A Hon, 1864. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-23 / 43. szám
PfcST, rEDRVAR 22 Politikai szemle, Pest, febr. 22. (II.) Az osztrák és porosz szövetséges hadcsapatok betörése Jütlandba kétségbevonhatlan tény. A betörés előttünk fekvő londoni távirati jelentések szerint, melyek Kopenhágából febr. 20-ka reggelről vannak keltezve, s melyek hivatalos forrásból meríttettek. e hó 19-kén történt, Paabynál és Eistrupnál. A dánok attól tartván, hogy a szövetségesek őket megkerülik, oda hagyták Kolding határszéli várost. Később eredménytelen lovassági harcz fejlődött ki Gudsvenál (Kolding és Fridericia közt.) A jütlandi határok átlépésének czélja iránt, — minek rendkivüli fontosságát nem tagadhatni — különbözők az értesülések. A „Köln Zig“-nak azt távirják Flensburgból, 19-re éjjelről, hogy a porosz testőrségnek demonstráló előnyomulása Kolding ellen csak nyomás gyakorlása a fegyvernyugvás végett közbenjáró nyugati hatalmakra, mert további előnyomulás nincs rendelve, sőt a porosz testőrség visszahivatása igen valószínű, valamint az is, hogy a fegyverszünet meg fog köttetni. Az „Oest. Zig“-nak Hamburgból tegnapról kelt távirati jelentése pedig arról értesít, hogy a jütlandi határok átlépése egy csata folyama alatt történt. A „Köln Zig“ szerint fegyvernyugvásra vezető demonstratio az „Oest Zig“ szerint pedig csata közben történt eset a szövetségesek betörése Jütlandba. Az idézett két lap, mint látjuk, czélzatosan akarja elsimilni a nagy fontosságú esemény jelentőségét és bekövetkezhető horderejét. E fölött nem csodálkozunk : az esemény rendkívüli benyomást tett mind Berlinben, mind Bécsben, kivált itten, mint a bécsi lapoknak az eseményre vonatkozó, s alább olvasható reflexióiból látjuk. A dolog azonban nem úgy áll, hogy azt katonai demonstratiónak vagy véletlen esetnek tekinthetnek. A porosz kormány lapjai világosan kimondják, hogy miért történt a szövetséges csapatok betörése Jütlandba. Nevezetesen a „Nordd. All. Zig“ (Bismarck gróf lapja) nincs meglepve: szerinte az Dánország magatartásának következménye. A herczegségek jogainak érvényesítésére eszközül szolgáló kényszer,— a háboru nem szorítkozhatik a herczegségek területére. „Mi — mond az idézett lap — Dánország ellen folytatjuk a háborút, — s nem addig folytatjuk, míg egyetlen dán lesz német területen, hanem addig, míg Kopenhágában eleget nem tesznek jogos követeléseinknek.“ Még határozottabban látjuk előadva a Jütlandba betörés czélját a bécsi „Presse“ tudósításában. A A lap szerint tegnap délben tett jelentést Weither báró porosz követ Rechberg grófnak az esetről.Koldingnál lovassági csata fejlődött ki a dánok és a Mühlke tábornok által vezénylett s combinált porosz hadosztály között, mely alkalommal a dánok üldözése végett átléptek a határon. Wrangel tbn azon jelentést tette Berlinbe — s itt vele tökéletesen egyetértenek — hogy stratégiai okok teszik szükségessé Jütlandnak a hadmiveleti körbe vonását, mert különben nincs biztosítva az elérendő czél: a dánok kiszorítása egész Schleswigből. Wrangel nincs megszorítva utasítások által stratégiai hadműveleteiben, s nem tűzték feladatává a jütlandi határoknak minden körülmény közti tisztelését. Angol- és Francziaország követei előtt körülbelül a mondott értelemben történtek nyilatkozatok, az illető kormányok értesítése végett, utalva egyszersmind Dánország intézkedéseire, melyek arra irányulnak, hogy nagy háborút idézzenek elő. Mindezekből az következik, — végzi a „Presse“, — hogy Wrangel főhadiszállása Jütlandban van, s ott is fog maradni (?). Már most csak az a kérdés, hogy