A Hét, 2001 (31. [32.] évfolyam, 1-44. szám)

2001-01-11 / 1. szám

Külföldi élményeinek ecsetelése során Kónya-Hamar Sándor megemlítette Luxemburgot: - Nagy hatással volt rám, mert ott láttam, milyenné kellene varázsolnunk Erdélyt. Luxemburgig azonban elég messziről vezetett az út. Kónya-Hamar Sándor Marosludas és Marosújvár között, a Fehér megyei Székelykocsárdon született 1948-ban.­­Édesapja az első nemzedék volt, amely kiemelkedett a paraszti sorból: kalandos életútja során elvetődött Németországba is, ahol a Messerschmidt repülőgépgyárban fedélzeti műszerész, majd berepülő pilóta volt, csak a bécsi döntés után tért haza. Fiának egyik szívmelengető emléke: a kocsárdi ház szobájában apja zsindelyből saját kezűleg gyártott hegedűn játszik, így készül útjára bocsátani Sándor fiát, akinek vissza kellett térnie a nagyenyedi kollégiumba, ahonnan csak hétvégeken járt haza. A Bethlen Kollégiumban érettségizett, majd Kolozsváron géptervező lett, később a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófiai diplomát. Akkor már közölt verseket a Korunkban, ez - mint alább látni fogjuk - meghatározta sorsa későbbi alakulását. 1989 decemberében az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének alapító tagja, az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács (CPNI) megyei alelnöke, 1992-től mindmáig az RMDSZ képviselője, mostani, harmadik mandátumában a külügyi bizottság tagja. Mindezen tisztségei mellett az RMDSZ Kolozs megyei elnöke is. Bukarestben, szállodai szobájának csendjében beszélgetünk. - Hogyan találkozott a politikával? - A válasz előtt tennék egy kis kitérőt. Apámban is megvolt egyfajta kettős vonza­lom, habár igyekezett tagadni. Műszerész és pilóta létére, sem Németországban, sem itthon, soha nem vált meg hegedűjétől, klasszikus zenét is játszott rajta. Mégis, mikor megtudta, hogy verseket írogatok, figyelmeztetett, hogy ez nem komoly időtöltés, ugyanis számára a költő egyet jelentett a bohémélet nélkülö­zésével. Biztatott, hogy válasszak konkrétebb hivatást, így lettem géptervező Kolozsváron. Ma is fáj, hogy fiatalon, 52 éves korában halt meg a háborúban szerzett betegségei okán, nem érte meg, hogy lássa életutam alakulását, hogy végül mégis a humán tudományok segítségével sikerült boldogulnom. Ami pedig a politikát illeti, elég korán volt szerencsém a találkozáshoz. Tanulóéveim alatt Enyeden a hatóságok „tisztogatást” végeztek a Bethlen Kollégium ősi könyvtárában, ami abból állt, hogy a nem kommunista, marxista eszméket­­tartalmazó könyveket kiselejtezték. Gyer­mekfejjel is fel tudtuk mérni, hogy páratlan értékű kincsekről van szó, ezért esténként odalopóztunk a szekerekhez és a zúzdába szánt könyvekből annyit hordtunk a bent­­a lakási szekrényeinkbe, amennyi csak beléjük fért. Valaki azonban elárult, és kezdődtek a kihallgatások: kinek a megbízásából csele­kedtünk, de nagyobb baj volt, hogy a drága könyveket elkobozták, máig sem tudom, mi lett a sorsuk. A politika azután végigkísért kolozsvári éveimen úgy is, hogy áthallásos verseket írtam, ezekből közölt Egyed Péter az Echinox­ban, Kántor Lajos a Korunkban. Kö­vetkezett az egyetemi államvizsga, itt megint meggyűlt a bajom a politikával. Diplo­madolgozatomat ugyanis Konrád György és Szelényi Ivánnak egy akkor megjelent mun­kája hatására, a romániai magyar nemzeti­ségre vonatkoztatva szerettem volna megírni. Nyilván, letiltották, ezért csak öt év múlva engedtek államvizsgázni, de akkor már a Korunk egyik legkritikusabb korszakát, a 30- as évekét dolgoztam fel Gáli Ernő irányítása alatt. Akkor alakult ki szoros, kapcsolatom a szerkesztőséggel, minek folytán 1990-ben, mikor Kántor Lajos az új gárdát szervezte, én is oda kerültem. - Innen kezdődik a hivatásos politikusi pálya? - Innen kezdődik, ugyanis megala­kítottuk az RMDSZ Kolozs megyei szer­vezetét, az akkori eufóriát nem tudom elfe­lejteni. Kántor Lajos, az első elnökünk felajánlotta, hogy az új Nemzeti Egységtanács vezetőségében vállaljam el az RMDSZ képviseletét. Itt Octavian Buracu volt az elnök. Bekerültem tehát a mélyvízbe, és úszni kellett, mert közeledtek a márciusi ese­mények. Az RMDSZ egyik nagy, kezdeti erőpróbája volt, hogy ellenálljunk annak a provokációsorozatnak, amely készült Nagy­váradon, Szatmáron is, de végül csak Maros­­vásárhelyen érte el a szervezők célját. Pontosan tudtuk, mikor kell Kolozsváron is kirobbantani a hasonló eseményeket, ezért úgy reagáltunk, hogy a leghevesebb ma­­gyargyalázások közepette a tévében és a helyi lapban intettük higgadtságra Kolozsvár magyar lakosságát, főképpen a diákságot, hogy ne vonuljon ki, az utcára, mert a for­gatókönyv épp erre alapoz. Bukarestből állandóan érkeztek titokzatos ügynökök, terjesztették a rémhíreket a román egyete­misták soraiban, hogy fellázítsák őket, főképp az első- és másodéves hallgatókat. Mint megyei egységtanácsi alelnök a közbizton­ságért is feleltem, ezért állandóan az utcákat jártam, hogy csillapítsam a kedélyeket. Erre szükség is volt, mert az elriasztó példa már március 14-én előttünk állt: Szatmáron Formanek Ferenc, Pécsi Ferenc és társaik emberfeletti erőfeszítések árán hárították el a szintén Bukarestből irányított provokációkat, hogy ne legyen vérontás. Segítségünkre volt a megelőzésben Király Károly CPUI-alelnök. Bukarestbe rendelte a megyék vezetőségében funkciót betöltő RMDSZ-politikusokat, felkészített a tennivalókra, hogy ne hagyjuk magunkat belevinni etnikai összetűzésekbe. Akkor ismertem meg Kolumbán Gábort, Kincses Elődöt, Takács Csabát, Verestóy Attilát, Lányi Szabolcsot. Hazatértünk és folytattuk a politizálást, de akkor már a közelgő májusi választások, az úgynevezett alkotmányozó parlament előkészületei álltak a figyelem középpontjában, mert az RMDSZ is jelölteket akart állítani. Közben külföldről 1. január 11. A HÉT

Next