A Hon, 1864. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-22 / 17. szám
PEST, JANUÁR 21 Politikai szemle, Pest, jan. 21 (I.) Dánország felelete Ausztria és Poroszország sommatiójára hétfőn délután adatott ki, s az egyszerűen tagadólag hangzik. Ezt jelentik Kielből, tegnapról, a „Oest Zig“-nak. (Hasonló értelmű jelentést közöl a tegnapi „Kreuzzig.“) A nevezett hatalmak követei már minden érintkezést megszakítottak a dán hatóságokkal, de csak azután fognak elutazni, ha a jég nem akadályozza az elhajózást. A követségi irodák az ügyek vitele végett egyelőre visszamaradnak, s csak akkor hagyják el Kopenhágát, amidőn az ultimátum kézbesittetett, mi az osztrák porosz hadcsapatoknak az Eiderhez nyomulásával megfog történni. Ezt irja a „Nordd. Zig“ (Bismarck gróf lapja.) Mindezen híreket, melyeket itt elősoroltunk, megerősíti a „Gen. Corresp.“ a bécsi minisztérium félhivatalos lapja, a midőn igy ir: „Miután a 16-ki sommatioban a dán kormánynak kitűzött 48 órai határidő kitelt, az osztrák császári hadcsapatok útnak indíttattak, hogy a porosz hadcsapatokkal együttleg megszállják Schleswiget. Ausztria és Poroszország követei egyúttal elhagyják Kopenhágát, ha csak elemi események legyőzhetlen akadályokat nem gördítnek utjukba.“ E pillanatban tehát az osztrák és porosz követek még Kopenhágában lehetnek, de a hadcsapatok már útban vannak az Eider felé. Wrangel porosz tábornagyot, ki az expeditio főparancsnoka, holnaputánra várják Kielbe. A német szövetségi hadcsapatok részéről ezúttal semmi akadály sem gördüthetik az osztrák és porosz hadcsapatok elé, a holsteini területen. Azon hírek, melyek ezen eshetőséget kilátásba helyezték, nem valósulnak. Egy Frankfurtból már el kelt sürgöny ugyanis jelenti, hogy az egyesült Schleswig -holsteini bizottmányok egyelőre meghagyták a szövetségi biztosoknak, hogy az osztrák porosz hadcsapatok átnyomulását Holsteinon keresztül ne akadályozzák. Szászország és Hannover is beleegyeztek az átvonulásba, s az illető parancsnokokat eziránt értesítették. A német szövetség ily engedékenységére valószínűleg Ausztria és Poroszország azon nyilatkozata volt befolyással, hogy Schleswig megszállása semmit sem akadályozza a szövetség működését Holsteinban, sőt a szövetség állítólag elismerését nyilvánította ezen nyilatkozat végett. Ily megváltozott hangulat után már most az sem lesz meglepő, ha azon kormányok, melyek annyira roszallták Ausztria és Poroszország indítványát az occupatio iránt, ezt utólag helyeselni fogják. Már most ismét csak az a kérdés: mit fog tenni Dánország ? Ellenáll-e a dán hadsereg, vagy helyet enged az osztrák és porosz seregnek, mint ezt régóta rebesgetik ? Ezen kérdésekre ma sem felelhetünk bizonyossággal, mert a mai tudósítások ép úgy ellent mondanak egymásnak, mint a napokban érkezettek. Egyik szerint a dán hadsereg szilárd állást foglal, másik szerint teljesen visszavonul. Sőt egy ma érkezett távirat jelenti, hogy a dán kormány már engesztelékeny ajánlatot is tett a novemberi alkotmány felfüggesztése iránt. Érdekes különben az , mit ezen eshetőségekre vonatkozólag Szent - Pétervárról írnak. Az az orosz lapok azt hiszik, hogy még Eider átlépése sem vezet háborúra , ha az csupán Dánország ígéretének teljesitésére s nem a herczegségeknek Dánországtól való elszakitására czéloz. Az ily czélu occupatiot nem ellenzik Sz. Pétervárott, annyival inkább nem, mivel Dánország nem hallgatott Oroszország tanácsára. Az oroszok remélik, hogy Monrad minisztériuma engedékenyebb lesz, s felfüggeszti a novemberi alkotmányt. Ha ez megtörtént, senki sem kétli, hogy Ausztria és Poroszország elismerik a londoni protocullum által megállapított trónörökösödést, s azt fentartják, a kis államok tiltakozása daczára. A hatalmak maguktartására vonatkozólag ma nem írhatunk egyebet mint azt hogy Francziaország még semmit sem nyilatkozott sem egy sem más értelemben. Svédország is követi Francziaország példáját. Jellemző az, mit a svéd kormány sugalmazott lapja , a ,,Oestgetha Corresp.