A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-01 / 1. szám

Nonsense - vagy ki­ válogotás az anaol nonsense- és eDiaramma-irodalomból. Esernyőhöz, tindöltönyhöz hidegvérrel ajánljuk. Mottó I. Furcsa egv műfaj a limerick, Naav anaol költők is művelik. Otsornyi nonsense. Ám van benne bon­sense. S ha nincsen is, legalább rimeljik). (M. Own Wriahtin) Mottó II. „A 19. század egyetlen igazi naav felfedezése: azok a kötetek, amelyeket ma Nonsense Books-nak nevezünk. E­­zek oly jellegzetesen a mai kor szülöt­tei, hoay legalább annyira kell értékel­nünk őket, mint a villanyáramot vaav a kötelező általános oktatást.“ G.K. Chesterton HARRY GRAHAM: ELIZA NÉNI Az új kútba, mit furatott Eliza néni fulladott (Előbb nyelt vagy hét litert). Most vennünk kell egy vízfiltert ELŐVIGYÁZATLANSÁG Az utcán történt az eset. Egy ablakmosó kiesett, öt emeletnyit zuhant. Majd esernyőmbe felnyársant. Le is hordtam rettenten — Fejemre pottyan, ha nincs ernyőm! JÓTANÁCS Esős lesz a jövő hét — Lopd el komád ernyőkét! tudja ? MR. JONES „Minő szörnyű baleset, Milord — Szolgáját kettészelt­ egy Ford!" „Well, well — szólt Mr. Jones — Ily furcsát! Kérem felét, és benne a kulcsát." OGDEN NASH: Állati és egyéb rímek A víziló Mocsárban fekszik a víziló, Nálánál akad szebb vízió. A PELIKÁN Ritka nagy madár a pelikán, Hímje a hatalmas peli­kán. Csőrével felfalhat Hatvanhat tál halat .• Rendője örökké teli van. AZ ORRSZARVÚ Az orrszarvú rusnya egy rém, Pofája nemigen fotogén. A CICA A cicával a baj csak ez. Előbb-utóbb macska lesz. A LÓ Ma már ritkán látunk lovat, Ám emlegetjük nagyon sokat. GONDOLAT AZ ÚJSZÜLÖTTEKRŐL Mindig jól jön Egy kis talköm. SZÜLŐK A gyerek bús, ha nincs, kinek semmibe vegye szavát . Ezért teremtették a világra Anyát és Apát. ISMERETLEN SZERZŐ sírfelirat Itt nyugszik nejem, Elment szegény. Alleluja, Allél éjjél MATTHEW PRIOR EPIGRAMMA Sír, aláírom, amit mond. Hogy minden költő sültbolond. Am — az ön műve ebben a döntő — Biztos: nem minden bolond — költő. ALEXANDER POPE FIZIKATÖRTÉNET Törvényeit homályba rejtette a Természet. Ám így szólt az Ember: „Legyen Newton!" — s azon nyomban fény lett. ■HBflKSMBBHHKBHEIHMHMMBÚHBHBHI J. C. SQUIRE — Az áldott kor nem tartott sokat. A Gonosz íg­y kiáltott: Hé! „Legyen Einstein!" — így folytatta, s visszaállt a status quo. ISMERETLEN SZERZŐ: KÖZLEKEDÉSTÖRTÉNET Jonathan Swift Nem tudta, mi az, hogy lift. Bár szintén gyalog kúszott, Aki írta a Robinson Crusoet JOHN HARRINGTON: AZ ÁRULÁSRÓL Az árulás ritka dolog — s ezt ne tulajdonítsuk másnak. Ha mindenki áruló volna, már nem neveznénk árulásnak. WILLIAM BLAKE: SAJÁT FEJFÁJÁRA Árok mellé temettek — kedvetekre bőghettek. JOHN DRYDEN: EPIGRAMMA FELESÉGE SIRFAJÁRA Itt nyugszik a feleségem, Áldott az emléke, Nyugodt vagyok én is, Köztünk szent a béke. Válogatta és fordította: KÁSZONI ZOLTÁN ISTVÁN Fotogenikus ebek Volt decemberben Marosvásárhelyen egy országos fotókiállítás, melyen az ebek társadalmát is jelentő­ségükhöz mérten képviseltették, amint azt a mellékelt fényképfelvételek is tanúsítják. A különböző alkatú­­ak, jelleműek, a kolerikusak, a piknikusak, a melan­kóliára hajlók, a szigorúak, szerelemre vágyók, az emberszeretők és embergyűlölők A kutyafaj megörökítésre méltó, pedigrés, kivéte­les és kivételezett, védett egyedei. Ápoltak és jóltápláltak. S időnként