A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-05 / 1. szám
A történelem cselekedeteink igaz és etikus volta szerint ítél Jelentős életműre irányították figyelmünket a Korunk Galéria szervezői, amikor arra vállalkoztak, hogy Debreczeni László szerteágazó munkásságából nyújtanak — Ízelítőnek szánt, ám így is revelációszerűen ható — tudományos tevékenységéről és művészi hitvallásáról tanúskodó egységes képet. Hogy legalább ez az évforduló — Debreczeni László 1903. december 13-án született — ne múljon el nyomtalanul. „A hagyományok kutatása, rajzos rögzítése, tudatosítása, ápolása, teremtő alkalmazása és állandó igénylése — fogalmazta meg Balogh Ferenc a kiállítás prospektusában — Debreczeni Lászlót az elkötelezett ízlés harcos egyéniségévé avatta egy következetesen végigjárt félévszázados úton át." S hogy az életmű belső arányairól is fogalmat alkothassunk, hadd iktassuk ide: több száz falu műemléktemplomának helyszíni vizsgálata, felmérése, leírása, rajzos megörökítése fűződik Debreczeni László nevéhez; több, mint száz írása jelent meg — jó részük az Erdélyi Fiatalok hasábjain — az erdélyi művészet témaköréből, restaurálási terveinek, valamint új épületek, bútorok és belső dekorációk tervezéseinek a száma ugyancsak eléri a százat; mintegy háromszáz szakvéleményezést, ajánlást és útmutatást írt restaurálási tervek elbírálásakor vagy előkészítésekor. De mindez jelzés csupán, és nem is utal minden tevékenységi területre. Ezúttal egyetlen összefüggésrendszerben szeretnék megközelíteni Debreczeni László pályáját, munkásságát: milyen törekvéseket erősített fel benne az Erdélyi Fiatalok mozgalma — melynek az első perctől az utolsóig cselekvő részese volt. — Azt eddig is tudtuk — főként László Dezső és Mikó Imre idevágó írásaiból —, hogy mennyire törvényszerű folyamat volt az Erdélyi Fiatalok megjelenése. Debreczeni László egyéni útja is törvényszerűen vezetett el a harmincas évek ifjúságát öntudatosítani hivatott folyóirat megalapításáig? _ — Eszmélésem óta érdekeltek a közügyek, szenvedélyesen Ebben persze nagy szerepet játszott az is, hogy korai olvasmányaim között több olyan mű szerepelt, amelyek a magyar szellemi világ és közélet kérdéseivel foglalkoztak. A 20-as évek elején pedig, a Tizenegyek megjelenésekor —■ valami egészen különleges szellemisége volt annak a pár évnek —, már úgy éreztem, hogy ezekben valamit nekem is tennem kellene. Csak még nem tudtam, hogy hol és hogyan. A Tizenegyeket már akkor többnek láttam egyszerű irodalmi megmozdulásnál. Azon töprengtem hát, hogy programjukat miként lehetne kiszélesíteni, továbbfejleszteni. Azt viszont már pontosan tudtam, hogy a népért kell dolgoznom, így a Kós Károlyék első világháború előtti munkásságát jól ismerve, már 1924-ben azt írtam az Ifjú Erdély című diáklapban, hogy festő, szobrász, architektus tanulni a nép közé menjen. Pár évvel később — 1927-ben —, amikor az egyházi műemlékek kutatását és összeírását elkezdtem, tudatos faluművelődést is szolgáló programmal láttam munkához. De akkor láttam meg még azt is, hogy a korabeli vezetés mennyire elhanyagolja a falut. S láttam azt is, hogy ez a helyzet tarthatatlan: valamit tenni kellene, de kikkel és hol kezdjük el a munkát? A Tizenegyek, mint ismeretes, szétrebbentek. Évek teltek, amíg hazajöttek. Addigra már polarizálódott itt a társasadalmi és az irodalmi élet. Akkoriban ismertem meg Jancsó Bélát. Sokat beszélgettünk, s nagy örömömre kiderült, hogy hasonlóképpen látjuk az itthoni helyzetet és a teendőket. Irodalmi folyóirataink, szervezeteink már vannak, tehát túl kell lépnünk az irodalomcentrikusságon. Új látásmódra, új életszemléletre, az ifjúság — és mindenekelőtt a főiskolások — öntudatosítására van szükség. Felmerült az a gondolat, hogy egy olyan folyóiratot kellene indítani, amelyik elvégezné az új életproblémákkal való reális, józan és bátor szembenézés ideológiai és gyakorlati alapvetését. Több