A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-25 / 270. szám

PEST, NOVEMBER 24. Politikai szemle. (II.) A sept. 15-ei egyezmény fölötti viták kimenetele az olasz követkamrában némi kedvetlenséget idézett elő a fran­­cziaországi clericalis pártban. E táborban különben még mindig remélik, hogy az egyezmény meg fog bukni az olasz se­­natusban , a remény azonban nagyon hiú, ámbár meg kell engedni, hogy a szava­zatok aránya nem lesz oly kedvező az olasz kormányra nézve a senatusban, mint volt a követkamrában. Fölteszik, hogy e testület 200 tagja közöl mint­egy 140 —150 veend részt a vitában, s ezek köz­ül 90—100 fog az egyez­mény mellett szavazni. A vita nem fog sokáig tartani, a szónoklatok azonban hevesek leendnek. Selopis,volt miniszter­­elnök, San Martino, volt belügyminiszter, Desambrois, a zürichi szerződés aláírója, nagyon készülnek az egyezmény elleni harczra. Ezen három egyén vitte keresz­tül, hogy az egyezménynek vita nélkül való elfogadása elveztetett. Érintettük tegnap, röviden, hogy An­­tonelli bíbornok, pápai államtitkár, kör­sürgönyt szándékozik intézni a nunciatu­­rákhoz, a sept. 15-ki egyezményre vonat­kozólag. Ezen körsürgöny tartalmára nézve némi felvilágosítást találunk egy bécsi lapban. A körsürgöny körvonalaz­­za azon álláspontot, a­melyből a pápai kormány tekinti a dolgoknak a Fran­­czia- és Olaszország közti szerződés által előidézett helyzetét. Ha valaki azt hitte, hogy a római kormány engedni fog va­lamiképen az egyezmény által reá gya­korolt nyomásnak, más nézetre fog térni a pápai államtitkár legújabb körsür­gönye következtében. Róma határozottan megtagad minden egyetértést Francziaor­­szággal a septemberi egyezmény alapján. Antonelli bíbornok kijelenti, hogy a Turin­­ban folyt parlamenti viták eredménye nem nyújt alkalmat a római kormánynak, a váró­állásból való kilépésre. Ha a fran­­cziák császára vissza akarja vonni had­csapatait Rómából , s a körülmények alkalmasaknak látszanak előtte ily lé­pésre , ez csupán Francziaország belá­tás­ától fog függeni. A római kormány­nak semmi joga Francziaország védel­mére, ha azzal nem önkéntesen támogat­ja , a római és franczia kormány között nem létezik szerződés az egyházi állam occupatiója végett. A Vaticán nem bo­csátkozhatok vitába a római államadósság egy részének átruházása végett. Miután eredménytelen maradt a kath. hatalmak­hoz intézett felhívása az 1861 ki alkudo­zások fonalának viszonti fölvétele végett, azt hiszi, hogy annál inkább kényszerít­ve van a teljes visszatartózkodás politicá­­jának követésére. Ez lesz körülbelül a római udvar leg­újabb nyilatkozatának tartalma. Egy más tudósítás szerint nem való­színű, hogy a római udvar ily nyilatko­zatot intézne nunciaturáihoz. Rómában ugyanis nagy volna a csüggetegség (?) Elhatározták, hogy nem fognak nyiltan a sept­ lö­ki egyezmény ellen patvar­­kodni. Ellenkezőleg a teljes tétlenség rendszerét foly­tatandják,s a pápa VII.Pius példáját követve, vértanúként viseli ma­gát: Így remélik, hogy Napóleon császárt megindítják, s ha a franczia hadcsapa­tok visszahívásának ideje elérkezik, az valami ürügy alatt el fog maradni. Az „Ind. berge“ és „Köln. Ztg“megc­á­­folják, hogy Drouyn de Lhuys jegyzéket intézett volna Bécsbe Velencze végett. Úgy látszik, hogy a viszonylatok Ausz­tria és Olaszország között épen Velencze miatt nem akarnak jobbra fordulni, sőt azok napról napra feszültebb alakot öl­tenek. Ausztria nem akar lemondani Velen­­czéről, aztán Francziaországnak sincs