A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-06 / 1. szám
Romániai magyar zenetudomány Többször tapasztaltuk már és mindig elismeréssel nyugtáztuk: napi feladatainak ellátása mellett a Kriterion a tegnapi, tegnapelőtti ellátatlan feladatokra is gondol. 1974-ben, amikor a Seprődi-kötetet és Jagamas—Faragó Romániai magyar népdalokját megjelentette, egy csaknem ötven- és egy csaknem húszesztendős adósságot törlesztett. A minap megjelent zenetudományos kötetben is akad törlesztés, amelyet jelentőségében az említett kiadványok mellé állíthatunk. Jagamas János Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmánya, amelyet eddig csak németül olvashattunk egy 1956-os, Budapesten megjelent, Bartók Béla emlékének szentelt akadémiai tanulmánykötetben. Sem azelőtt, sem azóta nem írt senki ilyen természetű és igényű összefoglalást a romániai magyarság népzenéjéről! Amikor Bartók A magyar népdalban (1924) mint „IV. dialektust“ írta le az erdélyi magyarság népzenéjét, következtetéseit túlnyomórészt a székelység népdalaira alapozta. 1930 körül, Domokos Pál Péter és Veress Sándor moldvai gyűjtéseiben egy további dialektus körvonalazódott. Jagamas tanulmánya új adatokkal érvel az „V. dialektus“ önállósága mellett, sőt ezen belül csángó „aldialektusok“ kérdését is felveti. Ugyanakkor kimutatja, hogy a magyar népzene egységén belül a Mezőség dalkincse is sok sajátos vonást mutat, mint ahogy az Enyed—Marosludas vidékén gyűjtött anyagban is kimutathatók bizonyos megkülönböztető (a mezőséginél is erősebb román hatásra valló) stílusjegyek, hogy — továbbá — a jóval csekélyebb román hatást asszimilált Kalotaszeg magyar népzenéje is elkülönül (új stílus túlsúlya a régi rovására, a díszítés elszegényedése stb.), ami pedig Szilágy, Szatmár és Bihar magyar népzenéjét illeti, az alighanem közelebb áll a III. dialektushoz, mint a IV.-hez... Szeretném, ha az olvasó ebből a vázlatos tartalmi ismertetésből kiérezné, Jagamas írása mennyire korszaknyitó volt a romániai magyar népzenekutatás történetében, hogy megjelenése még most, húszévnyi késéssel is mekkora nyereségünk. Bár meg kell jegyeznünk: kár, hogy szövegébe nem építette bele a szerző az azóta végzett gyűjtések és kutatások eredményeit, hogy nem tájékoztat bár egy bő jegyzetben, függelékben: az 1955 óta végzett kutatások továbbárnyalták-e, megerősítették-e akkori megállapításait, illetve feltevéseit? Hadd emeljek ki a kötet anyagából egy másik „törlesztő“ munkát is. Ebben az esetben azonban — tudomásom szerint — nem kiadásunk, hanem a Zenetudományi Írások. Szerkesztette Szabó Csaba Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 302 128 lej. szerző maradt éveken át adásunk egy olyan munkával, amelyet nagyon-nagyon vártunk tőle, amelyet égetően fontosnak tartunk. A relatív szolmizáció első magyar adaptációja című írásában Szász Károly Sándor Domokosnak állít emléket (1839—1917), aki Sepsiszentgyörgyön, Székelykeresztúron és Déván volt tanár, s a múlt század hetvenes éveiben több zenepedagógiai munkát adott ki, amelyek „Weber J. R. berni zeneigazgató rendszere nyomán honosították meg tájainkon a relatív szolmizációt. Ez a fajta szolmizáció, mint ismeretes, központi szerepet játszik a világszerte elismert Kodály-módszerben. Szász Károly munkája e módszer legfontosabb magyar előzményére figyelmeztet, amely nekünk, erdélyieknek