A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-07 / 27. szám
kíván meghökkenteni, meggondolkoztatni. Befejezésül hadd írjam ide egyik csupán kétsoros, de groteszkségével gondolkozásmódjára nagyon jellemző és telibetaláló versét. A címe: Don Quijote bosszúja: „Kivárom míg eláll a szél és a szélmalmot megölöm.“ G. Zs. Markó Béla: Sárgaréz évszak, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1977. Balladás szülőföld , Megszámoltam, a kötet ötvennégy verséből négynek a címében szerepel a ballada kifezetés: Ballada, lovakkal, Kései ballada, Magam balladája, A hosszú út balladája. Ám ha a versek hangvételét-hangulatát, mondandóját, végkicsengését vesszük alapul, a „balladák“ száma ugyancsak megszaporodik, akár meg is fordíthatjuk a számok arányát, s legföljebb négy-öt versről állíthatjuk, hogy nem illeszkedik ebbe a műfajba. Molnos balladáiról, műfaji jellegüket illetően, talán azt mondhatjuk még el, hogy a közkeletű, Greguss Ágost-i klasszikus meghatározásban (mely szerint a ballada „tragédia dalban elbeszélve“) a tragédiát olykor a drámaiság fogalmával (lelki feszültséggel) kell kicserélni. Ha a dalt a líraiság szinonimájaként fogjuk föl (és nem a népballadák egykori énekes előadására gondolunk, bízvást benne maradhat a meghatározásban. És az elbeszélő jelleg? Hát hiszen egyebet sem tesz ez a költő, mint hogy elmondja nekünk a maga „árva bánatát“. Népballadáink párbeszédes előadásmódja persze nincsen jelen a Molnos-versekben, de az erre való utalás abból a meghatározásból is hiányzik, amelyre hivatkoztunk. Miről szólnak ezek a balladás hangulatú jellegű versek? Jobbára a szülőföldről. A kötet verseinek több mint a fele vall közvetlenül róla, idézi meg tájait és embereit, a költő hozzájuk való viszonyát, irántuk való szerelmét. A fönnmaradt versek kisebb hányadában is minduntalan fölbukkan egy-egy szülőföld-motívum, emlékfoszlány, vagy a szülőföld vidéke-fogalma szélesedik ki, lesz „tágabb szülőfölddé“, annak emlékei, a költőben nyomot hagyó élményei jelennek meg — s ha más közös vonás nem akadna, ott van a balladás hang, Molnos kötetének uralkodó, jellegzetes hangja, amely mindig visszakapcsolja a szülőföldtematikába,atmoszférába az olyan verseket is, amelyek mondjuk Balassi Bálintot, József Attilát idézik, vagy Andrási Mártonra, Apáthy Gézára emlékeznek, vagy mint a Magam balladájában (és sok más líraibb fogantatású versben), a maga „tragédiáját“-drámáját beszélik el. Vajon mi az oka, magyarázata ennek a hangosságnak? Az egyik — az előbb utaltunk rá — kétségtelenül maga a szülőföld. Molnos Lajos Székelyudvarhely mellett, Korondon született. S ha véletlenül gyermekkori szűkebb környezetében, családjában a népköltészeti hagyomány nem is lett volna különösebben élő-ható tényező, ha a verseiben fölbukkanó Júlia szép leányra, Kőműves Kelemenné kőműveseire, Markó vitézre való utalás későbbi tanulmányokra vezethető vissza, a „balladai alapállást“, a külső-belső történések balladai érzékelését, lereagálását akkor is szülőfalujából, mondhatni, vérében, idegzetében hozta magával. A másik okot nyilván személyi diszpozíciókban, de az előbbivel is összefüggő egyéni hajlamban kell keresnünk. Abban a föltétlen ragaszkodásban, őszinte és konok hűségben (Csíki László fülszövegbeli megfogalmazása szerint: „a szeretet farkasvaksága“ban), amellyel Molnos a gyermekkor világához viszonyul. Ám a távolabbi tájakra elkerült költő körül a világ, s annak hatására benne magában is a szülőföld harmattiszta képe, „a csodálatos, cicomátlan itthoni táj“ (s a hit) szüntelenül változik, illetve elhomályosul, elszürkül és fenyegeti. Ezért a konok hűség állandó korrekcióra, szembesítésre (innen a kötet kifejező címe: Hazatérések) készteti a költőt, s kötetének tulajdonképpeni, valóságos balladai feszültségét e ki- és visszaigazítások drámája (vagy amikor a korrekció nem sikerül: az élmény, a lelki történés tragédiája) adja meg. „Naponta százszor / megméretik / bennem a hit, / s a hitben / magam is / naponta százszor / megmérettetem" — írja Számvetés című versében. Vagy: „már örökre / egyetlen élményünk / a Szülőföld" (Táj az időben). Persze, az esztétikai-művészi megformáltság, a költői kifejezőerő, vagy egyszerűbben-szerényebben: a „tetszik—nem tetszik“ alapján is lehet válogatni Molnos versei, balladái között. A kötet egészéhez ■ mérve, kissé súlytalannak, leegyszerűsítettnek, banálisnak érzem például a Pontos jelentés születésnapon, Ábrándozás, Tréfás alku, Intelem idejekorán, Hazaérkezés címűeket. A jók közül is kiemelkednek szerintem a Ballada, lovakkal, a Hajnali hangulat, a Nyár, az Egy régi őszben, a Csűrdöngölő, az Énlaki rovásírás, a Szerelemről való ének, a Hangulat, emlékekkel (mely Apáthy Géza kedves-félszeg, emberien meleg alakjáthangját oly szívszorító módon idézi), a Gyermekkori faliszőnyeg, a Chagallcsendélet, A hosszú út balladája című versek. Molnos Lajos kétségtelen érdeme: a népköltészeti hagyomány újjáélesztése, a balladás hang egyénivé szűrése, újszerűvé és korszerűvé formálása — s mindezek eredőjeként a kötet egységes és művészileg is igényesen és egyenletesen megformált hangja. Ám ez a „balladás játék“ nem veszélytelen. Az egyhangúság, egykúrúság fenyegető árnya mellett — minden balladás komorságával, élet-halál mezsgyéjén való egyensúlyozás veszélyével nehezedik a költőre. (Igaz, e kötetének kivételes költői teljesítménye is e határhelyzetből adódik.) Szépen fejezi ki ezt a kötet párverse, a könyv második darabjaként a Játék s az utolsó vers, a Tényállás. A kivezető utat ebből a balladai homályból, komorságból, a más hangot, a költőiemberi megújulás lehetőségét, akár a szülőföld-tematikában is, talán az olyan versek képviselik, mint a kötet élén lévő Ceruzarajz a szülőföldről, vagy a Számvetés s még egy-két derűsebb-higgadtabb, enyhültebb-líraibb hangú vers. Az elsőként említettben ilyen sorokat találunk: „Elpihent a hadak vonulása / benned is. / Csontjaidba tömött-nagy / csendek nőnek, s termékeny percei / a teremtő időnek. / S megérted: / országos gondokat / és országló erőt / szabtak itt reád / a horpadt temetők s a villanó kaszák . . .