A Hét, 2002. október-december (32. [33.] évfolyam, 37-48. szám)

2002-10-03 / 37. szám

Kós Károly üzenetével, Ausztráliában (Folytatás a 3. oldalról) - Művészetek iránti vonzalmam szü­leimtől származik. Édesanyám gyer­mekkorától szeretett volna a képző­művészet felé tájolódni, de édesapja el­tiltotta azzal, hogy nem nőknek való pálya. Ettől függetlenül festegetett, kiállításokra járt, ahova minket, gyer­mekeit is elvitt, sok képet vásárolt. Nagy hatással volt rám szüleimnek egy kertészbarátja is, aki sokszor vitt ma­gával a hegyekbe, belém oltotta a ter­mészet szeretetét, az erdélyi tájak talán ezért ragadtak meg első látásra. - De előbb a magyarországi tájak. Ennek mi volt az előzménye? - Az ausztráliai egyetemeken az a jó gyakorlat alakult ki, hogy az első három év elteltével, azt mondják, itt van ez a kicsi papír, menj el vele dolgozni egy, maximum öt évig valamilyen rokon­szakmában, azután visszajöhetsz befe­jezni tanulmányaidat. A brisbane-i in­tézetben minden diáknak van külön műhelye, én ott rengeteget festettem, rajzoltam, ezért úgy határoztam, hogy azzal a papírral Európába jövök mű­vészettörténetet tanulni. Segítségemre volt, hogy az egyetem hirdetőtábláján felfedeztem Magyarország nevét. Auszt­rál-magyar kormányközi program ke­retében ösztöndíjat ajánlottak fel. Ennek nagyon megörültem, ugyanis azelőtt az iskolai szünidőkben szüleim testvéreimmel együtt végighordoztak Európán, de eljutottunk Kis-Ázsiába, Marokkóba is. Emlékezetes maradt szá­momra Magyarország, mert itt töltöt­tem be a 14. évemet, meghívót kaptunk a Kodály-intézetbe, és amit ott láttunk, az a magas színvonalú zenei világ mély benyomást tett rám. 1988-ban már egyedül vágtam neki Európának, és London után Budapest volt a második állomásom, s még jobban megszerettem, így tértem vissza aztán ösztöndíjjal, és beiratkoztam a Képzőművészeti Intézet posztgraduális fokozatára, de egyelőre a magyar nyelvet és kultúrát kellett tanulnom. Ez egy idő után könnyebben ment, sőt kellemessé vált, mert megis­merkedtem Cecíliával, aki az ELTE-n angol-orosz szakos hallgató volt. 1990- ben összeházasodtunk, azóta két gyö­nyörű leányunk is van: a hatéves Eszter és a hároméves Emma. - A brisbane-i egyetem kicsi papír­jával mi lett? - Nem hagyott nyugodni, mert a diplomára szükség volt, ehhez pedig el kellett végeznem a hátramaradt két évet. Hazatértem tehát, de vittem a feleségemet is,­­ azalatt, amíg diplo­mázni készültem, ausztráliai irodalmat tanult. Itt jön be a beszélgetésünk tárgya. A tervezési vizsgamunka mel­lett disszertációt is kellett írnom. Úgy gondoltam, hogy mivel már el volt dönt­ve a magyarországi letelepedés, meg hogy ott az építészetnél kötök ki, itteni témát dolgozok fel, így esett a válasz­tásom Kós Károlyra. — Hogyan került kapcsolatba az örök­ségével? — Mivel idegenként meg kellett tanul­nom a magyar nyelvet, pesti kollégák, barátok folyton igyekeztek beavatni a magyar kultúrába, így került egyszer szóba Kós Károly sokoldalú egyénisége. Megvétettek velem egy albumot az építészi munkásságáról. Elvittek a Wekerle-telepre, az Állatkertbe, ahol ő tervezte az épületeket. Nagy hatással voltak rám az épületei, minden, amit írt, rajzolt, tervezett, ezért 1990 feb­ruárjában, mikor könnyebbé vált