A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-01-03 / 1. szám

s­­ r­a , Felelet s rosszra. Vannak még jelzők a gonoszra? Hisz annyival rendelkezünk! De hát elég ma az, amennyit a nyelvünk megtartott nekünk? Hallatlan mikre vetemednek agyak, kezek, elméletek. Elég ha hallja csak az ember s máris felforr, beléremeg. Száznál több szót kínál a nyelvünk, hogy elítéljük mi a rosszat, elég ez, hogy megbélyegezzük­­ azt, mi gyötör ma, azt, mi bosszant? ! De ha mindezt el is ítéljük, ó, mire juthatunk vele? Ilyen a kor, ilyen az élet, ■j ilyen a mának embere. De mégse csüggedjünk, a jóság váljék makaccsá, töltse el mindert ízünket, daccá, váljon! A rosszra ő ezzel felel. 1990. okt. 37. KISS JENŐ Andre minden épül „Rend, tartja meg az embert.“ „A rend a dolgok lelke." Két közmondás. Ma rájuk az ember hogy létéinél Épp az hiányzik, épp az, amire minden épül! Hogyan leszünk mi meg hát a dolgok lelke nélkül? Amit az ember mindig tudott, épp most ne tudná? Most, míg szemétben gázol s a gyárak korma hull rá? Tudja, de mit tehetne? Kiktől várhatna rendet? Békét, megértést — bárhol — erőszak nem teremthet. 1990 szeptember A következő út Hadd kössem le magam,­­ ne gondolkozzak, kínt, oktalan, magamnak ne okozzak. De hát lehet, lehet. Még ép az elmém. Jöjj, képzelet! A te utad követném. 1990 októberV VERESS DÁNIEL A torlasz ellentétes oldalán? «.­ „CS. SZABÓ LÁSZLÓ, A TANULMÁNYÍRÓ. (Most megjelent könyvére: a HAZA ÉS NAGYVI­­LÁGra.)“ — ez a címe (és alcíme) Németh László egyik legszélesebb regiszteren játszó bírálatának. Meglepő, hogy a gondosan részletező és alaposan adatolva kifejtő monográfus, Grezsa Ferenc, csak futó pillantásra méltatta ezt a kiemelten fontos írást. (NÉMETH LÁSZLÓ HÁBORÚS KORSZAKA [1938— 1944], Bp. 1985. 367—368.) Látszólag alkalmi cikk, glosszázás egy könyvről, de valójában sokkal több ennél: egy tehetség-képlet és egy írói alkotó­ mo­­dell gondos, részletező szétbontása és minősítése. A felmérésből nem hiányzik a keményebb kioktatás sem. Az íróember kíméletlen szókimondással csak arról ír ilyen hangon, akit tehetségesnek tart, aki­től még sokat, addigi teljesítményén túlvivőt vár. S mivel Némethnél szoros rokonság van a portréta­nulmányként jelentkező kritika és a kritikai esszé közt, erre az írásra is érvényesnek találjuk, amit művének avatott elemzője, Sándor Iván az esszéí­róról írt: „Az író a mű alkat­jegyei, a feladatválla­lás természetének leírása mellett megadja a vállal­kozásnak a koráramlathoz való viszonyát többnyire az eszközökben méri a filozófia, a sors, a kitörési irány újdonságát vagy dilemmáit, képalkotásban, szerkeze­tet-rendszert teremtő erőben. Ami azonban mindezeken túl leginkább jegye a Németh László-i esszének: részvétele annak az írónak a vállalkozá­sában, akiről ír. Miközben kilátópontról tekinti át — anélkül, hogy az elemzés pontosságához megtalált perspektívát elvesztené ■—, maga is beáll a csatár­­láncba, írója, vagyis „tárgya“ mellé-mögé, akár eléje. „Dobosnak lenni“, miközben pályákat, esz­tétikákat fest fel, „benne lenni“ az ütközésekben, miközben művek csontozatát-érrendszerét világítja át, ez teszi esszéírását oly elevenné.“ (FÖLD ALÁ VITT TÉNYEK ÜZENETE. Bp. 1990. 