A Hét, 2005. január-június (3. új évfolyam, 1-26. szám)

2005-01-06 / 1. szám

■ Sorsfordító decemberünk volt. A ma­gyarországi népszavazás - pontosabban, ami előtte és utána történt, történi fog -, a romániai választások, az egyre nagyobb befolyásra, presztízsre szert tevő Európai Parlament kisebbségvédelmi csoportjá­nak megalakulása, illetve a román­ uniós tárgyalások lezárása mind-mind olyan sarokkövet jelölt ki a kárpát-medencei politizálás útján, melyek hosszú évtize­dekre megszabják az érdekérvényesítés lehetőségeit. Egyszerre állítanak korláto­kat, és teremtenek eddig nem látott le­hetőségeket. Mivel Erdély elvén, az RMDSZ tájékán egyre többször törté­nik - főleg reményeket keltő - utalás a három , biztosította kitágult mozgás­térre, érdemes ezeket valamelyest alapo­sabban szemügyre venni. Mit adhat Bu­dapest, Brüsszel és Bukarest a románia magyar kisebbségek számára? Az érem két oldala Érdemes Magyarországgal kezdeni a vizsgálódást, hiszen a Budapest felé tör­ténő tájékozódás tizennégy éve megkér­dőjelezhetetlen prioritást jelent a románi­­a magyar szervezet politikájában. Egészen a határon túli magyarok által tragédia­ként megélt érvénytelen népszavazásig Budapest tekintélye—az időnként felme­rült vitás kérdések ellenére—megkérdője­lezhetetlen volt. Bodor Pál cikke (Anya­ország? In: A Hét, 2004. december 9.), ha csak egy röpke felvetés formájában is, de nagyon jól érzékelteti ezt a viszonyt. Hogy történelmileg hol kezdődik ez, hogy a két világháború közötti transzszil­­vanizmus ezen a téren megmutatkozó realitásérzékét az erdélyi magyar társada­lom mikor veszítette el, nehéz megmon­dani Bizonyos tekintetben persze a romá­nia magyarok figyelmeztettek a függő­ség veszélyeire, de óvni nem óvtak eléggé. Kétségtelen tény, hogy olyannyira odava­gyunk a szimbolikus gesztusokért, hogy ezeken szinte alig látunk túl, holott a kö­zös érdek és a közös jó ezeken messze túl van. Valahol ott, ahol a tényleges támo­gatáspolitika elkezdődik, ahol a buda­pesti diplomácia üzem beindul, ahol a Brüsszelbe, Strassbourgba immár kihe­lyezett magyar érdekérvényesítés megszó­lal Tény, hogy a magyarországi kormá­nyok- és politikai elit - már a nyolcvanas évek eleje óta nagyon is komolyan odafi­gyel a határon túli magyar kisebbségek helyzetére. Ha úgy tetszik, a „kint ragad­tak” problémáinak megoldása, enyhíté­se húsz éve a mindenkori budapesti kor­mány öt legfontosabb teendője közé tar­tozik. Elég fellapozni a Beszélő szamizdat számát, ismerni a népi írók tiltakozása­it, vagy betekintést nyerni a Szűrös Má­tyás - Tabajdi Csaba féle MSZMP vo­nal hangsúlyos tevékenységébe, mely Ká­dárt is megszólalásra késztette­­ Helsin­kiben. Az elmúlt tizennégy évben hatalom­ra került kormányok legfőbb erénye, hogy a határon túli magyarok ügyét képesek voltak a maga komplexitásában, azaz összetett gazdasági, szomszédsági, diplo­máciai jogi - s ha kellett, szimbolikus-tér­­beli - kérdésként kezelni. Nem mindig voltak kellően alaposak, sokszor értelmet­len vitákat folytattak, de a lehetőségekhez képest leg­ább dolgoztak. Első perctől kezdve eltérő módon közelített a jobbol­­dal és másképp nyúlt az ügyhöz a balol­­dá - mindegy, hogy éppen melyik párt vitte a prímet jobb- vagy baoldáon. Per­sze az első cezúra a nemzetfelfogásban húzható. Itt talán az SZDSZ és a többi politika szervezet között van az