A Hon, 1863. november (1. évfolyam, 250-274. szám)
1863-11-25 / 270. szám
sokan kétlik a herczeg trónrajuthatását a herczegségekben. Mai tudósítások szerint Ausztria-, Olasz-, Porosz- és Angolország feleletei is megérkeztek a congressus iránt Páriába. Azon hir, hogy Russell lord visszalépett s helyét Clarendon lord foglalta volna el még nem látszik valósulni. PHST, NOVEMBER 24. Politikai szemle. Pest, nov. 21. (II.) Néhány nappal ezelőtt a birodalmi tanács alsóházában interpellatio intéztetek Rechbauer által Rechberg grófhoz, a schleswig-holsteini kérdésben. A külügyminiszter még nem felelt az interpellatióra. Feleletét azonban minden nap várták, sőt egy bécsi lap úgy volt értesülve, hogy Rechberg gróf ma fog nyilatkozni. Addig is azonban, míg a külügyminiszter nyilatkozhatnék, a „Wiener Abendpost“, a bécsi kormány hivatalos lapja, egy czikket közöl, amely tájékozást nyújt azon felelet felől, melyet Richberg gróf a hozzá intézett interpellatióra adand, egyszersmind jelzi Ausztriának és Poroszországak a schleswig-holsteini kérdésben foglalt állását. A „Wiener Abrndpost“ czikke, melynek tartalma már az éjjel közöltetett egy távirati sürgő .y által, alább egész terjedlmében ilvasható, s ha mi e czikk érelmét jól fogtuk föl, a bécsi kabinet csakugyan oly állást foglal, minőre az utóbbi tudósítások világosan czélzottak. A bécsi kabinet elválasztja a schleswig-holsteini kérdésben az alkotmány és örökösödés kérdését. Szerinte a herczegségek alkotmányos jogai épen az 1852-ki londoni szerződésben gyökereznek. Ezen jogok világosak: érvényesítésök parancsoló szükségesség. Ausztria e szerint az executiot sürgeti azon esetre, ha Dánország meg nem változtatja az összalkotmányt, melynél fogva Schleswig a birodalomba kebeleztetek. Ami pedig a schleswighulsteini kérdésnek másik részét, tudniillik az augustenburgi herczeg örökösödését illeti, úgy látszik, hogy ezen jog nem világos jog a bécsi kabinet felfogása szerint. Az ily jog alapos vizsgálatot igényel. Ausztria nem irtózik semmi veszélytől , semmi áldozattól — mond a „Wiener Abendpost“ — ha Németországnak a herczegségek iránti jogait nyomatékkal kell védelmezni. De önkényt érthetőleg azt is kívánja, hogy a kérdés természetes akadályai ne fokoztassanak új és nagyobb nehézségek által, s minden döntő lépés, mi történni fog, a teljes jog jellegével bírjon. Ausztria ezen felfogásánál fogva, mint látható, ellentétes állást foglal a schleswig-holsteini kérdésben Bajorországgal és több kis német állammal, melyek a londoni szerződés érvényességét tagadják, s az augustenburgi herczeg jogait elismerik. Egy tegnapról keltezett távirati sürgöny szerint »Ausztria és Poroszország követei azonos utasítással bírnának a schleswigholateni kérdésben s az augustenburgi hg. öröklését akadályozza Frigyes herczegi atyjának a legitimitás hátrányára szolgáló házassági viszonya. E mellett az augustenburgi hg örökösödése ellen szól az 1852. dec. 30-diki szerződés is, melyet a dán kormány felhozott a német szövetséggyűlés elébe terjesztett tiltakozványban. (Ezen nevezetes okmány pontjait lásd a nov. 23-káról keltezett frankfurti sürgönyben). Nagy kérdés mégis, hogy Poroszország megmarad-e Ausztria nézete mellett az augustenburgi hg örökösödését illetőleg. A porosz alsóház, mint látszik, arra sürgeti a kormányt, hogy a herczegségeket védelmezze, az augustenburgi herczeget ismerje el, s helyezze államaiba. Az illető indítvány a ház tegnapi ülésében terjesztetett elő, s ma választatott meg a véleményező bizottmány. (Lásd a nov. 23 káról keltezett berlini sürgönyt.) A schleswig-holsteini kérdésben még két nevezetes mozzanat felől értesíthetjük az olvasót. Egyi k az,mely szerint a francziák császára utasítást adott volna Drouyn de Lhuysuk, különböztesse meg