A Hét, 1992 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-09 / 1. szám

I A LIBERALIZMUS FELELŐSSÉGE jMiJMHgWBBMnBiWi IBI ’­HIBnnh­ 8MHHIEMIillfF,i¥fIJ­J^ iJ I­Ml IH i 11ft'lTffirTf'TMSIflBlinh­l Az egytényezős magyarázatok megtévesztők Nem érdektelen olykor egy interjú szövegének közlése előtt a keletkezését is szóba hozni... Schlett István jeles budapesti politológust, az ELTE tanárát Az opportunizmus dicsérete című kiváló könyve miatt kerestem fel s a magyar li­beralizmus múltjáról készültem kérdezni. De amint az történni szokott mostanában - időszerű kér­dések tódultak előtérbe. Hirtelen változtattam eredeti elképzelésemen és arról kezdtem faggat­ni, amivel nem, vagy csak részben értett velem egyet. - Miért tekinted elhibázottnak azt a liberális ítéletet, hogy a mai nacionalizmusok a kommu­nizmus utórezgései? - Akkor tekintem elhibázottnak, ha csak egytényezős magyarázatként használják. Mert kétségtelen, hogy le­vezethető innen. A kelet-európai diktatúráknak volt egy ilyen vonásuk. A bolsevizmusuk olyanná alakult, amilyen nemzeti színezetet kapott. Az egyes bürokráciák nemzeti jelszavak bekapcsolásával szervezték meg önmagukat. Mindezt azért mondom, mert a liberális koncepció akkor hibázik, ha egyetlen dimenzióként, egyetlen magyará­zatként fogalmazódik meg. _ — Én ezzel egyetértek, mert szerintem a na­cionalizmus önmagában még nem konfliktuselő­­idéző, pontosabban nem erőszakos konfliktust előidéző tényező.­­ Bizonyára így van, de felfogásom szerint a naciona­lizmus egyike az Európában létező legitim ideológiáknak. A nacionalizmusnak az a sajátossága, hogy a történelem cselekvő alanyai a nemzetek, ebből következően létezik nemzeti érdek, nemzeti elhivatottság, nemzeti feladat. Ez az ideológia az egyén felé úgy szól, hogy lehetsz bár­,­milyen politikai szempontból (jobboldali, baloldali), le­hetsz paraszt, munkás, tőkés, teljesen mindegy, mert a konfliktusaid nyugodtan megélheted, amennyiben azok a nemzet érdekeit nem fenyegetik. Tehát egyén vagy az egyéni kapcsolataidban, de van az egyéni lét fölött álló fontosabb kapocs s ez a nemzethez való tartozás s ennek tehát alá kell rendeld magad. Na most én ezt teljesen legitim ideológiának tartom az európai történelemben, ráadásul állandóan jelenlévőnek. Azt nem hiszem, hogy az etnikai tudatból származott volna elsősorban, nem hi­szem továbbá, hogy ideológusok agyából pattant volna ki, hanem a kontinentális Európában a francia forra­dalom hatására a civil társadalom integrációjának ideo­lógiájaként jelent meg. A civil társadalom, ugye, nem­zetállami keretekben alakult ki, s mivel minden társada­lomban lennie kell egyfajta integrációs ideológiának, a francia forradalomtól kezdődően voltaképpen a naciona­lizmus töltötte be ezt a szerepet a nemzetállam keretein belül. Csakhogy természetesen a nacionalizmus sem álta­lános világmagyarázat, a nacionalista ideológia sem ké­pes minden típusú ellentétet megoldani, feloldani. Nem képes kifejezni a maga teljességében az emberi lét gaz­dagságát, s ráadásul konfliktusos helyzeteket teremt, például abban az esetben, amikor azt mondja, hogy a nemzeti érdekeknek az egyéni érdekeket alá kell rendel­ni. S a másik dimenziója pedig az, hogy olyan konflik­tusokat fejez ki és konstruál - mindkettőt