mit mondanak mindezekre, a londoni jegyzőkönyvet aláírt többi hatalmak: Angol-, Franczia-, Orosz- és Svédország, s mit mond különösen Angol-és Francziaország? Ami Angolországot illeti, megjegyzendő, hogy Palmerston lord még 19-ikén, amidőn Newdegate által interpelláltatott, nem volt hivatalosan értesítve a jütlandi határok átlépéséről. Azt mondá azonban, hogy az ily támadás csak sulyosítná az eddigi erőszakoskodást. A kormány ez esetre vonatkozólag (t. i. ha a szövetségesek átlépnék a jütlandi határokat) nem ad felvilágosítást követendő politikájáról. E nyilatkozat azt mutatja, hogy az angol kormány már elhatározta, mitevő lesz a bekövetkezett eshetőséggel szemben. Ami Francziaországot illeti egy tegnapról keltezett párisi sürgöny szerint egyezmény jött létre Angol- és Francziaország között, hogy tekintettel bizonyos eshetőségekre, melyek Dánország épségét fenyegetik, az utóbbit fegyveres erővel támogassák. Beszélnek egy négyes sau felségről is Angol-, Franczia-, Svéd- és Olaszország között. Mi igaz mindezen hirekből? nem sokára ki fog derülni. Az erdélyi muzeum-egylet közgyűlése. Kolozsvár, febr. 16. Muzeum-egyletünk mai ülését, szabályszerűleg a tegnapi jegyzőkönyv felolvasásával kezdtük, előbb csak a tegnapi gyűlés végén végrehajtott választmányi tag választásról tevén meg jelentését az illető bizottmány. A közgyűlés dr. Sámi László, id. Hincz György, Dózsa Dániel, Berecz Antal és gr. Eszterházy Jánost üdvözli, mint a választmány új tagjait. Bár ezen tisztelt urak mindegyike teljesen képes betölteni nyert állását, nem hallgathatjuk el fájdalmunkat a felett, hogy gr. Bethlen János a választmányból, ezen évre — kimaradt. Nem csak azért, mert nem helyeselhetjük mellőzését azoknak, kik mint közügyeink hű napszámosai őszültek meg, de főként, mert épen most, midőn ő volt a vakmerő kissé fellebbenteni a fátyolt, mellyel némelyek közügyeink kezelői közül, sáfárkodásukat fedezni szeretnék, újabb jelét látjuk ebben ama minden critika elleni idegesség s érzékenykedésnek, mely mig nemzeti intézeteink körül meg nem szűnik, haladás nem is képzelhető. Az Istenért uraim, hallgassuk meg, ingerültség nélkül a jóindulatú tanácsot! 1 hallgassunk minden nézetet, mert csak akkor választhatjuk ki s tehetjük azt, mi leghelyesebb. A mai gyűlés főtárgyát a választmánynak inditványai tevék. Az első kevés vitára adott alkalmat, miután titoknok Finály úr eloszlatta , egy közgyűlési határzat felolvasása által, egyik tag azon nehézségét, hogy a könyvtári segédállomását véglegesen betölteni talán nem lett volna joga a választmánynak, s miután közegyezésileg elhatároztatott, hogy a könyvtári segéd fizetése, most is, az ezen hivatalt először felállító közgyűlés jegyzőkönyve értelmében utalványoztassék, a könyvtár rendezése lajstromozása idejére, hozzá adván még a közgyűlés az irnoki teendők teljesítéséért 150 forintot szállás bérszim alatt. A 2-dik inditvány szülte hosszabb vitának minden mancsait leirni feleslegesnek tartván, csak a főbbekre szorítkozom. Kivétel nélkül minden szóló elismervén azt, hogy természeti gyűjteményeinket gyarapítni kell, hogy fő feladatunk hazánkat, nem csak régiségi s történeti, de természettani tekintetben is megismerni s megismertetni, egybegyüjtvén múzeumunkban mind azt, mi arra szükséges, hogy az természeti kincseinkről teljes fogalmat adhasson, csakis a kivitel körül tértek el a nézetek. Voltak ugyanis olyanok, kik látva, hogy a 600 ftas segédi állomás csak félintézkedés, látva a pénztár gyenge állását, azt ajánlották, hogy halasztassék ez egész ügyet a jövő közgyűlésig, amíg