A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1991-01-03 / 1. szám
s ra , Felelet s rosszra. Vannak még jelzők a gonoszra? Hisz annyival rendelkezünk! De hát elég ma az, amennyit a nyelvünk megtartott nekünk? Hallatlan mikre vetemednek agyak, kezek, elméletek. Elég ha hallja csak az ember s máris felforr, beléremeg. Száznál több szót kínál a nyelvünk, hogy elítéljük mi a rosszat, elég ez, hogy megbélyegezzük azt, mi gyötör ma, azt, mi bosszant? ! De ha mindezt el is ítéljük, ó, mire juthatunk vele? Ilyen a kor, ilyen az élet, ■j ilyen a mának embere. De mégse csüggedjünk, a jóság váljék makaccsá, töltse el mindert ízünket, daccá, váljon! A rosszra ő ezzel felel. 1990. okt. 37. KISS JENŐ Andre minden épül „Rend, tartja meg az embert.“ „A rend a dolgok lelke." Két közmondás. Ma rájuk az ember hogy létéinél Épp az hiányzik, épp az, amire minden épül! Hogyan leszünk mi meg hát a dolgok lelke nélkül? Amit az ember mindig tudott, épp most ne tudná? Most, míg szemétben gázol s a gyárak korma hull rá? Tudja, de mit tehetne? Kiktől várhatna rendet? Békét, megértést — bárhol — erőszak nem teremthet. 1990 szeptember A következő út Hadd kössem le magam, ne gondolkozzak, kínt, oktalan, magamnak ne okozzak. De hát lehet, lehet. Még ép az elmém. Jöjj, képzelet! A te utad követném. 1990 októberV VERESS DÁNIEL A torlasz ellentétes oldalán? «. „CS. SZABÓ LÁSZLÓ, A TANULMÁNYÍRÓ. (Most megjelent könyvére: a HAZA ÉS NAGYVILÁGra.)“ — ez a címe (és alcíme) Németh László egyik legszélesebb regiszteren játszó bírálatának. Meglepő, hogy a gondosan részletező és alaposan adatolva kifejtő monográfus, Grezsa Ferenc, csak futó pillantásra méltatta ezt a kiemelten fontos írást. (NÉMETH LÁSZLÓ HÁBORÚS KORSZAKA [1938— 1944], Bp. 1985. 367—368.) Látszólag alkalmi cikk, glosszázás egy könyvről, de valójában sokkal több ennél: egy tehetség-képlet és egy írói alkotó modell gondos, részletező szétbontása és minősítése. A felmérésből nem hiányzik a keményebb kioktatás sem. Az íróember kíméletlen szókimondással csak arról ír ilyen hangon, akit tehetségesnek tart, akitől még sokat, addigi teljesítményén túlvivőt vár. S mivel Némethnél szoros rokonság van a portrétanulmányként jelentkező kritika és a kritikai esszé közt, erre az írásra is érvényesnek találjuk, amit művének avatott elemzője, Sándor Iván az esszéíróról írt: „Az író a mű alkatjegyei, a feladatvállalás természetének leírása mellett megadja a vállalkozásnak a koráramlathoz való viszonyát többnyire az eszközökben méri a filozófia, a sors, a kitörési irány újdonságát vagy dilemmáit, képalkotásban, szerkezetet-rendszert teremtő erőben. Ami azonban mindezeken túl leginkább jegye a Németh László-i esszének: részvétele annak az írónak a vállalkozásában, akiről ír. Miközben kilátópontról tekinti át — anélkül, hogy az elemzés pontosságához megtalált perspektívát elvesztené ■—, maga is beáll a csatárláncba, írója, vagyis „tárgya“ mellé-mögé, akár eléje. „Dobosnak lenni“, miközben pályákat, esztétikákat fest fel, „benne lenni“ az ütközésekben, miközben művek csontozatát-érrendszerét világítja át, ez teszi esszéírását oly elevenné.“ (FÖLD ALÁ VITT TÉNYEK ÜZENETE. Bp. 1990. 