A Hét, 1996 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-12 / 1-2. szám

Tamás Tímea Sorozatos elmélkedések Miért sorozatos? A sorozat azt jelentené, hogy néha abba is hagyom. De ezt nem szoktam abbahagyni. Inkább a folyamatos elmélkedések. Mint a gyereksírás, melyet álmomban is hallok.­­Már megint „túl személyes” vagyok. Hol a művészi fegyelem, a forma­ ajánlotta fegyelem, egész egyszerűen a forma fegyelme?) Van a közelemben valaki, aki legkevesebb társadalmi léptékben tud és akar gondolkodni - nemzetben, népben, még csak nem is osztályban. Én­­ csak egyénben tudok. Inkább csak egyénben. Mert mindig az egyén szenved. Ritkán érintett meg a katartikus közösségi érzés. Pontosabban: nem érint meg minden héten. Talán csak forradalmak előtt vagy után. Yvette. Szép neve van. Kanadai. És valahogy büszke rá. Nem arra, hogy az a templom ott, a szomszéd utcában már elmúlt háromszáz éves ( ő is tudja, hogy európai mércével mérve — 300 év­e if­júság), hanem arra, hogy az egészségügyi bizto­sítási rendszer itt, Kanadában jobb, mint az Álla­mokban. Hogy olyan sokféle - a kisbabák épségét óvandó - bútorok kiálló részeire szerelhető mütyür­két lehet vásárolni. Hogy olyan finom „csirkemá­­jos szendvicset” lehet enni kedvenc kisvendéglő­jében. És máshol is. Yvette — nem furcsa képződ­mény. Tipikusan kanadai. Nem zavarja, hogy hazájának nincs dicső múltja. Ha úgy esik, hát megcsodálja másokét. A Cambridge-i Szent János Kollégium ódon épületét. A manchesteri városházát. A velencei Doge-palotát. Aztán visszajön. Mert itt nagyon jó az egészségügyi bizto­sítási rendszer. És a jelen. És a jövendő. A gyerme­kének. Mert az életének olyan elmaradhatatlan tartozéka a hitelkártya és a bankszámla, mint nálunk felé a szélesnyakú üvegbe töltött literes tej. És innen szemléli a világot. Nem gondolkodik nép­ben, nemzetben, túlélésben. Sokszor még egyébben sem. A mindennapi apróságok világában él. De­rűsen elégedett. Micimackóról tanít az iskolában a gyerekeknek. Szereti őket. És azt is, hogy a fizetése pár óra alatt már a bankszámlájára utaltatott. Ha úgy gondolja, hajnali ötkor már költhet belőle. Félálomban megrendelhet egy pizzát reggelire. Vagy valami mást. Bármit. Yvette segítőkész is. Bizonyos határokon belül. Hogy pontosan hol vannak ezek a határok, nem tudom. Nem sikerült felderítenem. Csak annyit tapasztaltam meg, hogy léteznek. Yvette-nek vannak magyar rokonai. Anyósa, apósa, férje. De­ a férje már Steve. Néha Pista. Itt született. Járt Magyarországon. Szeretné érteni a magyarokat. De nem feltétlenül. Nem minden­áron. A magyar történelem és múlt és büszkeség - nem igazán érdekli. A magyarság ezen kompo­nensei­­ távoliak. Hozzáférhetetlenek. Ami marad - az annyi, hogy nem érdemes Bécsen túl, kelet felé útrakelni. Vagy csak nagyon ritkán. Mert arrafelé a bizalmatlanság, megbízhatatlanság, pénzügyi ellehetetlenül és világa van. És ha csak egy kicsit is próbálom védeni, magyarázni, árnyalni a helyzetet, akkor a mindig kedves Yvette észreve­hetően, udvariasan esztentatív lesz. Pávaszerű. Borzolja a tollazatát. És megmagyarázza... És a legelszomorítóbb az, hogy igaza van. Ő kanadai. Az ősei nagy-britanniai angolok. Számára Ma­gyarország egy a sok közül. Valahol Kelet- Európában. Járt ott. Látta. Tudja. Yvette-et az sem zavarja, hogy a Niagara-vízesés után a következő híres nevezetesség, amit megmutat, egy földalatti üzlethálózat. A furcsa az, hogy engem sem zavar. Az elképesztő pedig az, hogy jól érzem ott magam. Valahogy megejtő tud lenni ez a sokat szidott, elembertelenedett jelen. Van hangulata. II. Van valami kóros bennünk. Legalábbis