fontosnak tartom , ami a nemzetállamok alkotta Európában nem­zetek, illetve etnikumok közti konfliktusok kifejezésére szolgál. Szóval én azt hiszem, hogy a nacionalizmus egész problematikáját, az etnikumok, államok közötti konflik­tusok történetét voltaképpen csak ebben a megközelí­tésben érdemes tárgyalni. Ha kimerevítve, nem történel­mi módon, nem a maga komplexitásában nézzük, akkor nagyon könnyen létrejöhet egy olyan állapot, hogy az egész nacionalizmus problémát, a nemzeti konfliktusok problémáját voltaképpen egyetlen tényezőre, mondjuk a hatalom gonoszságára, mondjuk bizonyos érdekcsopor­tok önérvényesítésére és így tovább vezetjük vissza és akkor nem fogjuk megérteni, miért van az, hogy bizonyos történelmi szituációkban a nacionalizmus lesz a legin­kább mozgósító és történelmi mozgásokat meghatározó tényező.­­ Az 1989-es fordulat óta élek a gyanúperrel, hogy az újonnan fellángolt nacionalizmusnak tu­lajdonképpen mások a mozgatórugói.­­ Ugye nem haragszol meg, ha úgy fogalmazok, hogy liberális lelkületemmel attól tartok, hogy a liberalizmus — nem tudom hányadszor — el fogja követni ugyanazt a hibát, amit elkövetett az utóbbi 150 évben Közép-Európá­­ban. Mégpedig azt, hogy a saját zárt logikáján belül maradva és azon belül előrehaladva ítéli meg a világ folyását és a problémákat. Csupán egy logika alapján gondolja ezt végig. Ezen belül természetesen igaza van. Tehát egy liberális számára a nacionalizmus nem konst­ruktív, a nacionalista programokban nincs benne a modernizáció lehetősége. Ez igaz is, csakhogy az embe­reket, a társadalmakat nem csupán egyetlen logika ve­zérli, nemcsak egyetlen kihívás, mondjuk a modernizá­ciós kihívás a mozgatórugó, az emberi lét mérhetetle­nül bonyolultabb annál — legalábbis én ezt így gondo­lom - mintsem csupán egyetlen indítékra lehessen visz­­szavezetni a cselekvéseit. Cselekvéseiket nem lehet meg­magyarázni egyetlen logika alapján. Persze, ha abból indulok ki, mi kell a modernizációhoz, akkor teljesen egyértelmű, hogy mindenféle partikularizmus, naciona­lizmus végeredményben antimodernizációs. Na most, ha azt mondom, hogy a liberálisok ötödször készülnek el­követni ugyanazt a hibát, akkor azt állítom, hogy azért, mert ugyanazt a logikát alkalmazzák. A múlt századi li­berálisok úgy vélték, hogy feudális privilégiumokkal, provincializmussal küszködnek, amikor a nemzeti identi­tástudatot szembeállítják a modernizációs törekvésekkel. Szemléltetően mondja az 1868-as nemzetiségi vitában az egyik magyar képviselő román kollégájának, hogy most már döntsék el uraim, hogy Európához akarnak-e tartozni vagy le akarnak maradni -, nos, erre Mocsonyi a világ legtermészetesebb módján válaszolja azt, hogy ha az Európához való tartozásnak az a feltétele, hogy ne legyek román, akkor nem akarok Európához tartozni. És egy nacionalista ma ötödszörre mondja a liberális kihí­vásra Kelet-Európában, hogy jó uraim, ha az Európához való tartozás azt jelenti, hogy ne legyek román, ne le­gyek magyar, ne legyek szerb, ne legyek horvát, akkor nem akarok Európához tartozni. Most megint elkövetheti a hibát a liberalizmus, ha azt hiszi, hogy akkor teremti meg a modernizációt, az egyéni szabadság feltételeit, ha megsemmisíti a nacionalizmust, ha megsemmisíti a szocializmust. Én