A Hét, 1999 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1999-01-07 / 1. szám
îÂWxW^WÎ;tt<¥:¥Â¥Â'iî^W>Â-iÂviÂi!%'iiiÂW::;;iÂ>Â:‘iÂv"Â;Ăv#; Igen jó barátom volt az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének egykori vezetője, majd nem egészen három évig az Utunk főszerkesztője, végezetül pedig a lap indulásától - 1169-től három éven át korai haláláig . A Hét főszeresztőhelyettese (és hosszú ideig a kolozsvári művészeti főiskolák esztétika-professzora) Földes László. Amikor 1952 tavaszán édesapámat letartóztatták és majdnem másfél évig „ott” tartották, Földesnek az akkori, osztályharcos illem szerint ki kellett volna rúgnia engem a kiadótól - ahová egy évvel előbb alkalmazott - de legalábbis hangzatos : hűségnyilatkozatokat kellett volna kihegedülnie belőlem a párt csodálatraméltó kül- és belpolitikája iránt, hogy jelezzem, nem pendülök egy húron „ellenségnek” bizonyult édesapámmal, de egyiket se tette. Egyszerűen nem hagyott kirúgni. Alig hét évvel később, 1958 nyarán neki is sikerült kihívnia maga ellen a sorsot: ha nem is tartóztatták le, menesztették az Utunktól. Ez is közrejátszott abban, hogy meghívtam három hétre, nyáron, a szüleim házába - Csíkba. Kirándultunk, horgásztunk az Oltban - és sokat osztottuk a világ sorát. Egy kérdésben semmiképpen se tudtunk egyetérteni. Az Oltöt ugyanis abban az időben kezdte el töményen szennyezni Balánbánya. Előbb a pisztrángok tűntek el belőle (Csíkszentdomokos fölött), aztán a többi hal is dúszkált, igencsak megritkultak Csíkszereda környékén is. Szidtam Balanbányát, mint a bokrot. Csak arra jó - mondtam, hogy a folyót tönkretegye, hiszen kevés ott a réz, nem éri meg a ráfordítást. Ha megérte volna, nem hagyta volna fel a francia részvénytársaság már a két világháború között, a kitermelést. Régen se voltak (egészen) hülyék az emberek - rukkoltam ki végső érvemmel. Földes legyintett, troglodity, békaperspektívából származó elmélet az ilyen - mondta. És megmagyarázta, hogy a szocialista iparnak minden gramm rézre nagy szüksége lesz és majd meglátom, kellő anyagi ráfordítás ■ után (amire a gyors profitra éhes kapitalisták nyilván nem 1 ' .. . wv ..V.v,y / • V vállalkoztak) megnyílik a föld mélyének gazdag kincsesbányája - valamennyiünk üdvére. Ezzel az ideológiai-politikai szemináriummal aztán - ha nem is győzött meg - de elhallgattatott. Nem nagyon hittem a kincsesbánya-elméletben, meg aztán túlságosan sajnáltam az Olt halait. De elhallgattam, mondom, nem propagáltam tovább békaperspektívámat, troglodita módon. Aztán Laci elment oda, ahol nem szennyezik a levegőt, a vizeket, ahol nincsen szocialista, de kapitalista ipar se - és évek múltán kiderült, hogy a rézbányászat Baláton bizony tömény ráfizetés. Az Olt egész csíki szakaszán viszont kipusztult a halállomány, mire kiderült, hogy a „szocialista ipar” önmagáért való fejlesztést csak nagyobb nyomorúságok előidézője lesz, a közben „a természet vak erőivel” vívott harc jegyben sikerült a csíki - majd alcsíki medencében úgy szabályozni az Oltót, hogy tavaszonként áradással fenyegesse az egybe leömlő víz Háromszéket. És most tessék mosolyogni. Európai Uniós és Nato csatlakozásunk, a civilizált világhoz való felzárkózásunk vigiliáját megintcsak troglodita módon kezdek a jövőre pislogni - békaperspektívából, ahogy Laci mondaná, nyugodjék békében Igaz - kisebb ügyekben - enyhébb formában, mint vitánk idején Előfordul ugyanis, hogy