A Hon, 1864. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-22 / 17. szám

PEST, JANUÁR 21 Politikai szemle, Pest, jan. 21 (I.) Dánország felelete Ausztria és Po­roszország sommatiójára hétfőn délután adatott ki, s az egyszerűen tagadólag hang­zik. Ezt jelentik Kielből, tegnapról, a „Oest Zig“-nak. (Hasonló értelmű jelentést kö­zöl a tegnapi „Kreuzzig.“) A nevezett hatalmak követei már minden érintkezést megszakítottak a dán hatóságokkal, de csak azután fognak elutazni, ha a jég nem akadályozza az elhajózást. A követségi irodák az ügyek vitele végett egyelőre visszamaradnak, s csak akkor hagyják el Kopenhágát, a­midőn az ultimátum kéz­­besittetett, mi az osztrák porosz hadcsa­patoknak az Eiderhez nyomulásával meg­fog történni. Ezt irja a „Nordd. Zig“ (Bismarck gróf lapja.) Mindezen híreket, melyeket itt előso­roltunk, megerősíti a „Gen. Corresp.“ a bécsi minisztérium félhivatalos lapja, a midőn igy ir: „Miután a 16-ki sommatio­­ban a dán kormánynak kitűzött 48 órai határidő kitelt, az osztrák császári had­csapatok útnak indíttattak, hogy a porosz hadcsapatokkal együttleg megszállják Schleswiget. Ausztria és Poroszország kö­vetei egyúttal elhagyják Kopenhágát, ha csak elemi események legyőzhetlen aka­dályokat nem gördítnek utjukba.“ E pillanatban tehát az osztrák és po­rosz követek még Kopenhágában lehet­nek, de a hadcsapatok már útban van­nak az Eider felé. Wrangel porosz tábor­nagyot, ki az expeditio főparancsnoka, holnaputánra várják Kielbe. A német szövetségi hadcsapatok részé­ről ezúttal semmi akadály sem gördüthetik az osztrák és porosz hadcsapatok elé, a holsteini területen. Azon hírek, melyek ezen eshetőséget kilátásba helyezték, nem valósulnak. Egy Frankfurtból már el kelt sürgöny ugyanis jelenti, hogy az egye­sült Schleswig -holsteini bizottmányok egyelőre meghagyták a szövetségi biz­tosoknak, hogy az osztrák porosz hadcsa­patok átnyomulását Holsteinon keresztül ne akadályozzák. Szászország és Hanno­ver is beleegyeztek az átvonulásba, s az illető parancsnokokat eziránt értesítet­ték. A német szövetség ily engedékeny­ségére valószínűleg Ausztria és Porosz­­ország azon nyilatkozata volt befolyással, hogy Schleswig megszállása semmit sem akadályozza a szövetség működését Hol­­steinban, sőt a szövetség állítólag elisme­rését nyilvánította ezen nyilatkozat végett. Ily megváltozott hangulat után már most az sem lesz meglepő, ha azon korm­ányok, melyek annyira roszallták Ausztria és Poroszország indítványát az occupatio iránt, ezt utólag helyeselni fogják. Már most ismét csak az a kérdés: mit fog tenni Dánország ? Ellenáll-e a dán hadsereg, vagy helyet enged az osztrák és porosz seregnek, mint ezt rég­óta re­besgetik ? Ezen kérdésekre ma sem felel­hetünk bizonyossággal, mert a mai tudó­sítások ép úgy ellent mondanak egymás­nak, mint a napokban érkezettek. Egyik szerint a dán hadsereg szilárd állást foglal, másik szerint teljesen vis­­­szavonul. Sőt egy ma érkezett távirat je­lenti, hogy a dán kormány már engesz­­telékeny ajánlatot is tett a novemberi al­kotmány felfüggesztése iránt. Érdekes különben az , mit ezen eshetőségekre vonatkozólag Szent - Pétervárról írnak.