A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-25 / 270. szám
PEST, NOVEMBER 24. Politikai szemle. (II.) A sept. 15-ei egyezmény fölötti viták kimenetele az olasz követkamrában némi kedvetlenséget idézett elő a francziaországi clericalis pártban. E táborban különben még mindig remélik, hogy az egyezmény meg fog bukni az olasz senatusban , a remény azonban nagyon hiú, ámbár meg kell engedni, hogy a szavazatok aránya nem lesz oly kedvező az olasz kormányra nézve a senatusban, mint volt a követkamrában. Fölteszik, hogy e testület 200 tagja közöl mintegy 140 —150 veend részt a vitában, s ezek közül 90—100 fog az egyezmény mellett szavazni. A vita nem fog sokáig tartani, a szónoklatok azonban hevesek leendnek. Selopis,volt miniszterelnök, San Martino, volt belügyminiszter, Desambrois, a zürichi szerződés aláírója, nagyon készülnek az egyezmény elleni harczra. Ezen három egyén vitte keresztül, hogy az egyezménynek vita nélkül való elfogadása elveztetett. Érintettük tegnap, röviden, hogy Antonelli bíbornok, pápai államtitkár, körsürgönyt szándékozik intézni a nunciaturákhoz, a sept. 15-ki egyezményre vonatkozólag. Ezen körsürgöny tartalmára nézve némi felvilágosítást találunk egy bécsi lapban. A körsürgöny körvonalazza azon álláspontot, amelyből a pápai kormány tekinti a dolgoknak a Franczia- és Olaszország közti szerződés által előidézett helyzetét. Ha valaki azt hitte, hogy a római kormány engedni fog valamiképen az egyezmény által reá gyakorolt nyomásnak, más nézetre fog térni a pápai államtitkár legújabb körsürgönye következtében. Róma határozottan megtagad minden egyetértést Francziaországgal a septemberi egyezmény alapján. Antonelli bíbornok kijelenti, hogy a Turinban folyt parlamenti viták eredménye nem nyújt alkalmat a római kormánynak, a váróállásból való kilépésre. Ha a francziák császára vissza akarja vonni hadcsapatait Rómából , s a körülmények alkalmasaknak látszanak előtte ily lépésre , ez csupán Francziaország belátásától fog függeni. A római kormánynak semmi joga Francziaország védelmére, ha azzal nem önkéntesen támogatja , a római és franczia kormány között nem létezik szerződés az egyházi állam occupatiója végett. A Vaticán nem bocsátkozhatok vitába a római államadósság egy részének átruházása végett. Miután eredménytelen maradt a kath. hatalmakhoz intézett felhívása az 1861 ki alkudozások fonalának viszonti fölvétele végett, azt hiszi, hogy annál inkább kényszerítve van a teljes visszatartózkodás politicájának követésére. Ez lesz körülbelül a római udvar legújabb nyilatkozatának tartalma. Egy más tudósítás szerint nem valószínű, hogy a római udvar ily nyilatkozatot intézne nunciaturáihoz. Rómában ugyanis nagy volna a csüggetegség (?) Elhatározták, hogy nem fognak nyiltan a sept löki egyezmény ellen patvarkodni. Ellenkezőleg a teljes tétlenség rendszerét folytatandják,s a pápa VII.Pius példáját követve, vértanúként viseli magát: Így remélik, hogy Napóleon császárt megindítják, s ha a franczia hadcsapatok visszahívásának ideje elérkezik, az valami ürügy alatt el fog maradni. Az „Ind. berge“ és „Köln. Ztg“megcáfolják, hogy Drouyn de Lhuys jegyzéket intézett volna Bécsbe Velencze végett. Úgy látszik, hogy a viszonylatok Ausztria és Olaszország között épen Velencze miatt nem akarnak jobbra fordulni, sőt azok napról napra feszültebb alakot öltenek. Ausztria nem akar lemondani Velenczéről, aztán Francziaországnak sincs semmi kedve arra, hogy biztosítsa Ausztriának olaszországi birtokterületét, sőt Grammont herczeg utasíttatott, kijelenteni Bécsben, hogy efféle biztosításról szó sem lehet. Francziaország