belebotlott a XX. századvégi, harmadik évezred hajnalát jelző, korszerű technikának egyikmásik áldásába, amikor is - néhány esetben - ha rajtam állni visszaállítanámazt a rongyos régit . A számítógépesített (kompjuterizált) közszolgálatra gondolok. Először Budapesten találkoztam vele: már rosszívek óta szinte rendszeresen vásárolok ott gyógyszereket. Ha kedves ismerőseimnek, akik megkérnek vahol magamnak ! Három-négy évvel ezelőttig egyszerű volt. Bementem a palinkába: megkérdeztem, kaphatnék-e ezt meg azt? Hogyne, ennyi , meg ennyi az ára. Kifizettem a kasszánál, megkaptam a gyógy- s szert, elköszöntem. Az utóbbi években azonban felzárkóztatták a pesti patikák I berendezését a művelt Nyugathoz. Benyitok az üzletbe, s megkaphatnám ezt vagy azt a gyógyszert? - kérdem. Pillanat - feleli a gyógyszerész, mintha nem tudná, hogyan áll üzlete járabőség dolgában. De nem a szekrényhez-fiókokhoz megyen, hogy megnézze - hanem a számítógéphez. Leül rajta néhány billentyűt. Hosszas pörcegés - a gép jóvoltából - majd kurta csend, végre megszólal a gyógyszerész(nő): van! Kérek akkor , ebből ennyit, abból annyit. Pillanat! - feleli a gyógyszerek ismerője és forgalmazója és megint zongorázik egy kicsit a gépen. Mennyibe kerül? - türelmetlenkedem. Azonnal mondom - így a válasz, de csak némi ismételt percegés-csikorgás, majd rövid, alkotó csend után nyilatkozik, mondja az összeget. " Fizetek - köszönök, becsukódik mögöttem a csengős ajtó. Amíg nem volt számítógép (jó, tudom: kompjáker) - fele idő alatt végeztem. Mi nem a patikában, hanem Kolozsvárott, a fi főpostán kerültünk szembe az ellenállhatatlanul i előrenyomuló, korszerű technika térhódításával. Személy szerint, én a kolozsvári főpostán, ahol egymás mellett két ablaknál lehet ajánlott levelet is feladni. A baloldali ablak jelzi a jövendőt, a jobb- foldali a múltat. Megyek a levéllel a baloldalihoz. | Számítógép mérlegre teszi a levelemet, beindítja | / a percegő-nyikorgó gépezetet. Begépeli az összes | / adatokat, címzettet-feladót, pontos címmel. Kellő | percegés-nyikorgás (éppen mint a pesti gyógy- | szertárakban) és a gépezet kilöki a nyugtát, máris lehet fizetni, kész - de inkább a másik ablakot ajánlom. Inkább azt, amelyik mögött a hölgy maga olvassa le a mérlegről a levél súlyát és közzel állítja ki a nyugtát. Sokkal hamarabb megy. ’ Mi tagadás, visszaestem hajdani vétkembe, a trogloditizmusba. Békaperspektívából nézem a dolgokat, amikor türelmetlenkedve mondom: miért kellett ide ezeket a dárga, bonyolító gépezeteket beszerelni, amikor a régi, egyszerű ír megoldás sokkal célszerűbb volt. Persze, lehet, tévedek. Talán mégis fontos, hogy a (kinti) gyógyszertárakban és a hazai postán pörcegjenek-nyikorogjanak, majd egy keveset némán töprengjenek az okos gépek- kompjuterek. De az is lehet, hogy néhány esztendő után kitessékelik a nagytudású masinákat az említett helyekről. Úgy, ahogy lassacskán Balánbányán is megszüntetik végre az Olt szennyezését. Fodor Sándor Trogloditizmus és békaperspektíva „M" - mint Mikes és Moldova (Folytatás a 3. oldalról) részéről elvállalható kockázat-e vagy sem. Nem én gazdálkodom a pénzével. Mindenképpen a kiadás mellett kardoskodom, ugyanis nem szeretem a válogatásokat. Nem tartanám helyesnek, hogyha 100-150 levél jelenne meg az egész leveleskönyv helyett. Veress Dániel válogatásai nem rosszak, mégis van némi hiányérzetem. Ne mondja meg nekem a legjobb szakértő