A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-09 / 1-2. szám

Csévéli György | II­IS/megtérvesztett nemzetek ! A második világháború után Kelet-Közép-Európában kialakult nemzetközi status quo összeomlását követően látványosan megjelent a nacionalizmus. A kérdés az, hogy ez a nacionalizmus a második világháborút megelőző múlt kísértete, vagy új termék. Mielőtt e kérdésre válaszolnék, tisztázni kívánom, hogy mit értek nacionalizmuson. A nacionalizmus kollektív támasz a modern individuum számára, melynek ereje egyszerre kulturális és politikai jellegű. A szakirodalom szokásosan megkülönbözteti (sokszor szembeállítja egymással) a kulturális és a politikai nacionalizmust. A kulturális nacionalizmus által elképzelt nemzet határai szellemiek, s az ezeken a határokon belül megkonstruált nemzeti valóság témái, értékei, viszonyai a személyesen átélhető, érzelmi erővel rendelkező narratívumokból szövődő nyilvános diskurzusokban jelennek meg. E diskurzusok szabályai, a részvétel normái, a megszólalók szerepei hallgatólagos megállapodásoknak megfelelően alakulnak. A politikai nacionalizmus által elképzelt nemzet határai földrajzi koordináták szerint leírhatóak és megadhatóak, és az e határokon belül megkonstruált nemzeti valóság témái, értékei, viszonyai jogi és politikai narratívumok révén jelennek meg, melyek nyilvánosan meghatározott és szankcionált referenciákra, s azok sorában elsőképpen a szuverén nemzeti államra vonatkoznak. Felfogásom szerint történelmi fáziskülönbségről van szó, m­­ely legalábbis az európai nemzetfejlődésben a kulturális fonalizmus megjelenésének időbeli elsőbbségét jelenti. Egy nemzetet kulturális teremben létrehozhatnak költők, pedagógusok, nyelvészek vagy néprajzkutatók. De nem az ő dolguk a kormány, a hadsereg, a rendőrség, a vámőrség, a határőrség, a posta, az igazságszolgáltatás, a vasút stb. működtetése, amelyet követ a politikai nacionalizmus. A két fázis megkülönböztetése azonban viszonylagos. Egyik fázis sem­élkülözi a másik elemeit, s az elnevezések inkább csak az anyokra utalnak. A kulturális nacionalizmus politikai is, mennyiben nolens volens benne rejlik a nemzeti állam programja, míg a politikai nacionalizmus annyiban kulturális, egy a status quo naturalizálása és legitimálása érdekében sükségképpen nem mondhat le a kulturálisan konstruált lentések hatalmas szociálpszichológiai erejéről. Jellemző,­gy az Erzsébet-kori angol költő, Spenser már 1580-ban a hályság politikai formáját az angol nyelv által adott dalommal kívánta beteljesíteni á Íláspontom szerint a nacionalizmus felbukkanása Kelet-Közép-Európában 1989-et követően nem interpre­tálható egyértelműen a kulturális nacionalizmus kísérletének m­­egjelenéseként, hanem a politikai nacionalizmus benyomulását kell benne látnunk. Paradox termék annyiban,­­­ogy a győztes Szovjetunió akarata és egykori szövesé­­geseinek elnézése révén a térség a második világháborút övetően a szocialista internacionalizmus jegyében t­erveződött meg. A szocialista tanok alapítói soha nem tudtak igazán megbirkózni a társadalomban állandósuló nacionalizmus tényével, s buzgón igyekeztek kiépíteni azokat az ideológiai védekező mechanizmusokat, amelyek révén kiiktathatták a tanaikat cáfoló bizonyítékokat. Az alapító atyák követői, akiknek Oroszországban sikerült elődeik néhány álmát megvalósítani, azon voltak, hogy az internacionalizmus szellemében hathatós , közvetett és közvetlen befolyásolási technikákat dolgozzanak ki. Ezeket a technikákat azonban olyan adminisztratív szervezeti egységekre alapozták, amelyek a későbbiekben a politikai értelemben vett nemzetté válás alapjaivá lettek. Ez a nemzetté válási folyamat még magán a Szovjetunión belül is megindult, de különös erejű lendületet vett Közép- és Kelet- Európa alávetett társadalmaiban, amelyek mindegyikének emlékezetét mélyen áthatotta a kulturális nacionalizmus. A nacionalizmus elleni harc a szocialista világrendszer európai országaiban eleinte sikeresnek tűnt. Először is meg kell említeni a szocialista állam nyomasztó hatalmát szubjektumai felett, akik gyakorlatilag képtelenek voltak ellenállni a mindent átható gazdasági, politikai és ideológiai központosításnak. Tévútra vezetne azonban, ha azt gondol­nánk, hogy a represszió önmagában elég ok lett volna arra, hogy szétzúzódjon a polgári társadalom, eltorzuljanak a