sem­mi kedve arra, hogy biztosítsa Ausztriának olaszországi birtokterü­letét, sőt Grammont herczeg utasíttatott, kijelenteni Bécsben, hogy efféle biztosításról szó sem lehet. Francziaország még eddig nem is taná­csolta Ausztriának Velencze átengedését, s mint látszik e kérdésben az események bevárására szorítkozik. Ausztria külön­ben reméli, hogy olasz részről történhető megtámadtatás esetében a kis német álla­mok támogatni fogják, s a mozgalom ma­gával sodorja Poroszországot is, az úgy­nevezett „német érdek“ védelmezésére. Miután pedig ezen eshetőséget Páris­­ban is valószínűnek tartják, az „Ind. berge“ levelezője megrótja némileg a bé­csi kormánynak jelenleg követett politi­káját. Ausztriában — mond — még min­dig a félrendszabályok rendszere van napi­renden, és Schmerling úr befolyásá­nak túluralma nem szenved semmi vál­tozást. Ausztriának két útja volna — az egész világ véleménye szerint — a szabadulásra, jelen súlyos helyzetéből. Egyik volna, ha Francziaországhoz köze­ledik, s az olasz kérdés teljesen rendezte­tik, Velencze átengedésével. Ez esetben Magyarország is kezet nyújtana Ausztriá­nak, s ekkor Németországban a szabadelvű mozgalom élére állva, megerősíthetné ma­gát Poroszországgal szemben. A másik út, a­melyet Schmerling úr követhetne, ennek ellenkezője. A magyaroknak meg kellene adni mindent, mit kívánnak, s a bi­rodalmat inkább a foederatio,mint centrali­­­satio útján szervezni. Ez esetben a császári kormány remélhetné, hogy Olaszország látva a birodalom különböző részei kö­zött helyreállított uniót, nem fogná fegy­verrel megtámadni Velenczét. A bécsi lapok szemléje. A velenczei congregatio ös­­­szehívása ellen. Az „Oesterr. Zig“ épen a midőn jelenti, hogy a velenczei forradalmi kisérlet végkép megsemmi­sült, sajátszerü logikával utána veti, hogy a velenczei képviselőtest összehivatása lehetlenség. Okoskodásainak vele­je ez: „Ha­bár a mindenfelé kiküldött őrjá­rók egyetlenegy vörösinges felkelővel sem találkoztak, s ez azt jelenti, hogy a mozgalomnak vége van, mégis a rögtön­­itélő törvényszékek eltörléséről, tekintve az olasz tett párt izgatásait, szó sem lehet. „De még a congregatiók összehívásá­nak ideje is távol van. Velenczében, azon tisztán alkotmányos élet, mely a többi tartományokban oly díszesen vi­rágzik, lehetlenség. A­kik a kor­mányt ilyesmire ösztönözik, nem ismerik Velencze állapotát. „Egykor magunk is óhajtottuk a ve­lenczei tartományi alkotmány kihirde­tését. Ma már nem ajánljuk. E napokban Toggenburg lovag, maga is Bécsbe uta­zik, s ott személyesen teend jelentést az itteni állapotokról. Ő excellentiája is épen ily véleményben van, a velenczei statú­tum kihirdetésének időszerűtlen voltáról. Majd ha jobb idők lesznek, s a most fel­izgatott kedélyek lecsillapodnak. Jelen­ben csak a szigornak, a legszélsőbb és semmit el nem néző szigor­nak kell uralkodni. Ha ezen álla­pot megváltozik, a kormány nagy öröm­mel nyújtandja az alkotmányos élet él­vezeteit Velenczének is , a mint ez más tartományokban már megvan.