324.) A bírálatnak a szerző által zárójelbe tett alcíme ugyan csak egyetlen könyv „kivesézését“ ígéri, de Németh László valójában Cs. Szabó egész esszéíró pályáját vizsgálatába vonja, felméri a feladatvállalást, a művet mint vállalkozást, feltárja az író alkatát, műve csontozatát, érrendszerét, egy boheolóorvos következetességével. Maga a bíráló is érezte, hogy egyes megfogalmazásai túl kemények, keményebbek az indokoltnál illetve az időszerűen szükségesnél, az ügyeknek inkább ártanak mint használnak, s ezért már másfél évvel utóbb enyhített: az első kötetközlésben (AZ ÉRTELMISÉG HIVATÁSA, Bp. 1944. 179—191.) az eredeti folyóirat megjelenéshez viszonyítva (Magyar Csillag, 1942.11.451—457.) hiányzik az utolsó két bekezdés, teljes huszonhat sor. A szóbanforgó kötetet, öt-hat könyv roncsaiból maga Németh László rendezte sajtó alá, a bevezetőt is, a kiadó előszavaként ő maga írta, tehát a tanulmányvég lemetszését is ő végezte. Az Előszó, melyet — harmadik személyben — 1944 februárjában írt, utolsó bekezdésében indokolni látszik a kihagyott tanulmány véget: „Németh László az értelmiség nagy korholója most pályája végén értette meg igazán az értelmiség s vele a maga hivatását. A kiirtással fenyegetett osztály most lesz az ő szemében: a jövő nagy munkásosztálya, amely a többi munkásosztályt is fölveszi magába. S most érti meg a maga ösztöneit is: ezt az értelmiséget a középosztályból kivezetni s szívét a jövő osztálytalan társadalmára kitágítani.“ (ÉLETMŰ SZILÁNKOKBAN, Bp. 1989.11.136.) Félbemaradt önéletrajzi vallomásában elmélyíti a kötet kiadásának indoklását: „Ebbe a kötetbe a Kisebbségben után megjelent vagy abból kimaradt tanulmányaimat gyűjtöttem össze, elsősorban a Bocskay-kerti anyagot; a fuldoklás fölfokozta ragyogásával — úgy érzem ,— ez a legszebb tanulmánykötetem. Eredeti címe. ..Az értelmiségi társadalom“, sokkal találóbban hirdette volna, amit az előszó is jelez, hogy itt a szocializmus meszszebblátó, minőségibb, európaibb lehetőséget próbál mementót adni a bennünket elöntő felületesebbnek és brutálisabbnak, mint a később, szerényebb, kiigazított cím: „Az értelmiség hivatása.“ (HOMÁLYBÓL HOMÁLYBA, Bp. 1977.1.643.) Miközben Cs. Szabó 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján azonnal feladta állását, a Balaton partján lappangott, nem lett volna erkölcsös a kemény markolású sorok közlése, hiszen ekkor már csak az volt fontos, ami az értelmiséget az ellenállásban összekötötte, érthető tehát Németh László „húzása“. Sokkal nehezebb a helyzetünk a harmadik közléssel, mely az életmű sorozat 1970-ben megjelent Két nemzedék című kötetében jelent meg. (732—739.) Ennek szövegét az akkor már súlyos beteg Németh László aligha gondozhatta, noha elméletileg a kiadásnak az ő intencióit kellett, kellett volna követnie. Meggyőződésem, hogy ezúttal — mint sajnos az életmű sorozat köteteiben számos helyen — illetéktelen beavatkozás történt, ugyanis ebben a kiadásban „lemaradt“ a tanulmány teljes ötödik része, az általánosítások révén legfontosabb passzus, a folyóiratban mintegy nyolcvan nyomtatott sor. Volt valakinek joga, utólag egy ilyen méretű „korrekciót“ végrehajtani, akár jószándékú — visszamenőleg se „bántsuk“ az emigráns írótársat — indítékból? Leghatározottabb meggyőződésem, hogy nem! És miután egész dolgozatunk az első megjelenés szövegére, teljes szövegére alapozódik, épül, ide kell másolnunk a hiányzó részt, ugyanis enélkül nem csak csonka de meghamisított is a kép, melyet Németh László a korról, a népi-urbánus megoszlásról, valamint Cs Szabóról készített és közölt.