remélhetőleg — a tegnapi határzatok nyomán — a pénztár állása kedvezőbb lesz, ekkor pedig, ne segédőr állittassék, de állíttassanak be az alapszabályok értelmében az igazgató s természeti ek őre, kiktől aztán illő dijaztatásuk után, meg is követelheti az egylet, hogy teljesen megfeleljenek kötelességüknek, az addigi halasztásban pedig veszélyt nem láttak, mert csekély természeti tárunk lajstromozva, rendezve lévén, annyi utazást, mennyit a pénztár enged, maga a jelenlegi őr is megtehet, távolléte alatt valamelyik őrtársa bízatván meg legideiglenesebben (borzasztó szó) az igazgatói teendők vitelével. Voltak mások, kik a állomást okvetlen betöltendőnek véleményezték, felhozva a mostani őr korát, szemeinek gyengeségét, mi utazásra,lövésre képtelenné teszi, sőt még azt is, hogy a megválasztandó segédnek, hihetőn lévén gyűjteményei, egyletünknek ajándékozná azokat, miután állomásában meg nem tarthatja , múzeumunk ezzel is gyarapszik, stb. stb. Voltak, kik vidékenként akartak egyes szakférfiakat felkérni, felhatalmaztatni, pénzzel elláttatni, a tárgyak beszerzésére; ezt czélszerűbb útnak tartva a félintézkedésnél. Hosszú vita után, melyről örömmel jelenthetjük — hogy habár bennök a túlhevült jóindulat egyes baklövései, némi miniszterválsági ijeszgetések feltűntek is, egyes, kölcsönös szúrások estek — a gyűlés tekintélyéhez méltó higgadtsággal folyt le, felmerülvén azon indítvány, hogy miután mind egy czélra törünk, a kivitel legsikeresb módja felett azonban nem tudunk megegyezni, tegyünk egy kísérletet s bízzuk meg a választmányt, hogy a segédőri állomást töltse be, azon egyenes kikötéssel, hogy ha az czélellenesnek bizonyulna be, az illető hivatal 3 év múlva, minden egyéni sértés, személyeskedés mellőzésével — szüntettessék meg; ezen indítvány közakarattal határozattá emeltetett. — A választmány feladata lesz tehát most, kiszemelni az illető egyént , kiben nem csak tudomány , de rendszeres tudomány , rendszeretet, nem csak mozgékonyság, de hazafiul hit buzgalommal párosult fáradhatlan szorgalom s kitartás is meglegyenek. Az idő bebizonyitandja, kinek volt igaza. — Én teljes szivemből fogok örülni, ha legalább ez esetben, megczáfolandja az eredmény azon erős meggyőződésemet, hogy ideiglenes és fél intézkedések soha czélra nem vezetnek, s hogy mit egészen jól fel nem állíthatunk, annak felállítását hagyjuk akkorra, mikorra honfi fáradozásainknak sikerül a reá kellő erőt megszerezni, mert minden kiadás, mit félintézkedésekre teszünk, pénzben vagy munkában, szaporítja a nemzeti fond peldu összegét. Az előterjesztett költségvetésben, mely a nyomtatványból látható, csak annyi változás történt, hogy miután a természeti tárra kért 500 forintból 240 egy pillangó-gyűjtemény kifizetésére már le van foglalva, a megmaradt 260 forint pedig oly csekély, utaztatás stere, hogy ez maga semmivé tenné a pár perczcel előbb tett intézkedést, miután ezt némelyek a pénztárra, mások a régiségtárra kitett összegből akarták 500 frtra kipótolni, végre felhatalmazta a közgyűlés a választmányt, hogy 240 frtot még adhasson ki a természeti tárra, a többi tételek változtatása nélkül, ha csak ezt a pénztár állása teljes lehetlenné nem teszi. Magányindítvány csak egy tétetett Török Antal tagtársunk által, hazánknak, természeti, történeti, geneologiai, statisticai, népeszmei leírása érdekében. Ezen magában szép, de roppant terjedelme miatt nagy fáradságot s költséget igénylő, a közgyűlés által, elvileg, örömmel felkarolt indítvány, indítványozó óhajtásai szerint is, kivihetőség tekintetébeli megvizsgálás, s a kivitelröli