élesebb határvona, hiszen a liberálisok hajlanak a kérdéskör túlzott leegyszerűsítésére. Etnokulturális nemzet versus politika nemzet. Szerintük nem lehet mit kezde­ni egy olyan közösséggel, melynek tagja nem egy közös intézményrendszer kere­tei között tevékenykednek a közjó elő­mozdítása érdekében. Nem arról van szó, hogy az SZDSZ teljesen érzéketlen len­ne a kérdésben—lásd Szent-Iványi István tevékenysége -, pusztán csak úgy vélik, hogy az elsődleges cél a határon túliak integrálódása a szomszédos többségi tár­sadalomba, hogy nemzetalkotó kisebb­séggé válva maguk is az adott környezet­ben, államban tevékenykedjenek a közjó érdekében, a demokrácia kialakításában. Ugyanakkor mindenféle szimbolikus gesztustól érzelmi reakciótól, ködös te­vékenységtől rettegnek, hiszen abban a két világháború közötti Szent­ koronás, revizionista, antidemokratikus naciona­lizmus újjáéledését látják. Eddig és ne to­vább — kiáltják. A szocialisták napból másképp viszonyulnak Hiszen a népi­ re­­formszárnú Pozsgay eltűnése után is erős maradt, köszönhetően Tabajdi Csaba te­vékenységének. Persze félreértés ne es­sék, itt nem pusztán egy-két személy mű­ködése köré épülnek a dolgok de két­ségtelen, hogy ezek a nevek fémjelzik a pártokon belüli, témánk szempontjából fontos irányvonalakat. A „nagy” nevek mögött ott vannak a megfelelő kisebb­ségügyi szakértők, de tevékenységük elemzése egy külön tanulmánysorozat feladata lehetne. A szocialisták inkább a „mozaiknemzetre” esküsznek ahol a kü­lönféle magyar közösségek ön­rendelke­zésére épülne a nemzeti egység, de ahol az anyaország jelentős donor-segítő sze­repet játszik. Az MSZP politikájában a határon túli magyarok ügye három fő csomópont köré szerveződik a követke­ző fontossági sorrendben: euro-atlanti in­tegráció, jószomszédsági politika és a „kint lévők” támogatása. Úgy vélik hogy a határkérdés véglegesen lezárt - ebben egyébként ma már minden felelős poli­tikus egyetért —, a nemzet újraegyesítése az Unióban képzelendő el Diplomáciá­jukban éppen ezért igyekeznek Magyar­­országot, mint balkáni stabilizációs té­nyezőt feltüntetni, a szomszédokkal mindenáron - ha kell a határon túli ma­gyar szervezetek feje fölött - jó kapcsola­tot kiépíteni. Brüsszelben és Strassbourg­­ban szerintük „nem kell az asztalt verni”, mert az csak rossz vért szül. Ehhez iga­zodott a Horn-kormány tevékenysége is, amikor eltávolították Magyarországot a dél­szláv válságtól, beengedték a NATO-t támaszpontot létesíteni, és aláírták az alapszerződéseket. Szerintük ezek nélkül egyszerűen nem lehet haté­konyan fellépni a határon túliakért, min­den csak ezek után következhet. Ezzel szemben a jobboldal -1994 óta lényegé­ben a Fidesz - a határon túli magyarok megsegítését mindennél előbbre tartja. Nekik is három pont köré szerveződik a stratégiájuk valamiféle jogi biztosíték - státusz - „a kint lévőknek”: kedvezmény­törvény, autonómia, kettős­ állampolgár­ság. Ebben a sorrendben. A külügy és a diplomácia feladata szerintük ezeknek az előmozdítása: megértetni az EU-val, hogy a magyarságnak komoly sérelmei vannak, melyeket orvosolni kell, és rábír­ni a szomszédos államokat, hogy tartsák tiszteletben a magyar kisebbségek jogait. Orbán ennek jegyében vetette fel a Benes-dekrétumok revízióját, és rohan­ta le előzetes egyeztetések nélkül Nasta­­sét a kedvezménytörvénnye. Ugyanak­kor