pontosan a szövetséges ülésnek a dán intézkedések ellen határozott executióját és az örökösödés miatt keletkezett viszályt. Az első ellen nem tiltakozik Francziaország; ami az örökösödési kérdőt illeti, a londoni jegyzőkönyv szabványa fentartandó, a dán monarchia épségének megóvása végett. A másik szerint a „Journ. de St. Pétersbourg“, az orosz külügyminisztérium közlönye ellenségesen támadja meg az augustenburgi herczeg örökösödési igényeit. A nevezett lap így nyilatkozik szemléjében: „Félreismernétt a szövetséggyülés jellemét és szokásait, ha azt hinnők, Hogy mindjárt le fog mondani az 1852 ki szabványokról, azon egyetlen jogczimről, melyre Dánország elleni reclamationnál hivatkozhatik, s hogy fegyverei érvényesítésére vállalkoznék azon jogoknak, melyekkel az augustenburgi ág 1852 előtt a herczegségek trónja iránt bírhatott.“ Mint látszik Ausztria, Franczia és Oroszország Angolországot nem említve, azonos álláspontot fog ai a schleswigholsteini kérdésben. E szerint négy nagyhatalom okvetlen ragaszkodik a londoni jegyzőkönyvhez, az augusztenburgi hg örökösödése ellen. Nem csoda tehát, hogy Még valami az „első magyar sóellátási társulatról.“ Azon időtől fogva, mikor a magyar kir. kincstár felhagyott a sószállitásnak saját tisztségei általi teljesittetésével, 1850. évig s utána még kevés ideig magán vállalkozó honfiak által kezeltetett a Máramarosbóli sószállitás. 1852. május 6 án köttetett meg Epsteinn, Tedesco fiai, Gomperz, Tedesco Ede, Springer Miksa, Stummer Károly urakkal azon szerződés, melynél fogva ezek kötelezték magukat 150 ezer mázsa sónak Szolnokon, 50 ezernek Szegeden, és 60 ezernek Lippán leendő átvételére. 1853. évi május 5 én kötelezték magukat 350,O0O mázsa kő- és porsónak a máramrosi kincstári sóraktárakból a vételére és saját veszélyük s költségükön az illető eladási raktárakba leendő szállítására. Fokonkint igy nőtte ki magát azon 1854. évi September 12-kén Bécsben kelt hires szerződés (submission),melyet 1861- ben a „Magyarországban“ megjelent czikkeinkben részleteztünk, s melynél fogva a Máramarosban termelt összes sómennyiség már az itteni raktárakbóli átvételkor a vállalkozók tulajdonává vált és válik. Ezen az említett bécsi s brünni bankárok s a bécsi pénzügyminisztérium között létrejött szerződés 1854. évi nov. 1-ső napjától 1858. évi okt. végéig terjedett négy évre oly formán köttetett meg, miszerint ha egy évi előleges felmondás nem történik, a szerződés továbbra is érvényben fog maradni. A vasút létesülése esetére világosan kötelezte magát a vállalkozó társulat, hogy a sószállitás eszközlése érdekéből külön szerződésre lépend az álladalommal. Hinc ille dolor, illae laerimae! Ezen szerződés 1857-ben s később 1858-ban kelt rendeletek által 1860. évi október végéig, illetőleg a nyíregyház-szigeti vasút megnyitásáig, meghosszabbittatott. Azon idő óta a meghosszabbítás folyvást tart s a bécsi és brünni kereskedőházakból álló „első magyar (?) sóellátási társulat“ a Máramarosban termelt sónak, kevéssel azután a mint az a napra felhozatik, mostanig is tulajdonosa. Nem akarunk ezen általunk gyakran pengetett tárgyra „Carthaginem delendam censeo“-féle modorban visszatérni, sem ezen szerződésből az álladalomra eddig háramlótt és folyvást háramló óriási károkat részletezni, jól tudván, miszerint mindenkinek, kit ez ügy csak távolról is érdekel, elég alkalma volt arról meggyőződni, hogy e társulat fölött akár hazai, akár nemzetgazdászati, akár pedig álladalmi érdekek tétessenek is mérlegbe, már rég mg kellett volna húzni a halálharangot. Csak egy futó pillantás is e szerződésnek a vasutat tárgyazó pontjára tisztán föltünteti: honnan merítettük azon gyakran ismételt jóslatunkat, hogy „mindaddig, mig a sóvali ellátás ezen társulat kezében leend, a nyíregyház-sziget i s ennek folytatásával a sziget-bukovinai vasút a puszta óhajtások sorába tartozik. Nem feladatunk ezt, s az említett szerződésnek többi, ennél sokkal sötétebb árnyoldalait most feltüntetni, miután már a nmlgu m. kir. helytartótanács is kimondotta azt, — ha ugyan jól vagyunk értesítve — miszerint az „első magyar sóellátási társulttali szerződés úgy administrationalis, mint főleg nemzetgazdászati szempontból íö oldandó.