A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Gönczi Gyula, a nagyiratosi mtai agronómuta kedvezőtlen, aszályos időjárásával, amelyhez különféle szállítási és anyagbeszerzési nehézségek is társultak, az 1983- as esztendő termelőszövetkezetünket is alaposan próbára tette, fokozott erőfeszítésekre kényszerítette. A természeti feltételek mostohasága, a tartós szárazság meggátolt abban, hogy eredeti elképzeléseinket, merész célkitűzéseinket és terveinket maradéktalanul megvalósíthassuk. Minden igyekezetünk ellenére a gabonaféléknél nem sikerült elérnünk az előirányzott magas hektárhozamokat Habár lemaradásunk nem túlságosan nagy s elért eredményeink alapján megyei viszonylatban továbbra is az élvonalbeli egységek sorába tartozunk, nem lehetünk teljesen nyugodtak és elégedettek. Körültekintőbb munkával, jobb szervezéssel talán jobban, eredményesebben is legyőzhettük volna a felmerült nehézségeket a mezőgazdasági termelést korlátozó különféle akadályokat. Búzát egyébként 500 hektáron termesztettünk az 1983-as esztendőben és 50,5 mázsás hektárhozamot értünk el, kukoricát 350 hektáron vetettünk s 66 mázsás szemes termést takarítottunk be hektáronként. A legtöbbet a cukorrépával bajlódtunk, mivel a szárazság miatt az első vetés nem kelt ki, másodszor is el kellett vetnünk. Nagyon sok probléma merült fel a betakarításkor, s a kiszedett répamenynyiség elszállításakor is. Hagymánál és kendernél ellenben rekordtermést értünk el: 165, illetve 85 mázsát takarítottunk be hektáronként. A termés több mint 95 százalékát első osztályúnak minősítették. Pénzbevételi előirányzatunkat a kendernél 157, a hagymánál 161 százalékban teljesítettük. Biztató eredményeket értünk el az állattenyésztésben is, ahol évi pénzbevételi tervünket már az év első tizenegy hónapjában 92 százalékban teljesítettük. Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy jól felszerelt róka- és nyérctelepünket, amely az előző évben termelőszövetkezetünk egyik biztos és számottevő jövedelmi forrása volt, ismét gazdaságossá tegyük. Üvegházainkban főleg virágokat termesztünk. Újabban előnyben részesítjük az ellenállók, a hűvösebb hőmérsékleten is kibimbózó fajtákat. Gazdaságunknak saját virágüzlete van Aradon. Évek óta bizalommal keresnek fel a város lakói. A téli ünnepek alkalmából az idén is friss és szép virágokat vásárolhatnak az aradiak szeretteik, ismerőseik számára a nagyiratosi mísz virágboltjából. Az új esztendőtől kiadós és megfelelő időben érkező esőzéseket várunk elsősorban. Vidékünkön a december elején lehullt vékonyka hótakaró sajnos hamar elolvadt. Az őszi vetéseket, az esetleges újabb fagyok veszélybe sodorhatják. Számottevő csapadékmennyiségre volna szükség, hogy a gyengébben kikelt őszi vetések is rendbe jöjjenek, hogy az erősen kiszikkadt talaj teljesen feltöltődjön, hogy a tavaszi vetéseket zavartalanul, ideális agro-meteorológiai feltételek között végezhessük el. Nagyon bízunk abban, hogy jövőre elérhetjük azokat a magas termésátlagokat, amelyeket magunk elé tűztünk. A mércét mindenképpen magasra állítottuk. Reménykedünk abban, hogy az 1984- es esztendőben az időjárás is pártunkra fog állni. Búzát különben 550 hektáron vetettünk, illetve vetünk, míg kukoricát 340, árpát 150, kendert 300, répát 300, hagymát pedig 100 hektáron fogunk termeszteni. Nehézségeink bizonyára az 1984-es évben is lesznek, de bizakodunk és optimisták vagyunk. Meggyőződésünk, hogy tervfeladatainkat maradéktalanul teljesíteni fogjuk. Csak ne késsen a hó és az eső. Borsodi László érdemes tanár, Csíkszereda Iskolám, a Csíkszeredai matematika-fizika líceum az ország egyik nagy múltú, rangos középfokú tanintézete. Nagynevű alapítók, három és fél százados fennállása alatt kiváló felkészültségű iskolamesterek, valamikori és kortárs tudós-tanárok, a helytállásban bizonyító, a társadalmi haladással és a népérdek szolgálatával azonosuló, abban jeleskedő egykori és mai tanítványok egész sora alakították jelenlegi patináját. A