A Hon, 1864. július (2. évfolyam, 148-174. szám)

1864-07-15 / 160. szám

PEST, JULIUS 14. Politikai szemle. (II.) A dán új minisztérium névsora, a­melynek megalakulását távirati sürgö­nyök után jelentettük volt, csak m­ost kö­­zöltetik hivatalosan, az előbbitől némileg eltérő módosítással. Miniszterelnök nem Moltke­­ Naschau gróf — mint több­ször állították — hanem elvrokona Br­u­h­­m­e, ez egyszersmind külügyminiszter és ideiglen holsteini és lauenburgi miniszter; Moltke gróf és Q­u­a­a­d­e kamarás tár­­cza nélküli miniszterek; Tillisch bel­ügyminiszter ; Hansen hadügyminisz­ter; H­e­rt­z­e­n igazság, —s ideiglen cultus­­ügyi miniszter; Johannsen schleswi­­gi miniszter; David pénzügyminisz­ter ; L­ü­t­k­e­n tengerészeti miniszter; Bruhme vagy Moltke-Naschau gróf le­gyen bár ezen minisztérium elnöke, a dologra nézve mindegy , mert mind­két dán államférfin úgynevezett „összál­­lami“ és békepárti. Párisból azt jelentik, hogy az új kormány már tegnap reggel elindította sürgönyeit a bécsi és berlini ud­varokhoz, a béke érdekében, s mint bizo­nyost jelentik, hogy az ellenségeskedé­sek megszüntetését illető javaslat elfogad­tatott volna és a béke nemsokára meg­köttetik. Ezen fontos fordulatot Dánország po­litikájában — egy igen hiteles forrás után — tegnap Oroszország befolyásának tu­lajdonították. Az „Ind. berge“ párisi le­velezője más versiót közöl. E szerint III. Napóleon császár volt az, ki a dán király­nak tanácsolta, fordulna egyenesen Po­roszországhoz, ha békét akar kötni. Az idézett lap levelezője következőleg adja elő a történteket: Miután IX. Keresztély látta, hogy a szerencse ellene fordult, Né­metországgal a harczot nem képes tovább folytatni és Angolország segítségére sem­mit sem számíthat: irt III. Napóleon csá­szárnak. Előadta levelében, hogy nem kí­vánhatja a császár közbenjárását, miután ezt egyszer megtagadta, de legalább mon­dana véleményt, kihez forduljon: Angol­­vagy Poroszországhoz-e ? A császár, a­ki csakugyan mindig visszautasította a köz­benjárói szerepet, nem tanácsolhatta,hogy Angolországhoz forduljon, hanem sejteti, hogy azon esetben, ha IX. Keresztély Po­roszországhoz fordulna, előkészíti az utat a porosz kormánynál. Ily körülmények közt a dán kormány nem habozhatott, s így történt János glücksburgi herczegnek Berlinbe és Karlsbadba utazása. Eb­ből magyarázható meg az is, hogy emlegetik János herczegnek később Vi­­chybe utazását. III. Napóleon császár e szerint félhivatalosan veszi át a köz­benjárói szerepet, a­mit hivatalosan min­dig visszautasított, s nem lehetlen, hogy megoldási javaslata most kedvezőbb fo­gadtatásban részesül a háború folytató feleknél, mint kezdetben. Francziaország politikája által most elfoglalja azon tért, melyet Angolország elvesztett,­mind Dán­országban mind Németországban, s An­golország a végleges megoldás elintété­­ből kimaradva, teljesen elszigetelten fog állam­. Ezen eredmény természetesen nem igen segítné elő az angol-franczia egyet­értést, s kétséges, váljon Angolország el­fogadja-e azon negatív szerepe­t, a­melyet számára kijelöltek. Az Angol- és Francziaország közti vi­szonyokat érint­vén,ismételnünk kell, hogy azok még a mai napig sem javulnak, min­den ellenkező hir dac­ára. Nagy a meg­­hasonlás