“ Csak azon kérdés merül föl előttünk, s ez az, mi fölött tépelődünk , hogy megtörtént e a most lefolyt october végéig ezen, az állampénztárból minden évben pár millió forintot elszivattyuott szerződésnek felmondása? mely nélkül az még 1854. évi novemberen túl is — ég tudja meddig ? — érvényben maradna. Ámbár jól értesült bécsi körökben azon nézetben vannak, hogy a kérdéses szerződési viszonynak 1854. évi octóber végével minden további felmondás nélkül is vége szakad. A felelet mélyen érdekli nem csak Máramarost, hanem az egész hazát, mert tudni azt, hogy ezen roppant vállalat nyújtotta jövedelem idegen tőzsérek zsebébe foly a nélkül, hogy a hazai ipar vagy kereskedelem általa csak legkisebb lendületet is nyerne; tudni asst, hogy a magyar kir. kincstárnak ezen jövedelmi forrásából sok, igen sok szivárog szerteszét ; — tudni azt, hogy a jelenlegi kezelés mellett a sóár emelkedett a nélkül, hogy ebből a kincstárra haszon háramolt volna, miután a társulatnak engedett előnyök a só fölemelt árát rendesen elnyelték, és mindezen tudat daczára közönyösnek maradni nem szabad, de nem is lehet. Több máramarosi erdőbirtokos a fentebbi és más indokoknál fogva folyamodott a helytartótaácshoz, hogy a sóvali ellátás ezentúl közvetlen a kincstár közegei által teljesittessék, ellenben maga a sószállitás, tekintettel a magán erdők birtokosainak, főleg a népnek, de magának a kincstárnak is érdekeire, magánvállalkozóknak adassák át. Meg vagyunk arról győződve, hogy e közérdekű kérés viszhangra találand, csak attól tartunk, hogy a phalanx, melyet évtizedet meghaladó idő alatti következetes összetartás épített s erősített meg, nem oly könnyen lesz lerombolható; attól tartunk, hogy a iár is óriássá nőtt fát egy fejszecsapás aligha ledöntheti ! És e fölötti komoly aggodalmunk az, mely miatt e tárgyhoz ezen „Nebánts virághoz még egyszer hozzányúltunk, — mely aggodalom igazolva lesz, ha a szerződés ismét meghosszabbittatott ; ellenben teljesen eloszik az, ha a fölmondás föltétlenül megtörtént. Ajánljuk a minden tekintetben nagy horderejű tárgyat az illetők komoly figyelmébe ! Ha az óhajtott változás bekövetkezik, érezni fogja Máramaros megye szegény földnépe a változás kimondhatlan jótékonyságát ; tapasztalni fogják az itteni erdőbirtokosok, hogy fájok értékesebb s kelendőbb leend; tapasztalni fogja az alföld, hogy az egyedáruság megszüntetése miatt a fának ára csökkenni fog, miután csak az adhatja olcsóbban fáit, ki a leúsztatásra oly nyereséges terhet kap, mint a só, s mindenek fölött tapasztalni, érezni fogja a kincstár, hogy évi jövedelme pár millióval növekedett anélkül, hogy szüksége lett volna a só árának fölébb emelésére, sőt nagyobb mérvbeni termelés mellett az még alább szállítható is leend. Ennyi az, mit most a válság keretében szárazon és röviden elmondani jónak láttunk. Maga idejében e tárgyra még visszatérünk. Addig is caveant consules , ne quid respublica detriment capiat.“ Várady Gábor, sok homlokegyenest ellenkeznek. A (plericalis) „Monde“ ugyan írja, hogy a pápa a congressust elvben elfogadta, azonban az egészből nem sok jót vár. A „Botschafter“ levelezője szerint a pápa egy igen előkelő franczia kath. egyén előtt így nyilatkozott: „Még ezelőtt reméltem, hogy csendes nyugalommal halhatok meg Rómában, azonban a forradalom óriási lépésekkel halad előre, s el vagyok készülve, hogy másodszor indulok, számkivetésbe. Ugyanezen levelező Garibaldi irataiból e sort közli : „Rövid idő múlva megszűntek a papok Rómában uralkodni.