írni például nehéz, ha azelőtt egy évvel a kritikus is még szép­reményű költő volt, de közben rájött, hogy tévedett. Ilyenkor aztán még az is előfordul, hogy görcsösen igyekszik bizonygatni, hogy a kritika az „igazi" műfaj, több, mint a köl­tészet stb. Sok furcsa és nevetséges dolgot szül ez a lélekállapot, és én itt nagyon sok példát sorolhatnék, de nem teszem, mert átme­netinek tekintem, s csak egy dolgot tar­tok említésre érdemesnek: a fiatal kritikus jó néhány kezdő lépése szinte mindig jel­­lempróba. Aztán a fiatal kritikus roppant fontos­nak, időtállónak szeretné tudni azt, arm­it csinál, s ha a művészetről lemond, a tu­domány rangjára igyekszik emelni e kriti­kát. A „tudomány vagy művészet?" agyon­hangsúlyozott alternatívája is mintha ide lenne visszavezethető. A szubjektív gátlásokon túl, a jellem­­próbán átküszködve magát, most már meg lehetne vizsgálni, hogy mit tehet a fiatal vagy öreg kritikus, én azonban csak a saját elképzelésemet mondom itt el: túl szeretném tenni magam esetleges gátlá­saimon és a fenti alternatíván is. S mreg­­van rá a lehetőség, ha a kritikát az égi­szével rokonítjuk, amit manapság hajla­mosak vagyunk negyedik műnemként, hib­rid műformaként, szemlélet- és alkotási módként kezelni — egyszóval olyasvala­miként, ami képes bekalandozni a világ egészét, s lévén, hogy bármit tárgyéul te­het, az irodalom és tudomány közötti sza­kadék közé hídként emelkedhet. Így áll a kritika az élet és irodalom közé. Jelenkori kultúránkban érthetően növekedik az esszé szerepe: a világ megismerésének, elsajátításának egyik leghatékonyabb esz­köze. Nálunk felé főleg az irodalomkritiká­ból nőtt, azaz igyekszik kinőni, s eléggé nehéz elhatárolni. Feleslegesnek is m­indet, hogy most rokonítottuk a kettőt. Mégsem az (más műnemeken belül is vannak al­csoportok) , mert sokszor a „minek ne­vezzelek’ esszé-kritikák vagy kritika-esszék sem az esszé, sem a kritika lényegi felada­tát nem vállalják. Általában elterjedt az a felfogás. Hogy a­­kritika műre koncentráló, szakszerűség­re törekszik, „műközpontú": az esszé a műre szélesebb, köznapibb tényezők köz­ti mozgásában pillant — „világközpon­tú“. Annak a kritikának, amiről én álmo­dok, nem ilyen egyoldalúnak kellene len­nie. A következetesen végigvitt „műköz­pontúság“ ugyanis egy ponton már „világ­központúság”. Aki valamilyen „tudomá­nyos“ műközpontúságra hivatkozva kritiká­ban (!) egy szöveg önmagában valóságát átlépni nem akarja, az keveset tud az irodalmi mű létmódjáról, épp arról, amire esküszik. Én itt csak a kritikus szándéká­ról, fura hitvallásáról beszélek, mert meg­győződésem, hogy a gyakorlatban meg sem lehet az ilyesmit valósítani (mármint kritikában, mely az egész műre alapoz — a megállapítás a résztanulmányokig nem vonatkozik), egyszerűen nem engedi a mű maga. Mihelyt a művet értem, a világból értek meg egy darabot — s a műközpon­túság itt nem lehet egyéb, mint az, hogy ez a világmegértés a legmesszebbme­­nően mű szerinti, hozzá hű legyen. Egy másik fokon majd elítélhetem, dicsérhe­tem, átkozhatom, de átugorni soha nem lehet. S mivel az ítéletben óriási szerepe van az énnek (s ez megint elkerülhetet­len), az ember hitének, elképzeléseinek stb., akkor az a leghelyesebb, ha