a két ország között, s ennek egyenesen Angolország volna az oka. Igen érdekes e tárgyban a párisi „Pres­sernek egy czikke, a­melyet holnap fo­gunk egész terjedelmében közölni, „La Presse“ kimutatja, hogy Angolország volt a mester a Francziaország ellen intézett szent szövetségi tervekben. A nevezett lap még az alkalmazott ügynökök nevé­nek kezdő betűit is említi, s a részletek oly határozottak hogy alig lehet kétség­be vonni a franczia lap értesülésének alaposságát. Girardin lapja a midőn egy­felől kimutatja azon nyomoru szerepet, a­melyet Angolország mindezen cselszö­­vényekben játszott, másfelől azt állítja, hogy mindazon törekvések, melyeket egy szabadelvű hatalom az absolutista liga lét­rehozásában kifejtett, meghiúsultak­nak te­kintendők, tett igéreteket minden további meggon­dolás nélkül. A „Botschafter“ a horvátok 1848-ki emlékeit aka­ja felhíni ? — A „Vaterland“ meg van győződve, hogy a „Botschafter“ okoskodásai, ama „belátásos horvát hazafiakéra nézve csakugyan meggyőző erővel bírandnak. De kétkedik, hogy az ilynemű hazafiak száma elég lenne arra, hogy a­mit a „Bot­schafter“ mint egyedül leghelyesebbet ajánl, az illető helyen kivívhatnák.“ A bécsi lapok szemléje. Horvátországi dolgok. A „Bot­schafter“ szerint Horvátországban és a bécsi körökben nagy publicistai tevékeny­ség uralkodik. Vitatják a Horvátország államjogi összeköttetését az összes monar­chiával, s komolyan beszélnek a kiegyet­­­litésről az octoberi diploma és febr. pa­tens értelmében. Ezen hírekkel egyszerre merül fel a másik, hogy a horvát or­szággyűlés még a jelen évben össze­hivatnék. A „Botschafter“ tud­ni véli, hogy e hírek igazak, s hogy e gyűlés az államjogi kérdéseket (a mondott értelemben) megoldandja. Ezek előbocsátásávt­l, írja tovább: „Horvátországban két ellenzéki elem van, a magyar és cseh-horvát. A magya­­ron-párt Horvátországban a magyar ko­rona integritását, vagyis a „Groszmagya­renreich“ érdekeit keresi. Ezen párt Pest­ről veszi utasítását,. E párt nem Horvát­ország érdekeit, hanem csak a magyariz­­mus hasznát lesi.“ — Az ilyen pártot a „Botschafter“ elitéli, mert ha az ország érdekeit pártoló oppositió helyes is, az idegen czélok után kapkodó ellenzék kár­­hozatos. „A cseh-horvát oppositio Prágából szedi táplálékát, azoktól, a­kik elmarad­tak a Reichsrathból, és Szt. Venczel ko­ronájának tántoríthatlan hősei. Ezen párt azonnal megsemmisül,mihelyt a horvátok beülnek a reichsrathba. Tehát ezen ellen­zék is idegen érdekeknek szolgál. Ki ve­lők tehát Horvátország szent földjéről. „Egy röpirat jelent meg. Czíme: „Hor­vátország, Tótország és Dalmatia önel­határozási joga.“ — Szerzője, hit szerint, Zigrovics udvari tanácsos. E röpirat főleg a „magyaron párt“ ellen küzd. Elmondja, hogy azon tárgyak, melyek az octoberi és februári okmányok által birodalmi ügyeknek jelöltetnek ki, régi idők óta a magyar országgyűléstől függetlenül a horvát országgyűlésen vagy a király ha­talma által döntettek el. (Ezen állítás a történeti igazsággal el­lenkezik, mert például a horvátországi ujonczozási illeték mindig a magyar or­­szággyűlésen határoztatok meg.) „Tehát — következteti a röpirat — e tárgyakban Horvátországnak önelhatá­rozási joga van. Azonban a szerző még más tárgyak közösségét is félreveti, mert ha Horvátországnak a magyar korona tartományaival közös törvényhozása len­ne, akkor a Reichsrathokat is közösen választanák, s így Horvátország paralel­­lisalva volna. Ez nem történhetik Hor­vátország érdekében.