posztóharisnyás, tekés discipólustól, a ma uniformisát viselő líceumi tanulóig a promóciók nagy száma kígyózott ki öreg tölgyfakapuin. Valamennyi a helytállásra, a történelmi feladat, a munkahelyi kötelesség tudatos vállalására okítva, képezve, nemcsak az erkölcsi arculat, hanem a tudományos felkészítés vonatkozásában is. A mai iskolaszolgálat a múlt haladó hagyományainak kell hogy a folytatása legyen, a jelenlegi oktató-nevelői feladatok teljesítésében. A fenti gondolat tudatos megvalósítására való törekvést látom tantestületünk tagjainak napi munkájában. Példájuk serkent a magasztos pedagógusi hivatás teljesítésében: igényesség magunkkal szemben, nem tévesztve szem elől egy percig sem a nevelői célkitűzéseket, (meg)tudni mindent, ami a korszerű oktatáshoz a legújabb felfedezésekből, ismeret-tömkelegből szükséges, lépést tartani az erkölcsi arculat formázásával szemben támasztott igényekkel, reális elvárásokkal. Hozzáadni a magunkét, a magamét azokhoz az eredményekhez, amelyek a számok vonatkozásában tradicionálisan is sokatmondóak, amelyek az üzemi munkahelyek hozzáértő szakmunkásaiban, sikeres egyetemi felvételikben, évről évre iskolánkat is dicsérő fiatal agronómusok, állat- és humánorvosok, műszakiak, mérnökök és nem utolsósorban a saját holnapi váltásunkat is jelentő tanárok számában konkretizálódik. A munka értelmének olyan eredményei ezek, melyek az iskolaszolgálat további maradéktalan teljesítésére serkentenek, ösztönöznek. A köztársasági évfordulót köszöntendő iskolánk és valamennyi iskola értékteremtő ereje, akarása, az oktatói, nevelői hivatás tudatos voalása legyen a hagyományos jókívánság, az Éljen a Respublicára. Mircea Lucescu labdarúgó szövetségi kapitány Nehéz esztendőt zártunk — eredményesen. De hisz ezt mondanom sem kell. Tudja ezt mindenki Európában. Megelőzni Olaszországot, Csehszlovákiát, Svédországot — mikor a rajt pillanatában mögéjük rangsoroltak bennünket — kétségtelen fegyvertény. Az értékek átcsoportosulásáról beszélhetünk Európa labdarúgásában, vagy, ha ez túlzásnak tetszik, legalább is az egyes országok labdarúgása színvonalának kiegyenlítődéséről. S külön örömömre szolgál, hogy ebben a román labdarúgásnak is szerepe volt. De, túlvagyunk már az örömön, s ami ezzel egyértelmű: ránk szakadtak a gondok. Január 10-én állítják össze az EB döntőjében szereplő nyolc csapat csoportbeosztását. Nehéz lesz, nagyon nehéz lesz az EB-döntő. Most semleges pályán fogunk játszani, más stratégiát kell kidolgozni, más taktikát kell alkalmazni az egyes mérkőzéseken. Mindenekelőtt arra törekszem, hogy a válogatott a döntő előtt feljusson csúcsformájára, hogy minden egyes játékos tökéletes fizikai és pszichikai állapotban rajtoljon, s hogy a legjobb, a valóban versenyképes együttest tudjuk kiállítani. Ehhez pedig megfelelő téli alapozásra, a bajnoki mérkőzések május 20-a táján történő befejezésére van szükség. A csapatba, úgy érzem, sikerült fokozatosan beépítenünk a fiatalokat, két év tapasztalata az eredményességben öltött testet. És, ki merem mondani, csapatunk rászokott a siker mámorító ízére. Ez lendítő erő lehet az EB-n is, de a már tavasszal induló VB-selejtezőkön is. Sokan azt mondják, hogy a VB-re könynyű selejtezőcsoportba kerültünk. Én ellenvéleményt jelentek be: Anglia minden körülmények között labdarúgó nagyhatalom, joggal pályázik — annyi balsiker után — a csoportelsőségre. Észak-Írország szintén brit futballt játszik, tehát nehéz ellenfél lesz. Törökország csapata fiatal, lendületes, feljövőben van. Finnország bármilyen meglepetésre képes , összekuszálhatja a legesélyesebbek számítását is. Nem lesz tehát könnyű a következő sorozat sem. A nehezén túlvagyunk. Most a még nehezebb következik. Ehhez kívánok sikeres esztendőt az egész román labdarúgásnak és szurkolóinak. Józan ember lévén, szeretem a pontos, naptári beosztással végzett munkát. Mesterségem is megköveteli ezt. Jóbarátom tehát, a naptár, kedves, de olykor szigorú famulusom. Rideg adataival konokul