‘‘ a svéd politikáról ír : „Svédország egyedüli segítsége nem használ Dánországnak ; még azzal sem volna segítve ha 20— 30,000 svéd megverné a németeket az Eider mellett; a dán kérdésnek európaivá kell válnia, s csak akkor fog az jól állani. Mihelyt megperdül az olasz dob Velenczében, a franczia a Rajna mellett: a németek visszafordulnak , s ekkor minden jól fog menni. Mindaddig míg Svédország látja, hogy semmit sem használhat, jobb ha otthon marad.“ Párisból ismét miniszteri válság híre érkezik. Drouyn de Lhuys külügyminisztert Thouvenel volt külügyminiszter, Bouidet belügyminisztert Lavalette volt római követ, s Fould pénzügyminisztert pedig Leronx vagy Calley St. Paul váltaná föl. Ha e combinatio valósulna, az a császár új programját jelentenék kifelé. Thouvenel és Lavalette valószinüleg csak ezen föltétel alatt lépnének a minisztériumba. A bécsi lapok szemléje: 10 millió hadiköltség és az alkotmányos elv. A „Presse“ jan. 20-ki számáran a többi közt olvassuk : „„El lehetünk rá készülve, hogy a minisztérium a követek házát feloszlatja““ - ezt mondá a ház egyik liberális tagja valamelyik miniszterhez — aki válaszoló: „„Ez nincs a kormány szándékában.““ „Habár szokva vagyunk, hogy nem minrsfm ily miniszteri mesznyusztatás enyésztetheti el aggodalmunkat, de a fenyegetésektől sem ijedünk meg , mégis hiszünk az érintett államférfi szavában, s a kormány nem oszlatandja fel a követek házát még azon esetben is, ha a kért 10 milliónyi hitel megtagadtatnék. „Mért is nyúlna a kormány ily végső rendszabályhoz ? A parlamenteket akkor szokták eloszlatni, ha az uj választások által más szellemű testület alakulását remélhetik. Az uj választások azonban, tekintve a kedélyek állapotát, mérsékeltebb házat nem idézhetnek elő. Mert csak nem akarják Bismark rendszerét utánozni, azért ha az uj választás csak az ellenzék erősbülését eredményezné, a kormánynak semmi oka ezen rendszabály foganatba vételére. „De mit tegyen a kormány, mondják többen, ha az alkotmányos elvek értelmében, a követelt 10 milliónyi hitel megtagadását, a világosabb bizalmatlansági szaazatnak kénytelen tekinteni? E tektetben a „Presse“-t azon tapasztalás vigsztalja, hogy az ausztriai constitutionaliaus oly finom érzékkel még távolról se bir, hogy a minisztérium a követi házln történt leszavaztatás miatt hivatalátóbucsut vegyen. Fülünkbe cseng a mukori félhivatalos czáfolat, mely szerint „„kormány nem mondta, hogy ha a sajtókezelésre kivánt 500,000 megtagadóik, tehát lemond; hanem hogy ezt cak bizalmatlansági votumnak tekintene“! — (Ezen distinctio igen tanulságos.]Ezen ,,csakl/ valódi nyilatkozványt foglal magában : bizalmatlan ad votum, de nem miniszterváltozás, szép a minisztériumnak ezen patriotisusa, hogy a Reichsrath szavazásainál eredményét nem szokta kabine-kérdéssé tenni! Azonban meg kel engedni , hogy a 10 milliónyi hitelkvetelés oly mélyen hat be a politikák hogy annak visszavettetése kissé erősebben afficiálná a minisztériumot, mnt bármely eddig előterjesztett törvényavaslat. Más részről bajos volna him, hogy a mostanihoz hasonló viszonyok között a minisztérium megváltozása, egy sorsmind elvváltozást is ne jelentene. „Ha a 10 millió megszavaztatik, marad minden a régiben ; ha félrevettetik , akkor sem lesz változás. A minisztérium hivatalban marad, s mindenki világosan látandja, mennyire terjed a birodalmi képvisel)test tekint éy.Ily helyzetben a