se, melyik az elolvasandó és melyik a mellőzendő levél. Tegye elém az egészet! Annak ellenére ezt kellene tennie, hogy tudjuk: a leveleskönyvben a jók mellett akadnak kevésbé sikerült darabok is. S ez mégsem fedheti el azt, hogy a magyar könyvkiadásnak borzalmas tartozásai vannak. Új könyvemhez kellett volna Eötvös Károly műve, A nagy per. Nem találtam sehol. Egy öreg mérnök adta ide, mondván: Moldova úr, magánál jobb helyen van, mint nálam, mert biztos használni fogja. Adtam érte egy Ég a Dunát - ez az új riportkönyvem. A könyvkiadás fekete foltjai természetesek, ugyanis akinek pénze van, nem feltétlenül olvas, aki meg olvasna, annak nem okvetlenül van pénze. Az ilyen anomáliák aztán oda vezetnek, hogy Mikes megvásárolhatatlan Magyarországon. Rendben, ne adják ki százezer példányban, de hozzáférhetővé kellene tenni az érdeklődők számára! — A példányszám kapcsán rá kell mutatnunk arra a jelenségre, hogy a rendszerváltás előtt a Moldova-regények nem tízezres, hanem százezres nagyságrendben kerültek piacra. — Igen, volt 560 ezres kiadás is... — Most sem panaszkodhat. Az Ég a Duna negyvenezer példányban jelent meg, és hetek alatt elfogyott. Amikor jelentősebbnek számító magyar írók, költők könyvei átlagosan 3000 példányban jelennek meg (ami - ha mind elkel - már sikernek számít), a Mikes-regényből 15000 került a boltok pultjára. Ön hogyan fogadta a múltban az ünneplést, illetve mit érez ma, amikor látja könyvei sikerét? — Ezért kell írni. Ezért érdemes. Az összes bók közül ez az egyetlen, amit szívesen fogadok: megveszik az írásaimat, pénzt adnak a könyveimre. Ezt érzem a bizalom jelének. Tudom, hogy hatok az olvasóra, s érzem, hogy fontosnak tartanak - remélem, nagyon sokáig. Igen, az is jólesik, hogy megállítanak: Ó, milyen jól ír, maga óriási! Azonban az ilyenfajta dicséretek semmit sem érnének, na nem vásárolnák meg a könyveimet, mert ez azt jelentené, hogy nem vagyok fontos számukra. A kiadómmal olyan elszámolási viszonyban állok, hogy részemről teljesen mindegy, elfogy vagy sem a könyvem. Nyilvánvaló, hogy egy bukás éreztetné hatását a következő mű kiadásánál, de ilyesmiben hál' istennek elég rég nem volt részem... — Mielőtt a Korunk?«« közölni kezdtük volna a Mikes-regényt, Kántor Lajos jóvoltából az elsők között voltam, akik látták a kéziratot Mondhatni nem tettem le a kezemből, néhány óra alatt elolvastam az egészet. Kedvemet egy irodalomkritikus vette el - a kritikus jelző helye talán idézőjelek között volna -, aki lehengerlő véleményt mondott a könyvről. Mielőtt olvasta volna... Azt kérdezte, miért közöljük egy ponyvaíró művét. Azóta is azon töprengek: miért azonosította a riportregény műfaját a ponyvával? (Arról nem beszélve, hogy a Mikes-regény nem egy ,„ hagyományos” Moldova-riportkönyv, még annál is jóval több, értékesebb!) — Természetesen nem vagyok kíváncsi a „kritikus” nevére. Az nem vall nagy észre, hogy látatlanban ítélkezik. Persze nem köteles elolvasni, de azt mondani, hogy ami abban az írásban van, nem igaz, sőt pocsék, az a könnyen felismerhető ostobaság, a nagyképűség jele. Mindenkinek joga van véleményt formálni, akár olyasmit is állíthat, hogy az a könyv, amit ő nem olvasott, ilyen meg olyan, csakhogy ezzel önmagáról mond ítéletet. — Érték hasonló támadások Magyarországon is? — Igen, értek. Beipent egy barátom a könyvesboltba, és Az Őrség panasza című riportkönyvemet kérte. Három éven át kínlódtam ezzel a művel. Hat