­­ Az az orosz lapok azt hiszik, hogy még Eider átlépése sem vezet háború­ra , ha az csupán Dánország ígéreté­nek teljesitésére s nem a herczegségek­­nek Dánországtól való elszakitására czéloz. Az ily czélu occupatiot nem ellenzik Sz. Pétervárott, annyival inkább nem, mivel Dánország nem hallgatott Oroszor­szág tanácsára. Az oroszok remélik, hogy Monrad minisztériuma engedékenyebb lesz, s felfüggeszti a novemberi alkot­mányt. Ha ez megtörtént, senki sem kétli, hogy Ausztria és Poroszország elismerik a londoni protocullum által megállapított trón­örökösödést, s azt fentartják, a kis államok tiltakozása daczára. A hatalmak maguktartására vonatko­zólag ma nem írhatunk egyebet mint azt hogy Francziaország még semmit sem nyilatkozott sem egy sem más értelem­ben. Svédország is követi Francziaország példáját. Jellemző az, mit a svéd kormány sugalmazott lapja , a ,,Oestgetha Cor­­resp.‘‘ a svéd politikáról ír : „Svédország egyedüli segítsége nem használ Dánor­szágnak ; még azzal sem volna segítve ha 20— 30,000 svéd megverné a néme­teket az Eider mellett; a dán kérdés­nek európaivá kell válnia, s csak akkor fog az jól állani. Mihelyt megperdül az olasz dob Velenczében, a franczia a Raj­na mellett: a németek visszafordulnak , s ekkor minden jól fog menni. Mindaddig míg Svédország látja, hogy semmit sem használhat, jobb ha otthon marad.“ Párisból ismét miniszteri válság híre érkezik. Drouyn de Lhuys külügyminisz­tert Thouvenel volt külügyminiszter, Boui­det belügyminisztert Lavalette volt római követ, s Fould pénzügyminisztert pedig Leronx vagy Calley St. Paul váltaná föl. Ha e combinatio valósulna, az a csá­szár új program­ját jelentené­k kifelé. Thouvenel és Lavalette valószinüleg csak ezen föltétel alatt lépnének a miniszté­riumba. A bécsi lapok szemléje: 10 millió hadiköltség és az alkotmá­nyos elv. A „Presse“ jan. 20-ki számá­ran a többi közt olvassuk : „„El lehetünk rá készülve, hogy a mi­nisztérium a követek házát feloszlatja““ - ezt mondá a ház egyik liberális tagja valamelyik miniszterhez — a­ki vála­szoló: „„Ez nincs a kormány szándé­kában.““ „Habár szokva vagyunk, hogy nem minrsfm­ ily miniszteri mesznyusztatás enyésztetheti el aggodalmunkat, de a fe­nyegetésektől sem ijedünk meg , mégis hiszünk az érintett államférfi szavában, s a kormány nem oszlatandja fel a köve­tek házát még azon esetben is, ha a kért 10 milliónyi hitel megtagadtatnék. „Mért is nyúlna a kormány ily végső rendszabályhoz ? A parlamenteket akkor szokták eloszlatni, ha az uj választások által más szellemű testület alakulását re­mélhetik. Az uj választások azonban, te­kintve a kedélyek állapotát, mérsékeltebb házat nem idézhetnek elő. Mert csak nem akarják Bismark rendszerét utánozni, azért ha az uj választás csak az ellenzék erősbülését eredményezné, a kormánynak semmi oka ezen rendszabály foganatba vételére. „De mit tegyen a kormány, mondják többen, ha az alkotmányos elvek értelmé­ben, a követelt 10 milliónyi hitel meg­tagadását, a­­ világosabb bizal­matlansági szaazatnak kényte­len tekinteni? E tektetben a „Presse“-t azon tapasztalás vigsztalja, hogy az ausz­triai constitutionaliaus oly finom érzék­kel még távolról se bir, hogy a minisz­térium a követi házln történt lesza­vazta­­tás miatt hivatalátóbucsut vegyen. Fü­lünkbe cseng a mukori félhivatalos czá­­folat, mely szerint­­ „„kormány nem mondta, hogy ha a sajtókezelésre kivánt 500,000 