helyes utat eltalálni: a „Presse“ a Reichsrath bölcseségére bizza. Csak utalni akar a helyzetre,melybe Ausztriában a construtionalismus jöhet. Igaz, hogy ily állapotban a létező alkotmány terén álló liberális oppositio törekvései előre is el vannak zsibbadva , de más részről a kormány is gondolja meg, hogy csak ezen egy párt létezik, melyre támaszkodhatik. Ha a követek háza feloszlattatik , az összes „alkotmányellenes“ párt örömzajjal kiált fel, s a minisztérium holnapután a Lajthán innen és túl magára hagyatik. (Állhatatos párttámogatásával bíztatta így az imént a „Presse“ a kormányt!) Legfölebb azon párt maradna mellette, mely a múltkor a concordatumot nevezi az osztrák alkotmány kiinduló pontjának. Az elsoroltakból mindenki tanulhat, aki csak akar. A politikai érdek a minisztériumra úgy, mint a követek házára egyenlő befolyással bírhat, s egyet sem ösztönzi a végsőségekhez nyúlni. Aki tehát minden áron megmarad meggyőződése mellett, habár látja, hogy az ellentét kiegyenlíthetlenné vált, az , mielőtt határozna, gondolja meg, minő árt fizetend azért, hogy az elvet megmenteni akarta. Az ily differenciákat még el lehet viselni , de a legroszabb volna eljátszani a politikai creditet, melyhez Ausztria oly nehezen jutott ; ez pedig azon pillanatban mulhatlanul bekövetkeznék, mihelyt a minisztérium és a követek háza között a viszály égetővé válnék.“(Tehát a „Presse“ e kérdésben a föltétlenül miniszteriális „Oest. Zig“-gal tart. A „Presse“ ezzel minden korábbi nagy szavát, csillogó phrasisát az alkotmányos rendszer ingatlanságáról halomba döntötte. Az első esetnél, melyben a minisztérium és a ház között lényeges differentia jöhet kérdésbe, máris magát az alkotmányos elvet látja „múlhatlanul“ bekövetkezni! Ezért mondá talán föllebb: ebből mindenki tanulhat, aki akar!) Az erdélyi vasút ügye a Reichsrath bizottmányában. Az erdélyi vasutüggyel foglalkozó bizottmányban Kalchberg úr, hamarább mint várták, képes volt a kormányhoz intézett kérdésekre felelni. A kormány a vasút építését Kolozsvár, Brassó és Szeben között Erdély fontos érdekének tartja, s azért az egyik vagy másik vonalnak nem ad elsőséget. De mivel az aradszebeni vonal tervei készen vannak, s az építés kezdetét megengedik, beleegyezik, hogy egyelőre az aradszebeni vonal vétessék munkálatba. Potocki és Schindler, mint a 10 milliónyi újhitel fölött tanácskozó bizottmány tagjai, nem voltak jelen. Az elnök érinti azonban Potocki korábbi indítványát, hogy ez ügy eldöntése az erdélyi országgyűlésre bizassék, szavazatra bocsátotta. Mellette szavaztak: Groisz, Rechbauer, Lohninger, de kisebbségben maradtak. A szavazás után érkezett meg Schindler , sajnálta, hogy nem szavazhatott, erősítvén, hogy mindenesetre Potocki indítványa mellett lett volna. Ezután Groisz kivárá, hogy szakértők hallgattassanak meg, ha vajjon a várad kolozsvári vonal tervei nincsenek-e máris annyira készen, hogy a költségvetést meg lehetne tenni. Indítványa mellett 5 szó, ellene szintén 5 szó van. Erre Schindler kinyilatkoztatja, hogy Groisz úr indítványának czélja a bizottmányt egy fontos pontban informálni. Fő dolog, hogy a Reichsrath azon vasutat szavazza meg, melyet Erdély óhajt: annak semmi fontosságot sem tulajdonít, hogy a hitelintézet, a szebeni polgárok érdekében történjék valami. Ezzel elhagyta az ülést. Tovább folyván a vita, Potocki gróf is megérkezett. Erre még egyszer akartak Groisz indítványa fölött szavazni, de az újonan érkezett csak az előbb távozottnak szavazatát pótolható, s az arány az előbbi maradt. Erre a vita átment az egyes vonalak tárgyalására. A várad-kolozsvári vonal csak három szót nyert; az arad-szebeni hatot. Baritiu indítványa a várad-kolozsvár fehérvári