“ — A „Botschafter“ a „hazai tör­vények idézésével bebizonyí­tott“ állítást teljes szivéből és lelkéből elfogadja. Ezen állitás annál igazoltabb, mert az 1861-ki horvát diéta a régi állam­jogi viszonyokat Magyarországgal ugyan széttépte, egyszersmind azonban fölál­lította azon alapelveket, melyek a neve­zett ügyek tekintetében a Magyarország­gal kötendő „Bundesvertrag“-ot képez­nék. így tehát Horvátországnak még mindig szabad választása van, szorosabb összeköttetésbe lépni akár Magyarország­gal, akár a „Reich“-al. „Hogy h­ol van az erő, akarat és hata­lom — írja a „Botschafter“ — az ország szabadságát jobban meg­védelmezni, többé kérdésbe sem jöhet. A horvát nyelv emancipatioja, a horvát főtörvény­szék és kanczellária felállítása, már az összes monarchia műve. Ki fogná ezen intézményeket föntartani, ha a dualismus helyreállíttatnék, s Magyarország csak a dynastia által köttetnék a birodalom más részeihez. „1848-ban a horvát országgyűlés szin­tén tervezé az egyezkedést Magyaror­szággal , de úgy, hogy a kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyeket az öszmonar­­chiának, a bécsi Reichstagnak adta. Sőt már meg is választotta követeit. (Hanem mikor a választottak netán el akartak volna utazni, a „Reichstag“ kimúlt vala a világból. Azon időben tehát a horvá­­toknak nem akadhatott kedvező alkalmuk tapasztalni, hol van az „erő, akarat és ha­talom“ az alkotmányos szabadságot meg­védeni ?) „Egyébiránt 1848-ban Horvátország egyesülésének káros volta Magyarország­gal, még friss emlékezetben volt; nőig 1861-ben Bach absolutismusa után a hor­vátok emlékező tehetsége meg volt za­varva. Most már a horvátok kijózanulhat­tak annyira, hogy előítélet nélkül hatá­rozhatnak. „Ez okból a belátással biró hazafiak, mint Zigrovics udv. tanácsos ur, azon tanácsot adja honfitársainak, hogy a leg­közelebbi országgyűlés búcsúzzék el az 1861-ki elvektől, térjen vissza 1848-ra, s követeiket minden kétkedés nélkül küld­jék el a Reichsrathba, hogy így az első praktikus lépés a kérdés megoldására tel­jesedjék.“ A „Vaterland“ ezen czikkre meg­jegyzi: A „Botschafter“ megerősíti a hor­­vát országgyűlés összehívásáról keringő hírt, de csak horvát országgyűlésről s nem a „háromegy királyság“ gyűléséről szól. Ezután elemzi a horvátországi párto­kat, s állítja, hogy ezek közöl a két op­positio idegen érdekeknek szolgál. A pártok ezen egyelőre in effigie kivég­zését a „Botschafter“ vállalta magára. „Ellenben — folytatja a „Vaterland“ — azon párt, mely „ohne Weiteres“ bekül­­dené követeit a Reichsrathba, a par excel­lence hazafias párt. Ezen párt, mihelyt ezt megtette, eo ipso súlypontját Horvát­országban találja fel, és nem szolgáland­ó idegen czéloknak. „A „Botschafter“ el van ragadtatva (a fölebb érintett) röpirat által. Erre nézve a „Vaterland“ csak azon megjegyzésre szorítkozik, hogy a „Botschafter“ a kö­vetkező állításban keresi a röpirat súly­pontját: „„A közös törvényhozás által, vonatkozólag azon ügyekre, melyek még a febr. patens szerint is nem tartoznak a teljes Reichsrath illetősége alá, Horvátor­szág befolyása a birodalmi ügyekre meg­­semmisíttetnék, mert a háromé­ y király­ság minden birodalmi ügyben, képvisel­­tetési jogát nem közvetlenül, hanem csak közvetve a magyar országgyűlés által gyakorolhatná.