megtagadóik, tehát lemond; hanem hogy ezt cak bizalmatlansági votumnak tekintene“! — (Ezen distinc­­tio igen tanulságos.]Ezen ,,csakl/ valódi nyilatkozványt foglal magá­ban : bizalmatlan ad votum, de nem miniszterváltozás, szép a minisztérium­nak ezen patriotisusa, hogy a Reichs­­rath szavazásainál eredményét nem szokta kabin­e-kérdéssé tenni! Azonban meg kel engedni , hogy a 10 milliónyi hitelkvetelés oly mélyen hat be a politikák hogy annak vis­­­szavettetése kissé erősebben afficiálná a minisztériumot, mnt bármely eddig előterjesztett törvén­yavaslat. Más rész­ről bajos volna him, hogy a mostanihoz hasonló viszonyok között a minisztérium megváltozása, egy sorsmind elvváltozást is ne jelentene. „Ha a 10 millió megszavaztatik, ma­rad minden a régiben ; ha félrevettetik , akkor sem lesz változás. A minisztérium hivatalban marad, s mindenki világosan látandja, m­enn­y­ire terjed a biro­dalmi képvisel)test tekint é­y.Ily helyzetben a helyes utat eltalálni: a „Presse“ a Reichsrath bölcseségére biz­­za. Csak utalni akar­ a helyzetre,melybe Ausztriában a construtionalismus jöhet. Igaz, hogy ily állapotban a létező alkot­mány terén álló liberális oppositio törek­vései előre is el vannak zsibbadva , de más részről a kormány is gondolja meg, hogy csak ezen egy párt létezik, melyre tám­a­szkodhatik. Ha a kö­­vetek háza feloszlattatik , az összes „al­kotmányellenes“ párt örömzajjal kiált fel, s a minisztérium holnapután a Lajthán innen és túl magára hagyatik. (Állhatatos párttámogatásával bíztatta így az imént a „Presse“ a kormányt!) Legfölebb azon párt maradna mellette, mely a múltkor a concordatumot nevezi az osztrák alkot­mány kiinduló pontjának. Az elsoroltakból mindenki tanulhat, a­ki csak akar. A politikai érdek a mi­nisztériumra úgy, mint a követek házára egyenlő befolyással bírhat, s egy­et sem ösztönzi a v­é­g­s­ős­é­g­ek­h­e­z nyúlni. A­ki tehát minden áron meg­marad meggyőződése mellett, ha­bár lát­ja, hogy az ellentét kiegyenlíthetlenné vált, az , mielőtt határozna, gondolja meg, minő árt fizetend azért, hogy az elvet megmenteni akarta. Az ily differenciákat még el lehet viselni , de a legroszabb volna eljátszani a politikai creditet, mely­­hez Ausztria oly nehezen jutott ; ez pe­dig azon pillanatban mulhatlanul be­következnék, mihelyt a minisztérium és a követek háza között a viszály égetővé válnék.“(Tehát a „Presse“ e kér­désben a föltétlenül miniszteriális „Oest. Zig“-gal tart. A „Presse“ ezzel minden korábbi nagy szavát, csillogó phrasisát az alkotmányos rendszer ingatlanságáról halomba döntötte. Az első esetnél, mely­ben a minisztérium és a ház között lénye­ges differentia jöhet kérdésbe, már­is magát az alkotmányos elvet látja „múl­hatlanul“ bekövetkezni! Ezért mondá ta­lán föllebb: ebből mindenki tanulhat, a­ki akar!) Az erdélyi vasút ügye a Reichsrath bizottmányában. Az erdélyi vasutüg­gyel foglalkozó bizott­mányban Kalchberg úr, hamarább mint vár­ták, képes volt a kormányhoz intézett kérdé­sekre felelni. A kormány a vasút építését Ko­lozsvár, Brassó és Szeben között Erdély fontos érdekének tartja, s azért az egyik vagy másik vonalnak nem ad elsőséget. De mivel az arad­­szebeni vonal tervei készen vannak, s az épí­tés kezdetét megengedik, beleegyezik, hogy egyelőre az arad­szebeni vonal