vonalra szintén kisebbségben maradt. Az elnök ezután az arad-alvinczi vonalt bocsátó szavazásra: mellette hat szavazat, ellene négy. A második kérdés az alvincz-szebeni vonalra vonatkozott. Mellette 5 szó, ellene ugyanannyi , tehát az elnök döntötte el a kérdést, a kormány javaslata értelmében. Groisz erre a minoritás votumának melléklését jelentette be. A bizottmány feladata ezzel még nem ért véget ; hátra vannak a föltételek, mik szerint az elfogadott vonal építendő lenne. Herbst úr véleményváltozása, a közvetítés érdekében, hatást idézett elő, s a ház bizonyosan a bizottmányi többség jelentésének értelmében határozand. Herbst fractiójának egyesülése a szoros értelemben vett miniszteri párttal, eddig még mindig döntő befolyást gyakorolt. (P. Lloyd.) Bismarck gróf nyilatkozata a dán örökösödési kérdésben. (K.) A porosz képviselőház kölcsönbizottmányának jelentése megjelent; előadó Alzmann. Miután Ausztria és Poroszország nyilatkozata a szöv.utóbbi ülése előtt íratott,nem szól a schleswig-holsteini ügy újabb fordulatáról. Bismarck miniszter úr a bizottmányban a kormány álláspontját illetőleg következő nyilatkozatot tett: „Eddig nem szándéka a kormánynak, hogy a szövetségen kívüli alapon induljon, ez azonban nem zárja ki az önálló előrehaladást, ha Poroszország javaslatai nem nyernek többséget a szövetségnél. Külügyminiszteri kötelessége, hogy elsősorban a porosz érdekekre s nem más dynastia vagy nemzetiség érdekeire fordítson figyelmet. Meg nem engedhető, hogy Ausztria és Poroszország fölött, melyek a német államiét üvegházát védik az európai léghuzam ellen, oly többség határozzon, mely legfölebb 2y2 millió lakost képvisel. Mig e területek el vannak különözve Németországban, addig lehet szó német kereskedelmi s hasonló érdekekről, de nem politikaiakról, ezekre nézve csak osztrák, porosz, bajor stb. érdek foroghat szóban. Elváljék-e tényleg Poroszország a londoni jegyzőkönyvtől, opportunitási kérdésnek tartja inkább, mint joginak. Csak azon jogelméletek bírnak jogerővel, melyeknek érvényesítésére megvan az erő. Sokan azon tévedésben élnek, hogy az államok jogát a jogtudósok találták föl s nem a szerződésekben rejlik. Kellemetlen a szerződéseknek az igazság mértékével való mérése. Gondolni kell a bécsi szerződésekre , melyek sok igaztalanságot tartalmaztak s mégis 50 éven át alapját képezték az európai államrendszernek. Lengyelországra, Szászország megrövidítésére , melynek királyát csak azért büntették, mert Napóleon hatalmában lévén, a szövetségesekhez nem csatlakozhatott. Ha — mint a bizottmányban — mondák a német jogelméletek ez ügyben világosak és tiszták, Pernice és mások eltérő véleményei pedig elavult álokoskodások és utszéli érvelések, úgy minden bírálat helyett azt mondja, hogy ezen utszéli érvelések, ha az európai szuronyok többsége által támogattatnak, felszínre kerülnek. Az opportunitás kérdésében Slesinghezi viszonyunk nagy szerepet játszik , mert mihelyt elváltunk a londoni szerződéstől, elesnek az 1851/2-ki egyezmények is, és a szövetség beavatkozási igénye. A londoni szerződéstől való visszalépés pillanatában a hűségek külön útra tereltetnének, s akkor azon kérdés merülne fel, van-e joga a szövetségnek, hogy német fejedelemnek nem német országát visszahódítsa. Ily jogot a szövetségi szerződésekből, melyek csak biztosítanak, származtatni nem lehet. Elfogadva az illetékességet, az következnék belőle, hogy a szövetségnek Poroszország részére Nörchatelt s az osztrák császárnak olasz secundogenituráit vissza kell hódítania. A londoni szerződéstől visszalépés pillanatában Dánia Slesviget azonnal bekeblezheti. Ez év jan. elsejének más alakot adott a német nagyhatalmak föllépése ; csak a