úgy gondolom, hogy erre nem képes, mert bizonyos konfliktusok megjelenítésére — ha azok léteznek — a nacionalizmus alkalmasabb lesz, mint a li­beralizmus, vagy más konfliktusok kifejezésére a szocia­lizmus lesz alkalmasabb a liberalizmusnál, tehát elköveti azt a hibát, hogy végső győzelmében gondolkodik, hogy ördögűzésben gondolkodik. A nacionalizmus vagy a szo­cializmus ördögét akarja elűzni, ahelyett, hogy olyan Beszélgetés SCHLETT ISTVÁN politológussal politikai szervezeteket, államszervezeteket, nemzetközi szervezeteket teremtene, amelyeken belüli - hogy Kan­tot idézzem - kényszertörvények rávezetik az embereket arra, hogy a konfliktusaikat ne élezzék ki egy bizonyos határon túl; ahelyett tehát, hogy olyan intézményeket hozna létre, amelyek az esetleges létező nemzeti konflik­tusokat megszelídítenék, a jogállamiság, a liberális jog­­államiság keretei között tarthatnák, amelyeken belül a nemzeti érzelmek és érdekek tárgyilagos, kompromisszu­mos alapon oldhatók meg és megakadályozható, hogy egy nullvég összegű játszmába, tehát totális szembe­fordulásokba torkolljon a konfliktus. Tehát nekem Nyu­­gat-Európa története ezt jelenti, s nem a nemzeti érzés megszüntetését, a nemzeti konfliktusok felszámolását. A közös piac — legalábbis számomra — kétségtelenül nem az az intézmény, amely megszüntette a németeket és a franciákat, hanem az az intézmény, amely lehetővé teszi, hogy a németek és a franciák együttéljenek­­ az esetle­ges konfliktusok kiéleződése nélkül.­­ Megközelítőleg én is úgy látom a mi hely­zetünket Romániában: nem a konfliktusok léte az aggasztó, hanem a kezelésükhöz szükséges eszközök és akarat hiánya. Márpedig ilyen tech­nikák léteznek, csak az alkalmazásukhoz szüksé­ges akarat hiányzik.­­ Sőt intézmények, működő intézmények vannak. Nézd, a dolog módfelett bonyolult, de megpróbálok ár­nyaltan fogalmazni. A nacionalizmusok között is lehet­séges a megegyezés, tehát — elméletileg szólva — ameny­­nyiben például két megszervezett nemzeti közösség egy­mástól elválasztható, például két nemzetállammá szer­vezhető, vagy egy nemzetileg semleges államban ösz­­szerakható föderáció formájában egymás mellé rendel­hető, akkor a dolog elvileg megoldható. De, ha a két nacionalizmus úgy áll egymással szembe, hogy az egy­más mellett lét nem biztosítható, az egyik csak a másik megsemmisítésén keresztül fejtheti ki létét, akkor élet­halálharc van, s akkor itt nincs segítség, ezt a harcot csak az erőszak fogja eldönteni — s itt van a nullvég összegű játszma — azaz, ami számomra nyereség, az szá­modra veszteség, ami számomra totális győzelem, az számodra totális vereség. Tehát, ha ilyen módon állnak szemben politikai erőcsoportok- akkor azt kell mond­jam, hogy a kés lesz a döntőbíró. Az ilyen szituációra egyszerűen nincs liberális válasz. Most az a kérdés, hogy megakadályozható-e, hogy ezek a konfliktusok ilyen mó­don kiéleződjenek. Konkrétabban: a jelen helyzetben van-e még liberális válaszlehetőség. Én úgy gondolom, hogy van. De ez a liberális válasz semmiképpen nem az, hogy leszidom a románokat vagy a magyarokat, hogy milyen hülye nacionalisták, a jugoszláviai konfliktusról azt mondom, hogy a horvát nacionalizmus éppen olyan rossz, mint a szerb nacionalizmus, mert ez ugye lehet