felvi­lágosodás ideáljai, megsemmisüljön az emberi méltóság. Az államszocializmus elmaradott és fejletlen társadalmakat szállt meg, aminek következtében modernizációs ideológiaként az új értelmiségi elit számára vonzó volt, és modernizációs erőként ténylegesen felszámolta a feudális maradványokat, kialakította a modern szükségleteket. Amíg a program hihető volt, a nacionalizmus szükségképpen szunnyadt. Másrészt a nacionalizmus elleni harc azért lehetett sikeres, mivel Kelet-Közép-Európában a nacionalizmus soha nem tudott teljes fedettséggel politikai formát ölteni, miáltal lehetővé vált volna, hogy a térségben élők egyes csoportjai ne csak történelmi és kulturális narratívumok segítségével határozhassák meg határaikat, hanem nemzetközileg elismert államokat teremtsenek a maguk számára, amelyek egyértelműen meghatározott földrajzi hatókörén belül ellenőrzést gyakorolnak gazdasági erőforrásaik felett, s nem utolsósorban a felvilágosodás politikai értékei mentén létrehozott demokratikus intézményrendszerek és szerepek révén legitimálják magukat. Joseph Rothschild pozitív fejleményként értékeli, hogy az első világháború után a Versailles körüli szerződések eredményeként végre kialakult a nemzetállamok sávja Németország és a Szovjetunió között. Azt az érvet azonban aligha cáfolhatja meg, hogy ezek a nemzetállamok túl rövid ideig éltek ahhoz, hogy szilárd nemzetépítő tapasztalatokra tegyenek szert, s így sorra elbuktak, amikor a Vörös Hadsereg 1944-1945-ben elözönlötte a térséget. Sőt, a kis kelet-közép-európai államokról, miután kiemelkedtek a Habsburg-, a Romanov- és az oszmán birodalmak romjai közül, kérészéletű önállóságuk alatt bebizonyosodott, hogy túl gyengék voltak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek, hogy a nemzetet a Gesellschaft minta révén meghatározott, az állampolgárok által konstituált politikai közösség helyett a Gemeinschaft idióma rasszista interpretációval szemben védtelen változata szerint fogják fel. A kelet-közép-európai nemzetállamoknak semmi esélye sem volt arra, hogy a szovjet megszállás katonai következményeit kivédjék; politikai következményeinek kivédésére sem igen lehetett esélyük, hiszen azt a jaltai egyezmény szinte kizárta. A megszállást azonban hathatósan támogatta a felszabadításról szóló antifasiszta ideológiai diskurzus, melynek morális következtetései kompromittálták a korábbi nacionalista diskurzust. A kulturális nacionalizmus történelmi vereséget szenvedett, mivel nem tudta bizonyítani, hogy összeegyeztethetetlen a fasizmussal. M­i­­indezek fényében valóban meglepő, hogy a szovjet befolyási zóna megszűnésével a nacionalizmus újjáéledt. Kérdés azonban, hogy visszatérésként kell-e felfognunk ezt a megnyilvánulást, úgy kell-e kezelnünk, mint a preszocialista múlt kísértetét, vagy más interpretációk is lehetségesek, amelyek a „szocializmus építésének” nem szándékolt következményeit is képesek számba venni. Feltétlenül az utóbbi lehetőség mellett kívánok érvelni, noha kétségtelen, hogy az egész régióban tapasztalható a nemzeti gyűlölködés és a törekvés az etnikai tisztaság rögeszméjének hisztérikus valóra váltására. Azt is könnyű kimutatni, hogy vannak politikai pártok és programok, amelyek alapítói és kiagyalói alig különböznek elődeiktől, akik hatvan évvel ezelőtt léptek színre, és háborús bűnösökként a bitófán végezték. Az a tézisem, hogy a politikai nacionalizmus nyomulásának vagyunk tanúi, amelynek célja a jogállamiság megteremtése, a civiltársadalmon, a piacgazdaságon és az állampolgári státuson nyugvó Gesselschaft típusú politikai nemzeti közösségek kiépítése. A posztszocialista nemzetállamokat kínzó viták a politikai nacionalizmus ideológiai és pszicho­lógiai dilemmáiból erednek, és semmi köztük a tribalizmus, az etnikai tisztaság rögeszméjéhez és csak közvetve kapcsolódnak a kulturális nacionalizmus mintájához. Az államszocializmus paradox hatással volt a nacionalizmusra. Míg sikeresen zúzta szét a kulturális nacionalizmust, addig fordított hatást gyakorolt a politikai nacionalizmusra. Általában az államszocializmus és a nacionalizmus kapcsolatának vizsgálatakor rejtve marad ez a kettősség. Néhány országban a politikai elit elnézőbb volt a kulturális nacionalizmussal szemben, míg másutt az elit nem tért le az internacionalista útról. Románia az első kategóriába esik, míg a Német Demokratikus Köztársaság a másik kategória ideáltípusa. A volt szocialista országokban az a mód, ahogyan a politikai elit a nacionalizmushoz viszonyult, egy skálán értékelhető, mely a hivatalos elítéléstől a nyílt támogatásig terjed. A nacionalizmus azonban sosem jelentett olyan erőt, amely komoly hatással lett volna a „béketábor” sorsára, és inkább csak következmény, semmint ok volt azoknak a belső és külső eseményeknek a láncolatában, amelyek a tábor megszűnéséhez vezettek. Akkor miért jelentkezett oly nyíltan az államszocializmus összeomlása után? Offf x-x-“ • .