vétessék mun­kálatba. Potocki és Schindler, mint a 10 milliónyi új­­hitel fölött tanácskozó bizottmány tagjai, nem voltak jelen. Az elnök érinti azonban Potocki korábbi indítványát, hogy ez ügy eldöntése az erdélyi országgyűlésre bizassék, szavazatra bocsátotta. Mellette szavaztak: Groisz, Rechbauer, Lohnin­­ger, de kisebbségben maradtak. A szavazás után érkezett meg Schindler , sajnálta, hogy nem szavazhatott, erősítvén, hogy mindenesetre Potocki indítványa mellett lett volna. Ezután Groisz kivárá, hogy szakértők hall­gattassanak meg, ha vajjon a várad kolozsvári vonal tervei nincsenek-e már­is annyira készen, hogy a költségvetést meg lehetne tenni. Indít­ványa mellett 5 szó, ellene szintén 5 szó van. Erre Schindler kinyilatkoztatja, hogy Groisz úr indítványának czélja a bizottmányt egy fontos pontban informálni. Fő dolog, hogy a Reichs­­rath azon vasutat szavazza meg, melyet Erdély óhajt: annak semmi fontosságot sem tulajdonít, hogy a hitelintézet, a szebeni polgárok érdeké­ben történjék valami. Ezzel elhagyta az ülést. Tovább folyván a vita, Potocki gróf is meg­érkezett. Erre még egyszer akartak Groisz in­dítványa fölött szavazni, de az újonan érkezett csak az előbb távozottnak szavazatát pótolható, s az arány az előbbi maradt. Erre a vita átment az egyes vonalak tárgya­lására. A várad-kolozsvári vonal csak három szót nyert; az arad-szebeni hatot. Baritiu indít­ványa a várad-kolozsvár fehérvári vonalra szin­tén kisebbségben maradt. Az elnök ezután az arad-alvinczi vonalt bocsá­tó szavazásra: mellette hat szavazat, ellene négy. A második kérdés az alvincz-szebeni vo­nalra vonatkozott. Mellette 5 szó, ellene ugyan­annyi , tehát az elnök döntötte el a kérdést, a kormány javaslata értelmében. Groisz erre a minoritás votumának melléklését jelentette be. A bizottmány feladata ezzel még nem ért vé­get ; hátra vannak a föltételek, mik szerint az elfogadott vonal építendő lenne. Herbst úr véle­ményváltozása, a közvetítés érdekében, hatást idézett elő, s a ház bizonyosan a bizottmányi többség jelentésének értelmében határozand. Herbst fractiójának egyesülése a szoros érte­lemben vett miniszteri párttal, eddig még min­dig döntő befolyást gyakorolt. (P. Lloyd.) Bismarck gróf nyilatkozata a dán örö­kösödési kérdésben. (K.) A porosz képviselőház kölcsön­­bizottmányának jelentése megjelent; elő­adó Alzmann. Miután Ausztria és Poroszország nyilat­kozata a szöv.utóbbi ülése előtt íratott,nem szól a schleswig-holsteini ügy újabb for­dulatáról. Bismarck miniszter úr a bizottmány­ban a kormány álláspontját illetőleg kö­vetkező nyilatkozatot tett: „Eddig nem szándéka a kormánynak, hogy a szövetségen kívüli alapon induljon, ez azonban nem zárja ki az önálló előrehaladást, ha Porosz­­ország javaslatai nem nyernek többséget a szö­vetségnél. Külügyminiszteri kötelessége, hogy első­sorban a porosz érdekekre s nem más dynastia vagy nemzetiség érdekeire fordítson figyelmet. Meg nem engedhető, hogy Ausztria és Poroszország fölött, melyek a német államiét üvegházát védik az európai léghuzam ellen, oly többség határozzon, mely legfölebb 2y2 mil­lió lakost képvisel. Mig e területek el vannak különözve Németországban, addig lehet szó né­met kereskedelmi s hasonló érdekekről, de nem politikaiakról, ezekre nézve csak