elutasította a kettős állampolgárság RMDSZ-féle követelését, mert szerinte ez még nem időszerű. Az Unióval kap­csolatban pedig váltig hangoztatta: nem kell megijedni az eurokratáktól, „addig kell ütni a vasat, amíg az forró”, azaz minden eszközt meg kell ragadni még Románia csatlakozása előtt, hogy Buka­restet engedményekre kényszerítsék. Ilyenkor az MSZP mindig feljajdult, hogy nem kéne Romániában elmérgesí­teni a helyzetet, inkább feltételek nélkül elő kell segíteni a keleti szomszéd csatla­kozását, mert ez az ott élő magyarok élet­feltételeit javítja, hozzásegíti Romániát egy teljesítményelvű társadalom kialakí­tásához, ahol a politika legitimációjában a nacionalizmust felválthatja a GDP-ben mért gazdasági sikeresség. Mindent összegezve, el lehet mon­dani, hogy a két különbözőnek tűnő meg­közelítés tulajdonképpen ugyanazon érem két oldala. Amit tető alá hozott az Antall­­kormány, arra építkezett a Horn-kabinet, majd ezt folytatta — ha más prioritásokat is szem előtt tartva— a Fidesz. Az első lát­ványos változásra a 2002-es választások idején került sor. Az MSZP látványos fordulatban belpolitikai kampánytémá­vá tette a határon túliak ügyét: az Orbán- Nastase paktum kapcsán milliós román tömegekkel riogatta a hazai közvéle­ményt. Ezzel átléptek egy nagyon kényes határt: a kispolgári félelmekkel telített anyaországi közvélemény nagyon, de na­gyon keveset tud a határon túliak tényle­ges világáról tehát ami addig a szakpoli­tika feladatköre volt, az kikerült az utcá­ra. Persze Orbánék rátromfoltak: éltek a szintén kispolgári érzelmű, Erdélyről édeskés, giccses, romantikus képet ápo­ló jobboldali szavazók érzelmeivel, és nemzetietlennek bélyegezték a baloldalt. Mindez csak folytatódott a Medgyessy­­kormány idején, akik megszorítás címen csökkentették a határon túliak támoga­tását - legalább is késleltették a kifizeté­seket -, de a legnagyobb gond, hogy nem voltak képesek semmi újat letenni az asz­talra, nem vonták vissza a problémahal­mazt a szakpolitika területére. E, mint Budapest 2004 valóban a fordulat éve volt. Egyér­telművé vált, hogy Magyarország, Szlo­vákia és Szlovénia uniós csatlakozása ré­vén új típusú érdekérvényesítési politika szükségeltetik, de Medgyessy rettegett at­tól, hogy összehívja a MÁÉRT-et. Pe­dig mind Tabajdi, mind Szent-Iványi fi­gyelmeztetett - akkor már Európa Par­lamenti képviselőkként - a dolog fontos­ságára és sürgősségére. Egy magas rangú MSZP-s politikus kérdésünkre elmond­ta, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány úgy félt a MÁÉRT-tól mint az ördög a tömjénfü­sttől hiszen attól tar­tottak, hogy ez megint csak a jobboldal­nak kínál kritikai felületet. Aztán min­den tolódott, amikor sor került a kor­mányváltásra. Ha úgy tetszik, először for­dult elő az MSZP 1994 óta tartó törté­netében, hogy ez a kérdés lekerült a leg­fontosabb ügyek listájára. De semmiképp nem valamiféle elnemzetietlenedés mi­att, hanem mert kapkodva megindult a párt átszervezése, hogy felkészüljenek a 2006-os választásokra: beindították a kampány 2002-ben ki nem oltott jelző­rakétáit. Ennek ellenére nagyon szomo­rú, ami a népszavazás kapcsán történt. Nem az eredmény miatt, hanem mert kiderült, hogy a rendszerváltozás óta be­ágyazódott politikai elit felelősségtudata végleg elpárolgott. A magyar rendszervál­tozás most fulladt ki. Gyakorlatilag két­­három éve