még eddig nem is tanácsolta Ausztriának Velencze átengedését, s mint látszik e kérdésben az események bevárására szorítkozik. Ausztria különben reméli, hogy olasz részről történhető megtámadtatás esetében a kis német államok támogatni fogják, s a mozgalom magával sodorja Poroszországot is, az úgynevezett „német érdek“ védelmezésére. Miután pedig ezen eshetőséget Párisban is valószínűnek tartják, az „Ind. berge“ levelezője megrótja némileg a bécsi kormánynak jelenleg követett politikáját. Ausztriában — mond — még mindig a félrendszabályok rendszere van napirenden, és Schmerling úr befolyásának túluralma nem szenved semmi változást. Ausztriának két útja volna — az egész világ véleménye szerint — a szabadulásra, jelen súlyos helyzetéből. Egyik volna, ha Francziaországhoz közeledik, s az olasz kérdés teljesen rendeztetik, Velencze átengedésével. Ez esetben Magyarország is kezet nyújtana Ausztriának, s ekkor Németországban a szabadelvű mozgalom élére állva, megerősíthetné magát Poroszországgal szemben. A másik út, amelyet Schmerling úr követhetne, ennek ellenkezője. A magyaroknak meg kellene adni mindent, mit kívánnak, s a birodalmat inkább a foederatio,mint centralisatio útján szervezni. Ez esetben a császári kormány remélhetné, hogy Olaszország látva a birodalom különböző részei között helyreállított uniót, nem fogná fegyverrel megtámadni Velenczét. A bécsi lapok szemléje. A velenczei congregatio összehívása ellen. Az „Oesterr. Zig“ épen a midőn jelenti, hogy a velenczei forradalmi kisérlet végkép megsemmisült, sajátszerü logikával utána veti, hogy a velenczei képviselőtest összehivatása lehetlenség. Okoskodásainak veleje ez: „Habár a mindenfelé kiküldött őrjárók egyetlenegy vörösinges felkelővel sem találkoztak, s ez azt jelenti, hogy a mozgalomnak vége van, mégis a rögtönitélő törvényszékek eltörléséről, tekintve az olasz tett párt izgatásait, szó sem lehet. „De még a congregatiók összehívásának ideje is távol van. Velenczében, azon tisztán alkotmányos élet, mely a többi tartományokban oly díszesen virágzik, lehetlenség. Akik a kormányt ilyesmire ösztönözik, nem ismerik Velencze állapotát. „Egykor magunk is óhajtottuk a velenczei tartományi alkotmány kihirdetését. Ma már nem ajánljuk. E napokban Toggenburg lovag, maga is Bécsbe utazik, s ott személyesen teend jelentést az itteni állapotokról. Ő excellentiája is épen ily véleményben van, a velenczei statútum kihirdetésének időszerűtlen voltáról. Majd ha jobb idők lesznek, s a most felizgatott kedélyek lecsillapodnak. Jelenben csak a szigornak, a legszélsőbb és semmit el nem néző szigornak kell uralkodni. Ha ezen állapot megváltozik, a kormány nagy örömmel nyújtandja az alkotmányos élet élvezeteit Velenczének is , a mint ez más tartományokban már megvan.“ A magyar kérdés a válaszfelirati bizottmányban. A „Wanderer“-nek Pestről írja valaki: „Oly keveset várunk, hogy kevesebbet nem is lehet. Az illusióktól régen búcsút vettünk, csak kíváncsiságból tekintünk a lajthántúli eseményekre. A bécsi lapok jelentései, a válaszfelirati tervnek, a magyar kérdésre vonatkozó pontjáról oly határozottan hangzanak, hogy azok valódiságáról többé kétség nincs. Örvendünk, hogy semmit sem reméltünk, mert megkíméltettünk a csalódás keserűségeitől. Hogy Schmerling úr, határozott időt jelölt ki, a magyar országgyűlés összehívására, vagy nem ? az mellékes kérdés. Nyilatkozata, hogy a kormány addig nem hívja össze a magyar képviselő testet, míg Magyarországban a febr. patens elfogadására többség nem alakul: bir a legtöbb jelentőséggel. „A levelező, politikai ellenfele az államminiszternek, azonban