A Hét, 1990 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-04 / 1. szám

„Ellenvélemények pergőtüzében építjük a holnapot“ (Karszalagos fiatalok, ősz ha­jú öregek jönnek —­ megállítha­tatlanul —, valamennyiüknek van mondanivalója, javaslata, észrevétele. Király Károly sztoi­kus nyugalommal mindenkit meghallgat, mindenki számára van tanácsa, vallomása, segítő szándéka: senki nem távozik tő­le elégedetlenül. A Nemzetmen­tési Front Tanácsának közlemé­nyéből, a vele készített tévéinter­júból tudjuk, hogy tenniakarásá­­ra most már az egész országnak szüksége v­an, hiszen az Ideigle­nes Tanács alelnökeként a forra­dalmi lendület eufórikus napjai után a továbblépés, a valóban független és demokratikus Romá­nia megteremtésének részese. Sokan népszerűségének veszé­lyeire is figyelmeztetnek. A be­szélgetést úgy kezdi, mintha rá­­érezne ilyen jellegű kételyeimre.) — Nézze, az, emberekben elemi erő­vel kezd tudatosodni a felismerés: vég­re ezt is megértük, tenni kellene vala­mit! Ezt a hatalmas tenniakarást szeret­nék egységes mederbe terelni, tanulni a szomszédos országok keserű tapaszta­lataiból, s minden körülmények között megtalálni a legmegfelelőbb megoldást. Ez roppant nehéz, hisz a demokrácia megvalósításának — nagyon remélem, hogy nem sikerül újból devalválnunk a fogalmat — megvannak a maga fokoza­tai. Egyelőre a demokratikus módsze­rek bevezetéséről beszélhetünk, erre törekszünk, ez a Nemzetmentési Front megyei, városi, községi tanácsainak egyik legfontosabb feladata. Így teremt­jük meg az eddig szinte ismeretlen köl­csönös bizalom, megértés, tolerancia, segíteni akarás légkörét. Azt tartják, hogy a ,,kibic“ lépése a legjobb. Mi azt szeretnék, ha senki sem figyelné kívül­állóként a most zajló forradalmi esemé­nyeket,, ha mindenki felkészültsége, hozzáértése arányában venne részt eb­ben a nagy átalakító munkában. Nem önjelölt „hősökre", hanem tiszta lelki­ismeretű, őszinte emberekre van szük­ség. Akik nem a segélyszállítmányok után futkosnak, hanem becsületes mun­kával teremtik meg a holnap Romániá­ját. Szerencsére új tartalommal telítődött a testvériség fogalma is. Évtizedekig az egyik legjobban lejáratott, kilúgozott, sárba taposott kifejezésünk volt. Sokan törölni is szerették volna nyelvünk szó­kincséből. Ez a néhány nap újból visz­­szaadta a szó régi nemes csillogását, olyan új értékekkel gazdagította, ame­lyekről álmodni sem mertünk, amelyek nélkül valóban szegény lenne a román— magyar—német—szerb—sváb együtt­élés viharos történelme. Egymás mellett estek el Marosvásárhely főterén is ma­gyar és román fiatalok. Ebből a test­vériségből erőt lehet meríteni, olyan felhajtó erő — nyugodtan merem mon­dani —, amelyhez hasonló példát talán nem is szolgáltatott egyetlen korábbi felkelés, forradalom. Nem véletlen, hogy vállalatok, intézmények munkásai kö­zösen csatlakoztak a Nemzetmentési Front Tanácsának programjához. Nagy, végzetes hibát követünk el, ha ezt az alig pislákoló közeledést nem emeljük a megértés párbeszédének magaslatára. Annyi fájdalmas és pótolhatatlan vesz­teséggel járó tapasztalat után úgy ér­zem , végre kezet nyújthatunk egymás­nak, elmondhatjuk a görcsök, a beideg­ződések feloldását segítő sérelmeinket, elképzeléseinket, mert a megálmodott közös európai ház egyik tartópillérét — érzésem szerint — itt lehet, és itt kell kiépíteni! (Jóformán be sem fejezi a mon­datot, csörög a telefon: Márama­­rosszigetről jelentkeznek. Király Károly végighallgatja a vallomás­értékű tudósítást: megalakult a Nemzetm­entési Front városi ta­nácsa, a környező falvakban, köz­ségekben is alakulnak a helyi