“ „Az „Osservatore Roman" azon nézetben van, hogy a pápa a Francziaország álal indítványozott congressiusban nem veene részt, ha csak nem biztosítják neki azt, amiről Napolem császár már kimondá, hogy helyrehozhatlanul veszve van. „A pápa — úja az „Osservatore“— nem lehet jelen az uralkodók oly congressusában, ahol ő foglalná el ugyan az elnöki széket, de csak azért, hogy jogainak brutális megsértését maga pecsételja meg.“ A hatalmak és a congressus. A hatalmak jelenlegi állásáról a congreasus irányában az „Europe“ jelenti: „A trónbeszéd minden kormányt megijesztett, még Sveiaot is, melynek az 1815 -i szerződések szilárd biztosítékot nyújtanak. Azonban a császári meghivó levél megnyugtatásul szolgált, úgy hogy azon hatalmak is, melyek eleinte a congressust terjedelmes indokolás mellett visszautasítani, mint például Anglia, később a congressust legalább „elvben“ elfogadták. Különben, — folytatja az „Europe“ — úgy sem jelent volna meg egy uralkodó sem személyesen. Ezt már tudja a franczia kormány, s tudta is, hogy Anglia, és Spanyolország királynéi, a hoszadalmas és fárasztó diplomátiai vitákban nem vettek volna részt; hogy a pápa és Ferenc József császár nem ültek volna egy asztal mellé Viktor Emanuellel, s hogy az ausztriai császár nélkül a négy német király sem jelenik meg. „Ami most a congressus elfogadását, az egyes kormányok részéről illeti: Portugália és Spanyolország azon reményben fogadják el a congressust, hogy az a békét alapítja meg, nem pedig a háború kiindulópontjául szolgáland. Az utóbbi hatalom e mellett feltételeket tűz ki a római kérdés érdekében. Svédország és Olaszország elfogadják a congressust, mert anyagi előnyöket várnak, amint ezt nem is titkolják. Ausztria, Anglia és Poroszország csak úgy fogadják el, ha Napoleon a congressus programmját előre közlendi. E három hatalom követeli, hogy minden ülés előtt a következendőnek napirendje előre meghatároztassák, s a határozat lelkiismeretesen megtartassék. Különben a congressus kérdésében Ausztria még nem ért mindenben egyet Angliával. Ausztria kívánja, hogy a congressuson két főkérdés , a dán-német és a lengyel tárgyaljanak. Anglia viszonozza, hogy nehéz lesz a római kérdést mellőzni, s e mellett szükség a Savojához tartozó Chablais és Faucigny vidékek semlegességét biztosban’. Rechberg gróf ezt nem vonja é’ségbe, és követeli, hogy a római kérdés csak úgy tárgyaltassék, hogy a pápa világi uralma kérdésbe ne tétessék, Velenczéről pedig szó se forduljon elő. Ezen utóbbi pontra néz,e Anglia és Németország is egyetért. Oroszország nem ellenzi a congressust, s igen mérsékleti feltételeket terjeszt elő, de nem hisz e gyülekezet létrejöhetésében, vagy annak békés kimenetelében. „Oroszország soha sem volt úgy harczra készülve mint most. Angliából elhozatták a híres Lancaster nevű ágyugyárnokot, s a miniszterek rábírták a czárt, hogy a telet Moszkvában töltse, hogy másként is a paroxismáig feltüzelt nemzeti érzelmet még inkább élénkítse. Mily magas fokon áll már ezen láz, bizony itja azon tény, hogy a czárhoz 3000-nél több alaiásál kérvényt nyújtottak, melyben „szent Oroszország atyjáétól kivárják, hogy Konstentin nagyherczeget, és Ilona a herczegnét száműzzél Az „Oesterr. Zig“-nak nov. 22 ről Párisból távirják : „Tizenöt uralkodó már megígérte megjelenését a congressusba, öt más uralkodó kedvező határozatát reméllik. Romával a szívélyes egyetértés“ helyre állott. A szultán személyesen jövend el. Ausztriát várják. Anglia az utolsó lesz, mely eljövetelre szánja magát. Ezen távirattal a másunnan érkező tudósító Francziaország és Ausztria lengyel politikája. E czím alatt a „Köln.Ztg.