nem születik egyetlen felelős­ségteljes döntés sem Budapesten, a szem­benálló felek pusztán egymással vannak elfoglalva, ahogy maga Gyurcsány mond­ta a Magyar Rádió Krónika című műso­rában: jobb- és baloldal között most már semmilyen párbeszéd nincs. A nemzet­politika nem pusztán a határon túli ma­gyarok támogatása, több ennél Hankiss Elemér szavaival: Magyarország, a ma­gyar nemzet­­kitalálása”. Magyarország uniós pályára állítása, a szociális újraosz­tó rendszer, az oktatás - főleg a felsőok­tatás­­, az egészségügy, a gazdaság- és ifjúságpolitika rendbetétele, hogy az a leghatékonyabban működjön az uniós versenyben. A budapesti politikai elitünk pedig már semmire nem vállalkozik, csak a túlélésre. Kérdés, hogy meddig kell vár­ni, 2006-ig mindenképpen. Tehát nem igazán lehet a három B-ből jelenleg Bu­dapestre számítani, komoly stratégiai fordulatra semmiképpen. B, mint Bukarest Nagy a remény viszont Bukarestet ille­tően. Bár erről nehéz most beszélni, hi­szen a bizánci forgatagban még nagyon nehéz tisztán látni, elkülöníteni az ígére­teket a valós tendenciáktól Mindenestre a román liberálisokkal jó kapcsolatokat ápoló Eckstein-Kovács Péter szenátor azt mondta lapunknak az SZKT decem­beri ülésén: most már minden remény megvan arra, hogy a Basescu-csapattal keresztülvigyék mindazt, amitől Nasta­­séék elzárkóztak a decentralizáció, Szé­­kelyföld-eurórégió, kulturális autonómia. S valóban úgy tűnik, hogy beindult - vagy továbbdöcög-a szekér. Az RMDSZ „jövőtárcákat” kapott a Tariceanu-kabi­­netben. Olyanokat, amelyekkel Romá­niát valóban teljesítménytársadalommá lehet alakítgatni. Bizonyítani lehet a többségi társadalom felé, ha úgy tetszik, „ki lehet találni” Romániát. S ezen ke­resztül valóban el lehet érni, hogy a ma­gyar kisebbség társnemzet legyen. Még csak nem is jogilag, hanem a befogadott­­ság tekintetében. Bár a folyamat nem lesz egyszerű, hiszen a hatalomra került DA nem lesz bolond kiadni a kezéből a társadalom és közigazgatás bizonyos al­rendszereit. Nem teheti, mert el kell in­dítania saját országos beágyazottságának kiépítését, ki kell elégítenie klientúráját, illetve, ha komolyan gondolja a reformo­kat, azokat egyelőre csak felülről lehet ke­resztülverni. Erre szokták felhozni hogy a jó meg­oldás a decentralizáció kikényszerítésére: az uniós csatlakozás. Óriási illúzió: az Uni­ót ugyanis a legkevésbé sem érdekli, hogy milyen a regionális kialakítottság. Hogy van-e Székelyföld régió, vagy hogy egy­általán van-e regionális lebontottság. Ugyanis csak a belépő ország érdeke, hogy legyen, mert így tud több pénzt lehívni. Példának okáért Spanyolország csak örül Damoklész-kardként lebeg a bukaresti politikusok felett. B, mint Brüsszel Persze ez az alcím egy kicsit sántít, hiszen voltaképpen ugyanúgy fontos Strassbourg is, mint az Európai Parlament plenáris üléseinek székhelye, de hát a lényegi dön­tések a Bizottságban és a parlamenti szak­­bizottságokban dőlnek el, Brüsszelben. Tudni kell hogy az EU politikájának két alapvető prioritása van: a stabilitás min­­denekfelett és a diszkriminációellenesség. Olyannyira fontos a stabilitás, hogy ez a leg­több esetben a status quo-hoz való ragasz­kodást jelenti. Semmilyen zavaró, akár enyhe konfliktust kiváltó változást sem tűrnek el Alapelvük­ tessék helyben, egy­mást közt megegyezni, mert mi nem lép­hetünk fel döntőbíróként