ta­nácsok. Már több mint 30 000 lejt gyűjtöttek a Romániai Magyar Demokrata Szövetség most épí­tendő helyi székháza számára.) — Ha ez így megy tovább, széttépik Király Károlyt. — Ellenkezőleg. Az ember csak akkor tud igazán dolgozni, ha értelmét, célját is látja mindennapi tevékenységének. Az eltelt negyed század egyik legna­gyobb rombolása éppen a munkaerkölcs háza táján történt. Újra meg kell tanul­nunk dolgozni, a fejünket, az értelmün­ket használni. Természetesen jó volna, ha a nap nem 24, hanem 48 órából áll­na, de ez még közelről sem elég az üd­vösséghez. Sokkal nehezebb megváltoz­tatni a berozsdásodott gondolkozást, le­gyűrni a merev előítéleteket, mint kül­földi tapasztalatokkal, közgazdasági, tervezési ismeretekkel felvértezett, ma­gas képzettségű, idegen nyelveket be­szélő szakembereket az újjáépítés élvo­nalába állítani. Sajnos, sokáig fognak még kísérteni a huszonöt év alatt kiala­kult mechanizmusok. Ezért érezzük úgy, hogy bár Isten hat nap alatt te­remtette a világot, mi kétszer hat­ nap alatt sem csináltunk semmit.­­ Ne kerülgessük a forró kását: még mindig a legfontosabb feladat a gazda­sági élet zavartalan működése, a lakos­ság élelemmel és más anyagi javakkal való ellátása, a közvagyon, az emberek személyi biztonságának védelme. — Igaz. Minden állampolgárnak szent kötelessége a változatlanul érvényben lévő Munkatörvénykönyv előírásainak megfelelően hozzájárulni az élet nor­malizálásához. Hogy mennyire megértet- Exkluziv interjú KIRÁLY KÁROLLYAL ték ezt megyénk (Maros megyéről van szó — szerk. megj.) lakosai, bizonyság rá, hogy a forradalmat követően az or­szágban talán ott állt helyre leghama­rabb a rend és a közbiztonság. A had­sereg és a kötelékeibe tartozó belügyi alakulatok nyugalmunkról és a gazda­sági egységek zavartalan termeléséről egyaránt­­gondoskodtak. Pillanatnyilag az ipari, a mezőgazdasági egységek ter­melése sok tekintetben meghaladja a december 22. előtti időszakét. Sikerült megoldanunk az itt-ott jelentkező nyersanyag-gondokat. Mindezt nem­csak a magunk, a lakosság megnyugta­tására mondom, hanem azért is, hogy a bajból is lehet erőt meríteni. Most igazolódott be, hogy a megye, a város ipara elsősorban azokon a nagy tapasz­­talatú munkásokon áll vagy bukik, akik a hatvanas években korszerű nagyipart teremtettek ezen a vidéken. Soha nem volt olyan nagy szükség a közösségi összefogásra, mint­ ezekben a napokban, hetekben. — Ezt azért is fontos szóba hozni, mert a Nemzetmentési Front megyei tanácsának tagjai között sem éppen harmonikus az együttműködés. — Ne dramatizáljunk! Szükséges a vélemények sokfélesége, ezek összeszik­­ráztatása. A tanácstagokat újraválaszt­ják. A munkahelyi, területi közösségek megerősítik vagy megvonják a tanács­tagi minőséget. Ez is szervesen hozzá­tartozik a demokráciához, a vélemények pluralizmusához. Most a legfontosabb az, hogy ne az „önjelölt hősök", „nép­vezérek" irányítsák az ország, a me­gye tevékenységét, hanem jól felkészült, megbízható, a Ceaușescu-diktatúra alatt nem kompromittálódott állampol­gárok képviseljék — őszintén és meg­győződésből — a kisebb-nagyobb közös­ségek érdekeit. A titkárságon máris gyűjtjük a leveleket, minden véleményt, ellenvetést alaposan megvizsgálunk. Ehhez viszont idő kell. Mint ahogyan ahhoz is, hogy mindannyian megtanul­juk a demokrácia alapszabályait. A meddő viták, a kapkodás mérhetetlenül sokat árthatnak. Sokan azonnal leválta­nák a teljes régi vezetőséget. Ezért kér­jük, hogy a személycseréket — különö­sen a termelő egységeknél — ne hamar­­kodják el. Nem állhat be anarchia a gazdasági életben, mert akkor egysze­rűen megáll minden. — Ön erről beszélt 1989. december 22- én a több tízezres tömeg előtt is. Másra térve: hogyan fogadta a Kossuth rádió­ban téves információk alapján bejelen­tett halálhírét? — Én tudtam meg utoljára. Valószí­nűleg a temesvári, bukaresti vérfürdő­höz társult az én halálhírem is. Szeren­csére Sütő András és mások is megcá­folták. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy harcosátrsaimmal korábban megegyeztünk: addig folytatjuk a tün­tetést, amíg a Ceausescu-d­iktatúra megbukik. Attól függetlenül, hogy én elesnék, nincs megállás! Hiába ajánlot­ták, hogy meneküljek el, én ott akar­tam lenni a végső összecsapáson. Soha nem bújtam el az elől a szervezet elől, amely 12 évig nyomon követett és min­den lépésemet nyilvántartotta. Én nem bújtam el, ezután sem bújhatok el a felelősség elől. Az életemet, mindene­met arra tettem, hogy egyszer diadalra jusson a népakarat. Százezrek, milliók voltak velünk, velem ebben a gondolat­ban. Bár a félénk, megalkuvó, gyáva emberek messze elkerültek, soha nem éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy magányos farkasként vívom a harcomat. — Kezemben a 668-as számot viselő magnókazetta. Rajta a dátum: 1989. de­cember 21. Belehallgatunk. Az egész napi beszélgetését, gyári tevékenységét magnószalagra rögzítették. — Az én „felügyeletem“ egy pontosan kidolgozott, ördögi logikával megfor­mált rendszer szerves része volt. 1972- ben kezdődött, amikor lemondtam a po­litikai végrehajtó bizottsági, államtaná­csi, első titkári tisztségemről. Vettem én már részt 52 órás maratoni „meg­beszélésen“ is, ahol a fekete bárányt megpróbálták visszaterelni a tapsolók, üdvrivalgók „menetébe“, beadványaim, a magyar, német és más nemzetisége­ket ért jogsérelmekkel kapcsolatos írá­saim visszavonására próbáltak rákény­szeríteni. Az a cél lebegett előttük, hogy végül csak beadom a derekamat, vissza­vonom a beadványokat, s bevallom, hogy mindezt imperialista ügynökök felbújtására írtam. A hatalom a legbes­­tiálisabb eszközöktől sem riadt vissza. A nyílt fenyegetések mellett a radioak­tív sugárzással való megfélemlítéstől sem kíméltek. Ennek „kézzel fogható“ jegyeit, sajnos, egészségem alakulásán is érezhettem, vörös vérsejtjeim száma roham­osan csökkent, fáradékonyság, aluszékonyság gátolt a mindennapi munkámban. A bizonyító ellenőrzéseket nagyon nehéz volt elvégezni, a szak­emberek féltek, kevesen merték vállal­ni a méréseket.­­Minderről nem beszél többet. Az igazság az, hogy mindannyian veszélyben voltunk. Ceaușescu minden tettével rombolt, mindent a maga érdekében használt fel. Hátha egyszer lesz erőm megírni a belső emigráció minden rette­netét és gyötrelmét.) — Most vannak ellenségei? — Hogyne lennének! Az esetleg meg­születő sikereknek sem örvend minden­ki. Legtöbbször a szép szavakkal szem­ben a legnehezebb igazi ellenérveket találni, főleg, ha azok a jövőre vonat­koznak. Ez is hozzátartozik a mi de­mokráciánkhoz: ellenvélemények pergő­tüzében építjük a holnapot. — Most a fővárosba utazik. Szívesen megy? — Én csak akkor megyek, ha hívnak. Nem szoktam jelentkezni, csak akkor, ha munka van. Felajánlották, hogy a Nemzetmentési Front Tanácsában nem­zetiségi kérdésekkel foglalkozzak, vál­laljam el az alelnöki tisztséget. Az előbb megkértem a feleségemet és ha­todikos Ingrid lányomat, hogy készít­sék elő bőröndömet, máris indulok. De tudom azt is, hogy itt, Marosvásárhe­lyen, vagy Sepsiszentgyörgyön,, Csíksze­redában, Székelyudvarhelyen mennyi a teendő, az igazi megmérettetés napjai csak ezután következnek. — Ezekben a napokban nagyon sok szó esik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség szervezéséről. Az emberek tájékozatlanok, nem tudják, tulajdon­képpen mit is kell tenniük.