“ JANCSIK PÁL Ismét utazunk A művészetek mai kölcsönös egymásra hatásában (amikor például az irodalom annyi mindent tanult a filmtől) nem meglepő, ha a lírai költő olyan égtájak felé tágítja ki a maga szubjektív világát, amelyeket a lírával mindig közelről érintkező drámaköltészet tulajdonképpenmár réges régen meghódított, de csak a modern színpad tett formailag is érzékelhetővé, azaz láthatóvá. A hangsúly most épp ezen a formai újdonságon van: amíg Oláh István lírai oratóriumát, Az alakítást olvassuk, mindvégig hol a Brook-féle, hol a bukaresti Nemzetiben látott Lear király-előadásra kell emlékeznünk, s arra a teljes — véges és végtelen — világot színhelyül választó theatrum mundi-ra, amely talán Madáchnak is a szeme előtt lebeghetett (a maga színpadi valóságában is), amíg Az ember tragédiáját írta. Persze nem tudhatom biztosan, hogy a Csíkszeredai költő látta-e csakugyan a két nevezetes Lear királyelőadást, mégsem hiszem, hogy kísérletét a Shakespeare-dráma ihlette, amikor egy rögtönzött színpadi játék szereplőire, a Leart, Cordeliát, Edgart és Gonerilt alakító négy színészre osztotta az oratórium szólamait, hanem sokkal inkább a mai színház egy (vagy több) kísérleti iránya. A „szereplők" úgy viselkednek, mint egy happening részvevői, s ilyen modern színpadi társasjátékra utal vissza a költő-rendező többek között azzal is, hogy a szereplők nevét időnként számokkal cseréli fel: 01, 02, 03, 04. De mindenféle rögtönzés szeszélyessége, ötletszerűsége is ott érezhető például abban, hogy nem könynyű megmondani, pontosan milyen elv szerint osztotta fel a szerepeket vagy szólamokat, amikor a négy tagú trupp elindul ősz vezetőjével, hogy bejárja újra, ki tudná megmondani, hányadszor, a lét és a költészet, a megismerés köreit, mint Ádám tette Luciferrel. Talán kissé sietős ez az utazás, a filozófiai költemény „léptékét" erősen lerövidítő, nem fér bele az egész ismert világ, mint egykor, hát még az ismeretlen. Néha találó „jelzések" mutatják, hogy hol járunk, néha csak lapos és tankönyvízű jelmondatok. Az alaposabb verselemzés kimutathatja, hogy a kísérlet körül néha ott settenkedik a tartalom- és formavesztés veszélye is. Ami rokonszenvessé teszi a költői utazást, az a perspektíva: beleférnek halak, vízi virágok és régi szerelmek, almák, körték és más hazai gyümölcsök éppen úgy, mint a megismerés új modelljei (ez utóbbiak mindig tudományos műkifejezésekkel, de csak vázlatosan fogalmazva). Sebesség és távolságok olyan riasztóak itt, akárcsak az űrben, de a kísérlet izgalmas és bátor. Mert voltaképpen egyetlen nagy kérdés fölött köröz: van-e igazán szerepe a költőnek mai világunkban, vagy csak alakít egy szerepet. Amint az alcím ígéri, Oláh István a kísérleti költészet lehetőségeit teszi próbára, de végső soron a költészet esélyeit latolgatja általában: kell-e, szükséges-e egyáltalán. S a színpadra tekintő formában ott van a deszkákhoz szívvel-vérrel ragaszkodó színész gesztusa is, amellyel közönségéhez fordul a válaszért. Oláh István kísérletét nemcsak az oratórium-forma, a forma és hang sok egyéb újdonsága ajánlja valamelyik vállalkozó kedvű együttesünk figyelmébe, hanem ez a gesztus is, ez a költői magatartás, amely végső soron a befogadástól teszi függővé a művészet esélyeit. KACSIR MÁRIA Oláh István: Az alakítás, avagy a kísérleti költészet esélyei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. Markó Béla Molnos Lajos Oláh István Molnos Lajos: Hazatérések. