A Hét, 1982 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Nonsense - vagy ki válogotás az anaol nonsense- és eDiaramma-irodalomból. Esernyőhöz, tindöltönyhöz hidegvérrel ajánljuk. Mottó I. Furcsa egv műfaj a limerick, Naav anaol költők is művelik. Otsornyi nonsense. Ám van benne bonsense. S ha nincsen is, legalább rimeljik). (M. Own Wriahtin) Mottó II. „A 19. század egyetlen igazi naav felfedezése: azok a kötetek, amelyeket ma Nonsense Books-nak nevezünk. Ezek oly jellegzetesen a mai kor szülöttei, hoay legalább annyira kell értékelnünk őket, mint a villanyáramot vaav a kötelező általános oktatást.“ G.K. Chesterton HARRY GRAHAM: ELIZA NÉNI Az új kútba, mit furatott Eliza néni fulladott (Előbb nyelt vagy hét litert). Most vennünk kell egy vízfiltert ELŐVIGYÁZATLANSÁG Az utcán történt az eset. Egy ablakmosó kiesett, öt emeletnyit zuhant. Majd esernyőmbe felnyársant. Le is hordtam rettenten — Fejemre pottyan, ha nincs ernyőm! JÓTANÁCS Esős lesz a jövő hét — Lopd el komád ernyőkét! tudja ? MR. JONES „Minő szörnyű baleset, Milord — Szolgáját kettészelt egy Ford!" „Well, well — szólt Mr. Jones — Ily furcsát! Kérem felét, és benne a kulcsát." OGDEN NASH: Állati és egyéb rímek A víziló Mocsárban fekszik a víziló, Nálánál akad szebb vízió. A PELIKÁN Ritka nagy madár a pelikán, Hímje a hatalmas pelikán. Csőrével felfalhat Hatvanhat tál halat .• Rendője örökké teli van. AZ ORRSZARVÚ Az orrszarvú rusnya egy rém, Pofája nemigen fotogén. A CICA A cicával a baj csak ez. Előbb-utóbb macska lesz. A LÓ Ma már ritkán látunk lovat, Ám emlegetjük nagyon sokat. GONDOLAT AZ ÚJSZÜLÖTTEKRŐL Mindig jól jön Egy kis talköm. SZÜLŐK A gyerek bús, ha nincs, kinek semmibe vegye szavát . Ezért teremtették a világra Anyát és Apát. ISMERETLEN SZERZŐ sírfelirat Itt nyugszik nejem, Elment szegény. Alleluja, Allél éjjél MATTHEW PRIOR EPIGRAMMA Sír, aláírom, amit mond. Hogy minden költő sültbolond. Am — az ön műve ebben a döntő — Biztos: nem minden bolond — költő. ALEXANDER POPE FIZIKATÖRTÉNET Törvényeit homályba rejtette a Természet. Ám így szólt az Ember: „Legyen Newton!" — s azon nyomban fény lett. ■HBflKSMBBHHKBHEIHMHMMBÚHBHBHI J. C. SQUIRE — Az áldott kor nem tartott sokat. A Gonosz így kiáltott: Hé! „Legyen Einstein!" — így folytatta, s visszaállt a status quo. ISMERETLEN SZERZŐ: KÖZLEKEDÉSTÖRTÉNET Jonathan Swift Nem tudta, mi az, hogy lift. Bár szintén gyalog kúszott, Aki írta a Robinson Crusoet JOHN HARRINGTON: AZ ÁRULÁSRÓL Az árulás ritka dolog — s ezt ne tulajdonítsuk másnak. Ha mindenki áruló volna, már nem neveznénk árulásnak. WILLIAM BLAKE: SAJÁT FEJFÁJÁRA Árok mellé temettek — kedvetekre bőghettek. JOHN DRYDEN: EPIGRAMMA FELESÉGE SIRFAJÁRA Itt nyugszik a feleségem, Áldott az emléke, Nyugodt vagyok én is, Köztünk szent a béke. Válogatta és fordította: KÁSZONI ZOLTÁN ISTVÁN Fotogenikus ebek Volt decemberben Marosvásárhelyen egy országos fotókiállítás, melyen az ebek társadalmát is jelentőségükhöz mérten képviseltették, amint azt a mellékelt fényképfelvételek is tanúsítják. A különböző alkatúak, jelleműek, a kolerikusak, a piknikusak, a melankóliára hajlók, a szigorúak, szerelemre vágyók, az emberszeretők és embergyűlölők A kutyafaj megörökítésre méltó, pedigrés, kivételes és kivételezett, védett egyedei. Ápoltak és