„Minthogy az ország nálunk nem igen használja föl a tollgyakorlatait űző státusférfit, a tanulmányíró a maga államában, az irodalmi életben próbarendet szabni, így lesz a platoini politikából irodalompolitika. Cs. Szabó igenféle írásait (Mérleg I—II., Debreceni Napló, Mátyás bölcsője, Jósika sírhelye) maga jellemezte a jegyzetekben. -Azt hiszem egyik főbűnös vagyok abban, hogy országszerte fölszabadult az időszerű irodalomtörténetírás lappangó szenvedélye. Vaskos folyóiratokat töltenek meg ezzel a sakkjátékkal.« Az önvád túloz: a sakkjáték nem az ő cikkeivel kezdődött, de formai értékük sem menti meg őket, hogy közébük ne tartozzanak. Kortársakról csak egyféleképpen szabad írni: fölnyitni a fejüket s megnézni, mi van benne Azaz: bírálatot. A walhailai ültetési rendet hagyjuk az irodalomtörténetre, az indulatokat az életrajzokra. Cs. Szabó kritikusnak túl nagy botanikus. Ráragasztja az írókra a címkét s meg van nyugodva, hogy besorozta, őket a herbáriumába. Babitson és Illyésen kívül nincs is kortárs, akin egy önálló portréval eltűnődött volna. Alatin szem et ebben, azt hiszem, a magyar természet is akadályozza. A magyar tehetségnek nincs különös kedve a másik játékában részt venni, ahhoz odakéredzkedni. Az igazi kritikus inkább nem olvassa el az ellenség írását, nehogy elkapja őt az együttjátszás öröme s kénytelen legyen magát játékból agyonütni. A magyar tehetségnek viszont a méltányossága is diplomácia (többnyire csikorgó, inkább egy fejbeverést, mint tőlük egy bókot). Cs. Szabó abban különbözik tőlük, hogy a méltánytalansága is. Ha ő a bosszúálló gonosz propaganda ellen dörög, amely az első Nyugat nemzedékét kettévágná, mi annyi erővel az ő finom mesterművét csodálhatjuk, amely — a tárgyilagosság színével — ugyanezt csinálja a második nemzedékben. Mihelyt azonban nem az igazságát és a következményeit, hanem a lélektanát nézzük: ebben a pallérozott izgatottságban is gyönyörködik az ember, éppúgy, mint Kosztolányi Ady cikkében, vagy Kazinczy hálóiban. Mi ingerelte föl ennyire? A sokat emlegetett magyar középosztály — vidéki földbirtokosság, önálló polgárok, vagyonos bürokraták — nagyon vékony réteg; nálunk azonban ehhez számít s ide is húz az értelmiségi munkásság — a lapultságukból élők újabban megdagadt osztálya. Ennek a viszonylag friss és hatalmas munkásosztálynak az öntudatosodása most megy végbe a szemünk előtt. A szabódezsői parasztrajongás, a tudatos falukutatás, szociális lelkiismeret-furdalásainak, majd az új osztály megkiáltása, ennek az öntudatosodásnak a jogjai. Ami a magyar szellemben az elmúlt húsz évben, történt, itt történt. A Haza és nagyvilág négy évében is ez az öntudatoskodó kis töredék tartott ki, mint : •►magyarpárti magyar« a másik két párt között mint tanult munkásság a többi munkásosztály mellett. Az irodalomba