“ A magyar kérdés a válaszfel­­irati biz­ottmány­ban. A „Wande­­rer“-nek Pestről írja valaki: „Oly keveset várunk, hogy kevesebbet nem is lehet. Az illusióktól régen búcsút vettünk, csak kíváncsiságból tekintünk a lajthántúli eseményekre. A bécsi lapok jelentései, a válaszfelirati tervnek, a ma­gyar kérdésre vonatkozó pontjáról oly határozottan hangzanak, hogy azok való­diságáról többé kétség nincs. Örvendünk, hogy semmit sem reméltünk, mert meg­­kíméltettünk a csalódás keserűségeitől. Hogy Schmerling úr, határozott időt je­lölt ki, a magyar országgyűlés összehí­vására, vagy nem ? az mellékes kérdés. Nyilatkozata, hogy a kormány addig nem hívja össze a magyar képviselő testet, míg­­ Magyarországban a febr. patens elfogadására többség nem alakul: bir a legtöbb jelentőséggel. „A levelező, politikai ellenfele az ál­lamminiszternek, azonban politikáját tö­kéletesen felfogni képes. Schmerling úr a febr. 26-ki alkotmányt jónak tartja, kü­lönben nem is ajánlotta volna; azt hiszi, úgy amint van valósíthatja is, különben kezdetben sem terjesztette volna ki az egész birodalomra. Mig Schmerling úr az ügyek élén állandó rá nézve e tárgy a kö­vetkezetesség kérdése. A mely perezben erős hitét elvesztette, hihetőleg le is lé­­pend a cselekvés teréről, s helyet ad oly államférfinak a ki a belügyi nehéz kér­dések megoldása tekintetében, más né­zetnek hódol. Mind­ezt értjük. „Azonban, hogy mit akar a válaszfel­irati bizottmány , teljesen homályos előt­tünk. A magyar kérdésre vonatkozó pas­­susában inkább még ellenmondásra talá­lunk, s épen nem tűnik ki: van-e komoly hajlandósága a febr. alkotmány revisió­­jára, vagy nincs ? A bizottmány javaslata szerint a Reichsrath képviselőháza azt mondaná, hogy a febr. alkotmány alap­eszméihez szorosan ragaszkodik, a közös ügyeket közösen akarja tárgyalni, azon­ban mindent elkövet arra, hogy az egyes országok, az alkotmányszerűleg őket meg­illető autonómiában részesülhessenek. A­mit a magyar kérdés alatt érteni szoktunk, két részből áll: először meg kell határozni, melyek a közös ügyek,má­sodszor, hogy minő formák között kell­jen azokat közösen tárgyalni ? Az ország autonómiájának terjedelme az első kér­dés megoldásától függ, s csak ha ezen túl­estünk, következhetik a második kérdés fö­lötti egyezkedés. A Reichsrath képviselő­házának bizottmánya azonban fejére ál­­lítja a kérdést. A forma kérdésére nézve talán hajlandó concessiókra, mert e te­kintetben nem a febr. alkotmány betűi­hez, hanem annak csak alapeszméihez ra­gaszkodik , azonban a dolog lényegét csak egy pár semmit sem mondó phrasissal akarja elütni. Ígéri nekünk az alko­tmány­­szerű autonómia megtartását. Mi az az al­­kotmányszerű autonómia ? Azon autonó­mia, mely a magyar alkotmány szellemé­ből foly ki, messze távol van azon másik­tól, melyet a febr. alkotmány meghatá­roz. Pedig a válaszfelirati bizottmány csokig ezen alkotmányra hivatkozhatott. Tehát a válaszfeliratnak Magyaror­szágra vonatkozó pontja csak azt jelent­heti, hogy a Reichsrath nem enged Ma­gyarországnak több autonómiát, mint a­mennyi a feler, pátensben kijelölve van: az önállóság határait nem terjeszti ki, a közös ügyek sorozatából egyet sem enged el. Szóval, a­mi ma közös ügy­nek van dedlarálva, az annak marad, s csak a tárgyalás formáira nézve bo­csátkozik alkudozásba. Köszönjük. Nem szokásunk a formában adott concessiók­­ért a lényeget feláldozni. Az utóbbi fel­­irás a közös ügyeknek esetről esetre való tárgyalását helyezte kilátásba. Ha ezt rendszeres érintkezésre akarják vál­toztatni , még hozzá lehet szólani; ha azonban a Reichsrath csak a formára néz­­ve áldozza fel a febr. patens betűit, a ha­­sonlíthatlanul fontosabb kérdésre, a közös ügyek meghatározására nézve a nevezett alkotmány betűihez szorosan ragaszko­dik : ebben ellenmondás van. Ha a Reichs­rath a dolog lényegére nézve conces­­siokra nem hajlandó , akkor csak sajnálni lehet, hogy ily fél közeledéssel a kor­mány nem­tetszését vonja magára, a­nél­kül, hogy más oldalról köszönetet vár­hatna. Az ily állapotot nálunk úgy neve­zik : „két szék között a pad alá esni.