A Hon, 1864. július (2. évfolyam, 148-174. szám)
1864-07-15 / 160. szám
PEST, JULIUS 14. Politikai szemle. (II.) A dán új minisztérium névsora, amelynek megalakulását távirati sürgönyök után jelentettük volt, csak most közöltetik hivatalosan, az előbbitől némileg eltérő módosítással. Miniszterelnök nem Moltke Naschau gróf — mint többször állították — hanem elvrokona Bruhme, ez egyszersmind külügyminiszter és ideiglen holsteini és lauenburgi miniszter; Moltke gróf és Quaade kamarás tárcza nélküli miniszterek; Tillisch belügyminiszter ; Hansen hadügyminiszter; Hertzen igazság, —s ideiglen cultusügyi miniszter; Johannsen schleswigi miniszter; David pénzügyminiszter ; Lütken tengerészeti miniszter; Bruhme vagy Moltke-Naschau gróf legyen bár ezen minisztérium elnöke, a dologra nézve mindegy , mert mindkét dán államférfin úgynevezett „összállami“ és békepárti. Párisból azt jelentik, hogy az új kormány már tegnap reggel elindította sürgönyeit a bécsi és berlini udvarokhoz, a béke érdekében, s mint bizonyost jelentik, hogy az ellenségeskedések megszüntetését illető javaslat elfogadtatott volna és a béke nemsokára megköttetik. Ezen fontos fordulatot Dánország politikájában — egy igen hiteles forrás után — tegnap Oroszország befolyásának tulajdonították. Az „Ind. berge“ párisi levelezője más versiót közöl. E szerint III. Napóleon császár volt az, ki a dán királynak tanácsolta, fordulna egyenesen Poroszországhoz, ha békét akar kötni. Az idézett lap levelezője következőleg adja elő a történteket: Miután IX. Keresztély látta, hogy a szerencse ellene fordult, Németországgal a harczot nem képes tovább folytatni és Angolország segítségére semmit sem számíthat: irt III. Napóleon császárnak. Előadta levelében, hogy nem kívánhatja a császár közbenjárását, miután ezt egyszer megtagadta, de legalább mondana véleményt, kihez forduljon: Angolvagy Poroszországhoz-e ? A császár, aki csakugyan mindig visszautasította a közbenjárói szerepet, nem tanácsolhatta,hogy Angolországhoz forduljon, hanem sejteti, hogy azon esetben, ha IX. Keresztély Poroszországhoz fordulna, előkészíti az utat a porosz kormánynál. Ily körülmények közt a dán kormány nem habozhatott, s így történt János glücksburgi herczegnek Berlinbe és Karlsbadba utazása. Ebből magyarázható meg az is, hogy emlegetik János herczegnek később Vichybe utazását. III. Napóleon császár e szerint félhivatalosan veszi át a közbenjárói szerepet, amit hivatalosan mindig visszautasított, s nem lehetlen, hogy megoldási javaslata most kedvezőbb fogadtatásban részesül a háború folytató feleknél, mint kezdetben. Francziaország politikája által most elfoglalja azon tért, melyet Angolország elvesztett,mind Dánországban mind Németországban, s Angolország a végleges megoldás elintétéből kimaradva, teljesen elszigetelten fog állam. Ezen eredmény természetesen nem igen segítné elő az angol-franczia egyetértést, s kétséges, váljon Angolország elfogadja-e azon negatív szerepet, amelyet számára kijelöltek. Az Angol- és Francziaország közti viszonyokat érintvén,ismételnünk kell, hogy azok még a mai napig sem javulnak, minden ellenkező hir dacára. Nagy a meghasonlás a két ország között, s ennek egyenesen Angolország volna az oka. Igen érdekes e tárgyban a párisi „Pressernek egy czikke, amelyet holnap fogunk egész terjedelmében közölni, „La Presse“ kimutatja, hogy Angolország volt a mester a Francziaország ellen intézett szent szövetségi tervekben. A nevezett lap még az alkalmazott ügynökök nevének kezdő betűit is említi, s a részletek oly határozottak hogy alig lehet kétségbe vonni a franczia lap értesülésének alaposságát. Girardin