osztrák, po­rosz, bajor stb. érdek foroghat szóban. Elváljék-e tényleg Poroszország a londoni jegyzőkönyvtől, opportunitási kérdésnek tartja inkább, mint jogi­nak. Csak azon jogelméletek bírnak jogerővel, melyeknek érvényesítésére meg­van az erő. So­kan azon tévedésben élnek, hogy az államok jo­gát a jogtudósok találták föl s nem a szerződések­ben rejlik. Kellemetlen a szerződéseknek az igazság mértékével való mérése. Gondolni kell a bécsi szerződésekre , melyek sok igaztalanságot tartalmaztak s mégis 50 éven át alapját képezték az európai államrend­szernek. Lengyelországra, Szászország meg­rövidítésére , melynek királyát csak azért büntették, mert Napóleon hatalmában lévén, a szövetségesekhez nem csatlakozhatott. Ha — mint a bizottmányban — mondák a német jogel­méletek ez ügyben világosak és tiszták, Per­­nice és mások eltérő véleményei pedig elavult álokoskodások és utszéli érvelések, úgy min­den bírálat helyett azt mondja, hogy ezen ut­széli érvelések, ha az európai szuronyok több­sége által támogattatnak, felszínre kerülnek. Az opportunitás kérdésében Slesinghezi viszo­nyunk nagy szerepet játszik , mert mihelyt el­váltunk a londoni szerződéstől, elesnek az 1851/­2-ki egyezmények is, és a szövetség be­avatkozási igénye. A londoni szerződéstől való visszalépés pillanatában a hűségek külön útra tereltetnének, s akkor azon kérdés merülne fel, van-e joga a szövetség­nek, hogy német fejede­lemnek nem német országát visszahódítsa. Ily jogot a szövetségi szerződésekből, melyek csak biztosítanak, származtatni nem lehet. Elfogadva az illetékességet, az következnék belőle, hogy a szövetségnek Poroszország részére Nörchatelt s az osztrák császárnak olasz secundogenituráit vissza kell hódítania. A londoni szerződéstől visszalépés pillanatában Dánia Slesviget azon­nal bekeblezheti. Ez év jan. elsejének más ala­kot adott a német nagyhatalmak föllépése ; csak a Slesvig esetleges elfoglalására utaló indít­ványt kell figyelembe venni. Augustenburg bg kiutasítására nézve egyáltalán nem határozott a szövetség. Az elnök azon indítványa, hogy a­lig az ország elhagyására keressék föl, 7 sza­vazat igenlőleg, 5 nemmel s 4 úgy szavazott, hogy a fölszólítás a szövetségi óhajtás alakjá­ban történjék, s erre e javaslat a bizottmány­hoz utasíttatott. A porosz követ, bár utasítás nélkül, de teljes egyetértésben ,a kormány szándékával, igennel felelt, mert a hg jelenléte a szöv. tevékenységet gátolja, s árt a szövetség tekintélyének. Egy tag kérdésére : hogyan egyeztethető meg e nyilatkozat a kir. leirat azon szavaival.­ „Az örökösödési kérdést közreműködésemmel a szövetség megvizsgálandja“ úgy felel Bismark, hogy itt vizsgálatról s nem határozatról van szó. Poroszországnak mint nagyhatalomnak tiszte, hogy a szövetség minden határozatát ön­­állólag megvizsgálja, minden határozatának magát alá ne vesse, mi oly nézet, mely más kö­rülmények közt minden jelenlévő jóváhagyását megnyerte volna. Azon ellenvetésre , hogy a kir. leirat további szavai így hangzanak: „és a vizsgálat eredmé­nyének elejét nem vehetem“ és azon megjegy­zésre, hogy a jelen esetben a szövetség tulajdon­képi illetékessége alapján áll, folytatja Bismark. „A szövetség illetékessége, hogy az örökösödési kérdésben határozhasson,vita tárgya­ Ha a szövet­ség souverain