jóltápláltak. S időnként mégis gondterheltek. Talán, mert ha jobban odafigyelünk — mindegyik nyakán ott a nyakörv. A póráz. Engem viszont mindig a kóborkutya látványa üt szíven. Ahogy csatakosan és kiálló bordákkal, behúzott farokkal oson az ellenséges emberek és cikázó járművek között. Erőltetem a memóriámat, de kóborkutyát megörökítő fotókra nemigen tudok visszaemlékezni, legalábbis kiállításról nem. Talán nem elég fotogenikusak. MAROSI ILDIKÓ Szakács V. Sándor, illetve Kerekes Péter felvétele Egy földszinti levélíró újabb kelt levelem (A Hét, 1981/44.) óta, szorgalmasan oknyomozó hajlamomnak köszönhetően, újabb fontos adatok birtokába jutottam, amelyeket, úgy hiszem, becsületbeli kötelességem haladéktalanul nyilvánosságra hozni, már csak az esetleges félreértések elkerülése végett is, no meg persze, sőt elsősorban az igazság nevében. Az igazság pedig az, hogy említett levelem óta több rendbéli bűn, vagy legalábbis bűnös szándék nyomja sötét lelkemet. Kezdjük talán egy aránylag nem túl súlyossal: képzeljék, az utóbbi időben rádiózom! Hohó, nehogy arra tessék gondolni, hogy holmi vadnyugati durrogtatásokra fülelek, én rendes emberhez illően zenét hallgatok. Csakhogy bőgetem! Nagyjából este héttől kilencig tart ez a program, ugyanis mióta megkezdődött az iskola meg a tél, kamaszaink erre a rövid időre zsugorították mutálásukat az ablakom alatt. Nagyon jókat mesélhetnek egymásnak, mert röhögésük időnként lepipálja kis rádióm maximális hangerejét. Bűnösnek fenti szomszédaimmal szemben érzem magamat, a helyükben a fejemre döntenem a plafont. Merthogy én sem szeretem, ha kéretlenül húzatják a fülembe a csűrdöngölőt. Még így sem, hogy magamnak húzatom. Gyakran elfog a vágy, hogy teljes erőmből döngessem a falat, vasrúddal verjem a fűtőtestet, és kiabáljak oda magamnak, hogy hagyd már abba, Nagymari, elég a hepajból, más dolgozni szeretne. Tessék elhinni, én már magammal szemben is bűnösnek érzem magam, tisztára megbolondítom magam, panaszai arról, hogy... Másodszor: megtudtam (szemfülességemre fennebb már utaltam szerényen), hogy ominózus lábtörlőnk (az, amelyik billeg, teccik még emlékezni?), nahát, mit kerteljünk, mondjuk ki kerek perec, lopott holmi az a lábtörlő, kérném tisztelettel. A szomszéd tömbház ajtaja elől kötöttük el. Mi, a lépcsőházbeliek. Megérdemeltük, isten nem ver bottal, ugyebár. Azoknak, ahonnan elemeltük, fogalmuk sincs róla, mitől fosztottuk meg őket. No, de üssek a számra, lopásról soha, semmilyen körülmények között nem beszélünk. Ilyen nálunk nincs! Mi rendes, tisztességes dolgozók vagyunk, tessék elhinni. De, a kurva életbe bele, egy kis szórakozás csak kell az embernek, vagy nem? És egy billegő lábtörlő, na, tessék már mondani, mi az?! Az ő bajuk (mármint a szomszéd házbelieké), hogy nem jutott eszükbe visszalopni. És számomra itt a nagy kísértés! Ha ugyanis teljesen nyílt és őszinte akarok lenni, töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem bizony eszmbe jutott, s amilyen önzetlen vagyok, megtenném nekik ezt a kis szívességet, csakhogy elborzadok a rémülettől, ha arra gondolok, mi lesz, ha a két ház között lefülelnek egy — immár kétszeresen vagy talán éppenséggel többszörösen — lopott (pardon: kölcsönvett) lábtörlővel?! Tessék csak elképzelni az éjszaka kellős közepén (mert