lapja a midőn egyfelől kimutatja azon nyomoru szerepet, amelyet Angolország mindezen cselszövényekben játszott, másfelől azt állítja, hogy mindazon törekvések, melyeket egy szabadelvű hatalom az absolutista liga létrehozásában kifejtett, meghiúsultaknak tekintendők, tett igéreteket minden további meggondolás nélkül. A „Botschafter“ a horvátok 1848-ki emlékeit akaja felhíni ? — A „Vaterland“ meg van győződve, hogy a „Botschafter“ okoskodásai, ama „belátásos horvát hazafiakéra nézve csakugyan meggyőző erővel bírandnak. De kétkedik, hogy az ilynemű hazafiak száma elég lenne arra, hogy amit a „Botschafter“ mint egyedül leghelyesebbet ajánl, az illető helyen kivívhatnák.“ A bécsi lapok szemléje. Horvátországi dolgok. A „Botschafter“ szerint Horvátországban és a bécsi körökben nagy publicistai tevékenység uralkodik. Vitatják a Horvátország államjogi összeköttetését az összes monarchiával, s komolyan beszélnek a kiegyetlitésről az octoberi diploma és febr. patens értelmében. Ezen hírekkel egyszerre merül fel a másik, hogy a horvát országgyűlés még a jelen évben összehivatnék. A „Botschafter“ tudni véli, hogy e hírek igazak, s hogy e gyűlés az államjogi kérdéseket (a mondott értelemben) megoldandja. Ezek előbocsátásávtl, írja tovább: „Horvátországban két ellenzéki elem van, a magyar és cseh-horvát. A magyaron-párt Horvátországban a magyar korona integritását, vagyis a „Groszmagyarenreich“ érdekeit keresi. Ezen párt Pestről veszi utasítását,. E párt nem Horvátország érdekeit, hanem csak a magyarizmus hasznát lesi.“ — Az ilyen pártot a „Botschafter“ elitéli, mert ha az ország érdekeit pártoló oppositió helyes is, az idegen czélok után kapkodó ellenzék kárhozatos. „A cseh-horvát oppositio Prágából szedi táplálékát, azoktól, akik elmaradtak a Reichsrathból, és Szt. Venczel koronájának tántoríthatlan hősei. Ezen párt azonnal megsemmisül,mihelyt a horvátok beülnek a reichsrathba. Tehát ezen ellenzék is idegen érdekeknek szolgál. Ki velők tehát Horvátország szent földjéről. „Egy röpirat jelent meg. Czíme: „Horvátország, Tótország és Dalmatia önelhatározási joga.“ — Szerzője, hit szerint, Zigrovics udvari tanácsos. E röpirat főleg a „magyaron párt“ ellen küzd. Elmondja, hogy azon tárgyak, melyek az octoberi és februári okmányok által birodalmi ügyeknek jelöltetnek ki, régi idők óta a magyar országgyűléstől függetlenül a horvát országgyűlésen vagy a király hatalma által döntettek el. (Ezen állítás a történeti igazsággal ellenkezik, mert például a horvátországi ujonczozási illeték mindig a magyar országgyűlésen határoztatok meg.) „Tehát — következteti a röpirat — e tárgyakban Horvátországnak önelhatározási joga van. Azonban a szerző még más tárgyak közösségét is félreveti, mert ha Horvátországnak a magyar korona tartományaival közös törvényhozása lenne, akkor a Reichsrathokat is közösen választanák, s így Horvátország paralellisalva volna. Ez nem történhetik Horvátország érdekében.“ — A „Botschafter“ a „hazai törvények idézésével bebizonyított“ állítást teljes szivéből és lelkéből elfogadja. Ezen állitás annál igazoltabb, mert az 1861-ki horvát diéta a régi államjogi viszonyokat Magyarországgal ugyan széttépte, egyszersmind azonban fölállította azon alapelveket, melyek a nevezett ügyek tekintetében a Magyarországgal kötendő „Bundesvertrag“-ot képeznék. így tehát Horvátországnak még mindig szabad választása van, szorosabb összeköttetésbe lépni akár Magyarországgal, akár a „Reich“-al. „Hogy hol van az erő, akarat és hatalom — írja a „Botschafter“ — az ország szabadságát jobban megvédelmezni, többé kérdésbe sem jöhet. A horvát nyelv emancipatioja, a horvát