bennem. És a hozzám közel állókban. A gyanakvás. Sose hisszük, hogy valami az, ami. Aminek látszik. Amilyennek hallatszik. Úgy gondoljuk, hogy valami más. Más is. Vagy ha mégis meggyőződ­tünk önmagával azonos voltáról, akkor rögtön azon kezdünk töprengeni, hogy miért az, ami? Miért nem valami más? A gyanakvás idő- és energiaigényes és meddő. Yvette nem gyanakvó. És itt még nem találkoztam gyanakvással, csak érdeklődéssel vagy érdektelenséggel. És a dolgok - legtöbbször számunkra bántóan - egyenes kimondásával. Van egy rövidke történetem. (Több is van, de ez különösen visszhangossá vált számomra.) Pista/Steve - magyar. Genetice és szülei szerint az. Különben a kanadai. Ergo — Pista amolyan hibrid. Szépen beszél magyarul. Ez volt az a nyelv, amelyen beszélni tanult. De szebben beszél an­golul, mert az volt az a nyelv, amelyen írni tanult. És még szebben beszél franciául, mert az az a nyelv, amelyen gondolkodni tanult. Pista szeretné szeretni Magyarországot. De a szeme­­ egy kanadai szociológusé, így a látásmódja is. Nem lehet ez másként. Az élet mihaszna kis dolgairól beszél­getünk, és közben előkerülnek olyan történetek, amelyeket valamenyien ismerünk, csak másként éljük meg, és a humorunk is, amely elviselni segít, még a humorunk is más állagú... : „hogy képzelitek el, sor van a postán, nagyon hosszú sor, mindegyik ablaknál, beállok az egyikbe, várok, várok és amikor odaérek, egyszerűen, magyarázat nélkül bezárja azt az ablakot, el tudjátok hinni, egysze­rűen bezárta és nem is nyitotta ki többet”; „a gyógyszertár teljesen üres volt, úgy érzem, nem volt egy vevő sem, és három elárusító beszélgetett, el tudjátok hinni, három, kezit csókolom, mondom, van? nincs, mondta az egyik, és beszélgettek tovább...” Nevettünk. El tudtuk hinni. És azt is tudtuk, hogy neki miért olyan nagyon furcsa, és egy kicsit szégyenkeztünk amiatt, hogy nekünk miért olyan természetes... Történt mindez Budapesten. És a történet úgy fejeződött be, hogy Pista, aki már Steve is, azzal az őszinteséggel, amelyet valamiért azóta sem tudok elfelejteni, azt mondta: „Tudjátok, elmentem Angliába és nem tudtam büszke lenni arra, hogy magyar vagyok.” III. Van a közelemben valaki, aki legkevesebb társadalmi léptékben tud és akar gondolkodni: nemzetben, népben. Az a valaki elolvasta ezt az írást és azt mondta: nem tudja, nem érti, hogy miképpen, hogyan kapcsolódnak az első­ kis­­bevezető gondolatok a történetekhez, a szöveg­testhez. Megtorpantam. Lehet, hogy nem kapcso­lódnak - mondtam. Csupán annyit akartam meg­sejtetni - kezdtem magyarázni -, hogy a nagy­léptékű gondolkodás, a sorstragédiákra, nemzet­halálra, nemzeti gyászra való apellálás nem mindig célravezető. Ugyanúgy, ahogy az állandó gyanak­vás, bűnbak­keresés sem­­ mondtam, aztán hirtelen elhallgattam. Rájöttem, ha magyarázni kezdem, ha így kezdem magyarázni, értelmét veszti az egész. Van egy (vagy több?) rövid történetem. Inkább elmondom azt. A Pista/Steve családjában van egy nagymama. Tí­z éve él Kanadában. Már 91 éves. 1904-ben született, a boldog monarchia-beli békeidőben. Akárcsak az én - néhai - nagyanyám. A szülőfaluja - Gyulavarsánd. Déván járt iskolába. Emlékszik a vártkertre, a városközpontra, a várra. Egyáltalán feltűnően jól emlékszik mindenre, kivéve Torontót. Pedig már tíz éve él itt. És szereti az unokáit. Különösképpen Pistát. Mert ő tud a legjobban magyarul. A Nagymama nem tanult meg angolul. Amikor leülök melléje, felcsillan a szeme. Kérdez. Mindenről. Bármiről. Feltűnően tájékozott. Most is szegénység van otthon? Milyen az új elnök? Milyen az új kormány? Ki a hibás? Ennél a kérdésnél