legsajátabb hagyományunk. Sarkítottabban fogalmazva: a szerző közreadta dokumentumok alapján majdhogynem azzal kérkedhetünk, hogy minálunk az iskolákban már Kodály Zoltán születése előtt (sajnos csak kb. az 1900-as évek kezdetéig) „Kodály-módszerrel“ tanították az éneket. (Ami persze torzítás volna, mert a módszer nemcsak relatív szolmizáció, hanem amellett sok más minden is, amiről sem Weber, sem Sándor nem tudott.) Sándor kiadott munkái alapján a szerző részletes és rendkívül vonzó képet rajzol a századvégi Erdély népiskolai énektanításáról, e tanítás meglepő korszerűségéről. Nem bírálatképpen, csak mint javaslatot tesszük szóvá: jó volna, ha nem tekintené lezártnak a témát, és megírná számunkra a Sándort inspiráló Weber J. R. (Ádám Jenő szerint Weber János) zeneoktatói portréját is. Ki volt ez a nemes úttörő? Hol, milyen körülmények között került Sándor a hatása alá? Sándor kiadványai milyen mértékben fordításai, illetve átdolgozásai az ő munkáinak? Egyáltalán: mi volt a teljes neve, mikor élt és mit alkotott, milyen szerepet játszott a relatív szolmizáció Guido d’Arezzótól Kodályon innenig terjedő történetében? Nem kétséges, hogy róla is kell tudnunk, ha már az ő rendszere terjedt el Erdélyben. Ha emlékezetünk nem csal, Szász Károly 1971 őszén, Árkoson beszélt először a nyilvánosság előtt Sándor Domokosról és művéről. Ugyancsak 1971-es árkosi előadását újította most föl és bővítette ívnyi tanulmánnyá A zenei anyanyelv esztétikai kérdéseiről író Angi István. Munkája méltán került a kötet élére: előbb elvben kell tisztáznunk magunkban zenei anyanyelvünk kérdéseit, csak azután térhetünk rá anyanyelvi zenekultúránk gyakorlati kérdéseinek tárgyalására. Angi (aki időközben Zene és esztétika című kötetének Zenétől zenéig című tanulmányában is figyelemre méltó fejezeteket szentelt ennek a kérdésnek) biztos szakemberkézzel vezeti le az anyanyelv és a zenei anyanyelv tételeit. Idézzük: „Az anyanyelv a legbensőségesebb alkotás és legközvetlenebb közlés ősi egysége. Anyanyelvünkön kérünk és veszünk részt a világból. Az anyanyelvi létezés erkölcsi létezés.“ Pár lappal tovább: „Az anyanyelv a népdalban közvetlenül őrzi mindazokat a nyelvi megformálásra alkalmas hanglejtéseket, amelyek magának az anyanyelv expresszivitásának is hordozói. A népdalt ezért tekintjük jogosan zenei anyanyelvnek. ... Amennyire közvetlen kifejezés, annyira tömör is. Egyszerre jelenti a művészi alkotás (zene) és a művészi közlés (nyelv) esztétikai funkcióit, mint népdal — a saját, közösségi művészet birtokbavételét, mint anyanyelv — a bensőséges, legsajátabb közlés megértését és alkotói felhasználását.“ Esztétikai nevelésünk azonban nemcsak anyanyelvi nevelés: „meg kell tanítani átfordítani, újraalkalmazni mindazokat a törvényszerűségeket, amelyeket már a zenei anyanyelven belül megismertünk, hogy ezáltal egész egyetemes zenekultúránk elsajátítását is lehetővé tegyük“ ■— írja a szerző, s a hanglejtés-anyanyelv-népdal-kórus gondolatmenet során eljut A kórus — a zene próbaköve című fejezethez. „A zenei művelődés története végső soron a kórusművészet története. Majdnem minden jelentős korszak zenei keresztmetszetét kórusművészete adja“ — olvassuk. Ami ugyan túlzás, de bocsánatos. Szeretnünk kell a filozófust, aki ugyanakkor a kórusmozgalomnak is elkötelezett — sőt elfogult — ideológusa. Ugyancsak árkosi