“ leleplezéseket közöl Francziaország és Ausztria lengyel politikájáról egy 19-én Bécsből kelt levélben. E levél így hangzik : „Sok oldalról tagadták, hogy Francziaország már a tavaszon Lengyelország függetlenségét akarta. Az erre vonatkozó s Ausztriának trt közleményeket Bécsben nem tagadták ugyan, de tartamukra nézve legalább meg sem engedték. Most nyolca hó után, mikor az osztrák diplomata régi ügyességét bebizonyította, nehogy oly politikával kezdjen, mely egy darabot kiszakasztandott testéből, megérkezettnek látszik a pillanat, hogy ez érdemet érvényesítse. A „Mem. Dipl.“ nov. 15-ki száma hat hasábot tartalmaz Debraua lovagtól ezen fölirattal: „„A császári beszéd egybefoglalja azon bizalmas közleményeket, melyek Ausztriának a tavaszon tétettek.“ Debrauz ur bebizonyítja e czikkével, hogy a lap nem áll tisztán franczia befolyás alatt, mert kétkedni lehet, hogy e leleplezések kdvesek legyenek a franczia kormánynak. »Midőn — mondja Debrauz lovag — az utosó varsói fölkelés kitört, Napoleon császár mártius óta azon eszmét hozta fölszínre, hogy a diplomatia eddig eredménytelen ösvényét elhagyva, a bonyodalmas ügy megoldását saját kezébe vegye. „„Az ez irányban a bécsi kormánynak tett bizalmas közlemények czélja az volt, hogy a szövetségek szakadatlan lánczolata folytán Lengyelország az uj európai egyensúly szélső erődévé legyen, mely a Vistulától Hercules oszlopáig terjedve, Francziaországban és Ausztriában találta volna súlypontját. „„ Angolország azonnal utasította követét Bécsben, hogy az ottani kormányt attól, mit háborúra vezető kalandos politikának nevez, óvja. Miután a „Mem.“ Angolország ellenséges hangulatát Russel és Palmerston jul. 14. és 22-ki beszédeikből kimutatta, így folytatja: „„Francziaország közleményei a bécsi és párisi udvarok közt őszinte nyilatkozatokra adtak alkalmat igen kényes pontok fölött; e két hatalom kölcsönös állása a lengyel bonyodalmakkal szemben határozottabban körvonalaztatott s a legszélsőbb esélyeket is tekintetbe vehették. „„Az első közleményekre azt felelte Rechberger, hogy eltekintve Ferencz József császár hazafias érzelmeitől, melyek a monarchia sértetlen föntartását parancsolják, a miniszteri felelősség nem engedi meg nekik, hogy az országot oly háborúba bonyolítsák, mely végre is a legszebb tartomány elvesztésével járna. „„A Tuilleriesk azt válaszolták, hogy eszök ágába sem jutott, miszerint Ausztriát gyengítsék segélyéért , sőt tetemes kárpótlásokkal nagyobbítandják.““ „Most már Debrauz a franczia tervet így bírálja : „„Bármi csábosnak lássák is e terv, ellenállhatlan ellenmondásokat idéz elő. A medve bőrét nem kell eladni, mielőtt a medve meg van lőve. A lehető kárpótlás és valódi átengedés közt nagy a különbség. „Egy év előtt, midőn az osztrák reichsrath a külü yi költségre és megszavazta, ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy az ország el van határozva utosó emberét és utosó forintját föláldozni semhogy egy hüvelyket átadjon a birodalom területéből. „Nem szükséges,hogy az osztrák visszautasítás indokait fejtegessük. „Az utalás az alkotmányra, a ruthénok (kik Czörnig szerint 2,281837-en vannak, 1,981,076 lengyellel szemben) állása, s a Poroszországhozi viszony nagyon figyelemre méltók s Ausztriának akkori szó és írásbeli válaszaból vannak véve. „Austriának azonban Napoleon császárt is meg kell győznie, mennyire becsüli szava őszinteségét s egyúttal kijelenti, hogy ha a körülmények a kijelölt Ösvényt elkerülhetlenül szükségessé tennék s ezt Európa elfogadná, Ausztria kész lenne Francziaországot logális és tevékeny támogatásban részeni. „Akarjuk — mondja Ausztria — hogy a lengyel kérdés velük oldassák meg, nehogy ellenünk forduljon.