elakadok. Nem tudom. Nem tudom, hogy ki a hibás azért, ami van, azért, ami nincs. És azt sem tudom, fontos-e tudni. Hogy léteznek-e megnevezhető bűnösök és felmenthető bűntelenek. Hogy van-e egy határ, amelynek mentén biztonsággal szétválaszthatnak és beso­­rolhatóak vagyunk ebbe a két kategóriába? Még csak azt sem tudom, hogy én magam bűnös vagy bűntelen vagyok-e, avagy mennyire vagyok hibás azért, hogy otthon szegénység van és nem létezik még az oly sokak álal oly sokszor ígért fényes jövendő, pedig nem öltem, nem loptam, nem raboltam, nem csaltam, még csak nem is csencsel­­tem? Ki a hibás? - kérdezi a 91 éves néni. Kulcs­kérdés ez nálunk. Nem az itt. Soha nem hallottam elhangzani. Itt más a megközelítés, más szögből hull a problémákra a fény. A hibás, a bűnös­­ megkerül menet közben. Ha van. Nem ez a fontos. Nem ez a legfontosabb. A legfontosabb , hogyan, miképpen lehet a hibát a leggyorsabban, a leg­kevesebb energiával, a legjobban megjavítani. Mert ezen múlik a jövendő. Talán jó volna valamit változtatni. Talán jó volna egy keveset változni. Talán jó volna valamit tenni, jó volna leszállni néha a hatalmas elvonatkoz­tatások szféráiból, ide, a földre, ahol úgyis mindig az egyén szenved. És majd 91 évesen valami mást kérdezni. I. 5 A HÉT 1995. január 12. Románia köztársasági elnöke - Ion Iliescu - minden mostani kétértelmű fogalmazása, így is úgy, is magyarázható kijelentése ellenére, amelyeket a nemzetiségi kérdés kezelését illetően tesz - eredetileg nem volt sovén, nem volt ellensége - se nyíltan, se burkoltan - a romániai magyarságnak, egyáltalán a magyarságnak. Amikor — 1971-ben — szembeszegült a diktátorral és ezért ifjúsági miniszterből sürgősen megyei propagandatitkárt csináltak belőle Temesváron, az ottani magyar színháznak saját felelősségére engedélyezte az 1l éyés­ darab bemutatását és játszását - amelyet a minisztérium a bemutató előtt egy nappal tiltott le. Úgy tűnt, érdeklődik az országrész realitásai, többek között a nemzetiségi problémák iránt is. A rendszer- illetőleg a hatalomváltást követő napon már mint ideiglenes államfő, a televízión keresztül emberséges hangon szólt arról, mi alól szabadult fel az ország. Beismerte, mennyi alaptalan rágalmat szórt a diktatúra más országokra - elsősorban Magyarországra - mennyire megalázta és elnyomta az országban élő nemzetiségeket. Fellélegeztünk. De nem hosszú időre. Egy-két nap elteltével újra megjelent a televízió képernyőjén Ion Iliescu elnök. Arra szólította fel az állampolgárokat , hangsúlyozottan a nemzetiségek lakta vidékek lakóit, hogy tartózkodjanak az önbíráskodástól. De miért éppen a nemzetiségek lakta vidékeket hangsúlyozta? Atrocitások szerte az egész országban történtek: a legkegyetlenebb éppen egy színromán­ lakta vidéken, Kudzsíron. Erről azonban nem esett szó. Annál inkább lábra kaptak bizonyos rémhírek - amelyeket a rádió-televízió egyaránt terjesztett - miszerint Székelyudvarhelyen románok levágott fejével futballoznak. A Zetelakán öngyilkosságot elkövetett milicistáért többeket börtönre ítéltek, ugyanúgy, mint az oroszhegyi köztörvényes bűnöző-milicista meggyilkolásáért. De csak székelyföldi események kerültek törvényszék elé, csak­­ ezek valós vagy vélt szereplőit ítélték el.