“ “ — „A „Botschafter“ —okoskodik to­vább a „Vaterland“— azt hiszi,hogy a h­or­­vát országgyűlés, ha kettő között válasz­taná, a Magyarországgali szorosb egye­sülés helyett a birodalomhozi csatlako­zást választandja. Elismeri tehát, hogy valamely szorosb egyesülésnek egyik vagy másik oldalra bekövetkeznie kel­lene. Nem mulasztja el egyszersmind kijelölni, kik a belátásos hazafiak ? És mint Barnum magasztalja saját áruit. Mint Andromach kérdi panaszkodva: ki fogja a kisdedeket járszalagon vezetni, ha az új Ik­ont, vagyis a centralisták germa­­nizále állameszméjét valami emberi sors érné ? És mint Shylock mutat kötelezvé­nyére, természetesen csak annyiban, a­mennyiben részére kedvező. Állítása sze­rint Horvátország­ már 1848-ban belé­pett az 1861 ben alapított Reichsrathba. Azért a horvátok, annyi államférfim be­látással bírva, ne engedjék magukat Bach báró korszakának emléke által zavartat­ni, mert ez tisztán csak véletlen eset volt, hanem teljesítsék 1848-ban Utóhangok a bizalmatlansági szavazat felett tartott parl­amenti vitákról. Egy londoni levelező f. hu 9-ről kelt tudósí­tásában ezeket írja a közelebbi parlamenti vita befejezéséről: Ma éjfél után két órakor került végre a sor a rég várt szavazásra, jóformán egyszerre mind a két házban, mely a felső ház­ban az ellenzék részére 9, az alsó házban a kormány részére 18 szavazattöbbséggel vég­ződött. A rég idők óta gyakorlatban levő levonási el­mélet szerint tehát a valóságos többség 9, mind a két házat összevéve. A fenforgó esetben azon­ban nem kell ezen felfogás szerint venni a szá­mítást, mert az ilyféle vitáknál egy alsóházi sza­vazat többet nyom mint ö­t peer-é. Legalább így szokták mondani, s így hirdeti a hagyomány, ám­bár nem eléggé világos, hogy mi alapon. A Pal­­merston-pártiak kissé túlhajtották számításukat, midőn 50 szavazat­többséget emlegettek , a „Ti­mes“ pedig nagyon is alant járt számításával, csak 4 szavazattöbbséghez táplálván biztos re­ményt. És vajjon mi lesz a következmény ? Nagyon valószínű, hogy a jövő tavaszig meg­marad minden úgy, a mint van. A jelen pillana­tig legalább semmit se vehetni észre, a minél fogva föl lehetne tenni, hogy Palmerston fel fogja oszlatni a parliamentet s megkisérlendi­­ újabb erőt szerezni az uj választások utján. Sőt inkább több körülmény ellene szól az efféle föl­­­­tevésnek ; ilyen mindjárt első sorban a királynő ellenszenve a választásokkal járó elkerülhetetlen izgalom irányában, mely alkalommal, nemcsak a német-dán viszályt, hanem az uralkodó csa­lád rokon- és ellenszenveit is pongyola figyel­metlenséggel s kímélet nélkül szőnyegre hoznák mindenfelé a darabos modorú népszónokok. Az ország hangulata sem olyan, hogy Palmerston 1. bizonyos sikerre való kilátással hivatkozhat­nék reá. Mert habár többszörösen erősítő, hogy Angolország tekintélye nem csökkent, az ország ennek ellenkezője öntudatától van áthatva. Az ő személyes tekintélye ugyan még folyvást hatal­mas, s az ország