mint egy évtizedes kisebbségi sors után az új életkörülmények között felnőtt ifjúság végre maga vehetné kezébe saját élete irányításának ügyét, maga próbálna új szellemű — romantikától, délibáboktól és tehetetlenségtől mentes — vezetőket kinevelni a kisebbségi közéletnek ... Ezekről a kérdésekről 1928-ban Demeter Bélával is elbeszélgettünk otthon, Sajóudvarhelyen. És még abban az évben azzal tért haza Szegedről, véglegesen, Jancsó Béla — ahol tanúja volt a Szegedi Fiatalok szellemi kiforrásának —, hogy Kolozsváron megszervezi a fiatal értelmiségiek összefogását. Abból az időből számomra különlegesen emlékezetes az 1929 nyarán történt egyik beszélgetésünk. Kifejtette, hogy sietnünk kell a főiskolás lap beindításával, mert értesülése szerint, ha nem igyekszünk, mások megelőznek. Egyébként ez volt az Erdélyi Fiatalok egyetlen „taktikai“ lépése: megjelenésével elébevágott annak, hogy a Magyar Párt — amellyel mindvégig ellentétben álltunk — a saját „eszméinek" és ízlésének megfelelő orgánummal „vezesse“ az ifjúságot. Ami egyet jelentett volna a főiskolai ifjúság pórázra fogásával, s ez ellen mi az első perctől kezdve felvettük a harcot. A szervezést sikerült titokban tartanunk egészen a megjelenés napjáig, 1930. január 18-ig, az első kolozsvári főiskolás bálig. A diákság nagy érdeklődéssel fogadta az Erdélyi Fiatalokat, Albrecht Dezsőék pedig (a Magyar Párt égisze alatt ugyanis ők akartak ifjúsági lapot indítani) nagy ellenérzéssel, hogy valami nem mindennapi Éreztük, dolog történt. Bizonyosra vettük, hogy ezt azok is észreveszik, akiknek érdekében az öntudatosító folyóiratot elindítottuk. — Az eddigiekből egyértelműen kiviláglik, hogy Debreczeni László korábban kezdte a falumunkát, mint az Erdélyi Fiatalok... — Ez így igaz. 1928-ban és 1929-ben Fatornyos hazámból címmel sorozatban jelentette meg írásaimat az Ifjú Erdély. Rögzítettem a falu kulturális tárgyi világát, műemlékeit; a népi építészet tanulmányozásából adódó fogalmaztam meg benne tanulságokat (A sorozat később — 1940-ben — kötetben is megjelent; A mi dalaink, A mi táncaink analógiájára A mi művészetünk címen.) És nemcsak tanulmányoztam, ismertettem a népi építészetet, a népművészetet, hanem tervezéseimben is ennek a — számomra a régi kultúrák letéteményesét jelentő — világnak a szellemét érvényesítettem. Az, hogy a falumunka 1930 előtt nem indulhatott be egységesebb alapon, pusztán csak azon múlott: hiányzott hozzá az átfogó szervezeti keret. A magam kezdeményezése ugyanis korántsem mondható egyedülinek. Balázs Ferenc, mielőtt Mészkőre került volna, Székelykeresztúr vidékén már elkezdte a falusi ifjak között a kulturális-nevelő munkát; hasonló tevékenységben voltak, széles körben, érintkezései László Dezsőnek is a falvak fiatalságával. A tárgyilagos kutató ma könnyűszerrel megállapíthatja: az Erdélyi Fiatalok mozgalma nem külső indíttatásra jött létre — az más kérdés és ugyancsak természetes, hogy később a hasonló vállalkozásokat (Sarló, Szegedi Fiatalok, Bartha Miklós Társaság, Gusti-féle monografikus iskola) figyelemmel kísértük. Már a lap első számában ezen a címen adtunk közre egy írást: A különböző ifjúsági szervezetek falumunkájának köréből. — Áttanulmányozva A népi írók bibliográfiáját — mely elég szűkmarkú ugyan Debreczeni Lászlóval —, kiderül, hogy milyen sokrétű tevékenységet fejtett ki az Erdélyi Fiatalok körében... Alapítóként és főmunkatársként részt vállalt a lap programjának kialakításában; nevéhez fűződik a folyóirat grafikai arcélének a megteremtése; szerepe volt a falumunka elméleti megalapozásában, s ami talán a legfontosabb: jelenlététől elválaszthatatlan az Erdélyi Fiatalok művészetpolitikája. — Én a szerkesztésben nem úgy vettem részt, hogy volt egy reszortom, és azért feleltem. Különben is áprilistól novemberig terepet jártam: 3 hétig kint voltam, s egyet töltöttem Kolozsváron. Csak téli időszakban tudtam jobban