ezt be­vallja. Erre a mű nemcsak hogy feljogo­sítja, hanem létéből fakadóan kötelezi: a mű is ítélet, elképzelés stb., alakító aka­rat a világban, akár a kritika, s a viszo­nyok e hálózatát őszintén figyelembe ven­ni és benne részt vállalni a kritikus fel­adata. Én úgy szeretnék írni egy műről, hogy azt mindenki számára a legelfogad­­hatóbban feltárjam, jellemezzem, esetle­ges vitapartnereimmel is immanenciája fő jellemzőiben megegyezhessem, majd el­helyezzem a világban, irodalomban, meg­keressem helyét, szerepét, s mivel itt már megvan a nem is hiba-, hanem vitalehe­­tőség, amit az élet mindenkori változatos mozgása okoz, a magam szempontjait, választásom, állításaim indítékait is meg­fogalmaznám, hogy esetleges korlátaimon más könnyebben áttehesse magát így a kritika nem esküdne egy-egy „központra", hanem csakugyan a műre koncentrálva lenne „műközpontú", de egyúttal „világ- és énközpontú" is. Eltűnnek így a „közpon­tok”, marad a mű és a kritikus, s a viszo­nyukon átzubogó élet, amiben részt vál­lalni a kritika feladata. — Az induló író, különösen a kritikus a világ felfedezésével kezdi. Meg kell is­mernie azt az irodalmat amelynek gya­korlatába befolyásolóan, a továbbmozdítás igényével akarna bekapcsolódni. A közép­­nemzedék az ötvenes évek végén a Néz­zünk hát szembe jelszóval lefolyt vitában fejtette ki nézeteit a két világháború kö­zötti irodalomról, és arról, miként kell a hagyatékot továbbfejleszteni. A hatvanas években indult csoportok irodalmi nézetei leginkább talán a Kántor—Láng irodalom­­történetben rögzítődnek. Te kialakítottál-e valamilyen egységes álláspontot a romá­niai magyar irodalom céljairól, feladatai­ról, eredményeiről. Arról, hogy ez az iro­­dalom miben sajátos, miben hozzáadás más irodalmak értékeihez. És végül: van-e olyan csoport, amelyhez kötődve érzed magad? — „A romániai magyar irodalom cél­jairól, feladatairól, eredményeiről é­s az én egységes álláspontomról most hallgatnék, ezekről inkább sejtéseim vannak. És egy tervem, melyet ha megvalósítottam, utána majd talán lesz erkölcsi és más alapom ilyesmiről is beszélni. Tervem az, hogy 1975 minden romániai magyar irodalmi művéről írjak. Hogy megírjam egy év kritikai körképét. Mind abban reményked­tem, hogy a kritikákat s a közben adódó tanulságokat az év zárultával megjelen­tethetném könyv alakban: az év utolsó könyveként az olvasó a körképet venné kézbe.... de idáig akiknek elő mertem hozakodni vele, nem nagyon biztattak. Ettől függetlenül elhatároztam, hogy (akár csak részleges, lapokba szétszórt közlés reményével is) megírom — és ez így is lesz. Szükségesnek tartom több szempont­ból is. A mi kritikánk gyakorlatában sűrűn előfordul, hogy egy gyengécske könyvről több lapba ír több barát, s ilyenformán az olvasó előtt ez a könyv kedvezőbb meg­világításba kerül, mint egy másik, színvo­nalasabb, de nem barátok-írta kritikák ál­tal méltatott. Szükségét érzem tehát az egységes kritikai szempontoknak. Ezt RerSze mindenféle kizárólagosság nélkül mondom, csak a saját elképzelésemre vo­natkoztatok: a magam szempontjait sze­retném kipróbálni egy év irodalmán. És a sokszor lenézett „napi kritika* érvényes­ségi körének szélesebb voltát bizonyítani. Mert ugye, ha az ember