teljességgel nem óhajtja őt Derbyvel felcserélni, s azon közbizalom is, melyben Gladstone részesül, kétségkívül erős támasza lenne a szabadelvű pártnak az új vá­lasztásokkor : csakhogy az efféle józan megfon­tolásokat a szenvedély heve gyakran háttérbe szokta szorítani, s az is tagadhatatlan, hogy a conservativ párt évek óta biztosítá magá­nak azon jelentékeny előnyt, miszerint erői dicséretes gonddal szervezve vannak, m­íg az ellen­párt magára hagyta a dolgok folyá­sát. A jelen körülmények közepett tehát ok­­vetetten kétséges volna az eredmény, ha a mi­nisztérium új választások által kísérlené meg erőit szaporítani, s minthogy a kabinet teljességgel nincs is rászorulva a legközelebbi szavazásnál fogva, — nagyon okosan fogja tenni, ha a ké­tes sikerű játékot kikerüli. Éjfél után 2 óra volt — mint már érintettük, — midőn mind a két ház szavazáshoz fogott. Az eredmény irányábani feszült érdekeltség percz­­ről perezre növekedett; a Westminszter pa­lota karzatai elfoglalva maradtak , s folyo­sóin , tornáczain és előtte az utczán nagy TÁRCZA. Ili Obrenovics Mihály. (Életrajz.) A jelen rajzban oly férfiút mutatunk be az olvasónak, a­kit származása, társadalmi és poli­tikai állása s fényes tulajdonai egyaránt ne­vezetessé tesznek. E férfiú III. Obrenovics Mihály, Szer­bia fejedelme. Atyja az 1860-ban meghalt O­br­eno­vics Milos herczeg, s anyja L­y­u­b­i­c­z­a herczeg­­­né, a ki a végzetteljes 1842-iki belforrongás következtében Szerbiából távozni kénytelve lé­vén, nemsokára hazáján kivü­l meghalt, s a frus­­ka gorai Krusedol nevű­ kolostorban, Karlovitz­­tól egy órányira, temettetett el. Mihály herczeg szülei jeles, s több tekintet­ben annyira érdekes személyiségek, hogy való­ban tünemények. Mind Milos herczeg, mind pedig L­y­u­b­i­c­z­a herczegné egészen közönsé­ges földmivelő szülőktől származtak és pedig azon időben, a mikor Szerbia és a szerb nép felett a vad muzulmánság kegyetlen ostora uralkodott. A török kormányzatnak a múltban egyik legfőbb jellemvonása vala , hogy alatta nemcsak nem fejlesztettek kellőleg a nép mi­­velődése, a tudományok, művészetek, a keres­kedelem és ipar, hanem ellenkezőleg mind az lábbal tiportatott, s csak annyiban vala rájuk tekintettel, a mennyiben az ország szükségletei­nek leggyérebb fedezése megkívánta. A törökök nem csak hogy magok nem mivelik a tudomá­nyokat és a szépmüvészeteket, a kereskedel­met és ipart; nem csak, hogy magok nem épi­­tenek iskolákat, nem állitának tudományos inté­zeteket, s nem gondoskodtak fajuk s hitükbeliek kiképeztetéséről ; de sőt ellenségei voltának minden miveltségnek ; s azért az iskolákat le­rombolták,a tanitókat szétverték,összefogdosták, s az ártatlan tanulókat lánczra verék ; — szó­val mindent elkövettek, hogy minden mivelő­­dést, minden fejlődést már csirájában elfojtsa­nak. A törökök ily gyűlölete minden ellen, a mi a tudományosságot s miveltséget emelni képes lehetne, oka, hogy a nagytertelmü oszmán császárság számos tartománya közt egy sincs, a hol a tudományok s művészetek virágozná­nak, ha e provincziák a törökök közvetlen ha­talma alatt állanak; ez oka, hogy a népmüve­­lődés ott veszi kezdetét, a hol a törökök bárdo­­latlan hatóságai megszűnnek. Mivel Szerbiában Milos herczeg s Lynbicza herczegné születésekor a törökök korlátlanul uralkodtak, magától értetődik, hogy ifjúsá­gukban egyikük sem nyerhetett valami ma­gasabb kiképeztetést. Mindketten vadonban nőttek fel, pásztor életet élve, s az Istent áld­va, hogy ha a törököktől békében lehettek. De a mivelődés hiányát mindkettőben a lélek nagysága, a jellem, s oly tulajdonok pótolák, a melyek a legnagyobb akadályokon is tudnak győzni. Röviden kimutatjuk állításunk igazságát. 