mégis gondterheltek. Talán, mert ha jobban odafigyelünk — mindegyik nyakán ott a nyakörv. A póráz. Engem viszont mindig a kóborkutya látványa üt szíven. Ahogy csatakosan és kiálló bordákkal, behú­zott farokkal oson az ellenséges emberek és cikázó járművek között. Erőltetem a memóriámat, de kóborkutyát meg­örökítő fotókra nemigen tudok visszaemlékezni, legalábbis kiállításról nem. Talán nem elég fotogenikusak. MAROSI ILDIKÓ Szakács V. Sándor, illetve Kerekes Péter felvétele Egy földszinti levélíró újabb kelt levelem (A Hét, 1981/44.) óta, szorgalmasan oknyomozó hajlamomnak köszönhetően, újabb fontos adatok bir­tokába jutottam, amelyeket, úgy hiszem, becsületbeli kötelességem haladéktala­nul nyilvánosságra hozni, már csak az esetleges félreértések elkerülése vé­gett is, no meg persze, sőt elsősorban az igazság nevében. Az igazság pedig az, hogy említett levelem óta több rend­béli bűn, vagy legalábbis bűnös szán­dék nyomja sötét lelkemet. Kezdjük ta­lán egy aránylag nem túl súlyossal: képzeljék, az utóbbi időben rádiózom! Hohó, nehogy arra tessék gondolni, hogy holmi vadnyugati durrogtatások­­ra fülelek, én rendes emberhez illően zenét hallgatok. Csakhogy bőgetem! Nagyjából este héttől kilencig tart ez a program, ugyanis mióta megkezdődött az iskola meg a tél, kamaszaink erre a rövid időre zsugorították mutálásukat az ablakom alatt. Nagyon jókat mesél­hetnek egymásnak, mert röhögésük időnként lepipálja kis rádióm maximá­lis hangerejét. Bűnösnek fenti szomszé­daimmal szemben érzem magamat, a helyükben a fejemre döntenem a pla­font. Merthogy én sem szeretem, ha ké­retlenül húzatják a fülembe a csűrdön­­gölőt. Még így sem, hogy magamnak húzatom. Gyakran elfog a vágy, hogy teljes erőmből döngessem a falat, vas­rúddal verjem a fűtőtestet, és kiabáljak oda magamnak, hogy hagyd már abba, Nagymari, elég a hepajból, más dolgozni szeretne. Tessék elhinni, én már ma­gammal szemben is bűnösnek érzem magam, tisztára megbolondítom ma­gam, panaszai arról, hogy... Másodszor: megtudtam (szemfüles­­ségemre fennebb már utaltam szeré­nyen), hogy ominózus lábtörlőnk (az, amelyik billeg, teccik még emlékezni?), nahát, mit kerteljünk, mondjuk ki ke­rek perec, lopott holmi az a lábtörlő, kérném tisztelettel. A szomszéd tömb­ház ajtaja elől kötöttük el. Mi, a lép­­csőházbeliek. Megérdemeltük, isten nem ver bottal, ugyebár. Azoknak, ahonnan elemeltük, fogalmuk sincs róla, mitől fosztottuk meg őket. No, de üssek a számra, lopásról soha, semmilyen kö­rülmények között nem beszélünk. Ilyen nálunk nincs! Mi rendes, tisztességes dolgozók vagyunk, tessék elhinni. De, a kurva életbe bele, egy kis szórakozás csak kell az embernek, vagy nem? És egy billegő lábtörlő, na, tessék már mondani, mi az?! Az ő bajuk (már­mint a szomszéd házbelieké), hogy nem jutott eszükbe visszalopni. És szá­momra itt a nagy kísértés! Ha ugyanis teljesen nyílt és őszinte akarok lenni, töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem bizony eszmbe jutott, s amilyen önzetlen vagyok, megtenném nekik ezt a kis szívességet, csakhogy elborzadok a rémülettől, ha arra gondolok, mi lesz, ha a két ház között lefülelnek egy — immár kétszeresen vagy talán éppenség­gel többszörösen — lopott (pardon: köl­csönvett) lábtörlővel?! Tessék csak el­képzelni az éjszaka kellős közepén (mert persze éjszaka