“ Reichsrath. Az urak házának válaszfelirati vitája n­o­v. 22-én. A ministen padon jelen vannak : Ná­­dasdy, Mensdorff, Mecséry, Burger, Frank, Plener, Schmerling miniszterek, Kalch­­berg osztályfőnök. A szokásos hivatalos közlemények után megkezdődik a válaszfelirat fölötti vita, Münch báró felolvassa a válaszfelirati tervezetet, mely így hangzik: Cs. kir. Apostoli Felség­ Felséges uralkodójának meghívása folytán harmadizben egybegyüjtetve, azt hiszi az urak­­háza, hogy midőn tevékenységét ismét meg­kezdte s a törvényhozásnak alkotmányszerüen Austria minden királyságai s országaival közös tárgyait megfontolás alá venni indul, mindenek­előtt a legmagasb trón előtt meg kell újítania hazafias odaadása s azon czélzatai tisztasága iránti biztosítást, melyet ekkorig a reá hárult feladatok megoldásában tanúsítani törekedett, s melyet a jelen ülésszak tanácskozásainál is vál­tozatlanul lentartani igyekezni fog. Ezen érzettől, valamint azon meggyőződéstől áthatva, hogy a Felséged által népeinek adott alkotmány tökéletes keresztü­lvitelén alapszik Ausztria üdve és hatalmi állásának tartós emel­kedése, keblünket azon kegyes közlés, hogy a birodalom keleti felében eddig félbeszakadt al­kotmányos tevékenység majd mindenütt újra meg fog ismét kezdődhetni, a legörvendetesb részvéttel és azon legélénkebb óhajtással tölti el, hogy Felséged kormányának e czélra irány­zott fáradozásai tökéletesen sikerüljenek, s hogy bizalmas közeledés és saját jólétük helyes föl­fogása csakhamar ismét Ausztria minden népeit a testvéries egymáshoz tartozás érzetében elvál­­hatlanul egyesítse. Azon családi kötmény közléséért, mely a me­xikói császári koronának Ferdinánd Miksa Fő­­herczeg Ur­a cs. Fensége részéről történt elfo­gadása alkalmából f. u. april 9 én Miramareban végrehajtatott, az urakháza Felségednek már legtiszteletteljesb köszönetet mondott. Szeren­­csekivánataink kisérik a császári Főherczeget a világtengeren túl. Büszke örömmel hozzuk meg Felségednek és a honnak szerencsekivánatunkat azon fényes eredményekhez, miket a cs. csapatok, valamint a tengerészet halált megvető vitézsége a szövet­séges hatalmak és Dánia közti háborúban kiví­vott, s kifejezést kölcsönzünk a csodálat érzeté­nek, melylyel bennünket ezen hősi csapatok és győzelmes vezéreik fegyverzettei eltöltenek. A közlést egy felette dicsteljes béke megköt­­tetéséről, valamint azon jó egyetértésről, s ba­ráti viszonyokról, melyek Felséged kormánya s Európa több nagy hatalmai közt léteznek, nagy megelégedései fogadták. Hálatest érzettel ismer­jük el Felséged törekvéseit, a monarchiának a béke áldásait megtartani, s őszintén osztjuk azon óhajt, hogy a Poroszországgali összeköt­tetés, a német államoknak az éjszak-német hosszú évi bonyodalmak szerencsés megoldása után várandó szilárdabb s bensőbb egyetértése s a német szövetségnek azon alapuló megerő­södése Európa nyugalma­s egyensúlyára nézve tartós biztosítékokal fognak bebizonyulni. Sajnálattal emlékezve azon részteljes esemé­nyekről, melyek a kivételes rendszabályoknak elrendelését Galiczia királyságában parancsol­ták, Felségeddel azon reménynek adjuk át ma­gunkat, hogy ezen királyságban a rendes álla­potokat ismét nemsokára visszatérni látandjuk. Az urak háza teljes mértékben ismeri el a pénzügyi helyzetnek az idő­s pénzviszonyok ked­­vezőtlenségénél fogva növekedett nehézségeit, mely mindamellett