Slesvig esetleges elfoglalására utaló indítványt kell figyelembe venni. Augustenburg bg kiutasítására nézve egyáltalán nem határozott a szövetség. Az elnök azon indítványa, hogy alig az ország elhagyására keressék föl, 7 szavazat igenlőleg, 5 nemmel s 4 úgy szavazott, hogy a fölszólítás a szövetségi óhajtás alakjában történjék, s erre e javaslat a bizottmányhoz utasíttatott. A porosz követ, bár utasítás nélkül, de teljes egyetértésben ,a kormány szándékával, igennel felelt, mert a hg jelenléte a szöv. tevékenységet gátolja, s árt a szövetség tekintélyének. Egy tag kérdésére : hogyan egyeztethető meg e nyilatkozat a kir. leirat azon szavaival. „Az örökösödési kérdést közreműködésemmel a szövetség megvizsgálandja“ úgy felel Bismark, hogy itt vizsgálatról s nem határozatról van szó. Poroszországnak mint nagyhatalomnak tiszte, hogy a szövetség minden határozatát önállólag megvizsgálja, minden határozatának magát alá ne vesse, mi oly nézet, mely más körülmények közt minden jelenlévő jóváhagyását megnyerte volna. Azon ellenvetésre , hogy a kir. leirat további szavai így hangzanak: „és a vizsgálat eredményének elejét nem vehetem“ és azon megjegyzésre, hogy a jelen esetben a szövetség tulajdonképi illetékessége alapján áll, folytatja Bismark. „A szövetség illetékessége, hogy az örökösödési kérdésben határozhasson,vita tárgya Ha a szövetség souverain államok szerződése, úgy a souverenitás fönáll minden külön államra nézve minden oly tárgyban, hol a szövetségi kötések különösen nem korlátozzák. A szöv. szerződések azonban nem tartalmaznak oly határozatot, melyből ez illetékesség származnék. A szövetségülés valamely követ elébocsátásának kérdésénél szavazhat igenlőleg vagy az ellenkezőre, de innét valamely szöv. tartomány örökösödési jogának souverain elhatározásáig nagy a tér. Mondjon valaki előzményes esetet, melyben a szövetség trónigénylők joga fölött határozott, hol egyet letett s mást helyébe állított. — Vitás esetben senki sem fogja megtagadni a szövetségtől az örökösödési jog megvizsgálásának illetékes voltát , de e vizsgálatot oly gonddal kellene tennie, hogy az eredménynek az akadémiaiiná nagyobb érdeke legyen s Európa itélőszéke előtt megáll TÁRCZA. A kék szemüveges nő. Regény. írta Báró Podmaniczky Frigyes. IX. Egy pária levelei. (Folytatás .*) Pest 186 .. Május 14. „Kedves barátom! Múltkori levelem végsorainak elolvasása után bizonyosan azt mondottad: ez embernek elment esze; ha mondottad is ezt, kevés meggondolás után vissza kell vonni, vissza fogod vonni szavaidat ; vagy nem igaz már a régiek mondata : quodum justum, alteri aequum. Hányszor nem láttalak az enyimhez hasonló lelki állapotban, holott én eddigelé legalább dacolni mertem azzal, mitől — ismervén önmagamat — tartottam. S most ha visszatekintek a múltba, ridegnek, üresnek tetszik nekem mind az mit leéltem, mert nem levék soha felkarolva azon érzelmek által, melyek egyedül varázsolhatják az életet olyanná, milyenné lennie kell: pályára, mélyen haladva az öröm kétszeres, mert mások örvendeznek velünk, a bit alig érezhető, mert van ki megosztja velünk annak terhét. Képzelj magadnak egy magas termetű nyúlánk növésű fejlésnek induló tizennyolcz éves hajadont, kinek nemes arezéle, átlátszó barnás bőrszíne, a sötétkék majd átható s majd ismét buskomoly kifejezésű, hosszú pillák környezte szemek sugárzata által nyer életet; kinek gazdag sötétszőke haja alig féken tartható ; kinek nem az érdek, nem a nagyvilági eszmék s előítéletek, de a gyermekiesen élénk kedély szabnak törvényt, — s előtted lesz Ágnes. Meglátva őt egyszer, nem tudom többé levenni szemeimet arról: kinél szebbet, bájosabbat sohasem láttam, — s ki nem birván hatalmának öntudatával