előadás formájában került első ízben a nyilvánosság elé Jagamas János másik itt megjelenő dolgozata: A magyar népdal régi és új stílusának kapcsolatairól. A kolozsvári tudós Bartók, Kodály, Vargyas és Járdányi idevágó kutatásait ismerteti és folytatja. Kimutatja, hogy a magyar népdal régi és új rétege zenei alapanyagában jellegzetesen egységes. Nemcsak bizonyos zárófordulatok stb. kerültek át a régi stílusból az újba, hanem teljes dallamsorok is, így kétségtelen, hogy az új stílus, amelynek legfőbb ismérve a keleti rokonnépeknél ismeretlen dallamsor-visszatérés (AA5A5A, AA5BA, ABBA stb.), idegen hatásra jött létre, de a magyar népdal legsajátabb hagyományainak folytatásaként, a régi stílus zenei-nyelvi anyagából. Okfejtését a szerző meggyőző statisztikákkal, táblázatokkal támasztja alá, s egy fölöttébb érzékletes saját gyűjtésű adalékkal is illusztrálja. Túlzás nélkül sorolhatjuk a munkát népzenetudományunk alapszövegei közé. Szenik Ilona Adalékok egy siratótípus dallamrokonságához című közleményében egy Enyedi Marosludas vidéki siratótípus népi és műzenei öszszefüggéseit vizsgálja. Példadallamait más vidékek magyar siratóival, román siratókkal, fenyődalokkal és egy kolindával, huszita, illetve német eredetű egyházi énekekkel, népi és népies búcsúztatók, illetve halottas énekek stb. sokaságával párhuzamosan elemzi. Az összefüggések, amelyeket föltár, szerteágazóak. Nem kétséges, hogy a fölényes szaktudással megírt, kiterjedt könyvészetre támaszkodó munka, amelyet nem tudunk bírálólag értékelni, jelentős egyéni hozzájárulásként gazdagítja nemcsak a műfaj — a sirató —, hanem például a román—magyar népzenei kölcsönhatások irodalmát is. A kötet utolsó népzenetudományos közleményében Almási István Bajka Sándor balladája címmel egy 1883-as esemény népballadává való alakulását szemlélteti. A szentmihályfalvi Bajka Sándor megölte a keresztanyját és annak cselédjét, ezért halálra ítélték és kivégezték. Története hamar vált népballada-témává: Almási legkorábbi adalékát 1892-ben gyűjtötték! Aranyosszék népe a Bajka-ügy tényelemeit a ballada-közkincs kész szövegfordulataival keverve folklorizálta, régi stílusú dallamokra, illetve az új stílushoz közelálló népies műdal-dallamokra. A téma népzenetudományos szempontból hálátlan, mert a szövegváltozatokhoz társuló dallamok összekerülése itt esetleges. Annál hálásabbak kell hogy legyünk a szerzőnek, aki Aranyosszék oly kevéssé ismert magyar népzenéjére irányítja a figyelmet! Magyarózdról is közöl Bajka Sándor-balladát, egy háromszéki párhuzamra is rámutat. Nem jelzi a dallamok elterjedtségét. (Egyiküket Bartók Csíkban gyűjtötte, 1907- ben, s kétszer is feldolgozta.) Zenetörténet és folklórtudomány közös hatáskörébe vág Szabó Csaba egyedülállóan érdekes közleménye A szászcsávási hagyományos harmóniáról. Tudtunkkal páratlan jelenség ez a magyar parasztműveltségben: a szászcsávásiak sajátos többszólamúság hagyományát éltetik napjainkban. A szerző szakszerűen vezeti vissza e hagyományt a XVIII. századi kollégiumi harmonizálásra, amelyet Maróthi György 1743-as tanításából ismerünk, s amelyet Szászcsáváson feltehetőleg a Székelyudvarhelyen tanult tanító, Belle József honosított meg, aki 1837-ben a helyi parasztkórust alapította. Azóta szájhagyományozás őrzi. A szerző Kallós Zoltán közlésére hivatkozva jelzi, hogy ehhez hasonló többszólamúság