a ha­tárátkelés, Cecíliával úgy határoztunk, hogy Erdélybe jövünk nászútra, de azért is, hogy kapcsolatba kerüljek Kós Károly életének színhelyeivel. Így kezdtem megismerni Erdély különös világát, régi városaival, falvaival és las­san megszületett bennem az elképzelés, hogy én is tervezni fogok ide épületeket. Egy reggel úgy ébredtem, hogy ezt én már régóta szeretném csinálni, tehát mintha valami adósságom lett volna Erdély és Kós Károly felé. — Mi ragadta meg Kós Károlyban? — Az építészeti stílusa, az egész filozófiája, emberi tartása, amellyel a romániai magyarságot a legnehezebb időkben is minden megalkuvás nélkül szolgálta. Mindez olyan mély benyo­mást tett rám, hogy elhatároztam, brisbane-i disszertációmat róla írom, hogy tanáraim és általában az auszt­ráliai építészek is megismerhessék rendkívüli életművét. A dolgozat meg is született, de csak az első világháborúig terjedő korszakot öleli fel, ezt beleépí­tettem a most megjelent kötetbe. Gon­dolom, Kós Károly sikert aratott Bris­­bane-ban, mert a legmagasabb érdem­jegyet kaptam a dolgozatra. A diploma megszerzése után ismét adósságot éreztem: folytatnom kell kutatásaimat a Kós haláláig terjedő évtizedekre és az utóéletére vonatkozóan is. Miután visszatértünk Magyarországra, egy télen vonattal újra eljöttünk Erdélybe. Összevásároltam egy zsákra való köny­vet, tanulmányt, összegyűjtöttem Kós Károlyról szóló újságcikkeket, és mint valami értékes zsákmánnyal, visszatér­tünk Budapestre. Ettől kezdve rendsze­resen jártam Erdélybe dokumentá­­lódni.A tanulmányom második részéhez megkíséreltem összeállítani azokat az információkat, amelyek elvesztek, amikor Kós Károly magánarchívuma 1944-ben leégett. Ily módon az anyagot a következő forrásokból állítottam össze: korabeli kiadványok, kortársak — köztük családtagok — visszaemlékezései, építészek és történészek, egyszerű falusi emberek tájékoztatása, Kós írásai, feljegyzései, a megvalósult épü­letek dokumentációi, rajzai, ahogy a megrendelők leszármazottai, lelkiis­meretes lelkészek megőrizték azokat. A gazdag anyagból kiállítás készült, ezt elvittük a környező országokba is, ennek hatására szintén sok új adat került napvilágra. Minden egyes épü­letről a lehető legtöbb információt próbáltam közreadni, beleértve a forrásokat és a dokumentációból annyit, amennyit a terjedelem megengedett. Nagy segítséget jelentett számomra Kabay Béla kolozsvári fényképész hagyatéka, amelyet halála után a fia bo­csátott rendelkezésemre, úgyszintén Haris László budapesti fotóművész, akivel együtt kerestem fel a Kós-ter­­vezte épületeket, és a könyv számára készített élethű felvételeket. Hálával kell említenem mindazokat a szakem­bereket is, akik önzetlenül, készségesen siettek segítségemre: az erdélyiek,közül elsősorban Benkő Samu, Kónya Ádám, a sepsiszentgyörgyi és a Csíkszeredai múzeumok munkatársai, a Kós Károly tervezte templomok lelkészei, nélkülük nem születhetett volna meg ez a könyv. Vonatkozik ez a feleségemre is, aki az anyag rendszerezésében és a fordításá­ban nyújtott nagy segítséget. - Ausztráliában tehát megértették és elfogadták Kós Károly építőművé­szetét? — A visszhangokból ítélve, pontosan így történt és történik. Ez adott lökést a munka folytatására. A kötetben bemu­tatott