az államszü­kséglet pontos fedezéseit nem zavarhatta , azonban annál na­gyobb súlyt fektet arra, hogy a kormány részé­ről azon megtakarításokra való komoly törekvés fentartassék, melyek nélkül a pénzügyben, s az államháztartás egyensúlyában a megháborítá­­sok végleges elhárítása nem várható. Két államköltségvetésnek, t. i. az 1865-ik évinek s közvetlenül reá az 1866-ik évinek, a jelen ülésszakban bejelentett előterjesztése in­dokolását azon szükségben találja, a bírák, ta­nács s az országgyűlések ülésszakaiba rendes időrendet hozni be. Az urak háza ennélfogva ezen átmeneti rendszabályt csak czélszerűnek tarthatja s a két költségvetés méltatásába a legkészségesebben fog bocsátkozni. A pénzügyi előterjesztvényeknek, melyek a fenálló törvények javulását s részben az adófi­zetők nem jelentéktelen könnyítését czélozzák, különösen a közvetlen adózás szabályozása iránti törvényjavaslatnak annál reményteljeseb­ben nézünk eléje, miután ez utóbbi szüksége az adóteher igazságos s egyenlőbb felosztása érde­kében magában az urak házában már ismételve hangsúlyoztatok. Nem csekély súlyt fektet az urakháza azon tárgyalások eredményeinek közlésére, melyeket Felséged kormánya az Ausztria jólétére nézve oly nagy fontosságú nemzetgazdászati kiegye­zés érdekében a többi német szövetséges álla­mokkal folytat, s reméli, hogy azok befolyása valamint az új vámtariffa megállapítására néz­ve eldöntő lehet, úgy egyszersmind kedvező is lesz. A súlyos bajok, melyek utolsó időben az ipar­i és földbirtok érdekeit Ausztriában érték, mind­azon törvényeket, melyek azok előmozdítása s felvirágzásának kedveznek, kétszeresen fonto­saknak tüntetik föl, s mi ennélfogva az oda irányzott előintézkedéseket mind, s nevezetesen azokat, melyek a közlekedési eszközök szapo­rítását czélozzák, örömmel fogadjuk, s különö­sen az Erdély nagyfejedelemségbe s azon belül vezetendő vasútvonal iránti előterj­esztvényt szintannyi gonddal m­int lehető gyorsasággal alkotmányszerű tárgyalás alá veendjük. Felséged óhaja,hogy mindezen feladatok meg­oldása gyorsan érleltessék bevégeztetés elé, érzületünkben a legteljesebb viszhangra talál, s az urak házának odaadó buzgalma az ez óhaj betöltése iránti törekvésben annál kevésbé fog ellankadni, miután Felséged azon szándékát nyilvánitni méltóztatott, ezen ülésszak bezárta után azonnal a szűkebb birodalmi tanácsot élet­­­be léptetni. Ha immár a végéhez hajló évnek kezdetére visszapillantunk, úgy azt vitéz seregünk hő­siességénél fogva dicsteljes fegyvertettekkel látjuk jelölve. Ha nem szabad is remélnünk, hogy a törvényhozási tevékenység mezején szintoly fényes eredményeket fogunk kivívni, mégis alkalmunk lesz ez irányban is egyetér­tést és közös érzületet, kitartást és higgadtságot, hű ragaszkodást a szeretett Uralkodóhoz s me­leg feláldozó szeretetet a közös hon iránt, ugyan­azon érzelmeket tanúsíthatni, melyek győző ha­talma az ausztriai hadseregben mindenkor dics­teljesen bebizonyult. Mi is készek vagyunk, Császárunk szent sze­mélyéért, a monarchia épségének fentartásáért vérünket és vagyonunkat feláldozni; a mi sora­inkban is él e jelszó : Austria jóléte, hatalma és dic­sősége! 1 Ezen érzülettől áthatva s ezen érzetben a Habsburgok kormánypalotája alatt egyesített összes népek örömteljes egyetértése iránti bi­zonyosságban, megy az urakháza az alkotmány­­szerű­en reá váró feladatok megoldására át. Isten áldja meg Ausztriát! Isten oltalmazza és tartsa meg Felségedet! Bécs, nov. 20. 