1815-ben, másfél évi rabság után, Milos herczeg Tak­ovo faluban fölemelteté a szerbek­kel újólag a szabadság zászlaját. Szulejman Szkojlyák pasa belgrádi vezér azonnal 12,00­-re menő seregét küldő Milos ellen, a­kinek serege alig pár százból állott. Cacak városnál, a Mo­rava folyó mellett történt a véres csata. A szer­­bek vitézségén győzelmeskedett az ozmánok so­kasága; a szerbek elvesztették sánczukat, s ágyúikat. Milos vajda visszahúzódott az erdő­ségbe, s a felkelés jelesbjei arról gondolkoztak, hogy a további harczot abba hagyják s fussa­nak szét. E tanácskozás közepette megjelenik Lyubicza, Milos neje. „Mit búsultok ? gyá­vák akartok lenni ? A népet bajba kevertétek a törökökkel, most szaladásra gondoltok? A harcz­­ban meghalni, vagy a szabadságot kivíni fegy­verrel : ez a feladat.“ Megdöbbenve nézték a harczban edzett vitézek a hős­nőt, s pillanatnyi megszégyenülés után felpattantak, a harczot megújították ; a harcz Caja pasa, a törökök ve­zérének elhulltával a szerbek fényes győzelmé­vel végződött. Íme­­ ez volt a következménye Lyubicza felszólamlásának Hogy Mihály herczeg szintén a ritka emberek egyike, már azon körülmény is tanúsítja, hogy az ő neve­s kormányzata alatt alakult meg a jelen­legi Szerbia, s hogy ez őt érdemesnek tarta visszahívni a kormányra még akkor is, a­mikor ő már teljes húsz évet töltött hazáján kívül. Mi­los herczeget egyébiránt nehéz jellemezni, s pe­dig azért, mert oly tulajdonai voltak, a­melyeket gyakran egymással ellentétes tüneményekben látunk nyilvánulni. Minden körülményt s min­den tettét egybevetve, nem lehet tőle megtagad­ni, hogy Szerbiára nézve nagy s igen jelenté­keny érdemei vannak. Ily szülőktől származott Mihály herczeg; s azért, úgy hiszszük, igazat mondánk, hogy már származásánál fogva is érdekes egyéniség. Mihály herczeg öröklé szüleinek szép jellem­vonásait azon különbséggel, hogy ő a természet adta javakat miveltségével s kiképeztetésével is gazdagitá, s jellemének mindazon szögletessé­geit kiköszörülé, a melyeket még szüleinek jel­lemében láthatunk, a kiknél a nyers természeti hajlamokat semmi művelődés sem ido­m­ it á. Mihály herczeg Kragujeváczon sept. Via 1823-ban született. A nevezett város Szerbia kom­ánya akkori székhelye volt. Szerbia állam­viszonyai nem valának még rendezve; a szerbek Milos kormánya alatt tényleges belszabadságot élveztekj a szultánt elismerték ugyan császário­­kul, de nem engedték, hogy a törökök befolyja­nak belügyeikbe. Belgrád várában török őrség, s a városban török lakosság volt. Kragujevácz, mint az ország központja, alkalmasabb hely volt azért, hogy a törökökkel az alkudozásokat foly­tatni lehessen. Gyermekkora és ifjúsága első éveit Mihály herczeg Kragujeváczon tölté. Atyja Milos mi­helyt 1830-ban szultáni fermannal Szerbia