­­ Aztán­­ jött Marosvásárhely. Jóllehet­­ az ottani magyarok a lehető legbé­­késebben tüntettek iskoláinkért és nem ők támadtak, őket támadták meg vidékről­­ odaszállított furkósbotosok, az ember-­­ életeket is követelő zavargásokért - mondjuk ki: pogromkísérletért - csak ma-­­ CS­O gyárokat és cigányokat állítottak törvényszék jöz elé, ítéltek el. Jóllehet Iliescu elnök úr minden­­ ....... szélsőséget elítélt a vásárhelyi eseményekért, törvényszéki ítéletet csak a megtámadottak kaptak. Bűnük - valóban - megbocsáthatatlan volt: védekezni merészeltek. Következett a júniusi, bukaresti bányász­akció. Ugyanolyan for­gatókönyv, mint Vásárhelyen. Hasonlóan esztergált furkósbotokkal. Csakhogy a megtámadottakat - ezúttal - sikerült szétverni-megfélemlíteni. Ekkor már nem ismertem rá az ország elnökében az Illyés-darab előadását saját szakállára, minisztérium és pártfórumok döntése ellenére engedélyező Iliescura. És azóta egyre kevésbé. Mintha első, rokonszenves (elnöki) megnyilatkozása után valaki­­ vagy valakik figyelmeztették volna, hogy csínján a nemzetiségekkel, vagy maga jött volna rá, hogy a diktátor által oly gondosan bevésett magyar ellenség­képet nem szabad ám kitörölni a nemzet tudatából, hiszen ez - egyfelől - teljesen kockázatmentes, veszélytelen (a román nemzet szerint román területeket bitorló oroszokat-ukránokat nyíltan szidni sokkal kockázatosabb ugye), meg aztán jól is hangzik, a román tömegek szívesen fordítják figyelmüket napi, égető gondjaikról a csecsemőgyilkos magyarokra, akikre bátran kígyót-békát lehet mondani. Az uszítást, a magyarok ellen való izgatást - természetesen - sohasem személyesen végezte az ország elnöke: aránylag ritkán, megemlékező ünnepségeken szólt a „horthysta rémtettekről” - de annál korlátlanabb lehetőséget biztosított a bevallottan magyargyűlölő politikai pártoknak az uszításra. Szélsőséges és kormánypárti politikusok, mintha versenyre keltek volna, ki tud bennünket jobban gyalázni. És a két szélsőséges nacionalista párt - a kormánykoalíció tagjává vált - államelnökünk áldásával. Ez azonban már foglalkoztatni kezdte a nemzetközi politikai közvéleményt is. Államelnökünk újabb sakkhúzásra szánta el magát: közzé tette felhívását a román-magyar történelmi megbékélésre. Hadd lássa Európa, lássa a világ, hogy rajta, Románián nem múlik. Ezzel szinte párhuzamosan pedig Románia parlamentje és szenátusa megszavazta a kisebbségek anyanyelvi oktatását korlátozó törvényt - kacsintásképpen a szélsőséges „fiúk” felé. Úgy látszik azonban a „kacsintás” nem bizonyult elégségesnek, legalábbis a (koalíciós) Román Nemzeti Egységpártot nem nyugtatta meg eléggé. Rádióhírek szerint, a párt elnöke (Kolozsvár polgármestere is egyben) kijelentette, hogy a választások után Iliescu elnöknek (aki megbukik ugye, a szavazás során) felelnie kell a december 22-ét követő vérengzésekért, amelyekért mindezidáig senkit se vontak felelősségre Romániában. A vád nem légből kapott, bár személy szerint nem tudom - nem tudhatom -, mennyire terhelik a december 22. utáni „terrorista akciók” Iliescu elnököt. Tény: a televízióban is bemutatott, elfogott sebesült terroristák közül egy se került felépülése után a bíróság elé, egy se vallott arról, kinek a parancsára használta fegyvereit. Jellemző azonban: annak idején Petre Roman (akkori) minszterelnök is dörgölőzni próbált a szélsőséges nacionalistákhoz. Népszerűsége csúcs­pontján nyíltan, sőt lelkesen vezényelte a tribünről az RMDSZ akkori főtit­kárát és szónokát, Szőcs Gézát elhallgattató ordító kórust­­ 1990. december 1-én Gyulafehérváron. Nemsokára azonban azok, akiknek az élére akart állni, lezsidózták és odahatottak, hogy végül is le kellett mondania kormányelnöki tisztségéről. Nem tudom, hová alakul a politikai élet, merre tolódnak majd az erőviszonyok Romániában, a választások következményeképpen. Tartok tőle azonban hogy Iliescu elnök úrnak módja lesz eltöprengenie azon, vajon érdemes volt-e megalkudnia a szélsőséges nacionalizmussal?

Next