bekapcsolódni a lap munkájába. Jancsó Béla készítette el a laptervet, ő kérte be és fogadta el a munkatársaktól a cikkeket, ő állította össze a lapot. Együtt beszéltük meg viszont — a különböző világnézetű, adásfoglalású főmunkatársakkal — a dolgokat. Eleinte havonta, később — a lap terjedelmének a csökkenésével — ritkábban. Ami a grafikai kivitelezését illeti: semleges színű borítót választottam, és ízléses, tiszta papírt — ez is egy része volt a nevelői tervnek. Illusztrációkat, rajzokat, sajnos, nem közölhettünk. Nem volt hozzá sem pénzünk, sem terünk. Aztán kénytelenek voltunk kis nyomdákkal dolgozni, hogy kevésbé költséges legyen a lap előállítása. A címlapot — mind a kis-, mind a nagyformátumot — magam terveztem. Az Erdélyi Fiatalok emblémáját — a Vigyázó tornyot — szintén. Akkoriban abban állapodtunk volt meg: akinek közülünk nagyobb munkája lát napvilágot könyv formában, művén az emblémát is feltünteti. Tény az is, hogy az Erdélyi Fiataloknak volt önálló művészetpolitikája. De előbb hadd mondjam el: a lapnál én képviseltem a népi vonalat, a népi kultúra kérdéseinek a szorgalmazását elsőrendű feladatomnak éreztem. A népművészet alapján indultam el pályámon, s tudatosan a Kós Károly által vágott csapáson haladtam. Ezt volna járható úttá szélesítenünk kellett Elmentem tehát újra a gyökerekig. Abban reménykedtem, hogy eljutunk az öntudatnak arra a fokára, amelyen a finnek állottak akkoriban — többször cikkeztem erről az Erdélyi Fiatalokban —, akik összegyűjtötték népi kultúrájuk minden számba jöhető értékét. Művészetpolitikánk lényege másrészt az volt: azokat propagáltuk, akik vitathatatlan, komoly értékei voltak kultúránknak, akik azon az úton haladtak, mely egybevágott a Kós Károly eszméivel. Ma is büszke vagyok arra, hogy Márton Ferencről érdemei szerint írtam az Erdélyi Fiatalokban; hogy Gy. Szabó Bélában és Szervátiusz Jenőben megláttam a nagy művészt; hogy én mutattam be érdeme szerint Benczédi Sándort és Bandi Dezsőt... Itt most nem térhetek ki mindenkire, de tény, hogy akikről írtam, akiket felfedeztem, mind értéknek bizonyultak. Hanem van még valami, amit ebben az összefüggésben feltétlenül ki kell emelnem. Tudományos életünk elsorvadása című, 1939-ben kiadott írásomra gondolok. Széles kitekintéssel mutattam rá tudományos életünk elhanyagolt területeire, legfontosabb feladataira, és a helyzetünkből adódó teendők — szűkebb életkörünk határain messze túlmutató — jelentőségére, lehetőségeire. Ezt az írást akkor az új tudományszervezés első feladásának — az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség megalakítását célzó harangkondításnak — szántam, de a rohamosan torlódó háborús események gátat vetettek a megvalósulásnak. — Kikről őriz továbbadásra érdemes emléket az egykori munkatársak közül? — Mindenekelőtt: Jancsó Béláról, Balázs Ferencről és László Dezsőről. Nemcsak arról van szó, hogy mennyire látták tisztán, világosan, egyetemes összefüggésekben a mi sorskérdéseinket; legalább ennyire lényeges az is, hogy etikai szempontból mindhárman feddhetetlen, megingathatatlan és megközelíthetetlen emberek voltak. Az Erdélyi Fiatalok etikai alapállását ők alakították ki. Mindenikük megérdemelte egy-egy komoly monográfiát. — Miként hatott ki Debreczeni László személyes sorsára, pályája további alakulására az az évtized, amelyet az Erdélyi Fiatalok körében töltött? — Már előbb, hogy 1941 közepén hatóságilag valósággal derékba törték a lapot, inkább az ódiumát kellett viselnem annak, hogy egyik alapítója — 1938-tól pedig a beszüntetéséig társtulajdonosa — voltam a folyóiratnak, és később is, hosszú évekig hordoznom kellett a társadalmi tekintetből „gyanús elem“ bélyegét. Most, a Korunk Galériában rendezett kiállításom megnyitóján éreztem meg kiválólag — nekem eszembe sem jutott volna ennek a tárlatnak a megrendezése — a tisztultabb idők szellemét, mely minden igaz értékre előbb-utóbb egyformán