A Hét, 1995 (26. évfolyam, 1-48. szám)
1995-01-06 / 1. szám
A szocialista/kapitalista rendszerváltás(ok)nak ma már elméletileg egyre kevésbé megkérdőjelezett, de előtérbe helyezett és vitatott gazdaságpolitikai kérdése, a tulajdonviszonyok helyzete, azok „rendezésének” szükségessége. Bizonytalan tulajdon és tulajdonjogi környezetben, alkalmi és részleges intézkedések mellett szinte lehetetlen, még rövid távon is, stabil és összefüggő gazdaságpolitikát kidolgozni és ugyanakkor, reálgazdasági szinten jövedelmezően gazdálkodni. Nincs szándékomban, itt és most, gazdaságtörténeti szigorúsággal követni és vizsgálni egyes eseményeket, amelyek - általánosan fogalmazva - gazdasági előzmény feltételei az 1989-as fordulatnak, de fontosságukból, a tulajdonviszonyok alakulása szempontjából meghatározó jellegükből adódóan, érdemesnek tartom felelevenítésüket. A tulajdon „színeváltozásának” alkotmányos útja Romániában (1866—1991) Elöljáróban, a különböző félreértések elkerülése végett, rövid magyarázatot kívánok fűzni az itt következőkhöz. Az önmagában „száraz”, jogi és gazdasági szöveget nem igyekeztem feloldani, megpróbáltam „szöveghűen” visszaadni az alkotmányos szabályozásokat - függetlenül létrejöttük politikai környezetétől - , ezért (is) használtam több esetben idézőjelt, de nem mindig, az avatott és érdekelt olvasóra bízva az összefüggések felismerését. Ugyanakkor pontosítani szeretném azt is, hogy a szövegmagyarázat és a tartalmi minősítés mellőzésével nem volt szándékomban minimalizálni a közel félévszázados vagy éppen, a több mint évszázados romániai gazdasági történések jelentőségét, egyénekre és közösségekre, ezek létének alakulására gyakorolt hatását. 1866. I. Károly, az Egyesült román fejedelemségek Ura, 1866. június 30-án felesküdött az alkotmányra, amelyben az államrendet királyságként határozták meg. A tulajdonra vonatkozóan, az ország alaptörvénye, nagy általánosságban, „bármilyen természetű” tulajdonról beszél, amely „szent és sérthetetlen”, akárcsak az állam felé támasztott követelések. A tulajdon és a tulajdonjog kérdéskörében, az alkotmány, a kisajátítást szabályozva, ennek keretet szabott meghatározva, hogy az csak közérdekben történhet, előzetes és valós kártalanítás után. Ezek mellett, „szentesítették” az adott tulajdonhelyzetet a mezőgazdaságban, mely szerint a Falu-törvény által, a parasztoknak juttatott földtulajdon és a volt tulajdonosok kártalanítása „örökre sérthetetlenek”. 1923. Az 1918 utáni, elsősorban gazdasági és népességi szempontból döntően megváltozott, de politikailag is új romániai helyzetben, az új alkotmány, az államot először határozta meg „nemzetinek”, a nemzetiségiek először lettek egyenjogú „románok”, etnikai eredet, nyelvi vagy vallási különbség nélkül. Az általános tulajdonviszonyokra vonatkozóan elég szűkszavúan rendelkeztek, de átvették az 1866-os alkotmány szövegét, a tulajdon természetével és a közérdekű kisajátítással kapcsolatosan. Fontos azonban megjegyezni azt, hogy mind az 1923-as, mind a következő, 1938-as alkotmányokban, az „átmeneti rendelkezések” fejezetében, egyáltalán nem átmeneti jelleggel (!), alkotmányos szintre emelték az 1920 és 1921-es un. „földreform” törvényének útján kisajátított és kiosztott földek tulajdonhelyzetét, úgy határozva meg ezt, mint az új tulajdonosok „nyert jogait”. 1938. - A két világháború közötti időszak „gazdasági csúcséveként” is emlegetett 1938-ban az alkotmánymódosítás nem tartalmazott tulajdonviszonyokat érintő lényeges elemet. 1948. - A fiatal „népi demokrácia” egyik legfontosabb ténykedései közé tartozott, az addig érvényes alkotmány(ok) törvényen kívül helyezése és teljesen új, a kapitalista/szocialista rendszerváltás eszközéül szolgáló „alaptörvény elfogadása”. Ebben tucatnyi cikkely szabályozta a gazdasági rendszerváltás keretét, amelyeknek alapelvei részben nyíltan, részben pedig közvetetten utaltak mindarra, ami az elkövetkező hónapokban, években és évtizedekben történt. Annak ellenére, hogy úgy tanították és tanítják ma is, hogy Romániában a „szocialista államosítás” 1948. június 11-én történt - a 119-es számú törvény elfogadásával - , valójában folyamattal állunk szemben, amely jogilag az év áprilisában kezdődött, az új alkotmány nagy nemzetgyűlési jóváhagyásával. A tulajdonviszonyok alakulására vonatkozóan az alkotmány kimondta, hogy a termelőeszközök az állam („össznépi javak”), a szövetkezetek vagy pedig magán-, természetes és jogi személyek tulajdonába tartoznak. Egyben, a közeljövő tulajdonképét vetítette előre az a kitétel is, mely szerint „ha az általános