“ „Ez az osztrák titok a lengyel kérdésben. „Régi titkos sere a diplomatiának,hogy az ellennel menjen, ártalmatlanná teendő azt. Ausztria számítása, hogy a lengyel ügyben Franciaországgal megyen, nehogy Francziaország egyedül járjon benne, csak azon föltevéssel volt helyes, hogy Francziaország majd visszamegyen; de épen ez az, mi az osztrák diplomatának nem sikerül, mert Francziaország nem csak vissza nem ment, hanem újabb s hatalmasabb lépést tett előre, nem Ausztrián át és általa, hanem Németországon át és ellene akarja a lengyel kérdést megoldani. „Ausztria e roppant nehézségek közepette okosan és mérsékelten viselte magát. Ha a forradalmi szellem áll élén, Európát kimozdította volna a kerékvágásból. Ausztria azonban a Galiczia iránt nyilvánított kívánság által kijózanodva, nem akarta tagjai kificzamitását megkísérleni. Németország nagy kárán akart megerősödni s egykor majd büszkén mondhatja talán, hogy visszautasittatott, mert idegen elemekben jötté gazdag. „A congressussal szemben Ausztria állása ez. „Felelt hivatalosan a meghívásra s Metternich hg hihetőleg már átadta Compiegneben a választ. Ausztria késznek nyilatkozik a congressus elfogadására oly föltételek alatt, melyek előre aligha teljesíthetők, s ezzel egy vonalon áll más államokkal, kik hasonlót írtak Párisba, vagy szándékoznak írni. Oroszország minden meghívott megjelenését és a programm előleges megállapítását kötötte volna ki. Más módon a visszautasítás nem igen lehetséges, mert a meghívást a leghatalmasabb császár tette személyesen s udvariatlan lenni senki sem akarna. Azonkívül kettős meghívás és kettős válaszok forognak szóban. A fejedelmek válaszát rendesen a miniszterek előleges válasza előzi meg s ezekből már több megérkezhetett Párisba. Ha a congressus nem jő létre, vigasztaló, hogy ez az ügyek állásán mit sem változtat. A franczia nép számára megmarad azon elégtétel, hogy Napoleon császár akarta.“ A „Wiener Abendpost“ nyilatkozata a schleswig-holsteini ügyben. A bécsi kormány félhivatalos lapja a „Wiener Abendpost“ egy czikket közöl a schleswig- holsteini ügyben, melynek tartalma már a m éjjel közeltetett távirdai után lapunk tegnapi számában. E czikk, a bécsi kormánynak az érintett ügyben foglalt állását jelzi, így hangzik. A dán-német viszály — az utóbbi napok eseményei által époly komoly adat bonyolult falakat öltött, szunnyadó igények ébredtek, messzeczélzó óhajtások és remények keletkeztek ; s épen azért a legkülönnönübb nézetek és törekvések özönében — melyet a helyzet idézett elő — leintenek előtt szilárd álláspontot kell nyernünk, hogy a mozgalom hulámai által el ne sodortassunk— mely sem a vezető eszmék, se az elérendő czélra nézve, úgy látszik, megátal még teljesen tisztában nincs. Azt hisszük, csak egy biztos módja van a kérdés felfogásának, t. i. az, hogy a mi az érvényre jutott igényekben meg nem támadható jogCsimen nyugszik, szorosan különíttessék el attól, mi jogkötelezőség elég világosan meg nem határozható. Valamint mi a herczegségek alkotmányjogát nagyra becsüljük, s melyen át vagyunk hatva a on meggyőződéstől, hogy a IX. Keresztély király által szentesített alkományterv érvénytelen, — melynek erejénél fogva Schleswig a dán királyságba egyszerűen bekebleztetik, úgy másrészről az örökösödési jogosultság kérdése korántsem látszik előttünk eléggé világosnak és felfoghatónak , s nem is titkoljuk, hogy annak netalán valamely elhamarkodott megoldását élénken sajnálnunk kellene. Egyébiránt még most elegendő azon helyzetre utalnunk, melyet Ausztria és Poroszország a kérdés irányában elfoglalni szándékoznak. Mindkét nagyhatalom aláírta a londoni szerződést, s annak megtartására magát ünnepélyesen kötelezte. Anélkül, hogy e kötést megszegjék, magukat azon túl nem tehetik ; véleményünk szerint annál kevesbbé, mivel e szerződés többoldalúlag köttetett, s annak felmondását nem csupán Dánia, hanem a többi szerződőfelek irányában is ki kellene jelenteni. Bátorkodunk e fontos érvet a „Nord. Alig. Ztg.