her­­czegéül megerősittetett (a­mely méltóságot ő reá a szerbek már 1817-ben és később 1827-ben ruházták), eleve kezdett gondoskodni fiai képez­­tetéséről. Két fia volt, Milán és Mihály , s Milos herczeg mind a kettőt magán­tanítók gondosko­dására bízta. Szerbiában nem voltak még ak­kor semmiféle tudományos intézetek. A török uralom lerombolta a templomokat, s az osko­lákat ; a szerb gyermekek erdőkben nőttek fel, s a hegyek barlangjaiban, a­hová szüleikkel együtt húzódtak vissza a törökök vért szomjazó dühétől. Szerbia puszta volt, a melyen Molos her­czeg kezdé ültetni a művelődés gyenge növé­nyeit,alapitgatván elébb nemzeti, elemi, később tudományos tanodákat is. Mikor Kragujeváczon gymnasium alapittatott, Mihály herczeg is nö­vendéke lön ez intézetnek. Később a Párisban tanult Ranos nevű tudós jött el magántanitójául. Ez kisérte őt Temesvárra, a­hol 1838. telét any­jával, s öregebb testvérével tölté; a német nyel­vet, továbbá a zenét,tánczot és rajzot tanulván, szive s lelke felett őrködött derék anyja, a ki­nek minden tanítóinál inkább köszönheti lelke nemességét és szive jóságát. Milos herczeg igy neveltetvén gyermekeit, példájával mutatá a szerbeknek az utat, melyen járniok kell gyer­mekeik felneveltetésében. (Folytatása következik.) Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. I. Dezső naplója. (Folytatás.) Loránd azt mondta az öreg béresnek, hogy majd a kertek alá fogunk kerülni; azonban, mi­dőn az jól előre haladt a szekérrel, mi csak is­mét nyomába mentünk, s követtük nagy távol­ban egész odáig, a­hol a faluban a legvégső ház­sor kezdődik. Bátyám itt egyre óvatosabban kezde körülte­­kintgetni, s jól baliám a sötétben, a­mint puská­jának egyik sárkánya kettőt kattant. A szekér csendesen ment előttünk a falu hos­­­szu utczáján végig. A helység háza felől mintegy hat vasvillás ember jött szemközt. Bátyám azt mondá, hogy vonuljunk be egy sövény mögé, s rám parancsolt, hogy a kutyánk száját fogjam össze, nehogy ugatni találjon, mi­kor azok elhaladnak. A vasvillás őrök elmentek a szekér mellett, elhaladtak előttünk is; hallottam, a­mint az egyik azt mondta a másiknak: — Lám, ez az átkozott szél is azért fuj most ilyen nagyon! Mért ? De hát miért ? A­mint azok elhaladtak, bátyám megfogta kezemet s azt mondta, no már most siessünk, hogy előbb otthon legyünk, mint a szekér. Azzal végig futott velem a­­ zsellérház hosszú udvarán, egy sövényen keresztül emelt, maga is utánam mászott; azután még egy pár idegen kerten mentünk keresztül, mindenütt a sö­vényt áthágva, míg végre saját kertünkbe ju­tottunk. De hát, Istenem, vétettünk mi valamit, hogy így futunk, hogy így bujdoklunk ? Mire az udvarra értünk, a szekér is épen beért. Három béres várt rá az udvaron, azok mindjárt betették utána a kaput. Nagyanyánk kinn állt a folyosón s megcsó­kolt bennünket, mikor megérkeztünk. Azután megint rövid suttogás támadt bátyám és a cselédek között, mire azok villáikat fog­ták s elkezdték a szénát lehányni a szekérről. Nem érnének-e erre nappal? Nagyanyám leü­lt egy padra a folyosón s fe­jemet ölébe fogta. Lórand lekönyökölt a folyosó párkányára s a munkát nézte. A szénát egyre hányták, a nagy szél a folyo­sóig hordta a pelyvát, senki sem mondta nekik, hogy