persze éjszaka működnék) egy vasrostéllyal somfordáló, marcona fehérnépet! Testvérek közt is nyolc-tíz hónap, haja. Csomagot mindenkitől szívesen látok, előre is alássan köszönöm. Továbbá: üzenem, hogy nálam korpacibere kapható, rogyásig. Ugyebár, teccen tudni, mi az. Afféle ecetszerűség, csorbába teszik, savanyítani. Nahát, nekem jól besavanyított, az biztos. Én ugyanis piackutatást végeztem, és rájöttem, hogy a korpaciberének rendkívül nagy az ázsiója. Hossza, fogtam hamar egy kis korpát meg egy kis ciberét, összeugrasztottam őket ügyesen egy Szávai szomszédomtól orvul megkaparintott festékesbödönben, és szememet le nem véve a bödön kupakjáról, fojtott izgalommal lestem, mikor önti el birodalmamat a dagadó, terebélyesedő korpacibere (egyebeknek, mint már múlt levelemben bátorkodtam célozgatni, rá, volt szerencséjük, úgyhogy éberségem most már legalább akkora, mint egy tőrölmetszett osztályharcosé). Nos, kitartásomat siker koronázta, és a továbbiakra sem kellett sokáig várnom. Egy bágyadt, az ember lelkébe halni is alig járó szombat reggelen, amikor azt hittem volna, hogy mindenki elkésik, egyebekről nem beszélve, még a munkahelyéről is (már legalábbis azok, akik egyáltalán bemennek, ahelyett, hogy szabad szombatot vennének ki), egyszóval egy keservesnek induló napon, hajnali negyed nyolckor elkezdett vérszagra gyűlni az éji vad. Az első csengetésre épp csak megmoccantam számtalan és névtelen takaróim alatt (a földszintre is beköszöntött a tél, tessék elhinni, sokkal hidegebb van, mint például az ötödiken, annál a kicsi korában sok szerencsét evett Szávai szomszédomnál, ahhoz képest fagyás van, hogy úgy mondjam, s ami a legfurcsább, mi, földszintiek úgy tudjuk, hogy hát igen, mert újabban fentről kezdik a fűtést, a legfelső szintről pedig olyan kósza gyanúsítgatások jutnak fülembe, hogy bezzeg, a földszinten, ott aztán igen, még a nyelvük is izzad; én a magam részéről mérget mernék venni rá, hogy a fűtés pontosan az ötödik emeleten kezdődik, de hogy hol ér véget, azt még nem sikerült kifürkésznem, elég az hozzá, hogy azon a baljós reggelen mocorgók, és szívből káromkodom (elég nem szép egy finom lelkületű nőtől!), hogy no de ilyet, hogy itt már ilyenkor se lehessen élni! A második, erélyesebb csengettyűszóra azért elkóválygok valahogy az ajtóig, mire egy cserép virágot tartó vadidegen nő nekem szegzi a kérdést: van bors? Vagyishogy korpacibere. Teljesen döbbenten és báván, leplezve intelligenciámat, csak ennyit tudtam visszakérdezni: mi van? Hát korpacibere, merthogy ő úgy hallotta, hogy itt, a földszinten... Itt nem termesztünk korpaciberét, még eddig legalábbis, s ha igen, azt sem csak úgy az első jöttmentnek, vágtam be az ajtót, de kár volt, mert egy kicsit kiugrott a tokjából, és közben megrepedezett a fal. (Igaz, a repesztésbe más is besegített, hiába, itt, a földszinten mindenféle népség megfordul, és halált megvető bátorsággal kirandalírozza magából azt, amire fennebb nincs mersze.) Szóval korpacibere, méghogy korpacibere kéne, méltatlankodom, honnan a nehéz nyavalyából orrintotta ez meg, hogy nálam príma korpacibere lapul a sötétben, hát itt még a falnak is füle van?! Mert hogy a német (helyesbítek: keletnémet könyveim (Folytatása a 8. oldalon) ADONYI NAGY MÁRIA : A HÉT 1982. január 1 .SZILVESZTER