akaratlanul a tündérek mindenható erejével irányozza lépteinket, érzelmeinket s eszméinket. Csak elveink körül támad némelykor azon súrlódások egyike, melyek a térítés kedves reményeivel kecsegtetvén mindkettőnket, a küzdelmek perczeit is kellemesekké varázsolják — a közel kibékülést reményketvén velünk. S vájjon nem becsesebb e meghódítani valamit, — mint a már leigázottnak birtoklását elnyerni ? . . . Dárday grófné, Ágnes anyja, azon nők egyike, kik rokonszenvemet sohasem bírhatnák; valami merev,hideg ömlik el rajta, mi visszataszítólag hat különösen azokra , kik leánya iránt érdekkel viseltetnek. Mondják , hogy Ágnes egészen atyjára ütött. Alig maradhatott volna meg olyannak, mint amilyen jelenleg, ha a természet beléoltotta ösztön s erő nem képesítik őt azon harcz kivivására, mely közötte s anyja között, a legtöbbek által észrevétlenül foly. Ismered hazai s nemzeti ügyeink iránti érdekeltségemet ; tudod azt is, mi szomorú sejtelmektől áthatottan szemlélem mind azt, mi netalán hanyatlásra látszik mutatni; atyám által már bizonyosan értesítve levél mind arról, mit hajlamainkkal s meggyőződéseinkkel ellenkezőt valók kénytelen itt tapasztalni ; velem együtt táplálod azon véleményt, hogy mindenre nézve, mi lelkesültségnek köszöni létét s fennmaradását, a nőnemet tartom főtényezőnek; elképzelheted tehát az alább elmondandó, magában csekély ugyan, de mind a mellett jellemző jelenet, mi kellemetlen s visszás hatással volt reám. Ma egy estélyben vevek részt; s épen Ágnessel folytatok párbeszédet, midőn anyja — ki úgy látszik, alig bir ismerősökkel vagy talán nem kíván senkivel közelebb érintkezni, mert folyvást magára van, s csak leányával foglalkozik, mennyiben annak minden mozdulatát, s öltözéke minden egyes redőjét ellesi — felénk tart, s halk hangon mondja leányának : — Nézd Ágnes, Jolán grófné ma úgy néz ki, mint egy szakácsnő. — Hogyan anyám, hisz izlésteljesen van egybeállitva öltözéke. Leánya e szavai után Dárdayné reám vetett egy szemrehányó pillantást, mintha az én befolyásom idézte volna elő ez ellentállási bűzzel biró természetes megjegyzést, s így folytató : — Már nem is tudod megkülönböztetni a harmadévi divatképeket a mostaniaktól. — Jól mondja anyám — felese Ágnes — most már értem, hisz Jolán grófné tősgyökeres magyar köntöst visel, nem is vevem észre az első pillanatban, mi kirívó s feltűnő valószínűleg két évvel ezelőtt készült ruhája. —Most ismét egyszer meggyőződhetik Gerőfalvi úr — mondá Dárdayné felém fordulva, minapi vitánk alkalmával mennyire igazam volt, midőn állitám, hogy vannak bizonyos eszmék s általánosan elfogadott elvek, melyekben küzdeni akarni határos a barbarismussal. — Megengedem grófné — felelem — sőt ez esetben sajnosan kell tapasztalnom, a többség mennyire igazat ad nagysádnak, de abból még nem következik, hogy kimondott elvemet s véleményemet elejteni; csak sajnálni tudom, hogy nem bir fölényre vergődni. Ezek után Dárdayné, Ágnes ruháján igazítván egyet mást, melynek sulphidszerü fodor éke már foszlányokban hullámzott, s eltávozván, újból elfoglalta helyét, honnan — ez egyszer legalább kék szemüveg nélkül — alig váltva szét szomszédnőivel kisérte figyelemmel a társalgás menetét. Macbeth boszorkányait nem nézhettem volna nagyobb undorral mint a nőt, ki ősei viseletéről csak gúnymosollyal tudván megemlékezni, lábbal tiporja azt, minek nagy részben köszönjük létünket: a nemzeti kegyelet egy fellobbanását. Berzsenyi ódáját szerettem volna neki elszavalni, — ha attól nem tartok, hogy mint idegen valami hangzik el a hazafi szív ez öntudatos ömledezése. Lehangoltá levék, kivált miután Ági és kinek nevelésénél fogva talán ezt felróni nem is volna szabad — még azontúl is, valószinüleg egyedül boszantási viszketegből, taglalgatta az anyja által megpendített eszméket. Vagy talán nincsen jogunk mást várni az ifjúság első szakában levőktől, mint a már hanyatlásnak indult kortól ? Az imént körvonalzott események hátterét képező elvek eredményezte kedély hangulatban érkezvén lakásomra, s nem tudván legyőzni benső nyugtatlanságomat, irom neked e levelem vég szakát, melynek megítélésekor, hogy ezt tekintetbe vedd, kér pajtásod s hü barátod.