Csak akkor tör­ténik bármi, ha olyan súlyos a konfliktus, hogy azonnali beavatkozást igényel. Ilyen volt tavaly ősszel a vajdasági helyzet. A magyar EP-képviselők pártho­vatartozástól függetlenül egy emberként léptek fel a Parlamentben, hogy küldje­­­nek ki vizsgálóbizottságot a magyarveré­sek megfékezésére. Hosszú tárgyalás után, amikor már a balkáni konfliktus újbóli kirobbanásának veszélye is megjelent, ak­kor ítélték el Szerbiát, és vették rá, hogy akadályozza meg az újabb atrocitásokat. És az nagyon sokat számított, hogy a li­berális frakcióban ülő Szent-Iványi­­ tud­ta hitetni nyugati kollégáival hogy az oly fontos emberi jogok sérülnek a Vajda­ságban. Persze ez az eset mást is mutat: ügye­sen taktikázva be lehet vezetni a „magyar­­kérdést” az európai összpolitikába. De eh­hez nem­legendő a Budapesten, vagy a királyhágó melléki püspöki székhelyen megszokott sérelmi politizálás. Az euró­pai politikusok egyszerűen nem értik, hogy miről beszélünk, mert történelmi mű­veltségük sekélyes. Sekélyes, mert a tör­ténelmi túlfeszült lényeglátás náluk már hosszú ideje a múlté. Ahogy Nádas Péter fogalmazott nemrégiben: egy nyugat­­ i helyzet M. LÁSZLÓ FERENC Sinn Féin, avagy a három , ha Románia elszúrja, mert akkor több pénz marad neki az alapokban, még ak­kor is, ha megszabják, hogy mennyi menjen majd kifejezetten az „újaknak” 2007-től Autonómiát követelni most badarság lenne. Mert a regionalizmust veszélyez­tetnénk. Vajon mit szól majd ennek eset­leges feladásához a magyar kisebbség, mely feltehetően az autonómiára voksolt, ami­kor az RMDSZ-re voksolt. Nem szabad a magyarországi politikai elit hibájába es­ni, amely most már a saját állandó ígére­teinek - és az egymásra való rálicitálás­­nak - a foglya. A külső ellenzéktől pedig már nem kell tartani. Ahogy egy neve elhallgatását kérő fideszes vezetőkáder mondta e sorok írójának: „örülök, hogy most már levehetjük a kezünket ezekről a cdlibábosokról jöhet ismét az RMDSZ”. Intő jel Orbán Viktor pedig rideg han­gú levében gratulált Markónak Persze az Unió minden ellentmon­dása ellenére Brüsszeltől és Strassbourg­­tól sok minden jóra lehet számítani. A védzáradék a csatlakozási szerződésben európai számára „Trianon csak egy kas­tély, és a magyarok be vannak oda zár­va”. Meg kell tanulni egy másik nyelvet beszélni, ügyesen érvelni, a diszkriminá­­cióra hivatkozni. De a legfontosabb, hogy tényleg helyben kell tudni a konfliktuso­kat feloldani. Mindenképpen előremu­tató lépés, hogy a magyar EP-képviselők - egy pesti politológus szerint, az utolsó normális magyarországi politikusok — újabb sikert könyvelhettek el december közepén. Strassbourgban megalakult a kisebbségvédelmi frakcióközi csoport, ahol Tabajdi Csaba (MSZP) társelnök, Gál Kinga (Fidesz) pedig alelnök. Meg­indulhat a partnerkeresés a magyar­ ügy előmozdítása érdekében. Mindent összegezve, ha Budapest most gyengélkedik, és Brüsszel még na­gyon messze van, akkor elsősorban Bu­karestben kell domborítani. Sinn Féin - mi magunk, ahogy a legsikeresebb uni­ós tagország állampolgárai, az írek mond­ják Egy enyhe transzszilvanizmus - mo­dern kivitelben - senkinek nem árthat ■ *S................................................................................................ ** ..................................................................In III/l 2005. január 6.

Next