érdek megköveteli”, akkor, a magántulajdonban levő termelőeszközök, bankok, biztosító társaságok, mint „népi javak”, állami tulajdonba kerültetnek. Az alaptörvény államinak határozta meg az altalaji kincseket, az erdőket, a közutakat, a postát, a távközlést, a rádiót, mindezt mint a „nép közös javait”. (Látható, hogy mennyire „választékos”, a marxi-leniai terminológiát is meghaladó szókincset használtak ugyanannak a megfoghatatlan „tulajdon”-formának a körülírására.) Mivel azonban, a fenti területeken, az illető időszakban a magántulajdon volt domináns, az alkotmány előirányozta „az állami tulajdonba juttatás” módszertanának meghatározását, ami rövid időn belül be is következett. Alapvető változtatás történt a mezőgazdasági tulajdonviszonyokra vonatkozóan is, amikor a századközepi, gazdaságilag döntően agrárjellegű, falusi lakosságú román állam új alkotmánya úgy rendelkezett, hogy „a föld azoké, akik megművelik azt”. A látszatra, egy hideg-egy meleg szabályozás elvét alkalmazva, sokakat megtévesztő (ez így tűnik ma), csalóan „puha”, szinte ajánlatnak tűnő normaként fogadták el, hogy az állam „ösztönzi és segíti” a falusi szövetkezést és egyben, a mezőgazdaság fejlesztésének érdekében, „saját tulajdonú” mezőgazdasági vállalatokat hozhat létre. Az új államrend gazdaságpolitikájában, ideológiai orientációjából következően a munka „állampolgári kötelességgé” vált és deklaratíven meghatározó tényezője lett a gazdasági folyamatoknak, ellentétben az addigi „kizsákmányolással”. A Janus-arcú, de igazából totális hatalomszerzést célzó szabályozások sorában, az állam monopolhelyzetének „átfogóbbá” tétele következett, a bel- és külkereskedelem állami szabályozásának és ellenőrzésének rögzítésével, annak ellenére, hogy még (!) elismerték, miszerint a gyakorlatban ezen gazdasági tevékenység állami vállalatok, magánvállalatok és szövetkezetek révén valósul meg. Első ízben kapott helyet az alkotmányban a szocialista állam „szerep-, vállalása” a gazdaság irányításában, amelyet a „tervszerű fejlesztés” útján kívántak megvalósítani, többek között azért, hogy „növeljék a nép életszínvonalát és biztosítsák az ország függetlenségét”. 1952. Miután 1948-ban, a szocialista államosítással kezdetét vette az ipar, a pénzügyek, a szolgáltatások és más területek „szocialista átszervezése”, 1949-ben pedig a mezőgazdaság, kereskedelem és kisipar „szocialista szövetkezetesítése”, ezeknek „eredményeit” szükséges volt alkotmányosan is rögzíteni és a további „fejlődés” irányvonalait meghatározni. Ilyen körülmények közepette, az 1952- es alkotmánymódosításban, a nemzetgazdaságot szerkezeti összetétel szempontjából három „gazdasági-táradalmi alakulatra” tagolták, ezek: „a szocialista”, „a kisárutermelő” és az „egyénikapitalista”. A romániai gazdaság tulajdonszerkezeti jövőképét vetítette elő, az az alkotmányos rendelet is, mely szerint a nemzetgazdaság szocialista fejlődése szocialista alakulaton alapszik. Ebben felszámolták az ember-ember általi kizsákmányolását, megvalósították a termelőeszközök „szocialista tulajdonát”, gyakorlati változataiként pedig az állami és a szövetkezeti-kollektivista tulajdont határozták meg. Egyben „alkotmányosították” az 1948-tól „történteket” azáltal, hogy az altalaji kincsektől, az államosított városi lakásokig - gyárakat, bankokat, erdőket, állami gazdaságokat, gép- és traktorállomásokat, hogy csak néhányat említsek - állami tulajdonba tartozónak minősítettek. A módosított alkotmányban a föld azoké „maradt” akik megművelték. A mezőgazdasági kollektív gazdaságok és szövetkezetek tulajdonát alkotónak határozták meg azok vagyontárgyait, ingatlanjait, és a termelés eredményét. Ugyanakkor, a fenti gazdaságok tagjainak „személyi használatra” (háztáji gazdálkodásra) egy parcella földet utaltak ki, illetve házukat, állataikat, mezőgazdasági felszereléseik jelentéktelen részét „személyi tulajdonba” tartozónak minősítették. A szocialista átmenet hibridjeiként kezelték azokat a kis- és közepes parasztgazdaságokat, amelyekben a föld magántulajdon maradt és azt saját maguk művelték, illetve azokat a kézműves műhelyeket, amelyek nem más munkájának „kizsákmányolására” alapoztak; ezek együtt képezték a gazdasági rendszer kisárutermelő alakulatát. Az „egyéni kapitalistának” nevezett alakulat napjait eleve megszámlálta a népi-demokrata állam, amikor következetesen kitartott politikai elveinek érvényesítése mellett és alkotmányosan is megfogalmazta, ezen alakulat „korlátozását és rövid időn belüli felszámolását”. Ennek (Folytatása a 6. oldalon) : A HÉT 1995. január 6.