324.) A bírálatnak a szerző által zárójelbe tett alcíme ugyan csak egyetlen könyv „kivesézését“ ígéri, de Németh László valójában Cs. Szabó egész esszéíró pályáját vizsgálatába vonja, felméri a feladatválla­lást, a művet mint vállalkozást, feltárja az író alka­tát, műve csontozatát, érrendszerét, egy boheolóorvos következetességével. Maga a bíráló is érezte, hogy egyes megfogalma­zásai túl kemények, keményebbek az indokoltnál illetve az időszerűen szükségesnél, az ügyeknek in­kább ártanak mint használnak, s ezért már másfél évvel utóbb enyhített: az első kötetközlésben (AZ ÉRTELMISÉG HIVATÁSA, Bp. 1944. 179—191.) az eredeti folyóirat megjelenéshez viszonyítva (Magyar Csillag, 1942.11.451—457.) hiányzik az utolsó két be­kezdés, teljes huszonhat sor. A szóbanforgó kötetet, öt-hat könyv roncsaiból maga Németh László ren­dezte sajtó alá, a bevezetőt is, a kiadó előszavaként ő maga írta, tehát a tanulmányvég lemetszését is ő végezte. Az Előszó, melyet — harmadik személyben — 1944 februárjában írt, utolsó bekezdésében indo­kolni látszik a kihagyott tanulmány véget: „Németh László az értelmiség nagy korholója most pályája végén értette meg igazán az értelmiség s vele a maga hivatását. A kiirtással fenyegetett osztály most lesz az ő szemében: a jövő nagy munkásosztálya, amely a többi munkásosztályt is fölveszi magába. S most érti meg a maga ösztöneit is: ezt az értelmiséget a középosztályból kivezetni s szívét a jövő osztálytalan társadalmára kitágítani.“ (ÉLETMŰ SZILÁNKOK­BAN, Bp. 1989.11.136.) Félbemaradt önéletrajzi val­lomásában elmélyíti a kötet kiadásának indoklását: „Ebbe a kötetbe a Kisebbségben után megjelent vagy abból kimaradt tanulmányaimat gyűjtöttem össze, elsősorban a Bocskay-kerti anyagot; a fuldoklás fölfokozta ragyogásával — úgy érzem ,— ez a leg­szebb tanulmánykötetem. Eredeti címe. ..Az értelmi­ségi társadalom“, sokkal találóbban hirdette volna, amit az előszó is jelez, hogy itt a szocializmus mesz­­szebblátó, minőségibb, európaibb lehetőséget próbál mementót adni a bennünket elöntő felületesebbnek és brutálisabbnak, mint a később, szerényebb, kiiga­zított cím: „Az értelmiség hivatása.“ (HOMÁLY­BÓL HOMÁLYBA, Bp. 1977.1.643.) Miközben Cs. Szabó 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján azonnal feladta állását, a Balaton partján lappangott, nem lett volna erkölcsös a kemény markolású sorok közlése, hiszen ekkor már csak az volt fontos, ami az értelmiséget az el­lenállásban összekötötte, érthető tehát Németh Lász­ló „húzása“. Sokkal nehezebb a helyzetünk a harmadik közlés­sel, mely az életmű sorozat 1970-ben megjelent Két nemzedék című kötetében jelent meg. (732—739.) Ennek szövegét az akkor már súlyos beteg Németh László aligha gondozhatta, noha elméletileg a kia­dásnak az ő intencióit kellett, kellett volna követ­nie. Meggyőződésem, hogy ezúttal — mint sajnos az életmű sorozat köteteiben számos helyen­ — illeték­telen beavatkozás történt, ugyanis ebben a kiadás­ban „lemaradt“ a tanulmány teljes ötödik része, az általánosítások révén legfontosabb passzus, a folyóiratban mintegy nyolcvan nyomtatott sor. Volt valakinek joga, utólag egy ilyen méretű „korrekciót“ végrehajtani, akár jószándékú — visszamenőleg se „bántsuk“ az emigráns írótársat — indítékból? Leg­határozottabb meggyőződésem, hogy nem! És miu­tán egész dolgozatunk az első megjelenés szövegére, teljes szövegére alapozódik, épül, ide kell másolnunk a hiányzó részt, ugyanis enélkül nem csak csonka de meghamisított is a kép, melyet Németh László a korról, a népi-urbánus megoszlásról, valamint Cs Szabóról készített és közölt.