tervadás végett, a választmányhoz utasíttatott. A mai jegyzőkönyv hitelesítésére kineveztetvén egy bizottmány s a tegnap kinevezett kettő megtevén jelentését a levél- és pénztár végrehajtott megvizsgálásáról, miután elfogadta a közgyűlés azon indítványt, hogy jövőben a közgyűlés a különböző gyűjteményeket is vizsgáltassa meg mindig, külön bizottságok által, elnök ő nagyméltósága a gyűlést néhány lelkes szóval berekesztette. Örömmel, elégülten látszott távozni minden ember, megnyugodva azon öntudatban, hogy legjobb megyőződése szerint igyekezett a teendők intézéséhez járulni, ha talán nem minden a legjobban történt is, az ami történt, érett megfontolás eredménye. Könnyelműn intézkedni egyletünk ügyeiben honfiúi bűn, ellenben botlani, embernek illő megfontolással is lehet. Szólnom kellene még a tegnap délután tartott tudományos ülésről, miután azonban épen egy közgyűlési megbízás következtében másutt valék elfoglalva, az erről a jelentést szakavatottabb tollnak hagyom. T. L. A bécsi lapok szemléje. A bécsi lapok kivétel nélkül azon meglepetésről írnak, melyet az osztrák-porosz hadsereg bevonulása, Jüttlandba, okozott. Az „Oesterr. Zig“ a többi közt írja: „A nap nagy eseménye, hogy a szövetséges hadak Jüttlandba bevonultak. Egy telegramus már Kolding és Eridet iia között történt lovassági csatáról értesít. A tudósítások dán forrásból származnak, de oly határozott, sőt hivatalos hangon szólnak, miszerint azok valóságáról kétkedni nem lehet. Az esemény hordereje roppant lehet, amint ezt Palmerston lordovatos válasza s a franczia félhivatalos sajtó igen is világos beszéde bizonyítja. „Halljuk, hogy e hit nem csak a közönséget, de a hivatalos köröket is felettébb meglepte, s a dolog felvilágosítása végett Berlinbe kérdések intéztettek. „Az ausztriai kormány, az ily lépést kezdettől fogva minden erejével ellenzette, miután a két hatalom úgy egyezett meg, hogy tulajdonkép nem viselnek háborút Dánia ellen, hanem csak Schleswiget zálogként foglalják, Dániát régi ígéreteinek teljesítésére kényszerítendők. Ha tehát a fővezér hadi működéseit a kijelölt határokon túlterjesztette, ennek igen fontos katonai okai lehettek: talán ez után könnyebben vélt Assenbe jutni, vagy a düppeli sánczokat akará megkerülni. Azon körülmény, hogy Kolding mellett lovassági csatározás volt, arra mutat, hogy az osztrák huszárok is részt vettek az előnyomulásban. Ha most a háború ily mérvet vett fel, ennek oka a kopenhágai köznép, mely nem engedi, hogy a király engedjen, habár fegyvere becsületének már eleget is tett. Az „Osfe-D. Píst“ írja: „A jelek arra mutatnak, hogy végzetteljes események küszöbére léptünk. A Königsau folyó átlépése egy lépéssel közelebb vezethet a nagy háborúhoz. Az osztrák olvasó, különösnek találhatja, hogy a Kolding előtt álló csapatok az előnyomulásra vagy visszavonulásra a parancsot Berlinből várták. Tehát a porosz fővezérség, stratégiai szempontból, a politikai kérdések eldöntésébe is avatkozhatik ? „Úgy értesülünk, hogy e határátlépés, Bécsben, a kormányt is meglepte. Ma (febr. 20-án) délután, Ő Felsége elnöklete alatt minisztertanács tartatott, s hir szerint e tárgy forgott szőnyegen. A tanácskozás eredménye nincs tudva. „De igaz- e, amit beszélnek, hogy a jüttlandi határok átlépése Berlinben is megütközést okozott? Az „Ost D. Post“ nem akar új okot szolgáltatni azon bizalmatlanság terjesztésére, mely Poroszország irányában több helyütt előtűnik, de annyit igaznak tart, hogy a porosz hadsereg nagyobb mérvben van mobilizálva, mint a helyzet igényli. A dánok vakmerősége fenyítést, érdemel, de Ausztriát az eszélyesség ösztönözi arra, hogy ily nagy mérvű háborúba ne engedje magát lassanként bekevertetni. Háborút viselni, anélkül, hogy a fegyveres szövetséges minden intenzióit ismernők, ritka jelenség oly államban, mely ily dolgokban már is annyi tapasztalásokkal bir. A Fresse irja: „Egykor ha a csapatok harczba indultak, még az utolsó trombitás is tudta, mi a czél? E század elején, a katonák tudták, hogy a francziák visszaüzetése a háború czélja. 