politikáját tökéletesen felfogni képes. Schmerling úr a febr. 26-ki alkotmányt jónak tartja, különben nem is ajánlotta volna; azt hiszi, úgy amint van valósíthatja is, különben kezdetben sem terjesztette volna ki az egész birodalomra. Mig Schmerling úr az ügyek élén állandó rá nézve e tárgy a következetesség kérdése. A mely perezben erős hitét elvesztette, hihetőleg le is lépend a cselekvés teréről, s helyet ad oly államférfinak a ki a belügyi nehéz kérdések megoldása tekintetében, más nézetnek hódol. Mindezt értjük. „Azonban, hogy mit akar a válaszfelirati bizottmány , teljesen homályos előttünk. A magyar kérdésre vonatkozó passusában inkább még ellenmondásra találunk, s épen nem tűnik ki: van-e komoly hajlandósága a febr. alkotmány revisiójára, vagy nincs ? A bizottmány javaslata szerint a Reichsrath képviselőháza azt mondaná, hogy a febr. alkotmány alapeszméihez szorosan ragaszkodik, a közös ügyeket közösen akarja tárgyalni, azonban mindent elkövet arra, hogy az egyes országok, az alkotmányszerűleg őket megillető autonómiában részesülhessenek. Amit a magyar kérdés alatt érteni szoktunk, két részből áll: először meg kell határozni, melyek a közös ügyek,másodszor, hogy minő formák között kelljen azokat közösen tárgyalni ? Az ország autonómiájának terjedelme az első kérdés megoldásától függ, s csak ha ezen túlestünk, következhetik a második kérdés fölötti egyezkedés. A Reichsrath képviselőházának bizottmánya azonban fejére állítja a kérdést. A forma kérdésére nézve talán hajlandó concessiókra, mert e tekintetben nem a febr. alkotmány betűihez, hanem annak csak alapeszméihez ragaszkodik , azonban a dolog lényegét csak egy pár semmit sem mondó phrasissal akarja elütni. Ígéri nekünk az alkotmányszerű autonómia megtartását. Mi az az alkotmányszerű autonómia ? Azon autonómia, mely a magyar alkotmány szelleméből foly ki, messze távol van azon másiktól, melyet a febr. alkotmány meghatároz. Pedig a válaszfelirati bizottmány csokig ezen alkotmányra hivatkozhatott. Tehát a válaszfeliratnak Magyarországra vonatkozó pontja csak azt jelentheti, hogy a Reichsrath nem enged Magyarországnak több autonómiát, mint amennyi a feler, pátensben kijelölve van: az önállóság határait nem terjeszti ki, a közös ügyek sorozatából egyet sem enged el. Szóval, ami ma közös ügynek van dedlarálva, az annak marad, s csak a tárgyalás formáira nézve bocsátkozik alkudozásba. Köszönjük. Nem szokásunk a formában adott concessiókért a lényeget feláldozni. Az utóbbi felirás a közös ügyeknek esetről esetre való tárgyalását helyezte kilátásba. Ha ezt rendszeres érintkezésre akarják változtatni , még hozzá lehet szólani; ha azonban a Reichsrath csak a formára nézve áldozza fel a febr. patens betűit, a hasonlíthatlanul fontosabb kérdésre, a közös ügyek meghatározására nézve a nevezett alkotmány betűihez szorosan ragaszkodik : ebben ellenmondás van. Ha a Reichsrath a dolog lényegére nézve concessiokra nem hajlandó , akkor csak sajnálni lehet, hogy ily fél közeledéssel a kormány nemtetszését vonja magára, anélkül, hogy más oldalról köszönetet várhatna. Az ily állapotot nálunk úgy nevezik : „két szék között a pad alá esni.