­­„Minthogy az ország nálunk nem igen használja föl a tollgyakorlatait űző státusférfit, a tanulmány­­­író a maga államában, az irodalmi életben próba­­rendet szabni, így lesz a platoini politikából iroda­lompolitika. Cs. Szabó igenféle írásait­­ (Mérleg I—II., Debreceni Napló, Mátyás bölcsője, Jósika sírhelye) maga jellemezte a jegyzetekben. -Azt hi­szem egyik főbűnös vagyok abban, hogy országszer­te fölszabadult az időszerű irodalomtörténetírás lap­pangó szenvedélye. Vaskos folyóiratokat töltenek meg ezzel a sakkjátékkal.« Az önvád túloz: a sakk­játék nem az ő cikkeivel kezdődött, de formai érté­kük sem menti meg őket, hogy közébük ne tartoz­zanak. Kortársakról csak egyféleképpen szabad ír­ni: fölnyitni a fejüket s megnézni, mi van benne Azaz: bírálatot. A walhailai ültetési rendet hagyjuk az irodalomtörténetre, az indulatokat az életrajzok­ra. Cs. Szabó kritikusnak túl nagy botanikus. Rára­gasztja az írókra a címkét s meg van nyugodva, hogy besorozta, őket a herbáriumába. Babitson és Illyésen kívül nincs is kortárs, akin egy önálló portréval el­tűnődött volna. A­­latin szem­­ et ebben, azt hiszem, a magyar természet is akadályozza. A magyar te­hetségnek nincs különös kedve a másik játékában részt venni, ahhoz odakéredzkedni. Az igazi kriti­kus inkább nem olvassa el az ellenség írását, nehogy elkapja őt az együttjátszás öröme s kénytelen legyen magát játékból agyonütni. A magyar tehetségnek viszont a méltányossága is diplomácia (többnyire csikorgó, inkább egy fejbeverést, mint tőlük egy bókot). Cs. Szabó abban különbözik tőlük, hogy a méltánytalansága is. Ha ő a bosszúálló gonosz­ pro­paganda ellen dörög, amely az első Nyugat nemze­dékét kettévágná, mi annyi erővel az ő finom mes­terművét csodálhatjuk, amely — a tárgyilagosság színével — ugyanezt csinálja a második nemzedék­ben. Mihelyt azonban nem az igazságát és a következ­ményeit, hanem a lélektanát nézzük: ebben a pal­lérozott izgatottságban is gyönyörködik az ember, éppúgy, mint Kosztolányi Ady cikkében, vagy Ka­zinczy hálóiban. Mi ingerelte föl ennyire? A sokat em­legetett magyar középosztály — vidéki földbirtokos­ság, önálló polgárok, vagyonos bürokraták — nagyon vékony réteg; nálunk azonban ehhez számít s ide is húz az értelmiségi munkásság — a lapultságuk­ból élők újabban megdagadt osztálya. Ennek a vi­szonylag friss és hatalmas munkásosztálynak az ön­­tudatosodása most megy végbe a szemünk előtt. A szabódezsői parasztrajongás, a tudatos falukutatás, szociális lelkiismeret-furdalásainak, majd az új osz­tály megkiáltása, ennek az öntudatosodásnak a jog­jai. Ami a magyar szellemben az elmúlt húsz­ évben, történt, itt történt. A Haza és nagyvilág négy évé­ben is ez az öntudatoskodó kis töredék tartott ki, mint : •►magyarpárti magyar« a másik két párt közöt­t mint ta­nult munkásság a többi munkásosztály mellett. Az iro­dalomba ez az