minden könyvről ír, ennél „napibb” kritikát elképzelni már nem lehet. De szerintem igazibbat se na­gyon. Vannak örökzöld babérokra pályázó kritikusok, kik csak jelentős művekről ír­nak, ilyenkor aztán felmondják az elméle­tet is, amit fél év alatt olvastak. Ez a faj­ta­ kritika azonban csak igenem­­ tud, bi­zonygatni, nem vállalja az értékek kivá­lasztásával, elrendezésével járó kockáza­tot, csak miután bebizonyosodott valami­ről, hogy érték, akkor megmagyarázza, hogy miért. Amit napi kritikának szoktak nevezni, s mit én művelni szeretnék, az vá­laszt, kockáztat, és maga is az irodalom és élet hétköznapjaiban. Ezért szeretnék minden könyvről írni, azokról is, melyek kapcsán talán egyéb sem fog kiderülni, mint saját korlátoltsá­gom és értetlenségem. De így is fel sze­retném mutatni, hogyan látta a romániai magyar irodalmat 1975-ben egy ember. Egy ilyen következetesen végigvitt napi kritikának — lehetőségeiben — irodalom­­történeti jellege is lehet Ezt nagyon fon­tosnak tartom, mert megszüntet még egy áldilemmát, kritika és irodalomtörténetírés állítólagos összebékíthetetlenséget. Sze­rintem egy becsületes és hozzáértő kriti­kai jellemzés egyúttal irodalomtörténeti is — pár év múlva akként használható. Egy kritikai körkép évnyi irodalomtörténe­ti keresztmetszete is lehet a romániai ma­gyar irodalomnak. Jó néhány elméleti jel­legű következtetést is kínál közben vagy a végén. Tovább nem szeretném licitálni még alig körvonalazódó „portékámat", csak azt akartam indokolni, hogy a kérdés első felére egy év múlva miért adhatok majd pontosabb választ. Irodalmunk „sajátosságát", mint „hoz­záadást* abban látom, hogy együtt él, valósul meg a román és a hazai német irodalommal, s ha őszintén felveti és tisz­tázza léte és közönsége kérdéseit, abból óriási lehetőségek bontakozhatnak ki. Én mindig is úgy éreztem, hogy minálunk jobban, vagy legalább úgy kipróbálhatók, érzékelhetők a művészet és irodalom prob­lémái, mint bárhol a világon. Számtalan előnyünk is lehet, mert mi azokat a lehe­tőségeket éljük és próbáljuk, amikről má­sok csak beszélgetnek. Az együttélés kul­turális előnyei nagyok: minden jelentő­sebb mű, ha megjelenik három nyelven, annak már országhatárokon túlmenő je­lentősége lehet. Egymáshoz közeledésünk út a világ felé. Létünket ilyen persp­ektívá­ban, önmagán túlmenően jelentőségében ábrázoló irodalomról álmodom. És van egy olyan érzésem, hogy a jövő irodalma Méliusz Sors és jelképétől és a hozzá ha­sonló művektől indul a jelképen túl őszin­tén feltárni, ábrázolni ezt a sorsot. Ebből a szempontból azt hiszem mindannyian együvé tartozunk. És ez nekem személy szerint elég is. Csoport, amihez kötődve érezném magam, nincs. Őszintén szólva zavarna, ha más fényéből a leghalványabb sugár is rám esne. Ezzel nem mondom azt, hogy elítélek bárkit is, amiért mással ösz­­szefogva próbálják érvényesíteni törekvé­seiket De talán terveimből is egyenesen következik, hogy azokkal az ilyesmi nem egyeztethető össze. Azonkívül a velem egyivásúakkal nem is nagyon értem meg magam — ahol én felnőttem, ott pár évet mindig késett a történelem, s így sokszor öregebbnek érzem magam náluk. De amit az öregebbek tettek, az nekem gyerekél­mény, így tőlük is elválaszt