1859-ben mindenki tudta, hogy Ausztria szándéka egy tul vakmerő szomszédot, Piemontot, móresre tanítani. De ki tudná megmondani, mért harczolnak ma Schleswigben ? Az osztrák nép bizonyosan nem. Eddig nem hallottuk, hogy Ausztria tiszte volna, az ország nélküli fejedelmeknek trónt szerezni, de ha tenné, érteni lehetne. Azonban Schleswig közigazgatási különválasztása a dán monarchia egyéb részeitől, érdemes-e arra, hogy érte áldozatot hozzunk ? „Azonban ma már késő szemrehányásokat tenni, miért kellett a háborúba keverednünk. A dolgok veszélyes fordulópontra jutottak. Némely ember azt gondolta, fecskendővel megy előre a tüzet oltani, s eközben maga lett gyújtogató. Azt mondták, a háborút akarják elkerülni a háború által ; győztek is, de nem merték a háborút háborúnak nevezni. Azonban Dánia még ma is büszkén szól, hajóit a német kereskedelmi tengerészet ellen czirkálni küldi, a nyugati hatalmak fenyegetőznek, s ha a felek nem csalnak, a német diplomatáknak maguknak sincs valódi örömük a nyert diadal fölött. A „Presse“ nem érzéketlen azon argumentumok irányában, melyek Ausztriára nézve a béke föltétlen szükségét bizonyítják be. Értette volna a dolgot, ha Ausztria azonnal felhagy a dán viszály bolygatásával, mihelyt az ügy a diplomácia határait elhagyá, de most már Dannewirke sánczain túl osztrák hadsereg áll: visszaléphet becsülettel, anélkül, hogy győzelmének eredményét lássa? „Sokan félnek a nyugati hatalmaktól, azt mondják, ne vigyük a dolgot oda, hogy a Rajna fenyegetessék. Olaszországban a harcz megújuljon, s más egyéb minák lobbantassanak fel. Már akár van e fenyegetéseknek alapja, akár nincs, hihetjük-e, hogy Ausztria annyira előre megállapított terv nélkül vegyük e harczba, hogy most a fenyegetések visszariasszák? Az Eider átlépésénél is előre látható volt, a nyugati hatalmak ellenséges érzülete: most annál kevésbbé lehet ez meglepő. Erre az államférfiaknak jobban el kellett készülve lenni, mintsem most számukra egyéb ne maradhatna fen, mint az alázatos visszavonulás. „A „Presse“ nem leli kedvét a háborúban, szerinte az osztrákoknak egész sor okuk van arra, hogy a békét óhajtsák. De legroszabb volna a nyert győzelem után most visszavonulni, és elismerni saját gyengeségét. A „Presse“ ismeri az Ausztriát fenyegető veszélyeket, de nem retten vissza. Ausztria Poroszország s Németország egy millió katonát állíthat ki, s ezek készek vérüket áldozni. „Ki fenyeget? Olaszország? Jöjjön, ha akar, Francziaország ? Ez a mozgalmat azonnal pártolni fogja, mihelyt érdeke kívánja. Anglia ? E hatalom jó barátunk volt, amidőn Lombardiát elvették tőlünk, ám legyen ellenségünk, ha Velenczében megtámadtatunk! E helyett itt van számunkra a porosz szövetség: nincs okunk aggodalomra. Talán még legjobb volna, ha a kérdéseket épen ezen constellatiok mellett lehetne a harcz koczkájára bízni. Aztán hol van megírva, hogy a fenyegetések alatt több van, mint puszta szó ? Aki tenni akar, nem szokott sokat előre beszélni.