főtörvényszék és kanczellária felállítása, már az összes monarchia műve. Ki fogná ezen intézményeket föntartani, ha a dualismus helyreállíttatnék, s Magyarország csak a dynastia által köttetnék a birodalom más részeihez. „1848-ban a horvát országgyűlés szintén tervezé az egyezkedést Magyarországgal , de úgy, hogy a kül-, had-, pénz- és kereskedelmi ügyeket az öszmonarchiának, a bécsi Reichstagnak adta. Sőt már meg is választotta követeit. (Hanem mikor a választottak netán el akartak volna utazni, a „Reichstag“ kimúlt vala a világból. Azon időben tehát a horvátoknak nem akadhatott kedvező alkalmuk tapasztalni, hol van az „erő, akarat és hatalom“ az alkotmányos szabadságot megvédeni ?) „Egyébiránt 1848-ban Horvátország egyesülésének káros volta Magyarországgal, még friss emlékezetben volt; nőig 1861-ben Bach absolutismusa után a horvátok emlékező tehetsége meg volt zavarva. Most már a horvátok kijózanulhattak annyira, hogy előítélet nélkül határozhatnak. „Ez okból a belátással biró hazafiak, mint Zigrovics udv. tanácsos ur, azon tanácsot adja honfitársainak, hogy a legközelebbi országgyűlés búcsúzzék el az 1861-ki elvektől, térjen vissza 1848-ra, s követeiket minden kétkedés nélkül küldjék el a Reichsrathba, hogy így az első praktikus lépés a kérdés megoldására teljesedjék.“ A „Vaterland“ ezen czikkre megjegyzi: A „Botschafter“ megerősíti a horvát országgyűlés összehívásáról keringő hírt, de csak horvát országgyűlésről s nem a „háromegy királyság“ gyűléséről szól. Ezután elemzi a horvátországi pártokat, s állítja, hogy ezek közöl a két oppositio idegen érdekeknek szolgál. A pártok ezen egyelőre in effigie kivégzését a „Botschafter“ vállalta magára. „Ellenben — folytatja a „Vaterland“ — azon párt, mely „ohne Weiteres“ beküldené követeit a Reichsrathba, a par excellence hazafias párt. Ezen párt, mihelyt ezt megtette, eo ipso súlypontját Horvátországban találja fel, és nem szolgálandó idegen czéloknak. „A „Botschafter“ el van ragadtatva (a fölebb érintett) röpirat által. Erre nézve a „Vaterland“ csak azon megjegyzésre szorítkozik, hogy a „Botschafter“ a következő állításban keresi a röpirat súlypontját: „„A közös törvényhozás által, vonatkozólag azon ügyekre, melyek még a febr. patens szerint is nem tartoznak a teljes Reichsrath illetősége alá, Horvátország befolyása a birodalmi ügyekre megsemmisíttetnék, mert a háromé y királyság minden birodalmi ügyben, képviseltetési jogát nem közvetlenül, hanem csak közvetve a magyar országgyűlés által gyakorolhatná.“ “ — „A „Botschafter“ —okoskodik tovább a „Vaterland“— azt hiszi,hogy a horvát országgyűlés, ha kettő között választaná, a Magyarországgali szorosb egyesülés helyett a birodalomhozi csatlakozást választandja. Elismeri tehát, hogy valamely szorosb egyesülésnek egyik vagy másik oldalra bekövetkeznie kellene. Nem mulasztja el egyszersmind kijelölni, kik a belátásos hazafiak ? És mint Barnum magasztalja saját áruit. Mint Andromach kérdi panaszkodva: ki fogja a kisdedeket járszalagon vezetni, ha az új Ikont, vagyis a centralisták germanizále állameszméjét valami emberi sors érné ? És mint Shylock mutat kötelezvényére, természetesen csak annyiban, amennyiben részére kedvező. Állítása szerint Horvátország már 1848-ban belépett az 1861 ben alapított Reichsrathba. Azért a horvátok, annyi államférfim belátással bírva, ne engedjék magukat Bach báró korszakának emléke által zavartatni, mert ez tisztán csak véletlen eset volt, hanem teljesítsék 1848-ban Utóhangok a bizalmatlansági szavazat felett tartott parlamenti vitákról. Egy londoni levelező f. hu 9-ről kelt tudósításában ezeket írja a közelebbi