“ kifakadása ellenében felhozni,a mely abból, hogy Dánia szövetségi kötelezettségét nem teljesítette, az egész szerződés érvénytelen voltára következtet. Föltéve, de meg nem engedve, hogy a fennforgó kérdésben összeütközési eset van jelen, akkor a magasabb kötelességnek kell dönteni, s a mi véleményünk szerint e tekintetben az Európa nagyobb részével való összeütközés következményeit nemcsak azért kellene komolyan szemügyre venni, mert azok veszélyesebben üthetnek ki, mint azt a „National Zeitung" kedélyes jóslata tartja, hanem — s ezt hisszük a fődolognak, — mert a nem német szerződő felek a szerződés megszegés okait a maguk részére érvényesítenék, s annak megtámadását oly alakban tüntethetnék elő, mintha csak jogaikat akarnák óvni és megvédeni. De tartunk tőle, hogy a fékét szakított mozgalom még itt sem állapodnék meg. Az európai szerződések összege oly szerkezetet képez, amelyen e világrész rendje nyugszik, bárha becsét itt-ott félreismerik, sőt kétségbe is vonják. Ha e szerkezetből kiszakítanak csak egyetlen követ is, az egész kezdhet ingadozni, s az európai szerződéseken alapuló jogainkat azok veszélyben forgása esetén a jogosultság mily színezetével védhetnék, ha önmagunk alkottunk a szerződések jogi érvényben léte ellen fordítható megelőző esetet. A herczegségek jogai a londoni egyezményben nem vonattak kérdés alá; ezeket akkor minden európai hatalom újólag elismerte, s hitünk szerint ezeknek közös érdeke, hogy az alkotmány kérdése Németország becsülete, méltósága és tagadhatlan jogosultságához illő módon intéztessék el. Másrészt ezek az illető szerződések szelleme és bajai által le vannak kötve, a ha Németország végre rá lesz kényszerítve az igaz jogot kierőszakolni, akkor azoknak nincsen jogos ürügyük ennek megakadályoztatására, sőt a beavatkozás csak épen a szerződés által nyújtott jog kijátszása és megsértése útján lenne gondolható. Mi a mondottakból következik, az ugyanazon elvhez vezet vissza bennünket, amelyből kiindultunk ; hogy az alkotmány kérdését külön kell választanunk az örökösödét kérdésétől. A kétségtelen jog parancsolólag kívánja, hogy annak eleget tegyünk ; amely pedig még kétséges, az alapos vizsgálat kiván. Az azonban tisztán áll előttünk, hogy cselekvés és vizsgálat párhuzamosan mehetnek egymás mellett, de össze nem vegyittethetnk; óa hogy legkevésbbé lehet valamely következésbe sen cselekvést, egy nehéz és huzamosan tartó vizsgálat előlegezett eredményére építeni mely azonfelül végitéletileg szabályozónak nem is lászik. Énjük és érezzük Németország becsületét és nagyságát; meg vagyunk győ ödve, hogy Ausztria, számba nem véve némely bel- és külhelyzete által rája nehezült tekinteteket — semmi veszély, semmi áldozattól nem irtózik, ha arról van a szó, hogy Németország jogát a herczegségekhez nyomatékkal megvédje. Da magától érthatőleg azt is óhajtja, hogy a kérdés természetes akadályai új és nagyobb nehézségek által szükségtelenül ne fokoztassanak, és hogy minden elhatározó lépés, mely előfordul, a teljes jog követéseinek megfeleljen. Románia képviselő gyűlésének megnyitása Bukurestben nov. (3) 15-bén 1803. A fejedelem beszéde. „Uraim! Az előbbi ülészak alatt minisztereim és a képviselőház között előfordult félreértéseknek szomorú és mellőzhetlen következménye az, hogy Románia szervezése hátramaradást, késlekedést szenvedett. — Lelkemből óhajtván ezen félreértéseket elháritani, uj minisztériumot neveztem ki s önöket előbb, mint szokás, hittant egybe. — Minisztériumom minden előterjesztést megteend önök irányában, s iparkodni fog az