“ A „France“ zajt okozó czikke a németdán ügyről. (f) A félhivatalos „France“ febr. 19- kén a következő czikket hozza : „A dán kérdés néhány nap óta új phasisba lépett, s oly jellemet vett fel, mely módosítani fogja azon szempontot, melyből eddig e kérdés a nagyhatalmak által megitéltetett. „Poroszországnak a kétértelmű ígéretek által roszul álarczozott politikája, melyet, Anglia irányában tanúsított, a midőn Ausztriával együtt Schleswiget megszállá, napról-napra inkább világosságra jő. „Schleswig megszállásakor csak arról volt szó, hogy e tartomány zálogul szolgáljon Dánia ígéreteinek teljesítésére: az osztrák porosz győzelemnek elégnek kellett volna arra lenni, hogy az ügy újabb diplomatiai tárgyalások alá bocsáttassák. E helyett a hatalmak folytatják a háborút, ostromolják Düppelt és Fredericiát s kinyilatkoztatják, hogy addig nem fogadják el a fegyverszüneti ajánlatot, míg a dán katonaság nem csak Schleswigből, de még Assenből is ki nem takarodik. „Igen nehéz az ily eljárást összeegyeztetni azon ígéretekkel, miket a hatalmak a londoni jegyzőkönyvet aláírt államoknak tettek. „Itt már a személyes dicsvágy és hódítási vállalat kezd előtünni, mely a berlini kabinet politikai hagyományai közé tartozik, melyek világosabban megmagyarázzák Bismarck úr eljárását a porosz kamarák s a német szövetség irányában, mintsem az európai hatalmak figyelmét kikerülhetnék. „Ausztria és Poroszország teljesen egyetértenek-e ez ügyben ? Ha hinni lehet azon szavakban, mit Bismarck urnak tulajdonítanak : „az ausztriaiak a porosz király javára harczolnak. ” („pour le roi de Prusse“ annyit is tesz, mint a midőn valaki saját haszna nélkül másokért megerőlteti magát.) Valószinü, hogy némileg a maguk érdekében is cselekszenek, a nélkül, hogy mint Poroszország, területi nagyobbodást forgatnának elméjükben, s a bécsi kabinet ezen közeledésben biztosítékot keres azon eventualitások ellen, mik Olaszországban, Magyarországban, sőt Galicziában is felmerülhetnek. „Bármint legyen, látjuk, hogy az egyszerű executioból, mely Holstein javára intéztetek, és Schleswig egyszerű megszállásából, mely a békés alkudozások megkönnyítésének czéljából történt, egyszerre a dicsvágy és hódítás félre nem magyarázható jeli tűnnek elő; a kérdés megváltozik, a német-dán kérdés európaivá válik. „Európa nem maradhat hidegen, a midőn területi változások kérdése merül fel, melyek az egyensúlyt felzavarják. Nem engedheti, hogy az így ügyesen vitt játék, mely a főczélt elleplezi, sikerüljön, s végre ezen igazságtalan invasiónak a bevégzett tények tekintélyét adja meg. „Azt hisszük tehát, elérkezett azon pillanat, melyben Ausztriának és Poroszországnak világosan ki kell jelenteni, mit akarnak, s meddig szándékoznak a dánok elleni harczot folytatni ? „Francziaország ezen fontos kérdésben bölcs és tartózkodó politikát követett ; figyelt az eseményekre a nélkül, hogy azokat még inkább összebonyolítani igyekezett, s alkalmatlan időben beavatkozott volna. Ezért azonban nem maradt érdektelenül. A császár levele Augustenburgi herczeghez kijelölé a franczia politika irányának fő vonásait. Jóakaratu, lévén Németország irányában, s rokonszenvet érezve Dánia iránt, megfontolta, mi van valami komoly a német mozgalomban, de nem akarhatja, hogy fontos állam, mint Dánia, Európa térképéről eltűnjék, hogy a vitéz dán faj felolvasztassék és megsemmisittessék; különösen pedig nem akarja, hogy az európai egyensúly kárára s Poroszország javára ily területi módosítások történjenek, a népjog a német kisebb államok, s Európa legtörvényesebb érdekei ellen. „Gyakran mondtuk: rokonszenvünk Dániához vonz, a hősi védelem és bátorság, melyet e nemzet tanúsít, a midőn csekély hadserege ötször nagyobb