parlamenti vita befejezéséről: Ma éjfél után két órakor került végre a sor a rég várt szavazásra, jóformán egyszerre mind a két házban, mely a felső házban az ellenzék részére 9, az alsó házban a kormány részére 18 szavazattöbbséggel végződött. A rég idők óta gyakorlatban levő levonási elmélet szerint tehát a valóságos többség 9, mind a két házat összevéve. A fenforgó esetben azonban nem kell ezen felfogás szerint venni a számítást, mert az ilyféle vitáknál egy alsóházi szavazat többet nyom mint öt peer-é. Legalább így szokták mondani, s így hirdeti a hagyomány, ámbár nem eléggé világos, hogy mi alapon. A Palmerston-pártiak kissé túlhajtották számításukat, midőn 50 szavazattöbbséget emlegettek , a „Times“ pedig nagyon is alant járt számításával, csak 4 szavazattöbbséghez táplálván biztos reményt. És vajjon mi lesz a következmény ? Nagyon valószínű, hogy a jövő tavaszig megmarad minden úgy, a mint van. A jelen pillanatig legalább semmit se vehetni észre, a minél fogva föl lehetne tenni, hogy Palmerston fel fogja oszlatni a parliamentet s megkisérlendi újabb erőt szerezni az uj választások utján. Sőt inkább több körülmény ellene szól az efféle föltevésnek ; ilyen mindjárt első sorban a királynő ellenszenve a választásokkal járó elkerülhetetlen izgalom irányában, mely alkalommal, nemcsak a német-dán viszályt, hanem az uralkodó család rokon- és ellenszenveit is pongyola figyelmetlenséggel s kímélet nélkül szőnyegre hoznák mindenfelé a darabos modorú népszónokok. Az ország hangulata sem olyan, hogy Palmerston 1. bizonyos sikerre való kilátással hivatkozhatnék reá. Mert habár többszörösen erősítő, hogy Angolország tekintélye nem csökkent, az ország ennek ellenkezője öntudatától van áthatva. Az ő személyes tekintélye ugyan még folyvást hatalmas, s az ország teljességgel nem óhajtja őt Derbyvel felcserélni, s azon közbizalom is, melyben Gladstone részesül, kétségkívül erős támasza lenne a szabadelvű pártnak az új választásokkor : csakhogy az efféle józan megfontolásokat a szenvedély heve gyakran háttérbe szokta szorítani, s az is tagadhatatlan, hogy a conservativ párt évek óta biztosítá magának azon jelentékeny előnyt, miszerint erői dicséretes gonddal szervezve vannak, míg az ellenpárt magára hagyta a dolgok folyását. A jelen körülmények közepett tehát okvetetten kétséges volna az eredmény, ha a minisztérium új választások által kísérlené meg erőit szaporítani, s minthogy a kabinet teljességgel nincs is rászorulva a legközelebbi szavazásnál fogva, — nagyon okosan fogja tenni, ha a kétes sikerű játékot kikerüli. Éjfél után 2 óra volt — mint már érintettük, — midőn mind a két ház szavazáshoz fogott. Az eredmény irányábani feszült érdekeltség perczről perezre növekedett; a Westminszter palota karzatai elfoglalva maradtak , s folyosóin , tornáczain és előtte az utczán nagy TÁRCZA. Ili Obrenovics Mihály. (Életrajz.) A jelen rajzban oly férfiút mutatunk be az olvasónak, akit származása, társadalmi és politikai állása s fényes tulajdonai egyaránt nevezetessé tesznek. E férfiú III. Obrenovics Mihály, Szerbia fejedelme. Atyja az 1860-ban meghalt Obrenovics Milos herczeg, s anyja Lyubicza herczegné, a ki a végzetteljes 1842-iki belforrongás következtében Szerbiából távozni kénytelve lévén, nemsokára hazáján kivül meghalt, s a fruska gorai Krusedol nevű kolostorban, Karlovitztól egy órányira, temettetett el. Mihály herczeg szülei jeles, s több tekintetben annyira érdekes személyiségek, hogy valóban tünemények. Mind Milos herczeg, mind pedig Lyubicza herczegné egészen közönséges földmivelő szülőktől származtak és pedig azon időben, a mikor Szerbia és a