a Szilágyságban is él. Feltétlenül érdemes volna felkutatnia és feldolgoznia! Azt is érdemes lett volna kísérletileg megállapítania, hogy a szászcsóvásiak csak a hagyományos repertoárt őrzik, vagy képesek-e ugyanezzel a többszólamú technikával más dallamot is összhangosítani. Nagy különbség: előző esetben csak egy hagyomány konzerválásáról, utóbbiban azonban annak éltetéséről volna szó! Lakatos Istvánnak A kolozsvári házi zenekar 1841—1870 című közleményéből a kincses város zenetörténetének megkapóan izgalmas fejezetét ismerjük meg, amelyben a főúri műkedvelőket kiszorító muzsikáló polgárság játssza a zenei élet vezérszerepét. Nem soká, mert a hivatásosokkal való versengésben (amely olykor ellenségeskedéssé fajult) az amatőrök szükségszerűen alulmaradtak: a zeneiskolába való beolvadás valójában a zenekar megszűnését jelentette. De így is fölöttébb tisztesek e társulás érdemei: a házi muzsikálás felkarolásán kívül számtalan nyilvános hangversenyt — köztük szimfonikus sőt oratórium-esteket — köszönhetett neki a város. A zenekari muzsika Marosvásárhelyen című, sok képpel és dokumentumrepróval illusztrált munkájában Csíky Boldizsár szerencsésebb esetet mutat be. Marosvásárhelyen a polgári műkedvelők és a hivatásos zenészek közös erőfeszítése hozta létre a múlt századi Zenekedvelők Egyletének örökébe lépő Zenekedvelők Társaságát (1908), amely a Városi Konzervatóriummal együttműködve harmonikusan fejlődött bele a mai Marosvásárhely korszerű zenei életébe. Így az ív, amelyet a szerző — 1850-től napjainkig, hol vázlatosabban, hol részletesebben — megrajzol, viszonylag törésmentes. Benkő András Madass Sándor énekeskönyve cím alatt közöl jelentős tanulmányt a kötetben. Az irodalomban többen is hivatkoztak már erre a becses — a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban őrzött — kéziratra, amelynek leírójáról, aki műkedvelő műfordító is volt, alig tudni valamit. Benkő most végre kimerítően elemzi a dokumentumot. Megállapítja, hogy egyazon kéz írása, bár első és utolsó dalainak a beírása között több évtized is eltelhetett; utóbbiak között mindenesetre 1849 után keletkezett dalok is vannak. A szövegek áttekintő számbavétele után példás körültekintéssel osztályozza a kézirat 112 dallamát hangnem, hangterjedelem, tempó, ütemnem stb. szempontjából, és nem sajnálja a fáradságot, hogy — valamennyi dalt összevetve a kor többi magyar melodáriumának ismert anyagával — a változatokat is felkutassa. Az összképfeltehetőleg jellemző a magyar biedermeierre. A dallamok közül 47 idegen, 55 magyar — mindössze 10 népdal. A tanulmányt a dalkezdetek kottaképes közlése egészíti ki; szerintünk érdemes, szükséges lett volna teljes egészükben közölni őket, hogy a XIX. század magyar dallamrepertoárjának kutatói a jövőben ne kelljen hogy a forráshoz, a kézirathoz viszszatérjenek. A kötetben Benkő újból közreadta Román dallamok egy XVI11. századi gyűjteményben című, 1962-es közleményét, amely akkor hibásan jelent meg, s amelyet azóta — sajnálatosan — hibáival együtt idéz az irodalom. Olvasói beszámolónk végére hagytuk Terényi Ede Alkotók, művek, stílusok című tanulmányát, amelyben jelenkori romániai magyar zeneszerzők, Jodál Gábor, Demján Vilmos, Márkos Albert, Kozma Mátyás, Zoltán Aladár, Csíky Boldizsár, Terényi Ede és Szabó Csaba egy-egy zenekari művét elemzi. Egyikükkel szemben sem