hullatja fényét. Egyébként mi mindig tudatában voltunk annak, hogy a jövő tárgyilagos ítélete előtt nem kell szégyenkeznünk. Sok vád érte ugyanis az Erdélyi Fiatalokat Ránk fogták például azt is, hogy „harmadik utasok“ voltunk. Máig sem értem, hogy lehettünk volna azok, amikor a jobboldal — a népet elhanyagoló, sorskérdéseiben magára úri vezetés — ellen küzdöttünk; hogyó másrészt pedig: a szocializmus felé tartottunk. Nem volt véletlen, sem pedig taktika, hogy Jancsó Béla kapcsolatot tartott fenn a baloldallal (Gaál Gábor is meghívott előadója volt egy alkalommal a faluszemináriumnak, az előadás azonban valami miatt elmaradt). Ha a lap megérhette volna a demokratikus átalakulás korszakát, egész bizonyosan — minthogy demokratikus irányú és haladó tartalmú volt —, önként vállalta volna az új világért való küzdelmet Az a bizonyos „közbül állás“ azt jelentette: az Erdélyi Fiatalok inkább féltette azt, amit szolgált, mintsem elhamarkodott és helyrehozhatatlan következményű lépéseket tegyen. Magyarán: nem akartunk a Sarló sorsára jutni. Balogh Edgárt, ugye, kiutasították 1935- ben Csehszlovákiából, pedig ott polgári demokrácia volt. — Ha már a részletesebb kifejtésre nem maradt ezúttal terünk, kérem, hogy bár jelezze — a lapról szóló irodalom örvendetes szaporodása ismeretében —: melyek azok a fontosabb kérdések, amelyek, megítélése szerint, árnyaltabb megvilágítást igényelnek? — Az Erdélyi Fiatalok nemzedéki mozgalomként lépett fel, de tévedés azt hinni, hogy ezt csupán nemzetékieskedésből tette. Ez a nemzedék a főhatalom változásának nagy sorsélményét hordta magában, s az új élethelyzetben új folyamatot kellett elindítania: az értelmiségi fiatalok öntudatosítását. Az a néhány ember, aki végig kitartott az Erdélyi Fiatalok mellett, követhetett el sokféle tévedést, de az bizonyos, hogy célját hűséggel szolgálta. Közismert dolog, hogy eszmeileg Ady, Móricz követői voltunk. De tőlük nem csak lepárolt ideológiát tanultunk, hanem felelősségtudatot, szellemi becsületességet, kritikai nemzetszemléletet, realista látásmódot, etikai magatartást, erkölcsi bátorságot, eszméknek és jelszavaknak a kisebbségi élet szemszögéből való megítélését, a dolgos nép megbecsülését, a nép lelkiségéből fakadt kultúrához való törhetetlen ragaszkodást. És még: a lap nem volt világnézeti fórum, sem politikai szócső, nem is akart az lenni. Talán inkább lehetne közéleti fórumnak nevezni. Az Erdélyi Fiatalok ugyanis az aktuális feladatokkal, az itt és most égető dolgaival foglalkozott. Ha a dolgokat árvízi mentőmunkákhoz hasonlítanák, akkor azt kellene mondanunk: a szerkesztő bizottság az árvíz okozta bajok azonnali elhárítását tekintette feladatának. Még csak annyit: volt elképzelésünk arról is, hogy a munkásság közé is küldünk kutatókat. Jancsó Béla vetette volt fel ezt a gondolatot. De amire sor kerülhetett volna erre, addigra a falufüzetek is megszűntek. — Az Erdélyi Fiatalok indulása, frontáttörése és a közelmúltban az úgynevezett irodalomcentrikusságról lezajlott vita között nem nehéz felfedeznünk az analógiát... — Említettem, hogy addig elhanyagolt területeket kellett felfedeznünk a romániai magyar művelődés számára. Szó volt már róla, hogy az Erdélyi Fiatalok nem az irodalomért létesült, bár irodalmi vonatkozású kérdésekkel is foglalkozott. Ismétlem: nagy szükség volt akkoriban egy olyan orgánumra, amelyik a kisebbségi közélet egyéb létfontosságú s a hivatalos vezetőktől elhanyagolt kérdéseivel is foglalkozzék. Mi tehát már akkor túl voltunk az irodalomcentrikusságon. — Figyelemmel kíséri a mai fiatalok életszemléletének változásait? — Már több jelét látom annak, hogy reális helyzettudattal rendelkeznek. Azt kívánom nekik: úgy dolgozzanak minden pillanatban, hogy rajtunk a világ szeme, és azzal a tudattal, hogy a történelem feltétlenül megítél, és a cselekedeteink igaz és etikus volta szerint ítél meg! CSEKE PÉTER : A HÉT A HÉT INTERJÚJA