kéri számon perceimet, s csak akkor lehetek megbékélt, amikor hasznosan megélt, megdolgozott időközökről tudok számot adni. Év végén ez az elszámolás fokozottabban jelentős, gondolom mindenki így van vele. Ráadásul a mi naptárunkat a történelem úgy rendezte, hogy ez év utolsó előtti napjára jelképes ünnepet iktatott be: a köztársaság kikiáltásának évfordulóját, ebben az évben a harminchatodikat, így a készülő mérleg jelentősége még súlyosabb: be kell számolnunk önmagunknak is, közösségünknek is, mit cselekedtünk a respublika javára, annak anyagi-szellemi gyarapodására. Erre kötelez önnön becsülnünk, mennyit adtunk és mennyit kaptunk a közösség egyenlő jogokkal rendelkező tagjaiként, a szocialista haza felelősségteljes építőiként. Szakmám, a filmgyártás, s annak terméke századunk gyermeke. A múlt században született ugyan, de 1900 után cseperedett fel, hogy aztán művészetként, tudatosító-szórakoztató műfajként gyorsan felnőtté és függetlenné váljon. Hazánkban, a köztársaság 35 éve a filmművészet nagykorosodásának évei is. A kezdet műfaji tisztázatlanságban vajúdó filmjeitől napjainkra elérkeztünk a korszerű eszközökkel és sajátos formanyelvvel rendelkező filmekig: főiskolánk nemzetközi tekintélynek örvendő, komoly sikereket arató alkotókat bocsát a művészi pályára, manapság azonban nemcsak szakmabeli tudással kell bizonyítani, hanem ennél többel, például a valóságábrázolás hitelességével, közéletiséggel, a társadalmi kérdésekre „vigyázó szemekkel tekintő” művészi magatartással, mint bárhol a világon. Nem egészen új jelenség ez, hiszen Homérosz óta a művész — műfajtól függetlenül — a közösség legégetőbb kérdései fölött vitázik alkotásaiban. A film, azt hiszem, a legdemokratikusabb művészeti eszköz: milliókkal találkozik, milliók azonosulnak vele, fedezik fel benne látásmódjukat, nézeteik igazolását keresik benne, vagy tükrében fölülvizsgálják nézeteiket; ilyen szemszögből nézve a filmművészet a köztársasági lét munkaeszközévé válik. Ennek tudatában kell alkotnunk, hogy üzenetünket érdeklődés övezze, hogy mondanivalónk hasson, élvezhető és elgondolkoztató legyen. Személy szerint az elmúlt év számvetésével elégedettnek kellene lennem. Elsősorban azért, mert kevés olyan kollégáról tudok, aki egyazon évben két bemutatóval rukkolhatott ki. Velem ez történt '83- ban. Szeptemberben mutatták be a tavaly forgatott Szivárványbuborékokat, novemberben a Ragadozó madár című idei termést. A mérleghez tartoznak persze a megjelent értékelések, örvendtem, hogy filmjeimet a szakkritika figyelemmel kísérte. Az értékelésekből sokat tanultam, bár van olyan vélemény, amivel nem értek egyet. Volna miről vitatkoznunk, de ez már a jövő zenéje. A legfontosabb mégis az, hogy nézőim számára az a nyelvezet, az a kifejezésmód, amelyet használok, érthető és értelmezhető jelrendszer. Erről szereztem bizonyosságot személyes beszélgetéseken, a találkozókon — Sepsisszentgyörgyön, Otopeniben és másutt —s levelekből és a forgalmazási vállalat számadataiból. Ebből táplálkozó hitem késztet arra, hogy bizakodással és újult erővel dolgozzak a következő filmemen, amelyet a közismert színész, Mircea Diaconu kisregénye nyomán forgatunk. 1983 támlájára írom életem egyik legszebb napját, István fiam születését és ugyanebben az évben vésődött belém egy jelenet, amely jobban felismertette velem a mindannyiunkat fenyegető veszélyt, a háború veszélyét. A cadizi fesztivál meghívottjaként Spanyolországban jártam. Egy őszi estén a rotai őrtorony irányába zúgott el az amerikai légihajók zaja. Vendéglátóim és kísérőim aggodalommal világosítottak fel: ott Rotában van az Európában létező legnagyobb amerikai támaszpont. Ott, Európa peremén, az ottani emberek aggodalma rádöbbentett arra, hogy a veszély egész földgolyónkat fenyegeti, s hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy ne az aggodalom, hanem a békesség uralja lelkiállapotunkat, amit mindannyiunknak kívánok 1934-re. 5 a Hét 1984. január 1 Demián József filmrendező