“ Reichsrath. Az urak házának válaszfelirati vitája nov. 22-én. A ministen padon jelen vannak : Nádasdy, Mensdorff, Mecséry, Burger, Frank, Plener, Schmerling miniszterek, Kalchberg osztályfőnök. A szokásos hivatalos közlemények után megkezdődik a válaszfelirat fölötti vita, Münch báró felolvassa a válaszfelirati tervezetet, mely így hangzik: Cs. kir. Apostoli Felség Felséges uralkodójának meghívása folytán harmadizben egybegyüjtetve, azt hiszi az urakháza, hogy midőn tevékenységét ismét megkezdte s a törvényhozásnak alkotmányszerüen Austria minden királyságai s országaival közös tárgyait megfontolás alá venni indul, mindenekelőtt a legmagasb trón előtt meg kell újítania hazafias odaadása s azon czélzatai tisztasága iránti biztosítást, melyet ekkorig a reá hárult feladatok megoldásában tanúsítani törekedett, s melyet a jelen ülésszak tanácskozásainál is változatlanul lentartani igyekezni fog. Ezen érzettől, valamint azon meggyőződéstől áthatva, hogy a Felséged által népeinek adott alkotmány tökéletes keresztülvitelén alapszik Ausztria üdve és hatalmi állásának tartós emelkedése, keblünket azon kegyes közlés, hogy a birodalom keleti felében eddig félbeszakadt alkotmányos tevékenység majd mindenütt újra meg fog ismét kezdődhetni, a legörvendetesb részvéttel és azon legélénkebb óhajtással tölti el, hogy Felséged kormányának e czélra irányzott fáradozásai tökéletesen sikerüljenek, s hogy bizalmas közeledés és saját jólétük helyes fölfogása csakhamar ismét Ausztria minden népeit a testvéries egymáshoz tartozás érzetében elválhatlanul egyesítse. Azon családi kötmény közléséért, mely a mexikói császári koronának Ferdinánd Miksa Főherczeg Ura cs. Fensége részéről történt elfogadása alkalmából f. u. april 9 én Miramareban végrehajtatott, az urakháza Felségednek már legtiszteletteljesb köszönetet mondott. Szerencsekivánataink kisérik a császári Főherczeget a világtengeren túl. Büszke örömmel hozzuk meg Felségednek és a honnak szerencsekivánatunkat azon fényes eredményekhez, miket a cs. csapatok, valamint a tengerészet halált megvető vitézsége a szövetséges hatalmak és Dánia közti háborúban kivívott, s kifejezést kölcsönzünk a csodálat érzetének, melylyel bennünket ezen hősi csapatok és győzelmes vezéreik fegyverzettei eltöltenek. A közlést egy felette dicsteljes béke megköttetéséről, valamint azon jó egyetértésről, s baráti viszonyokról, melyek Felséged kormánya s Európa több nagy hatalmai közt léteznek, nagy megelégedései fogadták. Hálatest érzettel ismerjük el Felséged törekvéseit, a monarchiának a béke áldásait megtartani, s őszintén osztjuk azon óhajt, hogy a Poroszországgali összeköttetés, a német államoknak az éjszak-német hosszú évi bonyodalmak szerencsés megoldása után várandó szilárdabb s bensőbb egyetértése s a német szövetségnek azon alapuló megerősödése Európa nyugalmas egyensúlyára nézve tartós biztosítékokal fognak bebizonyulni. Sajnálattal emlékezve azon részteljes eseményekről, melyek a kivételes rendszabályoknak elrendelését Galiczia királyságában parancsolták, Felségeddel azon reménynek adjuk át magunkat, hogy ezen királyságban a rendes állapotokat ismét nemsokára visszatérni látandjuk. Az urak háza teljes mértékben ismeri el a pénzügyi helyzetnek az idős pénzviszonyok kedvezőtlenségénél fogva növekedett nehézségeit, mely mindamellett az államszükséglet pontos fedezéseit nem zavarhatta , azonban annál nagyobb súlyt fektet arra, hogy a kormány részéről azon megtakarításokra való komoly törekvés fentartassék, melyek nélkül a pénzügyben, s az államháztartás egyensúlyában a megháborítások végleges elhárítása nem várható. Két államköltségvetésnek, t. i. az 1865-ik évinek s közvetlenül reá az 1866-ik évinek, a jelen ülésszakban bejelentett előterjesztése indokolását azon szükségben találja, a bírák, tanács s az országgyűlések ülésszakaiba rendes időrendet hozni be. Az urak háza ennélfogva ezen átmeneti rendszabályt csak czélszerűnek tarthatja s a két költségvetés méltatásába a legkészségesebben fog bocsátkozni. A pénzügyi előterjesztvényeknek, melyek a fenálló