szerb nép felett a vad muzulmánság kegyetlen ostora uralkodott. A török kormányzatnak a múltban egyik legfőbb jellemvonása vala , hogy alatta nemcsak nem fejlesztettek kellőleg a nép mivelődése, a tudományok, művészetek, a kereskedelem és ipar, hanem ellenkezőleg mind az lábbal tiportatott, s csak annyiban vala rájuk tekintettel, a mennyiben az ország szükségleteinek leggyérebb fedezése megkívánta. A törökök nem csak hogy magok nem mivelik a tudományokat és a szépmüvészeteket, a kereskedelmet és ipart; nem csak, hogy magok nem épitenek iskolákat, nem állitának tudományos intézeteket, s nem gondoskodtak fajuk s hitükbeliek kiképeztetéséről ; de sőt ellenségei voltának minden miveltségnek ; s azért az iskolákat lerombolták,a tanitókat szétverték,összefogdosták, s az ártatlan tanulókat lánczra verék ; — szóval mindent elkövettek, hogy minden mivelődést, minden fejlődést már csirájában elfojtsanak. A törökök ily gyűlölete minden ellen, a mi a tudományosságot s miveltséget emelni képes lehetne, oka, hogy a nagytertelmü oszmán császárság számos tartománya közt egy sincs, a hol a tudományok s művészetek virágoznának, ha e provincziák a törökök közvetlen hatalma alatt állanak; ez oka, hogy a népmüvelődés ott veszi kezdetét, a hol a törökök bárdolatlan hatóságai megszűnnek. Mivel Szerbiában Milos herczeg s Lynbicza herczegné születésekor a törökök korlátlanul uralkodtak, magától értetődik, hogy ifjúságukban egyikük sem nyerhetett valami magasabb kiképeztetést. Mindketten vadonban nőttek fel, pásztor életet élve, s az Istent áldva, hogy ha a törököktől békében lehettek. De a mivelődés hiányát mindkettőben a lélek nagysága, a jellem, s oly tulajdonok pótolák, a melyek a legnagyobb akadályokon is tudnak győzni. Röviden kimutatjuk állításunk igazságát. 1815-ben, másfél évi rabság után, Milos herczeg Takovo faluban fölemelteté a szerbekkel újólag a szabadság zászlaját. Szulejman Szkojlyák pasa belgrádi vezér azonnal 12,00-re menő seregét küldő Milos ellen, akinek serege alig pár százból állott. Cacak városnál, a Morava folyó mellett történt a véres csata. A szerbek vitézségén győzelmeskedett az ozmánok sokasága; a szerbek elvesztették sánczukat, s ágyúikat. Milos vajda visszahúzódott az erdőségbe, s a felkelés jelesbjei arról gondolkoztak, hogy a további harczot abba hagyják s fussanak szét. E tanácskozás közepette megjelenik Lyubicza, Milos neje. „Mit búsultok ? gyávák akartok lenni ? A népet bajba kevertétek a törökökkel, most szaladásra gondoltok? A harczban meghalni, vagy a szabadságot kivíni fegyverrel : ez a feladat.“ Megdöbbenve nézték a harczban edzett vitézek a hősnőt, s pillanatnyi megszégyenülés után felpattantak, a harczot megújították ; a harcz Caja pasa, a törökök vezérének elhulltával a szerbek fényes győzelmével végződött. Íme ez volt a következménye Lyubicza felszólamlásának Hogy Mihály herczeg szintén a ritka emberek egyike, már azon körülmény is tanúsítja, hogy az ő neves kormányzata alatt alakult meg a jelenlegi Szerbia, s hogy ez őt érdemesnek tarta visszahívni a kormányra még akkor is, amikor ő már teljes húsz évet töltött hazáján kívül. Milos herczeget egyébiránt nehéz jellemezni, s pedig azért, mert oly tulajdonai voltak, amelyeket gyakran egymással ellentétes tüneményekben látunk nyilvánulni. Minden körülményt s minden tettét egybevetve, nem lehet tőle megtagadni, hogy Szerbiára nézve nagy s igen jelentékeny érdemei vannak. Ily szülőktől származott Mihály herczeg; s azért, úgy hiszszük, igazat mondánk, hogy már származásánál fogva is érdekes egyéniség. Mihály herczeg öröklé szüleinek szép jellemvonásait azon különbséggel, hogy