erő ellen vív , méltán fölébreszti érdekeltségünket . Dánia nemzetiségéért harczol, hazájáért és tűzhelyéért; soha nem létezett igazabb és tisztesebb ügy, s a mint a császár mondá, e kérdés a közvéleményt megnyerte. „Dánia határozott, védi magát a kétségbeesésig. Tudja , hogy Európában több fontos kérdés létezik, mely egymás közt egybefüggésben van, s nem ok nélkül hiszi, hogy hosszas ellenállása által saját ügyének használ. „Mindezen esetekben, tekintve azon vágyakat melyek a dán terület egy részének birtokára s a balti tenger szorossainak megnyitására vonatkoznak , az európai hatalmak politikájának láthatára kezd tágulni és megvilágosodni. Francziaországnak többé nincs oka további tartózkodó állásában maradni, miután e felmerült kérdések Európa helyzetére és nyugalmára annyi befolyást gyakorolnak. „Azt hisszük, hogy ha Poroszország politikáját kielégítőbb felvilágosítások bővebben meg nem magyarázzák, Francziaországot többé semmi sem tartandja vissza, hogy Angliának több ízben előterjesztett kívánságára e hatalom felszólamlásaihoz csatlakozzék; biztosítja Dániát ezen igazságtalan fosztogatás ellen, védje Európát a területi változások, s azon befolyások terjesztése ellen, amit semmi sem igazolhat.“ A schleswigi csatatérről. (K.) Egy kopenhágai távirat szerint, mely Londonon keresztül jutott hozzánk, a német szövetségesek tetemes erővel átlépték a jüttlandi határt. A porosz főhadiszálláson katonai szempontból régóta szükséges rendszabálynak mondták ezt, de a bécsi kormány folyvást tiltakozott a zálogolás terjesztése ellen. A bécsi lapok némileg nem tetsző meglepetéssel közük ezt a határátkelést ; a „Nat. Zrg.“ meg azt mondja, miután lovassági összecsapás volt a határon, talán csak a harcz tüzében ment át egy egy csapat. Azon londoni sürgöny, mely szerint a Kopenhágába küldendő angol ezredek a készenállási parancsot már megkapták, inkább a foglalás mellett látszik tanúskodni. A düppeli sánczok előtt mindenképen előkészülnek a támadásra. Gravensteinből írják, hogy Károly hg az ottani kastélyban tartja főhadiszállását, s erélyesen intézkedik a roham megkezdésére. Nagyon kedvetlen, hogy a támadást még meg nem kezdhette. Hidászok indultak meg Eckersund felé, hogy hidat verjenek Sundewittbe s igy a csapatoknak 1y2 órai gyalogolást megkíméljenek. Holmsnál ütegek állitvák föl, hogy a hadihajókat a flensburgi kikötőtől távol tartsák. Összesen vagy 30,010 ember áll Düppel előtt. Polgári egyénnek nem szabad a német előőrsökön áthaladni, ha az agyonlövetés veszélyének nem akarja kitenni magát; oka e rendszabálynak az, hogy minél előbbre haladnak a szövetségesek, a lakosok mindinkább ellenségül tekintik őket; legközelebb egy magát német hazafinak kiadó dán csaknem az ellenséges tábor közepére kalauzolt egy német élelemszállitványt. A dánok a 11 düppeli sánczból hármat czövekeléssel vettek körül s 6 ezredet tettek beléjük; sok csapatot küldtek Fridericiába is. Nostitz dandára s Thomas dandárénak egy része, rövid előőrsi csata után előnyomul; a periodi hir szerint rendeltetési helye legközelebb Hadersleben- A gyorsan s úgy látszik számítással visszavonuló dánok könnyű lovassága folyvást figyelemmel kiséri a németek hadmozdulatait. Hamburgból írják a kölni lapnak, hogy a dánok által elfogott vagy elfogandó hajókat talán nem kobozzák el,csak zálogba veszik. Hamburgból és Brémából kevés kivétellel már nem indul német hajó a tengerre; az angol kikötőkből sem mernek német lobogóval megindulni. A dánok által ez után okozott kár már eddig több százezer tallérra rúg. Az Elbe és Weser torkolat ostrom