nagyon sok minden. Helyzetemnek vannak előnyei és hátrányai — mindkettőt vállalnom kell. — Kisvárosban élsz, tanárkodnl, műven művelődési, tájékozódási lehetőséget nyújt Gyergyószentmiklós? Mit jelent a kritikus számára az a tény, hogy „a terepen la­kik"? Mit jelent az, hogy a népélet és a kritikus íróasztala határos? És végül: e sa­játos tapasztalatod, népközelséged alap­ján hogyan látod, a jelenkori romániai magyar irodalom problémafelvetésében, stílusdemokratizmusban stb. elég közel áll az olvasóhoz? Milyen új szintézislehetősé­gek kínálkoznak ezen a téren? — Az, hogy hol élek, az szinte mellékes már nekem, mert ahogyan éltem, ahonnan jöttem, azt már senki és semmi ki nem mossa belőlem, s egy világvárosban is csak arra figyelnék, amire itt, Gyergyó­­szentmiklóson. A könyvekhez is hozzájutok, ha később is, amit el akarok olvasni, azt mindenkép­pen megszerzem, ha ez sokszor nehézkes is... Egyetlen probléma: a lehetőség az írás­ra. Tavaly például Csíkdánfalvára ingáz­tam, reggel 7-kor mentem, este hatkor vagy kilenckor érkeztem haza. Ilyen körül­mények között írtam. Az idén Gyergyó­­szentmiklóson kaptam órákat, így tehát időm most mér bőven van írni, nem emészti el az ingázás. Egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a most felsoroltak megvalósítása, terveim véghezvitele a Hargita megyei néptanács tanügyi osztályának megértésétől vagy közönyétől függ. Én az előbbiben szeret­nék bízni — elválik, hogy joggal avagy sem. S ha sikerülnek terveim, akkor az tesz majd a válasz a jelenkori romániai ma­gyar irodalom „problémafelvetésével, stí­­lusdemokratizmusával stb." kapcsolatos kérdésre. Év végén, esztendő kezdetén SZEGÉNY világirodalom! — sóhaj­tok most esztendő fordulóján vissza­gondolván az elmúltakra. Nem az el­múlt év termésére gondolok — amit amúgy sem lehet most fölmérni —, ha­nem az eseményeire, mindarra a tör­ténésre, ami író tollára kívánkozik, jajra és örömre, b­ánatra és hőleölésre, gondra, fájdalomra és reményre, ami­nek összessége még egy ráncot rótt az elmúlt esztendőben az emberiség hom­lokára. KI LESZ az etiópiai éhínség króni­kása, a bangladesié és az indiaié? Az észak-írországi eseményeket akad-e új Joyce, aki megírja? Ciprus fájdalmas belháborúja kit serkent írásra? A gö­rög reményekből lesz-e regény. A por­tugálokból új luzitán eposz? Ki írja meg a chilei szülők gyermekének első, idegenben rásűrűsödő éjszakáját? A társadalomtudósok gondját a népese­déssel, az élelmezéssel és a nyersanyag­­ellátással számot vetve? A városrende­zőét, akinek tűz­ víz biztosítania kell a környezetvédelmet? Az ideggyógyászét, aki szövetségeseket keres a zajártalom elleni harcában? A világot, benne a vi­lágok egymástól elütő arcán a jövő földerengő körvonalait? Az elveszettek lelki zsibbadtságát és a bizakodók ön­emésztő álmait? AVAGY megelégszik az emberi tu­dásvágy és az igazságszomj az újsá­gok és a filmszalagok tanúvallomásai­val? Szükség van-e még a szépiroda­lom vagy az írásművészet tanúságté­telére is? Ha eleddig minden korkér­déssel megbirkózott az irodalom, csak éppen e századvég ne verne művekké váló visszhangot? MENNYI kérdés, és én hiszem, hogy a válasz már ott van az írók tollhe­gyén. SZÁSZ JÁNOS : IRODALOM

Next