anyag ugyanis nem végleges. Több épület eltűnt és nem maradt rajz vagy fénykép utána. Más épületeket az utólagos módosítások miatt már nem lehet felismerni, eredeti formájukat csak elképzelni tudjuk. Kétségtelen, hogy vannak még ismeretlen, tehát a könyvben nem szereplő munkái, vagy tévesen mosnak tulajdonított művek. Könyvemet tehát, kiindulópontnak tekintem, amelynek alapján kutatók számára lehetővé válik, hogy újabb részleteket tárjanak fel, gondolok itt például a ‘30-as évek végén elindult sok tervére, ami a háború alatt derékba tört. Kós Károly szilárd jelleme egyéb­ként abból is kitűnik, hogy 1944 után a súlyos veszteségek ellenére volt ereje továbbélni és haláláig alkotni. Nemcsak a stílusról van tehát szó, mert ezt lehet másolni is, de a magatartás, a viselke­désmód minden építész sajátja, és Kós Károlytél sokat lehet tanulni ilyen szempontból is, nemcsak szakmabeliek­nek...­­ Befejezésül beszéljünk Anthony Gall építészi munkájáról is. — Amikor a budapesti ösztöndíjam lejárt, a Kvadrum építőirodába szerződ­tem dolgozni, mert az organikus építő­művészetet műveli, amely közel áll Kós Károly szelleméhez. Úgy gondoltam, hogy ha most nem vágok bele a ter­vezésbe, soha nem alakul ki a gyakor­latom, és elbúcsúzhatom a pályától. Úgy terveztem, adok magamnak öt évet, s ha ez idő alatt nem sikerül elfogadható szintre jutnom, visszatérek a festészet­hez, vagy angol nyelvet fogok tanítani. A kezdet nagyon nehéz volt, noha a tíz főből álló munkaközösség átlagélet­­korába jól beleilleszkedtem, és a kol­légák sokat segítettek. Kivitelezési ter­veket rajzoltam, és menet közben megismertem a magyarországi törvé­nyeket. Tartotta bennem a lelket, hogy évente egy-két hónapot töltöttem Er­délyben anyagot gyűjteni. Végül ez irányú tevékenységem hozott új fordulatot életemben. Egyik gyűjtőutam végén célul tűztem a magyarvalkói és gyerőmonostori református templom meglátogatását, mert addig csak Deb­­reczeni László rajzaiból ismertem. Gyerőmostoron megismerkedtem Kiss Tibor református lelkésszel, aki jelenleg a kolozsvári püspökség titkára. Meg­kért, hogy a templom mellé, a szép ter­mészeti környezetbe tervezzek nekik parókiát irodával, imateremmel stb. Fel is épült, így született meg az első er­délyi munkám. Kiss Tibor és felesége, Ibolya kérésére valamelyest emlékeztet Kós Károly stílusára, hogy ezáltal beilleszkedjék a kalotaszegi műemlékek hangulatába. Közben kineveztek a budapesti Állat- és Növénykert főépí­tészének, amit Kós Károlynak kö­szönhetek, hiszen tudvalevő, hogy 1909- ben ő építette be a Városligetnek ezt a részét. Mikor a Lepkeházat saját ter­veim alatt renováltuk, gyakran jutott eszembe, ahogy gyermekkoromban Mackayben szüleimmel gyűjtöttünk egzotikus pillangókat. Újabb érdekes fordulatot hozott 1994, amikor a só­vidéki Siklód Kós Károly tervezte református templomában két kiváló magyarországi művész, Elekes Károly és Stefanovits Péter nagyon érdekes kazettás mennyezetet festett. Kós tervezése olyan nagy hatással volt rájuk, hogy miután hallottak kutató­munkámról, megkerestek Budapesten, hogy ha alkalom adódik, dolgozzunk együtt. Ebből az összefogásból szár­mazott a Vigadó Galériában megren­dezett Hordozható Ház című kiállítá­sunk. Utána váratlan ajándékként