elem — egész megdöbbentő módon, — mint olvasó csapott be. Sok ezernyi új olvasója, kis vidéki szektája van a magyar könyvnek. Mint­ hogy politikai szorongás nyomta föl, elsősorban azokhoz az írókhoz húzódnak, vagy még inkább ki­adókhoz, akik erre árulnak gyógyszert. De nem igaz, hogy nem akarnak másokról hallani. Debrecen­ben is ott voltak a coetusban, azok az írók is, aki­ket Cs. Szabó hiányolt. Hívják őt magát is. A moz­galom végét sem nehéz megjósolni: a láz lefut az időkkel s néhány ezer értelmes olvasó itt marad — mindnyájunknak. Mindezt Cs. Szabó is látná, ha múlt századbeli emlékiratokból lehetne kibogozni. Becsvágyó s meg­sértett művész azonban nem hallhat mást belőle, mint a­ tisztátalan verseny iszapos zúgását. 37 körül olyan rendezett volt a magyar irodalom, fönn a mennyország s lenn a­­pártütő tanítványok«. —­­Cs. Szabó azonban­ ragyogó diplomata iskolával ta­karja fölháborodását. Nincs nehéz dolga: a habokon néhány tojáshéj ember , táncol s harminc kötetes íróknak is vannak óvatlan bekezdéseik. Egy nya­lábban olvasván e tanulmányokat, az ember már­­már gyönyörködve látja, hogy az utolsó évek tilos fegyvereit majd mind itt osztották ki, ezekben a mo­solygó­­tanulmányokban.­­Szektás magyarok, irodal­munk első ellenforradalmárai, pünkösdi gyülekezet, bosszúálló propaganda«, bámulom az­ ügyességét.. Nyíregyháza Bessenyeiről akarja hallani. -A ma­gyarság a megromlott Európában megint a legna­gyobb kísértések közé került. Arra csábítják, hogy sértetten és csalódva is ő vonuljon ki az európai kultúra köréből. Hogy Pannonhalma helyett újból Koppányi válassza. Hogy a bujdosó Béla helyett álljon a tatárokhoz. Hogy a kúnok, jászok és hajdúk megszelídítése helyett a kóborlásokat szítsa. Hogy törökösen beretválja a fejét és föladja a végvárakat. S hogy a tömegek lázadásában szakadjon el úri jel­lemétől«. Talán szépvízi Balázs Bélát vágja a Bes­senyei kardjával?. Nem, a többi tanulmányon, a cél­zások folyosóin nagy mulatságunkra mi is eljutunk oda, ahová szemfülesebb olvasói. Vigaszunk, hogy az úri jellemhez a lovagiasság is hozzá tartozik, a tatárok mégsem maradnak sokkal a latinok mögött. Könyveink — ez a tanulmány is­ — a szűz olvasót mégis csak arra fogják sarkalni, hogy — két háború közt — az egész magyar iroda­­dalmat, a latinokét is megismerje. Elmondhatjuk-e ezt az ő haragos bulláikról és csiszolt görbe tükreik­ről ?“ Ez­ ennyi maradt ki a Két nemzedék­ben a Cs Szabóról írt eredeti kritikából. (Magyar Csillag, 1942. dec. 15. 451—457.) A kihagyás okát, körülményeit — ismétlem — nem ismerem, de számomra ezt a szövegcsonkolást senki sem tudná megindokolni. Meg­jegyzem, hogy ez a polemikus fejezet folytatása és kiegészítése Németh László kétrészes vitacikkének f Fantomok ellen, Mély­ magyarság) melyek idézett folyóirat az évi április 1-i és május 1-i számaiban jelentek meg válaszként Cs. Szabó Mérleg (Nyugat, M.1941.475—489., Magyar Csillag, 1942.1. 129—136.) című kétrészes tanulmányára, mely a népi-urbánus ellentét kiéleződésének egyik fontos irodalmi doku­mentuma. Németh László, szemben Cs. Szabó véle­kedéseivel, álláspontját a Népi író című nagy tanul­mányában összegezte. (Magyar Csillag, 1943.1. 3—8. 1991. január 3 A HÉT 6

Next