■ A status quo elismerése fejében a „béketábor” elismerte az emberi jogokat. A szovjet blokk országai azt hitték, hogy jó alkut kötöttek, pedig csak azt kapták, ami eleve a birtokukban volt. Ezzel szemben az emberi jogi szempontok elismerése ideológiailag védtelenné és védhetetlenné tette a szocialista jogrend amúgy is ingatag építményeit. A Helsinki Egy­ezm­ény­ n­agy­ban hozzájárult ahhoz, hogy a liberális demokrácia eszményei és értékei végképp delegitimálják az államszocializmust. A hidegháború végével megszűnt a világ látható rendje. A volt ’’béketáborban” minden bizonytalanná vált, kivéve az egyes ’’barakkok” közötti határokat, melyekről nyomban kiderült, hogy államhatárok. Korábban ezek a határok a szovjet befolyási övezetet alkotó egységeket határolták. Ezekről az egységekről még Sztálin jelentette ki,hogy formájukban nemzetiek, de tartalmukban szocialisták. A szovjet befolyási zóna internacionalista homogenizációja ellenére a fenti elv megvalósítása komoly következ­ményekkel járt. Ezek a következmények különösen jelentősek voltak Közép- és Kelet-Európa országaiban, ahol a „nemzeti formát” komolyabban kellett venni, mint a birodalom szívében. Közhely a jaltai eseményt azzal vádolni, hogy elszovjetesítette Közép- és Kelet-Európát, de az is tény, hogy ez az egyezmény tette lehetővé a kis kelet-közép­­európai államok számára, hogy hozzájuthassanak politikai értelemben vett nemzeti létük összes rekvizitumához. Bizonyos, hogy a balti országok nem érhették el ezt a státust, azonban a nyugati hatalmak sosem ismerték el a Szovjetunióba történt bekebelezésüket, s „nemzeti formájuk” a Szovjetunión belül megmaradt. N­egyven év állt a kelet-közép-európai országok rendelkezésére, hogy politikai értelemben vett nemzeti létük rekvizitumainak birtoklását megtapasztalhassák. Egy nemzetet kulturális értelemben létrehozhatnak költők, pedagógusok, nyelvészek vagy néprajzkutatók. De nem az ő dolguk a kormány, a hadsereg, a rendőrség, a vámőrség, a határőrség, a posta, az igazságszolgáltatás, a vasút stb. működtetése. Egy nemzet, mely több akar lenni akaratnál és képzeletnél, pénzzel, fővárossal, középületekkel, külkép­viseletekkel kell hogy rendelkezzék. Bármely csoport definiálható kulturális értelemben véve nemzetként, ha rendelkezik nemzeti dalkinccsel, népszokásokkal, a nemzeti karakter létezésébe vetett hittel, irodalmi­ és történelmi narratívumokkal, amelyek segítik a nemzet „ébren tartását”. Túloznánk, ha azt állítanánk, hogy a „szocialista nemzet­közösség” minden tagjában az írástudók tartották ébren a nemzeti tudatot, és teljesen hiányzott a korábbról örökölt egyes politikai rekvizitumok emléke. Sőt, az államszocialista ideológia által legyalult és negatívba fordított társadalmi identitás által teremtett vákuum kitöltésének egyetlen módja maradt a „szocialista hazafiságként” eltűrt, s az egyes országokban nagyon is elevenen maradt nemzeti azonosulás. Mindamellett boldogtalan egymás mellett élésük a szovjet elnyomás évtizedei alatt hozott egy újdonságot, amely talán a legfontosabb. A történelem során első alkalommal megtanulták ezek az országok, hogy mit jelentenek az állandó államhatárok, amelyeket nemcsak a nemzetközi közösség szavatol, hanem lélektani értelemben véve is szentek és sérthetetlenek. Míg a szocializmus alapító atyái az állam elhalását jósolták, addig pragmatikus követőik felismerték, hogy a szocializmus építését abban az államban kell elkezdeni, ahol lehet, s fokról fokra kell terjeszteni tovább.Ennek megfelelően hangsúlyozták az államhatárok jelentőségét, "különösen azokét, ahol véget ért a „béketábor”. A tapasztalat és a paranoia egyaránt magyarázza, hogy miért törődtek annyira a szocialista államok vezetői ezzel a határvonallal. A, 1998. január 8., (Folytatása a 4. oldalon)3

Next