működnék) egy vasrostéllyal somfordáló, marcona fe­hérnépet! Testvérek közt is nyolc-tíz hónap, haja­. Csomagot mindenkitől szívesen látok, előre is alássan köszö­nöm. Továbbá: üzenem, hogy nálam korpa­cibere kapható, rogyásig. Ugyebár, teccen tudni, mi az. Afféle ecetszerűség, csorbába teszik, savanyítani. Nahát, ne­kem jól besavanyított, az biztos. Én u­­gyanis piackutatást végeztem, és rájöt­tem, hogy a korpaciberének rendkívül nagy az ázsiója. Hossza, fogtam hamar egy kis korpát meg egy kis ciberét, összeugrasztottam őket ügyesen egy Szávai szomszédomtól orvul megkapa­rintott festékesbödönben, és szememet le nem véve a bödön kupakjáról, fojtott izgalommal lestem, mikor önti el biro­dalmamat a dagadó, terebélyesedő kor­pacibere (egyebeknek, mint már múlt levelemben bátorkodtam célozgatni, rá, volt szerencséjük, úgyhogy éberségem most már legalább akkora, mint egy tőrölmetszett osztály­harcosé). Nos, ki­tartásomat siker koronázta, és a továb­biakra sem kellett sokáig várnom. Egy bágyadt, az ember lelkébe halni is alig járó szombat reggelen, amikor azt hit­tem volna, hogy mindenki elkésik, e­­gyebekről nem beszélve, még a munka­helyéről is (már legalábbis azok, akik egyáltalán bemennek, ahelyett, hogy szabad szombatot vennének ki), egy­szóval egy keservesnek induló napon, hajnali negyed nyolckor elkezdett vér­szagra gyűlni az éji vad. Az első csen­getésre épp csak megmoccantam szám­talan és névtelen takaróim alatt (a földszintre is beköszöntött a tél, tessék elhinni, sokkal hidegebb van, mint pél­dául az ötödiken, annál a kicsi korában sok szerencsét evett Szávai szomszédom­nál, ahhoz képest fagyás van, hogy úgy mondjam, s ami a legfurcsább, mi, földszintiek úgy tudjuk, hogy hát igen, mert újabban fentről kezdik a fűtést, a legfelső szintről pedig olyan kósza gyanúsítgatások jutnak fülembe, hogy bezzeg, a földszinten, ott aztán igen, még a nyelvük is izzad; én a magam részéről mérget mernék venni rá, hogy a fűtés pontosan az ötödik emeleten kezdődik, de hogy hol ér véget, azt még nem sikerült kifürkésznem­, elég az hozzá, hogy azon a baljós reggelen mo­corgók, és szívből káromkodom (elég nem szép egy finom lelkületű nőtől!), hogy no de ilyet, hogy itt már ilyenkor se lehessen élni! A második, erélyesebb csengettyűszóra azért elkóválygok vala­hogy az ajtóig, mire egy cserép virágot tartó vadidegen nő nekem szegzi a kér­dést: van bors? Vagyishogy korpacibe­re. Teljesen döbbenten és báván, lep­lezve intelligenciámat, csak ennyit tud­tam visszakérdezni: mi van? Hát kor­pacibere, merthogy ő úgy hallotta, hogy itt, a földszinten... Itt nem termesztünk korpaciberét, még eddig legalábbis, s ha igen, azt sem csak úgy az első jöttment­­nek, vágtam be az ajtót, de kár volt, mert egy kicsit kiugrott a tokjából, és közben megrepedezett a fal. (Igaz, a repesztésbe más is besegített, hiába, itt, a földszinten mindenféle népség meg­fordul, és halált megvető bátorsággal kirandalírozza magából azt, amire fen­nebb nincs mersze.) Szóval korpacibe­re, méghogy korpacibere kéne, méltat­lankodom, honnan a nehéz nyavalyából orrintotta ez meg, hogy nálam príma korpacibere lapul a sötétben, hát itt még a falnak is füle van?! Mert hogy a né­met (helyesbítek: keletnémet­ könyveim (Folytatása a 8. oldalon) ADONYI NAGY MÁRIA : A HÉT 1982. január 1 .SZILVESZTER

Next