államok szerződése, úgy a souvere­­nitás fönáll minden külön államra nézve minden oly tárgyban, hol a szövetségi kötések különösen nem korlátozzák. A szöv. szerződések azonban nem tartalmaznak oly határozatot, melyből ez illetékesség származnék. A szövetségülés vala­mely követ elébocsátásának kérdésénél szavaz­hat igenlőleg vagy az ellenkezőre, de innét va­lamely szöv. tartomány örökösödési jogának souverain elhatározásáig nagy a tér. Mondjon valaki előzményes esetet, melyben a szövetség trónigénylők joga fölött határozott, hol egyet letett s mást helyébe állított. — Vitás esetben senki sem fogja megtagadni a szövetségtől az örökösödési jog megvizsgálásának illetékes vol­tát , de e vizsgálatot oly gonddal kellene tennie, hogy az eredménynek az akadémiaiiná nagyobb érdeke legyen s Európa itélőszéke előtt megáll­ TÁ­RCZ­A. A kék szemüveges nő. Regény. írta Báró Podmaniczky Frigyes. IX. Egy pária levelei. (Folytatás .*) Pest 186 .. Május 14. „Kedves barátom! Múltkori levelem végsorainak elolvasása után bizonyosan azt mondottad: ez embernek elment esze; ha mondottad is ezt, kevés meggondolás után vissza kell vonni, v­issza fogod vonni sza­vaidat ; vagy nem igaz már a régiek mondata : quodum­ justum, alteri aequum. Hányszor nem láttalak az enyimhez hasonló lelki állapotban, holott én eddigelé legalább dac­olni mertem azzal, mitől — ismervén önmagamat — tar­tottam. S most ha visszatekintek a múltba, ridegnek, üresnek tetszik nekem mind az mit leéltem, mert nem levék soha felkarolva azon érzelmek által, melyek egyedül varázsolhatják az életet olyanná, milyenné lennie kell: pályá­ra, mélyen haladva az öröm kétszeres, mert mások örvendeznek velünk, a bit alig érezhető, mert van ki megosztja velünk annak terhét. Képzelj magadnak egy magas termetű nyúlánk növésű fejlésnek induló tizennyolcz éves haja­­dont, kinek nemes arezéle, átlátszó barnás bőr­színe, a sötétkék majd átható s majd ismét buskomoly kifejezésű­, hosszú pillák környezte szemek sugárzata által nyer életet; kinek gaz­dag sötétszőke haja alig féken tartható ; kinek nem az érdek, nem a nagyvilági eszmék s elő­ítéletek, de a gyermekiesen élénk kedély szab­nak törvényt, — s előtted lesz Ágnes. Meglátva őt egyszer, nem tudom többé levenni szemei­met arról: kinél szebbet, bájosabbat sohasem­­ láttam, — s ki nem birván hatalmának öntuda­­­­tával akaratlanul a tündérek mindenható erejé­vel irányozza lépteinket, érzelmeinket s eszmé­inket. Csak elveink körül támad némelykor azon súrlódások egyike, melyek a térítés kedves reményeivel kecsegtetvén mindkettőn­ket, a küzdelmek perczeit is kellemesekké va­rázsolják — a közel kibékülést reményk­etvén velünk. S vájjon nem becsesebb e meghódítani vala­mit, — mint a már leigázottnak birtoklását el­nyerni ? . . . Dárday grófné, Ágnes anyja, azon nők egyi­ke, kik rokonszenvemet sohasem bírhatnák; va­lami merev,hideg ömlik el rajta, mi visszataszí­­tólag hat különösen azokra , kik leánya iránt érdekkel viseltetnek. Mondják , hogy Ágnes egészen atyjára ütött. Alig maradhatott volna meg olyannak, mint a­milyen jelenleg, ha a természet beléoltotta ösztön s erő nem képesí­tik őt azon harcz kivivására, mely közötte s anyja között, a legtöbbek által észrevétlenül foly. Ismered hazai s nemzeti ügyeink iránti érde­keltségemet ; tudod azt is, mi szomorú sejtel­mektől áthatottan szemlélem mind azt, mi neta­lán hanyatlásra látszik mutatni; atyám által már bizonyosan értesítve levél mind arról, mit hajlamainkkal s meggyőződéseinkkel ellenke­zőt valók kénytelen itt tapasztalni ; velem együtt táplálod azon véleményt, hogy mindenre nézve, mi lelkesültségnek köszöni létét s fenn­maradását, a nőnemet tartom főtényezőnek; el­képzelheted tehát az alább elmondandó, magá­ban csekély ugyan, de mind a mellett jellemző jelenet, mi kellemetlen s visszás hatással volt reám. Ma egy estélyben vevek részt; s épen Ág­nessel folytatok párbeszédet, midőn anyja — ki úgy látszik, alig bir ismerősökkel vagy talán nem kíván senkivel közelebb érintkezni, mert folyvást magára van, s csak leányával foglal­kozik, mennyiben annak minden mozdulatát, s öltözéke minden egyes redőjét ellesi — felénk tart, s halk hangon mondja leányának : — Nézd Ágnes, Jolán grófné ma úgy néz ki, m­int egy szakácsnő. — Hogyan anyám, hisz izlésteljesen van egy­­beállitva öltözéke. Leánya e szavai után Dárdayné reám vetett egy szemrehányó pillantást, mintha az én befo­lyásom idézte volna elő ez ellentállási bűz­zel biró természetes megjegyzést, s így foly­tató : — Már nem is tudod megkülönböztetni a har­madévi divatképeket a mostaniaktól. — Jól mondja anyám — felese Ágnes — most már értem, hisz Jolán grófné tős­gyökeres magyar köntöst visel, nem is vevem észre az első pillanatban, mi kirívó s feltűnő valószínű­leg két évvel ezelőtt készült ruhája. —Most ismét egyszer meggyőződhetik Gerőfal­­v­i úr — mondá Dárdayné felém fordulva, minapi vitánk alkalmával mennyire igazam volt, midőn állitám, hogy vannak bizonyos eszmék s általá­nosan elfogadott elvek, melyek­b­en küzdeni akarni határos a barbarismussal. — Megengedem grófné — felelem — sőt ez esetben sajnosan kell tapasztalnom, a többség mennyire igazat ad nagysádnak, de abból még nem következik, hogy kimondott elvemet s véle­ményemet elejteni; csak sajnálni tudom, hogy nem bir fölényre vergődni. Ezek után Dárdayné, Ágnes ruháján igazít­ván egyet mást, melynek sulphidszerü fodor éke már foszlányokban hullámzott, s eltávoz­ván, újból elfoglalta helyét, honnan — ez egy­szer legalább kék szemüveg nélkül — alig vált­va szét szomszédnőivel kisérte figyelemmel a társalgás menetét. Macbeth boszorkányait nem nézhettem volna nagyobb undorral mint a nőt, ki ősei viseletéről csak gúnymosol­lyal tudván megemlékezni, lábbal tiporja azt, minek nagy részben köszön­jük létünket: a nemzeti kegyelet egy fellobba­­nását. Berzsenyi­­ ódáját szerettem volna neki elszavalni, — ha attól nem tartok, hogy mint idegen valami hangzik el a hazafi szív ez öntu­datos ömledezése. Lehangoltá levék, kivált miután Ági és kinek nevelésénél fogva talán ezt felróni nem is vol­na szabad — még azontúl is, valószinüleg egyedül boszantási viszketegből, taglalgatta az anyja által megpendített eszméket. Vagy talán nincsen jogunk mást várni az ifjúság első sza­kában levőktől, mint a már hanyatlásnak indult kortól ? Az imént körvonalzott események hátterét képező elvek eredményezte kedély hangulat­ban érkezvén lakásomra, s nem tudván legyőzni benső nyugtatlanságomat, irom neked e leve­lem vég szakát, melynek megítélésekor, hogy ezt tekintetbe vedd, kér pajtásod s hü ba­rátod.