kiadás ért meg, az Őrség bibliájává vált. Nagy sikert és elismerést hozott számomra. Tehát kéri a barátom a Moldova-könyvet. Válasz: Moldovám nincs, de ha tetszene valami irodalmat... Nyilvánvaló, hogy ezen akkor is ugyanúgy nevettem, mint most. Besoroltak a „komoly írók” közé. A hivatalos irodalom, amelyben egyébként nem érzem otthonosan magam, nehezen emészti meg, hogy van egy író, aki több mint negyven éve közöl, akire magyar nyelvterületen figyelnek, akinek a szava számít. Aki nem is keres rosszul! Ez nem maradhat ki a motívumok sorából. A példányszámról nem beszélve... Ha én lennék az az író, akinek három-, négy-, ötévenként jelenik meg az újabb könyve, s az is 1500 példányban (amiből 1600 antikváriumokban várja a feltámadást), akkor bizonyára lelkesen utálnám Moldovat. Ez olyan, mint csont a húson... — Irodalom után következzék ismét a politika! Az olvasótalálkozón ön nyíltan beszélt életének arról az „egyenletéről*’, ami az istenfélő és a vallásos ember magatartása közötti különbségekre egyszerűsíthető le. Mit ért ez alatt Moldova György, aki valóságos családi hagyományként tartja számon a baloldali életfelfogást? — Mindig szocialista beállítottságú voltam (az is maradok), de sohasem váltam párttaggá. Istenhívő vagyok - persze nem egyházi értelemben, hanem a szocializmusra kivetítve -, de nem vallásos, vagyis nem párttag. Az istenhívő szembeáll Istennel, vállalva azt, hogy léte befolyásolható, de nem jár templomba, és nem fizet egyházi adót. Nem veti alá magát az olyan szertartásnak, amit nem tart emberhez méltónak. Például nem fogadja el a demokratikus centralizmust. Sokszor láttam, hogy „a többség” tévedett. Nem tartom a magam véleményét mindenki és mindenek fölött valónak, de nem engedek belőle. Ha ezért a véleményért eléggé megkínlódtam, ha igyekeztem érte, na mindent felmértem, akkor ne mondja el nekem, hogy egyikmásik dologról hogyan kellene gondolkodnom. A pártban viszont ez történik, ennek kötelező érvénye van. — Miben látja Magyarország és a magyarság egészére nézve a követendő utat? — Nem tudom, mi volna a helyes, a követendő út a magyarság számára. Én a megtörtént dolgokat elemzem, nem tartom magam jósnak. Nem vagyok egy elvi alapvetés birtokosa. Nem akarok többet tudni, mint amennyit tudni lehet a dolgokról. Nem látom a magyar nemzet kibontakozásának a lehetőségeit. Tudom, ez hiba. Ennél csak az volna nagyobb vétek, ha azt állítanám, hogy látom. — Súlyos szavak. Moldova György pesszimista volna? Hiszen a mi kési példa kiemelése, arra utal, hogy ön az életigenlés embere. És mit remélhet az olvasó? Lehet-e optimista, megjelenik-e a közeljövőben újabb Moldova-regény? Várható-e Erdélytematikájú riportkönyv? — Sajnos nem, mert erről a területről nem tudok eleget. Nekem mindig tízszer annyi anyag kell, mint egy nálam könnyebb kezű, mondjuk tehetségesebb írónak. Ő a fantáziájára hagyatkozhat. Nem tudok úgy írni, hogy Kolozsváron töltök két napot, vagy Erdélyben egy hetet. Egy nagy témára legalább másfél-két évet rá kell szánnom. A Mikes-könyvben két évtizednyi munka található. — Tehát még évtizedek után is viaskodnia kell - íróilag - a témával? Az alaposságról nem beszélve... Bizonyára kevesen tudják, hogy Moldova György egy riportkönyv megírása során tudományágak tucatjában merül el, tesz szert alapvető ismeretekre. Legutóbbi példa erre az Ég a Duna. Az emberfeletti tettre, a precizitásra épülő írói magatartásra a