­­ A romániai magyarság feltétlenül igényt tart a teljes jogegyenlőségre. Hogy milyen jogokat szereznek, az attól is függ, hogy mit követelnek. Nem sza­bad semmiféle úgynevezett lassítást be­iktatni. Máramarosban az emberek már kirakták a plakátokat, önmagunkban is tisztáznunk kell, hogy mit akarunk. Az eltelt évtizedek során eleget takti­káztunk, s ezt a rendszer maximálisan kihasználta. Most, amikor tenni lehet, a leghatározottabban tenni kell! A XIV. kongresszust megelőzően volt egy na­gyon kemény beszélgetésem Viorel Igretcel, a volt Maros megyei első tit­kárral. Azt bizonygatta, hogy megvan­nak az egyenlő jogaink. Erre én azt kérdeztem, hogy milyen a lakosság ará­nya? A magyarság a megye lakosságá­nak 50 százalékát alkotja. Nézzük meg a megye vezetőségét: hány titkár, alel­­nök van összesen? Hat, mondta Igre­. Ebből hány magyar, kérdeztem én. Kettő, válaszolta. A megyei konferen­cián még egyet kihagytak. Tehát ma­radt mindössze egy. A megyeszékhelyen pedig egy sem. Holott legjobb tudomá­som szerint Marosvásárhely lakosságá­nak több mint ötven százaléka ma is magyar! Végigjártam a Székelyföldet, mert problémák merültek és merülnek fel. Időt kell szakítanunk arra, hogy meg­tárgyaljuk, mit ért nacionalzimuson a román és mit a magyar lakosság. Én nem ismerek olyan esetet, hogy a Ceau­­sescu-rezsim idején egyetlenegy románt is felelősségre vontak volna naciona­lizmusáért. A kórházban még a taka­rítónők felvételénél is az úgynevezett „összetételt“ vitatták. Miközben a ma­gyarok legfennebb csak építőmunkások lehettek. Rengeteg időt kell szánnunk ezeknek a kérdéseknek a tisztázására is. Örvendetes, hogy az NMFT ezen a téren is a legmesszebbmenően mellet­tünk áll. Végre megvan a lehetőség rá, hogy a két ország, a két nép a szó va­lódi értelmében egymásra találjon. Ezen azt is értem, hogy itt, Románia te­rületén is egymásra találjon a román és a magyar. Alig egypár métert lép­tünk néhány nap alatt ezen az úton. Ha vigyázunk rá — és vigyázzunk rá! —, megvalósulhat az igazi testvériség. Most minden lehetőség megvan rá, hogy az ellenségeskedés — akár szított, akár valós volt — végre megszűnjön. Közöttünk az eltelt években évtize­dekben a legfontosabb kapocs a meg­maradás hite volt. Nagyon örvendek, hogy a két évvel ezelőtti beadványom célkitűzései maradéktalanul megvaló­sultak. — Mi a véleménye az áprilisi szabad választásokról? — A választások szabadok lesznek, de az emberek még nincsenek felké­szülve rá. A következő hónapok egyik legfontosabb feladata lesz az erre tör­ténő felkészítésük. Én magamat demok­ratának, polgárjogi aktivistának tekin­tem. Demokrácia nem tehet külön, csak együtt a románoknak, magyaroknak, németeknek, szerbeknek. Csak akkor van demokrácia, ha az mindenkinek egyenlő jogokat biztosít. Egyformán küzdök a magyarokért, a románokért, a németekért, a szerbekért, a zsidókért, mindenkiért. Egy dolog biztos: nem fo­gok voksolni a Román Kommunista Pártra. Vállalatvezetőként tudom, hogy az emberek kényszerből jöttek az alap­szervezeti gyűlésekre. Az igazgató meg­parancsolta, hogy gyűljenek össze, te­hát összegyűltek. Ezért hangsúlyozom még egyszer, hogy párton kívülinek tartom magam, attól függetlenül, hogy milyen politikai pálya vár rám a jövő­ben. Szeretném nyomatékosítani, hogy nem ragaszkodom a politikai karrier­hez. TÓFALVI ZOLTÁN ZSIGMOND ATTILA Harmónia ZSIGMOND ATTILA Nem kell háború 1990. január 4. nwiami111nmiii■ ■ niwmni ■3 A HÉT

Next