törvények javulását s részben az adófizetők nem jelentéktelen könnyítését czélozzák, különösen a közvetlen adózás szabályozása iránti törvényjavaslatnak annál reményteljesebben nézünk eléje, miután ez utóbbi szüksége az adóteher igazságos s egyenlőbb felosztása érdekében magában az urak házában már ismételve hangsúlyoztatok. Nem csekély súlyt fektet az urakháza azon tárgyalások eredményeinek közlésére, melyeket Felséged kormánya az Ausztria jólétére nézve oly nagy fontosságú nemzetgazdászati kiegyezés érdekében a többi német szövetséges államokkal folytat, s reméli, hogy azok befolyása valamint az új vámtariffa megállapítására nézve eldöntő lehet, úgy egyszersmind kedvező is lesz. A súlyos bajok, melyek utolsó időben az ipari és földbirtok érdekeit Ausztriában érték, mindazon törvényeket, melyek azok előmozdítása s felvirágzásának kedveznek, kétszeresen fontosaknak tüntetik föl, s mi ennélfogva az oda irányzott előintézkedéseket mind, s nevezetesen azokat, melyek a közlekedési eszközök szaporítását czélozzák, örömmel fogadjuk, s különösen az Erdély nagyfejedelemségbe s azon belül vezetendő vasútvonal iránti előterjesztvényt szintannyi gonddal mint lehető gyorsasággal alkotmányszerű tárgyalás alá veendjük. Felséged óhaja,hogy mindezen feladatok megoldása gyorsan érleltessék bevégeztetés elé, érzületünkben a legteljesebb viszhangra talál, s az urak házának odaadó buzgalma az ez óhaj betöltése iránti törekvésben annál kevésbé fog ellankadni, miután Felséged azon szándékát nyilvánitni méltóztatott, ezen ülésszak bezárta után azonnal a szűkebb birodalmi tanácsot életbe léptetni. Ha immár a végéhez hajló évnek kezdetére visszapillantunk, úgy azt vitéz seregünk hősiességénél fogva dicsteljes fegyvertettekkel látjuk jelölve. Ha nem szabad is remélnünk, hogy a törvényhozási tevékenység mezején szintoly fényes eredményeket fogunk kivívni, mégis alkalmunk lesz ez irányban is egyetértést és közös érzületet, kitartást és higgadtságot, hű ragaszkodást a szeretett Uralkodóhoz s meleg feláldozó szeretetet a közös hon iránt, ugyanazon érzelmeket tanúsíthatni, melyek győző hatalma az ausztriai hadseregben mindenkor dicsteljesen bebizonyult. Mi is készek vagyunk, Császárunk szent személyéért, a monarchia épségének fentartásáért vérünket és vagyonunkat feláldozni; a mi sorainkban is él e jelszó : Austria jóléte, hatalma és dicsősége! 1 Ezen érzülettől áthatva s ezen érzetben a Habsburgok kormánypalotája alatt egyesített összes népek örömteljes egyetértése iránti bizonyosságban, megy az urakháza az alkotmányszerűen reá váró feladatok megoldására át. Isten áldja meg Ausztriát! Isten oltalmazza és tartsa meg Felségedet! Bécs, nov. 20. 1864. Rauscher bibornok. Báró Münch, Az átalányos vitához Rosenfeld osztálytanácsos, Wickenburg gr és Auersperg Antal gróf jelentkeztek. Rosenfeld kiemeli, miszerint a távol Erdély büszkesége, hogy híven öröklött kötelességéhez a korona s a pragmatica sanctio által megállapított egységes és oszthatlan monarchiához a magasztos czélokra való közreműködéshez meghivatott s azon megtisztelő mód, melylyel a legmagasb trónbeszéd Erdélyről ezúttal megemlékezik, annak vidékein örömteljes viszhangra találand. Vajda legmagasabb urunk abbeli várakozása, hogy a birodalom keleti felében is Erdélyhez hasonló alkotmányosság virágozzék, mielőbb teljesülne . Erdély pedig, mely a császári trónbeszédben a gondosság újabb jeleivel találkozott, egyik terhes adó megszüntetését s az Erdélybe vezetendő vasútvonalakat illetőleg, öröklött kötelességéhez hiven kelet felé hegyeivel és sziveivel bástyáját képezendi a koronának és a birodalomnak.