következett az ajánlat Gyergyóból. Hajdó Isván főesperes megkeresett, hogy a szerencsi múzeumban fennma­radt Kós-rajz alapján tervezzem meg a Gyilkostó-kápolnát. A szakrális funk­ciók kialakításába bevontam Elekes Károlyt és Stefanovits Pétert, 24 méter hosszú körképüket ma minden látogató megcsodálja. Ezzel elindult egy szoros együttműködésem Gyergyóval. Ma is visszajárok a Gyilkos-tóhoz, mert a környezetet még rendezni kell, ilyenkor jóleső érzéssel lapozom a Szent Kristóf kápolna vendégkönyvét, olvasom az elismerő véleményeket, egy-egy ismerős lefordítja nekem a román nyelvű mél­tató bejegyzéseket is. Véleményem szerint csak a jó erős Isten-hit, amely itt Gyergyó vidékén él, és amelyről Haj­dó István atya csodákat tud említeni, csak ez válthatta valóra Kós Károly tervét, hogy a Gyilkos-tó mellett felépüljön a Szent Kristóf kápolna. Ugyanakkor elismeréssel és hálával említhetem Eger város hozzájárulását, Mandák Attila és családja segítségét is. Folyamatban levő munkám a gyergyószentmiklósi új katolikus templom, de erről még korai beszélni, mert egyelőre csak papíron létezik. - Önben tehát egybeötvöződtek a brisbane-i intézet és Kós Károly taní­tásai; hogyan fogalmazná­m ezeket? — Ebben a mai világban, ahol egyr többen vagyunk és egyre jobban elhasz­náljuk a környezetünket, az építésznek megkülönböztetett figyelmet kell fordítania erre a folyamatra annál is inkább, mint hogy a jövőnek tervez. Ez nagyon fontos feladat itt, Erdélyben is, ahol gyönyörű természeti kincsek vesz­nek körül, amelyeknek állapota nem mindenütt kielégítő. Hangsúlyosan tevődik fel a múlt, az épített örökség állapota is, ami szintén nehéz sorsot ért meg. Itt, Erdélyben van egy óriási le­hetőség, úgy építeni, hogy minél keve­sebbet ragadjunk el a természeti kör­nyezetből, ahol régmúlt időkben az egy­szerű falusi emberek is tiszteletben tartották ezt a követelményt. Nekük is úgy kell terveznünk, hogy ne ismételjük meg a Nyugat rossz lépéseit, ne tegyük tönkre a természet szépségeit. Úgy képzelem, hogy Erdélyben szervezett módon fogjuk ötvözni az építészetet a természetvédelemmel, van is elképze­lésem egy programra, talán támogató­kat is találunk majd rá, hogy olyan festői helyeket, mint Borszék, Gyilkos­tó, Bálványos, Gyergyó, Maroshévíz, rendbetegyünk a turizmus számára. Itt, Erdély szívében élni lehet az előnnyel, hogy nincsenek környezetszennyező, nagy ipari létesítmények, mint Hunyad megyében, Brassó, Marosvásárhely, Nagybánya környékén, itt nem fenyeget a folyóvizek szennyeződése. Ilyen értelemben nem baj, ha a nagy külföldi beruházók egyelőre nem jönnek ide, mert sokan csak azért fektetik be tőkéjüket kelet-európai országokban, mert itt a környezetvédelmi szabályo­zások nem olyan szigorúak, mint Nyugaton. Nekünk, építészeknek köte­lességünk ilyen kérdésekkel is foglal­kozni, amikor megrendeléseket kapunk, fel kell hívnunk a lakosság figyelmét a készülő beruházás környezetszennye­zési veszélyeire, mikor így cselekszünk, voltaképpen Kós Károly szellemében cselekszünk. fi AH- DE- HHMCA-MfUWUTA DIN' SICtOD S l­udul­­,KE f 0 K­\ti T U J T E f\ M. 0 fl • 1 E K Vut-1­­ 100* NTU CAM'HOfllOlUAT' fEMrttiiVA --U VUTIM r Református templom. Az eredeti terv egyik oldala 2002. október 3. A HÉT 4

Next