igaz, de az ég adta világon semmit sem old meg. A kér­désed voltaképpen az volt, hogy mi lehet a liberális al­ternatíva az adott időszakban. Én úgy gondolom, hogy a liberális alternatíva az olyan organizációk, olyan szer­vezetek, törvények, intézmények létrehozása, amelyek ugyan nem biztos, hogy mindenben megfelelnek a libe­ralizmus elveinek, de fölkínálják azt a lehetőséget, hogy kezelhetővé váljanak a konfliktusok. Hangsúlyozom, hogy ez nem liberális megoldás, tehát nem a liberális ideo­lógiának megfelelő megoldás.­­ Talán annyiban, hogy pragmatikus. — Jó, de hát a liberalizmus is ideológia, a liberaliz­musnak is vannak értékei, ha pedig nem az értékekből származtatom, akkor vége a liberalizmusnak. A pragma­tizmus nem értékekből indul ki. Tehát voltaképpen a li­berálisoknak részt kell venniük olyan pragmatikus meg­oldások kidolgozásában (akár saját értékeik részleges zárójelbe tételével), amelyek a konfliktusok kezelhetősé­gének az irányába vezetnek. Például egy „igazi“ liberá­lis számára egy nemzetiségi törvény abszurdum, a kollek­tív jogok kérdése megemészthetetlen, mert az egyéni szabadság elve alapján a kollektív jogokkal nem tud mit kezdeni. Na, de hát miért kellene elhinnem, hogy lé­tezik egy olyan ideológia — bármelyik legyen az, akár nacionalizmus, akár szocializmus, akár liberalizmus - amelyik a társadalmi viszonyok összetettségét teljes egé­szében le tudja írni, miért kell azt gondolnom liberá­lisként, hogy az értékek között nem lennének konfliktu­sok, hiszen akkor hogyan lennének tragédiák. A tragé­diákban nem az érték és a nem érték közötti konfliktus a tragédia mozgatója, hanem az értékek közötti konflik­tus. Miért kell liberálisként azt feltételeznem, hogy a nacionalizmus nem jelenít meg értékeket, miért kell li­berálisként azt gondolnom, hogy a szocializmus nem jelenít meg értékeket. Ezek is megjelenítenek értékeket. Ezek sem az ördögtől valók. Még egyszer mondanám, hogy liberálisként aggódom, liberálisként feleli, hogy a liberalizmus megint elköveti a régi hibákat, vagy leg­alábbis nem teszi meg azt, amit megtehetne, annak ér­dekében, hogy ezek a konfliktusok ne váljanak élet­halál harccá. Hogy megint elméretezik a céljaikat és mondjuk a gyökereivel együtt akarják kiirtani a naciona­lizmust, ahelyett, hogy egy reális célt, a nacionalizmus megszelídítését, a nemzeti konfliktusok megszelídítését, az elviselhetőség keretein belül tartását, a modernizá­ciót lehetővé tevő keretek között tartását fogalmaznák meg. — Nézd, én nálunk éppen azt hiányolom, hogy a szembekerült felek nem a kölcsönösen hasznos és megoldható kérdéseket keresik, hanem min­­denik csak a saját érveit hajtogatja. _Ha például létezik egy ökológiailag és gazdaságilag össze­­függő régió, akkor igen kevesen törik a fejüket azon, hogy a régió egész népességét miként le­het modernizáció útján előrelendíteni. Én azt hiszem, hogy az a „jó román" vagy „jó magyar", aki olyan célt tűz ki, amelyik mindkét etnikumhoz tartozónak előnyére válik. Vagy mondjak más - nyilván képzeletbeli - példát. Egy lakónegyed­ben laknak románok és magyarok, de ott nincs sem iskola, sem csatornázás. Akkor én a szűkös pénzügyi keretből nem egyiknek vagy a másik­(Folytatása a 4. oldalon) ROSTÁS ZOLTÁN : A H­ÉT 1992. január 9.

Next