igazságtalan, bár a megközelítés módja esetről esetre differenciálódik s gondolatmenetei valamennyiszer legalább annyira jellemzőek rá, az elemző zeneszerzőre, mint a művekre. Terényit jelenkori zenetörténetünkben az a korszakos mutáció izgatja elsősorban, amely napjainkban sem zárult le: a zeneszerzők bekapcsolódása az 1950 óta hódító új zenei törekvések áramlatába. Kutatói, zenemagyarázói attitűdjében az a nemesen szép, hogy e kritérium alapján mégsem utasít senkit „meghaladottaknak“, „maradiaknak“ járó nemzedéki gettóba, hanem — ellenkezőleg — azoknak a műveiben is szívósan keresi s valamennyiszer örömmel mutatja fel az előre mutató elemeket, akik „még legmerészebb kísérleteikben is hívei maradtak a századunk első új hulláma teremtette zenei ideálnak“. Az újabb irányzatokhoz csatlakozó műveket olyan színvonalon és olyan szakszerűséggel tárgyalja a szerző, amire zeneírásunkban nincs analógia. Reméljük, lesz még alkalma ilyen természetű írások közlésére, s várjuk, hogy elemzéseiből egy, a romániai magyar zenealkotás egészét illető összefoglalás is megszülessék.• Zeneesztétika, népzenetudomány, zenetörténet, műelemzés... A kötet mindenekelőtt a romániai magyar zenetudomány sokoldalúságáról tanúskodik. Másodszor: arról, ami a kötet munkatársait, e szerteágazó (olykor összefonódó) zenetudományos diszciplínák művelőit egyesíti: a nemzetiségi zeneművészetünk és zenei művelődésünk iránti fokozott felelősség vállalásáról. Munkásságuk nemcsak a nemzetiségi tudatalakítás szempontjából jelentős: eredményeik a hazai zenetudomány egészének a szempontjából is nélkülözhetetlenek. A kötet nem utolsósorban dicséri a Kriteriont, amely ismét felkarolt egy zenetudományos összefogást és Szabó Csaba személyében értő szakszerkesztőt támogatott. LÁSZLÓ FERENC BANDI DEZSŐ felvétele ZENE • 1978 — Eisler-év. Az NDK zenei élete 1978-ban jelentős évforduló jegyében áll: július 6-án lenne nyolcvanéves az 1962-ben elhunyt Hanns Eisler. az évfordulóra életművének negyven hanglemezből álló keresztmetszet-kiadását jelenteti meg a VEB Deutsche Schallplatten (az első tizenhét lemez már elhagyta a sajtót). A VEB Deutscher Verlag für Musik negyven kötetben készül kiadni a zeneszerző összegyűjtött műveit. Írásainak első kötete (1924—1948) már 1973- ban megjelent (Musik und Politik), a következő kötet (1948—1962) az évfordulón jelenik meg. Külön gyűjteményben adják ki Eisler szóbeli nyilatkozatait, interjúit. Hanns Eisler Lipcsében született. Bécsben, Schoenberg mesteriskolájában érett zeneszerzővé; avantgarde művei már a húszas évek elején feltűnést keltettek. 1924-ben kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Számos közvetlen elkötelezettségű forradalmi zeneművet alkotott. 1933-ban emigrált. Dániában, Mexikóban, majd az Amerikai Egyesült Államokban élt, ahol 1947- ben az amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottság eljárást indított ellene, s ahonnan csak nemzetközi tiltakozás eredményeképpen szabadult. Bécsbe költözött, 1949-ben megkomponálta az NDK himnuszát, majd 1950-ben Berlinben telepedett le, ahol hányatott életének hátralevő, csendesebb szakaszában az ország első zeneszerzőjének kijáró tisztelet övezte. A Wagner-család új nemzedékét képviseli az operavilágban Gottfried Wagner, Wolfgang Wagner fia. Erősen aktualizáló Fideliórendezése Bonnban botrányt keltett. A HÉT 4