ez az elem — egész megdöbbentő módon, — mint olvasó csapott be. Sok ezernyi új olvasója, kis vidéki szektája van a magyar könyvnek. Mint hogy politikai szorongás nyomta föl, elsősorban azokhoz az írókhoz húzódnak, vagy még inkább kiadókhoz, akik erre árulnak gyógyszert. De nem igaz, hogy nem akarnak másokról hallani. Debrecenben is ott voltak a coetusban, azok az írók is, akiket Cs. Szabó hiányolt. Hívják őt magát is. A mozgalom végét sem nehéz megjósolni: a láz lefut az időkkel s néhány ezer értelmes olvasó itt marad — mindnyájunknak. Mindezt Cs. Szabó is látná, ha múlt századbeli emlékiratokból lehetne kibogozni. Becsvágyó s megsértett művész azonban nem hallhat mást belőle, mint a tisztátalan verseny iszapos zúgását. 37 körül olyan rendezett volt a magyar irodalom, fönn a mennyország s lenn apártütő tanítványok«. —Cs. Szabó azonban ragyogó diplomata iskolával takarja fölháborodását. Nincs nehéz dolga: a habokon néhány tojáshéj ember , táncol s harminc kötetes íróknak is vannak óvatlan bekezdéseik. Egy nyalábban olvasván e tanulmányokat, az ember mármár gyönyörködve látja, hogy az utolsó évek tilos fegyvereit majd mind itt osztották ki, ezekben a mosolygótanulmányokban.Szektás magyarok, irodalmunk első ellenforradalmárai, pünkösdi gyülekezet, bosszúálló propaganda«, bámulom az ügyességét.. Nyíregyháza Bessenyeiről akarja hallani. -A magyarság a megromlott Európában megint a legnagyobb kísértések közé került. Arra csábítják, hogy sértetten és csalódva is ő vonuljon ki az európai kultúra köréből. Hogy Pannonhalma helyett újból Koppányi válassza. Hogy a bujdosó Béla helyett álljon a tatárokhoz. Hogy a kúnok, jászok és hajdúk megszelídítése helyett a kóborlásokat szítsa. Hogy törökösen beretválja a fejét és föladja a végvárakat. S hogy a tömegek lázadásában szakadjon el úri jellemétől«. Talán szépvízi Balázs Bélát vágja a Bessenyei kardjával?. Nem, a többi tanulmányon, a célzások folyosóin nagy mulatságunkra mi is eljutunk oda, ahová szemfülesebb olvasói. Vigaszunk, hogy az úri jellemhez a lovagiasság is hozzá tartozik, a tatárok mégsem maradnak sokkal a latinok mögött. Könyveink — ez a tanulmány is — a szűz olvasót mégis csak arra fogják sarkalni, hogy — két háború közt — az egész magyar irodadalmat, a latinokét is megismerje. Elmondhatjuk-e ezt az ő haragos bulláikról és csiszolt görbe tükreikről ?“ Ez ennyi maradt ki a Két nemzedékben a Cs Szabóról írt eredeti kritikából. (Magyar Csillag, 1942. dec. 15. 451—457.) A kihagyás okát, körülményeit — ismétlem — nem ismerem, de számomra ezt a szövegcsonkolást senki sem tudná megindokolni. Megjegyzem, hogy ez a polemikus fejezet folytatása és kiegészítése Németh László kétrészes vitacikkének f Fantomok ellen, Mély magyarság) melyek idézett folyóirat az évi április 1-i és május 1-i számaiban jelentek meg válaszként Cs. Szabó Mérleg (Nyugat, M.1941.475—489., Magyar Csillag, 1942.1. 129—136.) című kétrészes tanulmányára, mely a népi-urbánus ellentét kiéleződésének egyik fontos irodalmi dokumentuma. Németh László, szemben Cs. Szabó vélekedéseivel, álláspontját a Népi író című nagy tanulmányában összegezte. (Magyar Csillag, 1943.1. 3—8. 1991. január 3 A HÉT 6