ő a természet adta javakat miveltségével s kiképeztetésével is gazdagitá, s jellemének mindazon szögletességeit kiköszörülé, a melyeket még szüleinek jellemében láthatunk, a kiknél a nyers természeti hajlamokat semmi művelődés sem idom it á. Mihály herczeg Kragujeváczon sept. Via 1823-ban született. A nevezett város Szerbia kománya akkori székhelye volt. Szerbia államviszonyai nem valának még rendezve; a szerbek Milos kormánya alatt tényleges belszabadságot élveztekj a szultánt elismerték ugyan császáriokul, de nem engedték, hogy a törökök befolyjanak belügyeikbe. Belgrád várában török őrség, s a városban török lakosság volt. Kragujevácz, mint az ország központja, alkalmasabb hely volt azért, hogy a törökökkel az alkudozásokat folytatni lehessen. Gyermekkora és ifjúsága első éveit Mihály herczeg Kragujeváczon tölté. Atyja Milos mihelyt 1830-ban szultáni fermannal Szerbia herczegéül megerősittetett (amely méltóságot ő reá a szerbek már 1817-ben és később 1827-ben ruházták), eleve kezdett gondoskodni fiai képeztetéséről. Két fia volt, Milán és Mihály , s Milos herczeg mind a kettőt magántanítók gondoskodására bízta. Szerbiában nem voltak még akkor semmiféle tudományos intézetek. A török uralom lerombolta a templomokat, s az oskolákat ; a szerb gyermekek erdőkben nőttek fel, s a hegyek barlangjaiban, ahová szüleikkel együtt húzódtak vissza a törökök vért szomjazó dühétől. Szerbia puszta volt, a melyen Molos herczeg kezdé ültetni a művelődés gyenge növényeit,alapitgatván elébb nemzeti, elemi, később tudományos tanodákat is. Mikor Kragujeváczon gymnasium alapittatott, Mihály herczeg is növendéke lön ez intézetnek. Később a Párisban tanult Ranos nevű tudós jött el magántanitójául. Ez kisérte őt Temesvárra, ahol 1838. telét anyjával, s öregebb testvérével tölté; a német nyelvet, továbbá a zenét,tánczot és rajzot tanulván, szive s lelke felett őrködött derék anyja, a kinek minden tanítóinál inkább köszönheti lelke nemességét és szive jóságát. Milos herczeg igy neveltetvén gyermekeit, példájával mutatá a szerbeknek az utat, melyen járniok kell gyermekeik felneveltetésében. (Folytatása következik.) Mire megvénülünk. Regény. Irta Jókai Mór. I. Dezső naplója. (Folytatás.) Loránd azt mondta az öreg béresnek, hogy majd a kertek alá fogunk kerülni; azonban, midőn az jól előre haladt a szekérrel, mi csak ismét nyomába mentünk, s követtük nagy távolban egész odáig, ahol a faluban a legvégső házsor kezdődik. Bátyám itt egyre óvatosabban kezde körültekintgetni, s jól baliám a sötétben, amint puskájának egyik sárkánya kettőt kattant. A szekér csendesen ment előttünk a falu hosszu utczáján végig. A helység háza felől mintegy hat vasvillás ember jött szemközt. Bátyám azt mondá, hogy vonuljunk be egy sövény mögé, s rám parancsolt, hogy a kutyánk száját fogjam össze, nehogy ugatni találjon, mikor azok elhaladnak. A vasvillás őrök elmentek a szekér mellett, elhaladtak előttünk is; hallottam, amint az egyik azt mondta a másiknak: — Lám, ez az átkozott szél is azért fuj most ilyen nagyon! Mért ? De hát miért ? Amint azok elhaladtak, bátyám megfogta kezemet s azt mondta, no már most siessünk, hogy előbb otthon legyünk, mint a szekér. Azzal végig futott velem a zsellérház hosszú udvarán, egy sövényen keresztül emelt, maga is utánam mászott; azután még egy pár idegen kerten mentünk keresztül, mindenütt a sövényt áthágva, míg végre saját kertünkbe jutottunk. De hát, Istenem, vétettünk mi valamit, hogy így futunk, hogy így bujdoklunk ? Mire az udvarra értünk, a szekér is épen beért. Három béres várt rá az udvaron, azok mindjárt betették utána a kaput. Nagyanyánk kinn