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 7 A HÍRT A nyelvművelő dicsérete A marosvásárhelyi rádió fennállásának huszadik évfordulójáról megemlékezve. (A Hét, 1978 11. sz.) Tófalvi Zoltán többek között azt írja: „Feltétlenül szólnunk kell a rendszeres nyelvművelésről is. Nemcsak azért, hogy (mert!) nemrég elhangzott a 250. jegyzet, hanem az adás következetességéért... a marosvásárhelyi stúdió évek óta mindig hű maradt meghirdetett programjához." Ez igaz is és örömmel vesszük tudomásul, hogy ezt most a rádió munkatársa határozottan leszögezte. De vajon miért nem említette meg azt is, hogy ezeket a nyelvművelő jegyzeteket Bartha János főiskolai tanár mondja el szombatonként következetes pontossággal? Pedig tökéletesen igaza van abban, hogy „a nyelv tisztaságának, a beszéd zamatának, ízének megőrzésében — az iskola mellett — a legnagyobb szerep kétségkívül a rádióé és a televízióé". Ezért évforduló nélkül is érdemes dicsérettel megemlítenünk Bartha János munkáját, akinek emellett a marosvásárhelyi Vörös Zászlóban is évek óta rendszeresen jelennek meg nyelvművelő cikkei. Ezek nincsenek kötetbe gyűjtve, s így értékelésükre sem volt alkalom, de hétről hétre az olvasók, illetőleg a hallgatók nagy tömegeihez szólnak, figyelmeztetik őket a sajtóban vagy a mindennapi beszédben gyakori nyelvi hibákra. Bartha János nem gúnyolódik, nem akar szellemes lenni, higgadtan és egész egyszerűen, jó magyarsággal fogalmaz; cikkeit, rádiójegyzeteit éppen ezért becsüljük. Különösképpen olyankor, amikor a sajtó nyelvének nehézkes vagy hatásvadászó, különböző gyűléseken, beszámolókban, jelentésekben gyakran elhangzó kifejezéseit javítja ki, rámutat arra, hogy egyetlen igével, egy pár szóval, találó szólással sokkal elevenebbé, kifejezőbbé és magyarosabbá válik a stílusunk. Hiszen igeképzésünk rendkívül gazdag, igéink a cselekvés minden változását vagy az egymástól különböző cselekvések közötti árnyalati különbségeket is érzékeltetik. Milyen gazdag a magyar szinonimarendszer! Jókai egykor száz rokonértelmű szót gyűjtött össze a verekedésre, Bánóczi József háromszázhuszonkettőt a buta emberre, Lehr Albert pedig háromezret a részeg emberre, és gyűjtését Karinthy Ferenc még megtoldotta újabb pesti szavakkal. A színek árnyalatait, változatosságát kifejező szavaink hatalmas tömegét az Aprily Lajos költészetében figyelhetjük meg. Úgy látszik azonban, hogy a divatos szavak ellen, amelyeket mindenki ismer, mindenki egyformán, minden gátlás és gondolkozás nélkül használ és azonnal megért, amelyek egy társadalmi rétegben már elterjedtek és szinte nélkülözhetetlenekké váltak, hiábavaló a küzdelem. Majd maguktól múlnak ki. Ezért feleslegesnek látszik az olyan mai kifejezések, szavak ellen hadakozni, mint „az nem igaz“, vagy a fiatalságtól felkapott, eredetieskedő „állati" jelző. Ezek valamikor eredetinek vagy még szokatlannak és meghökkentőnek tűntek, de idővel teljesen elkoptak, és a nyelvünket szürkévé, semmitmondóvá teszik, de egy társadalmi rétegben élnek, mert már megszokták őket, és könnyebb rávágni mindenre ugyanazt a szót, mint ízesen, zamatosan, színesen beszélni. Kosztolányi hiába ajánlott a fantasztikus helyett sok más találó szót, ma is sokan mondják fantasztikusnak azt, ami elképesztő, hihetetlen vagy talán nagyszerű, csodálatos, bámulatos is lehetne, így kényelmesebb. Igényeink növekedésével sajnos gyakran a nyelvi igénytelenség jár együtt, pedig tudnunk kell, hogy szocialista művelődésünket csak anyanyelvünk alapos ismeretével és állandó gazdagításával szolgáljuk igazán. VITA ZSIGMOND IRODALOM