“ X. A pária szereplése véget látszik érni. Pest, 1863 május 20-án. „Kedves barátom! Bár ne írtam volna utolsó hozzád intézett le­velemet, mert tartok tőle, hogy az arra nyeren­dő válasz kellemetlenül fogja majdan megza­varni azon öszhangzatos nyugalmat, mely gyor­sabban mint remélni mertem s talán ez egy­szer tartósabban mint eddig, elsimította a mi mi­kor jelzett egyenetlenséget. Ha átérzem mind­azt, mit átéltem az itt töl­tött idő alatt, bizonyos félelmes láz fog el, mint ha talán lehetetlen volna teljesülnie mind annak mit reménynek, — mintha elsodorva az indulat árja által a végzetem szabta talapzatról bizony­talanul ide s tova hánykolódva tapogatóznék; nem találva fel a mentő part azon szirt-fokát, melyen lenyugodva kipihenhessem fáradalmai­mat. Mi más szint ölt mind­ez, ha elhagyva magányomat, Agnes közelében lehetek, kinek láttára eloszlik a gyanú s tétova borulata, — mert egyszerűsége s nyiltszivüsége átplántálnak a kedélyesség ama légkörébe, mely valónkat az otthonosság boldogságával árasztja el. Ilyenkor azután a legcsekélyebb események is, bizonyos utólérhetlen báj természetet vesznek fel, a szendeségnek az elhatározottsággal való vegyülete képezvén a nőnem legszebb ékét, leg­becsesebb adományát. A fénykép­kór egy érdekes véletlenre szol­gáltatott alkalmat, melyet mint a múltkor köz­­löttek ellentétét s az imént mondottak bizonyí­tékát, közlök veled. Dárdaynénál töltvén az estét s esetesen fény­képekről lévén szó, felhasználva az alkalmat megkérem a grófn­ét: lenne szives saját leánya fényképeiből nekem adni egy-egy példányt; megvallom, e kérelmemet noha kissé önösnek, de mind a mellett természetesnek s ártatlannak tartottam; képzelheted tehát elcsudálkozásomat, midőn Dárdayné átnyújtván saját arczképét — melyre tulajdonképen nem is vágyódtam —■ kerekdeden s bizonyos­ páthossal megtagadó az Ágnesét, illetlennek mondván, leánya fényképét valamely férfi birtokában tudnia. Már vitatko­zásba akarok bocsátkozni, midőn Ágnes egy pillantása hallgatásra s megadásra birt. Ter­mészetes, hogy alig vártam azon alkalom meg­nyílását, midőn majd ama pillantás értelme nyo­mán tovább fűzzem a most elejtettet. Legkö­zelebb találkozván Ágnessel, ezeket mondom neki: — Miután az anya oly kegyetlen, leányához fordulok azon kérdéssel, szabad-e megvennem nagysád múltkor tőlem megtagadott arcz­képét? Ágnes, mintha nem is figyelne kérdésemre, oly módon tekintett maga elé s halk hangon e szót ejté: — Szabad. Magyarázat nélkül is el fogod te érteni e semmiségnek, ha úgy akarjuk czímezni, mi rendkívüli hatása volt reám, részint mert e szó­ban rejlett nyílt megvallása annak , hogy Ágnes birtokomban akarja tudni arczképét; részint mert elárulta ez által, hogy nyílhatna alkalom, midőn anyjától függetlenül is képes volna eljár­ni; — vagy nem vásárolhattam volna-e meg akár­hány példányban azt, minek egyedül an­nak akaratánál fogva óhajtottam birtokába jutni, kinek igenlő vagy tagadó válasza vál­hatott reám nézve egyedül irányt adóvá. E percztől kezdve Ágnes s közöttem a be nem vallott, de mégis létező egyetértés ama neme keletkezett, mely nyugott pillantást enged vet­nünk a jövőbe, daczára a látszólag tornyosuló akadályoknak............... (Folytatása következik.) *) Lásd a a Hon“ 13-ik számát.

Next