bányász-jelkép a legtalálóbb hasonlat: az ember át kell vájja magát a kemény kőrétegen, utána pedig következhet a kitartó, kemény munka, a fejtés, a letisztítás. — Nehéz a Téma közelébe férkőzni. Az írónak magáévá kell tennie, ábrázolható felületté kell alakítania. Most fáradt vagyok, s ez érthető, hiszen három hónap alatt jelent meg az Ég a Duna, a bős-nagymarosi kérdést elemző könyv és a Mikes-napló, ugyanakkor pedig folyamatosan dolgozom. Jelenleg újabb regényt írok, ami ismét rengeteg energiát igényel. Ez persze még nem jelenti azt, hogy fölszálló ágban vagyok, amikor olyasmit ígérhetnék, hamarosan ezt meg ezt fogom az olvasó elé tenni. Azzal foglalkozom, amit meg kell tennem, amit kedvelek, de nem mondhatnám meg, mit hoz a jövő. Nem tudhatom, milyen kedvem lesz tavasszal... — Habár a kolozsvári olvasóközönség tudta, hogy igen rövid idő alatt két Moldovakönyv jelent meg, mindenki azt kérdezte, mikor jelenik meg a következő. Nem érzi néha, hogy hajszolni próbálják, hogy túl sokat követelnek öntől az olvasók? — Beidegződés dolga. Olyasmit is szoktak kérdezni tőlem, mi a véleményem a mai ifjúságról. Csakhogy nem ilyesmiről kellene beszélni, nem arról, ami lesz, hanem ami épp a szőnyegen van. Tetszik? Nem? Miért? Tudom, a Mikes-regényről ma nem lehetett érdemben társalogni, mert Kolozsvárra csak néhány példány jutott el a könyvből, és a Korunk-bel közlés sem érte el azt a publicitást, aminek alapján érdemi vita alakulhatott volna ki erről. Az értékek azonban nem vesznek el. Az utolsó Radnótikötet úgy került elő, hogy előbb megölték, mésszel leszúrták, eltemették a szerzőt, tehát hinnünk kell abban, hogy az igazi értékek nem vesznek el. — Rövid kolozsvári látogatásának mi volt a legemlékezetesebb mozzanata? — Megcsapott az az érzés, hogy a történelemnek óriási rétegei, darabjai rakódtak le ezen e helyen. Tudom, hogy Erdély sorsa, szerepe a magyar történelemben fontos elem, ez minden magyar tudatában ott van, amikor viszont szembesül az ember a Szent Mihály székesegyházzal, a Farkas utca templomával, látja a címereket vagy a Házsongárdi temetőben járkál, akkor érzi, hogy kellene egy másik élet ennek a világnak a megértésére. Az itteni színek történelmibbek, mint a magyarországiak, más a hangulat. Itt minden a történelmet idézi, ez a hely kissé olyan, mint Izrael, ahol az ember megy ötven métert, és a Biblia valamelyik elemével szembesül: itt járt Jézus a vízen, itt keresztelték meg Szent Jánost stb. Erdély némely részén hasonlóan sűrű masszává állt össze a történelem. A Mikes-könyv hátsó borítóján egy rövid „ajánlás" olvasható, amiből kiérezzük, hogy a közelmúlt történelme ugyancsak zaklatott volt Moldova György számára. Önt nemcsak irodalmi, hanem politikai oldalról is szokták támadni. Mit üzen azoknak, akik azt hirdetik, hogy csak ők tiszták ? — Azt hogy ők is lesznek idősebbek. Azt hangoztatják magukról, hogy ők a bűntelen, új nemzedék; ebből csak annyi igaz, hogy még nem volt alkalmuk bűnöket elkövetni, de be fogják pótolni a mulasztásukat. — Vagyis lesz alkalmuk meghajolni, megváltozni, a maguk kis „árulásaikat" elkövetni? — Ha ők az ország sorsát előbbre viszik, akkor minden tiszteletet megérdemelnek. Úgy nézek rájuk, mint a fehér lapra. Léteznek jelek, amelyek arra utalnak, hogy ezen a papíron szét fog folyni a tinta, mégis azt mondom, várjunk. Ha ők felemelik Magyarországot, többet tudnak adni az embereknek, akkor le a kalappal előttük.