“ X. A pária szereplése véget látszik érni. Pest, 1863 május 20-án. „Kedves barátom! Bár ne írtam volna utolsó hozzád intézett levelemet, mert tartok tőle, hogy az arra nyerendő válasz kellemetlenül fogja majdan megzavarni azon öszhangzatos nyugalmat, mely gyorsabban mint remélni mertem s talán ez egyszer tartósabban mint eddig, elsimította a mi mikor jelzett egyenetlenséget. Ha átérzem mindazt, mit átéltem az itt töltött idő alatt, bizonyos félelmes láz fog el, mint ha talán lehetetlen volna teljesülnie mind annak mit reménynek, — mintha elsodorva az indulat árja által a végzetem szabta talapzatról bizonytalanul ide s tova hánykolódva tapogatóznék; nem találva fel a mentő part azon szirt-fokát, melyen lenyugodva kipihenhessem fáradalmaimat. Mi más szint ölt mindez, ha elhagyva magányomat, Agnes közelében lehetek, kinek láttára eloszlik a gyanú s tétova borulata, — mert egyszerűsége s nyiltszivüsége átplántálnak a kedélyesség ama légkörébe, mely valónkat az otthonosság boldogságával árasztja el. Ilyenkor azután a legcsekélyebb események is, bizonyos utólérhetlen báj természetet vesznek fel, a szendeségnek az elhatározottsággal való vegyülete képezvén a nőnem legszebb ékét, legbecsesebb adományát. A fényképkór egy érdekes véletlenre szolgáltatott alkalmat, melyet mint a múltkor közlöttek ellentétét s az imént mondottak bizonyítékát, közlök veled. Dárdaynénál töltvén az estét s esetesen fényképekről lévén szó, felhasználva az alkalmat megkérem a grófnét: lenne szives saját leánya fényképeiből nekem adni egy-egy példányt; megvallom, e kérelmemet noha kissé önösnek, de mind a mellett természetesnek s ártatlannak tartottam; képzelheted tehát elcsudálkozásomat, midőn Dárdayné átnyújtván saját arczképét — melyre tulajdonképen nem is vágyódtam —■ kerekdeden s bizonyos páthossal megtagadó az Ágnesét, illetlennek mondván, leánya fényképét valamely férfi birtokában tudnia. Már vitatkozásba akarok bocsátkozni, midőn Ágnes egy pillantása hallgatásra s megadásra birt. Természetes, hogy alig vártam azon alkalom megnyílását, midőn majd ama pillantás értelme nyomán tovább fűzzem a most elejtettet. Legközelebb találkozván Ágnessel, ezeket mondom neki: — Miután az anya oly kegyetlen, leányához fordulok azon kérdéssel, szabad-e megvennem nagysád múltkor tőlem megtagadott arczképét? Ágnes, mintha nem is figyelne kérdésemre, oly módon tekintett maga elé s halk hangon e szót ejté: — Szabad. Magyarázat nélkül is el fogod te érteni e semmiségnek, ha úgy akarjuk czímezni, mi rendkívüli hatása volt reám, részint mert e szóban rejlett nyílt megvallása annak , hogy Ágnes birtokomban akarja tudni arczképét; részint mert elárulta ez által, hogy nyílhatna alkalom, midőn anyjától függetlenül is képes volna eljárni; — vagy nem vásárolhattam volna-e meg akárhány példányban azt, minek egyedül annak akaratánál fogva óhajtottam birtokába jutni, kinek igenlő vagy tagadó válasza válhatott reám nézve egyedül irányt adóvá. E percztől kezdve Ágnes s közöttem a be nem vallott, de mégis létező egyetértés ama neme keletkezett, mely nyugott pillantást enged vetnünk a jövőbe, daczára a látszólag tornyosuló akadályoknak............... (Folytatása következik.) *) Lásd a a Hon“ 13-ik számát.