vigyázzanak jobban. Olyan rejtélyes volt nekem ez az éjszakai munka. Egyszer csak azt láttam, hogy Loránd bá­tyám megfordult álló­helyéből, s elkezdett sír­ni ; arra nagyanyám felugrott, egymás keb­lére borultak , én odafogóztam mindkettőnek a ruhájába és rettegve néztem fel rájuk. — Még csak egy lámpa sem égett a folyosón. — Csitt­­suga nagyanyám , ne sirj oly han­gosan. Ő maga is elfojta zokogását. Jerünk. Azzal megfogta kezemet s bátyám vállára tá­maszkodva lejött velünk együtt az udvarra, a szekérig, mely a kertajtó előtt állt. Két felől nagy halom széna takarta azt el szem elől; csak akkor lehetett rá látni, mikor a hátuljához értünk. Azon a szekéren volt apám koporsója. Tehát ez volt az, a­mit mi éjnek éjszakáján a faluba beloptunk; a­mit bujdokolva kísér­tünk, a­mit rejtegettünk; a­miről suttogva be­széltünk ; a­mit titokban siratunk. Apám ko­porsója. A négy béres leemelte azt a szekérről, s azu­tán vállra véve vitte a kert felé. Mi mentünk utána, fedetlen fővel, és hallgatva. Kertünkön kis patak folyt keresztül; e patak mellett volt egy kis gömbölyű épület, melynek czifra vasajtaját én soha sem láttam nyitva. Kicsiny gyermekkoromtól fogva, mikor még nem bírtam felkelni a földről, ha egyszer leül­tem , emlékemben van ez a kerek kis épület. Mindig úgy szerettem, úgy féltem közelében , úgy akartam tudni, mi lehet abban belül. Zub­­bonyos kis fiú voltam, mikor a színes kavicso­kat kiszedtem vakolatából, s játszottam velük a porban, s ha egy kavic­csal meghajtottam a vasajtót, elfutottam a zengéstől, a­mit az ütésre adott. A vad borostyán köröskörül befutotta az épü­letet, lehajlott már az ajtajára is, bele­fonta ma­gát a kilincsébe, s az ajtófélbe kapaszkodott, és én úgy elgondolkoztam rajta, hogy micsoda csendes ház lehet az, a­minek az ajtaját így el­­szőheti a repkényinda , hogy abba nem járnak soha! Nagyobb gyerek­koromban megint csak ez épület körül játsztam­ sokat, s észrevettem, hogy ennek a homlokára nagy betűk vannak írva, a miket a repkényinda csak félig-meddig födött el, s ekkor úgy óhajtottam megtudni, hogy mit tesznek azok a betűk ? A mint a legelső ünnep jött, mikor én már a betűket ismertem s ismét kivittek jószágunkra : egymásután raktam a rejtélyes házikó feliratá­nak öreg betűit s kiszótagoltam magamban. Nem juthattam az értelmükhöz, idegen nyel­ven szóltak. De annyiszor leírtam e szókat a porba, mig nem értettem is: „NE NOS INDUCAS IN­TENTATIONEM.“ Egy évvel hamarább, mint iskolatársaim, iparkodtam feljutni az akkor úgy hitt „diák osztályba“ a­hol latinul tanítanak. A legelső elemi ismereteimmel a latin nyelv­tanban arra indultam el, hogy ez ismeretlen mondat értelmét fölfedezzem. „Ne vigy minket a kisértetbe.“ Az ur imájának egy mondata ez, a­mit ezer­szer elmondtam én is, és most még kevésbbé értettem, hogy mit tesz az, mint eddig-Hanem annál inkább kezdett bennem valami babonás irtózat támadni azon épület iránt, mely ajtaja fölött azt a mondatot viselé, hogy őrizzen bennünket az Isten a kísértetektől-Talán épen itt laknak a kisértetek ? Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek a­­ kisértetek alatt. Ma azután nyitva láttam ezt az ajtót, meg­tudtam, hogy ez az épület családunk sírboltja. (Folytatása következik )

Next