(Helyes.) A fölirat elfogadására szavaz. Wickenburg gróf beszéde elején megelégedését nyilvánítja, hogy a trónbeszéd szerint a nagyhatalmakhoz viszonyok teljesen békések. Olaszország kivétel ugyan, de a nagyhatalmak közöl is még egynek ki kell állnia a kísérletet, vajjon az eddigi barátságos és benső viszony meddig fog fönállani még. Az ezen hatalommal való állandó együttartás, tekintettel a német szövetségi államok minden jogára, kétségtelenül oly phalanxot képezne, mely a benne rejlő erőnél és tekintélyénél fogva a békét biztositná hosszú időre. Poroszország tettei azonban s fél? hiv. nyilatkozatai nem olyanok, hogy e kormány eljárásában egyebet lássunk saját érdeke előmozdításánál s a szövetséges barátság háttérbe szorításánál. Ausztria melegen megszorította az eléje nyújtott jobbot, teljes bizalmat tanúsított Poroszország iránt, vitéz hadseregét Poroszország fővezetésére bízta, fiai vérét, nem hódítás vagy előnyök kinyerése végett, hanem csupán a hűségeknek idegen önkény kormány alóli fölmentése érdekében kiontatta. Ha Poroszország is így gondolkodnék, a hűségek sorsa gyorsan eldőlne. Olaszországtól nem tartunk. Olyan mozgalom, mint a mostani, vagy Spinelli nyilatkozata,csak őrültektől származhatik, ama büszke mondat,: „Itália fara da se“ csak dicsekvésnek bizonyult. Francziaország támogatása nélkül, melynek kell, hogy Victor Emanuel kormánya szót fogadjon, támadást nem intézhet Olaszország, vagy ha igen, a vég nem lehet kétséges. A barátság Ausztria és Francziaország közt bizonyosan gyarapodni fog, de bármit rejtsen sötét méhében a jövő, Ausztria érezni fog annyi erőt magában, hogy minden támadás elkerülésével, bízva elvi TÁRCZA. lire aegrenligk. Regény. Irta Jókai Mór. A halálra intő. (Folytatás.) 1 Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divatról most is oly correct fogalmakkal bír; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő urias modorban lehettt rajta észrevenni; amit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protektori szerepet játszani hajdani barátaik irányában. — Jó napot, kedves Loránd! szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. Rám ismersz e még ? („Ah, gondolá Loránd, itt vagy halálra intenek ?“) — Nem akartalak elkerülni, amint megtudtam Bátnokházynétól, hogy itt vagy, siettelek fölkeresni. Tehát csakugyan „ö“ hozta nyomába ! — Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség. Loránd lelkén egész gondolatroham vonult az alatt keresztül, amig Gyáli a bevezető szavakat elmondá: ■— hogyan viselje most magát ez emberrel szemben ? Remélem, szólt a vendég, nyájasan nyújtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekocczanás, ami tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam. (Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeledkeztem volna róla!) — S mi ismét fidélis czimborák leszünk! Loránd készen volt a perrel, mely mint a villám egy perez alatt támadt és lejárt agyában. „Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, ahogy módomban volna, a katastrof eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem, ez a diadaluk ne legyen azoknak; lássa meg ez a nyomorult, hogy az, aki saját halálának néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyönyörűséggel vágyik.“ Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se boszús arczot, hanem mint hajdan diákkorában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül. — Szervusz Pépó ! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csak hogy én azt képzeltem magamban, hogy velem együtt te is megvénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap ? — No, látod , ennek örülök! Semmi sem esett roszul életemben, csak az, hogy tőled haraggal váltam el. Mik a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért ? Egy rongyos újságért! Az ördög vigye el valamennyit. Összevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czimbora egymásnak hátára másszon miattuk. — No de szót se többet erről. — Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, akik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap megint együtt filkózunk. Hahaha! — De mutass be az öregnél. Hallom, hogy viális bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No isten tudok én neki annyi anekdotát a papokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, ismerkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szája a nevetéstül, ha én rákezdem. — Az persze magától értetődik, hogy itt fogsz maradni nálunk. — Természetesen ! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokatlan szaporodásán , s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az ember nem azért jön falura. — Apropos ! Neked valami szép czigányleányod van itt ? azt hallom. — Már azt is megtudtad? — Remélem, hogy csak nem vagy rá féltékeny ? — Óda patvart! egy czigányleányra ? („No isten csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, amit én nem adhatok neked, megkaphatod „per procura.“) — Hahaha! Czigányleányért nem duellálunk, ugye pajtás ? — Még más leányért sem. — Okos ember lettél, velem együtt, ezt szeretem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bátnokházynéhoz ? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Ma fői! becsületemre mondom! Az a tiz esztendei színpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd. — Az nagyon természetes. Szólt Loránd tréfás gúnnyal. Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Cziprát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát. — E névre Czipra egészen átdelejesült. Melanie vőlegénye ! — A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Óh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetre méltó ifjú! — Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomást, amit neve és megjelenése Czipránál előidézett, hajlandó volt azt ellenállhatlan hóditói szerencséjének betudni. Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, amire minden gavalléra nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán : Loránd nem féltékeny. — Nagysád egy percz alatt megtanított engem valamire, amin egy egész nap hiába törtem a fejemet. — Mi lehet az? kérdezé Czipra kíváncsian. — Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnái a toros káposztát? — Ki lehet az ? — Azt nem bírtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint bírta magát rá, hogy ezt a háztájat amazzal felcserélje, de most már tudom : itt nagy üldözést kellett kiáltania. — Üldözést ? szólt Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte volna itt ? — Ki? Hát ezek a szemek! szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelgve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik. Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. Sokan vannak, akik nem szeretik a túlterheltten édest. — Ah, Melanie sokkal szebb, mint én : szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva. — Hiszen nekem tartozó kötelességem azt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit;s de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem. Czipra félre fordította a fejét, s sértett szeméremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában :„Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak , azt te megérdemelnéd, és