állt a folyosón s megcsókolt bennünket, mikor megérkeztünk. Azután megint rövid suttogás támadt bátyám és a cselédek között, mire azok villáikat fogták s elkezdték a szénát lehányni a szekérről. Nem érnének-e erre nappal? Nagyanyám leült egy padra a folyosón s fejemet ölébe fogta. Lórand lekönyökölt a folyosó párkányára s a munkát nézte. A szénát egyre hányták, a nagy szél a folyosóig hordta a pelyvát, senki sem mondta nekik, hogy vigyázzanak jobban. Olyan rejtélyes volt nekem ez az éjszakai munka. Egyszer csak azt láttam, hogy Loránd bátyám megfordult állóhelyéből, s elkezdett sírni ; arra nagyanyám felugrott, egymás keblére borultak , én odafogóztam mindkettőnek a ruhájába és rettegve néztem fel rájuk. — Még csak egy lámpa sem égett a folyosón. — Csittsuga nagyanyám , ne sirj oly hangosan. Ő maga is elfojta zokogását. Jerünk. Azzal megfogta kezemet s bátyám vállára támaszkodva lejött velünk együtt az udvarra, a szekérig, mely a kertajtó előtt állt. Két felől nagy halom széna takarta azt el szem elől; csak akkor lehetett rá látni, mikor a hátuljához értünk. Azon a szekéren volt apám koporsója. Tehát ez volt az, amit mi éjnek éjszakáján a faluba beloptunk; amit bujdokolva kísértünk, amit rejtegettünk; amiről suttogva beszéltünk ; amit titokban siratunk. Apám koporsója. A négy béres leemelte azt a szekérről, s azután vállra véve vitte a kert felé. Mi mentünk utána, fedetlen fővel, és hallgatva. Kertünkön kis patak folyt keresztül; e patak mellett volt egy kis gömbölyű épület, melynek czifra vasajtaját én soha sem láttam nyitva. Kicsiny gyermekkoromtól fogva, mikor még nem bírtam felkelni a földről, ha egyszer leültem , emlékemben van ez a kerek kis épület. Mindig úgy szerettem, úgy féltem közelében , úgy akartam tudni, mi lehet abban belül. Zubbonyos kis fiú voltam, mikor a színes kavicsokat kiszedtem vakolatából, s játszottam velük a porban, s ha egy kaviccsal meghajtottam a vasajtót, elfutottam a zengéstől, amit az ütésre adott. A vad borostyán köröskörül befutotta az épületet, lehajlott már az ajtajára is, belefonta magát a kilincsébe, s az ajtófélbe kapaszkodott, és én úgy elgondolkoztam rajta, hogy micsoda csendes ház lehet az, aminek az ajtaját így elszőheti a repkényinda , hogy abba nem járnak soha! Nagyobb gyerekkoromban megint csak ez épület körül játsztam sokat, s észrevettem, hogy ennek a homlokára nagy betűk vannak írva, a miket a repkényinda csak félig-meddig födött el, s ekkor úgy óhajtottam megtudni, hogy mit tesznek azok a betűk ? A mint a legelső ünnep jött, mikor én már a betűket ismertem s ismét kivittek jószágunkra : egymásután raktam a rejtélyes házikó feliratának öreg betűit s kiszótagoltam magamban. Nem juthattam az értelmükhöz, idegen nyelven szóltak. De annyiszor leírtam e szókat a porba, mig nem értettem is: „NE NOS INDUCAS INTENTATIONEM.“ Egy évvel hamarább, mint iskolatársaim, iparkodtam feljutni az akkor úgy hitt „diák osztályba“ ahol latinul tanítanak. A legelső elemi ismereteimmel a latin nyelvtanban arra indultam el, hogy ez ismeretlen mondat értelmét fölfedezzem. „Ne vigy minket a kisértetbe.“ Az ur imájának egy mondata ez, amit ezerszer elmondtam én is, és most még kevésbbé értettem, hogy mit tesz az, mint eddig-Hanem annál inkább kezdett bennem valami babonás irtózat támadni azon épület iránt, mely ajtaja fölött azt a mondatot viselé, hogy őrizzen bennünket az Isten a kísértetektől-Talán épen itt laknak a kisértetek ? Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek a kisértetek alatt. Ma azután nyitva láttam ezt az ajtót, megtudtam, hogy ez az épület családunk sírboltja. (Folytatása következik )