1864. Rauscher bibornok. Báró Münch, Az átalányos vitához Rosenfeld osztály­­tanácsos, Wickenburg gr­ és Auersperg Antal gróf jelentkeztek. R­o­s­e­n­fe­l­d kiemeli, miszerint a távol Er­dély büszkesége, hogy híven öröklött köteles­ségéhez a korona s a pragmatica sanctio által megállapított egységes és oszthatlan monarchiá­hoz a magasztos czélokra való közreműködés­hez meghivatott s azon megtisztelő mód, mely­lyel a legmagasb trónbeszéd Erdélyről ezúttal megemlékezik, annak vidékein örömteljes visz­hangra találand. Vajda legmagasabb urunk ab­beli várakozása, hogy a birodalom keleti felé­ben is Erdélyhez hasonló alkotmányosság virá­gozzék, mielőbb teljesülne . Erdély pedig, mely a császári trónbeszédben a gondosság újabb je­leivel találkozott, egyik terhes adó megszünte­tését s az Erdélybe vezetendő vasútvonalakat illetőleg, öröklött kötelességéhez hiven kelet felé hegyeivel és sziveivel bástyáját képezendi a koronának és a birodalomnak.(Helyes.) A föl­irat elfogadására szavaz. Wickenburg gróf beszéde elején megelé­gedését nyilvánítja, hogy a trónbeszéd szerint a nagyhatalmakhoz­ viszonyok teljesen békések. Olaszország kivétel ugyan, de a nagyhatalmak közöl is még egynek ki kell állnia a kísérletet, vajjon az eddigi barátságos és benső viszony meddig fog fönállani még. Az ezen hatalommal való állandó együttartás, tekintettel a német szövetségi államok minden jogára, kétségtele­nül oly phalanxot képezne, mely a benne rejlő erőnél és tekintélyénél fogva a békét biztositná hosszú időre. Poroszország tettei azonban s fél? hiv. nyilatkozatai nem olyanok, hogy e kor­mány eljárásában egyebet lássunk saját érdeke előmozdításánál s a szövetséges barátság hát­­térbe szorításánál. Ausztria melegen megszorí­totta az eléje nyújtott jobbot, teljes bizalmat ta­núsított Poroszország iránt, vitéz hadseregét Poroszország fővezetésére bízta, fiai vérét, nem hódítás vagy előnyök kinyerése végett, hanem csupán a hűségeknek idegen önkény kormán­y alóli fölmentése érdekében kiontatta. Ha Po­roszország is így gondolkodnék, a hűségek sorsa gyorsan eldőlne. Olaszországtól nem tartunk. Olyan mozgalom, mint a mostani, vagy Spinelli nyilatkozata,csak őrültektől származhatik, ama büszke mondat,: „Itália fara da se“ csak dicsekvésnek bizonyult. Francziaország támogatása nélkül, melynek kell, hogy Victor Emanuel kormánya szót fogadjon, támadást nem intézhet Olaszország, vagy ha igen, a vég nem lehet kétséges. A barátság Ausztria és Francziaország közt bizonyosan gya­rapodni fog, de bármit rejtsen sötét méhében a jövő, Ausztria érezni fog annyi erőt magában, hogy minden támadás elkerülésével, bízva elvi­ TÁRCZA. lire aegren­ligk. Regény. Irta Jókai Mór. A halálra intő. (Folytatás.) 1 Gyáli Pepi most sem volt magasabb, most sem látszott férfiasabbnak, mint tíz év előtt; olyan gyermeteg arcza, olyan apró porczikái, olyan finom mozdulatai voltak most is. A divat­ról most is oly correct fogalmakkal bír; s ha valami különbséget tett rajta az idő, azt csak bizonyos előkelő urias modorban lehet­tt rajta észrevenni; a­mit megszoknak azok, kiknek sokszor van alkalmuk protektori szerepet ját­szani hajdani barátaik irányában. — Jó napot, kedves Loránd! szólt vidám, kedélyes hangon Gyáli, amazt megelőzve. Rám ismersz e még ? („Ah, gondolá Loránd, itt vagy halálra in­tenek ?“) — Nem akartalak elkerülni, a­mint megtud­tam Bátnokházynétól, hogy itt vagy, siettelek fölkeresni. Tehát csakugyan „ö“ hozta nyomába ! — Nekem itt Bálnokházyné ügyében volt dolgom Sárvölgyivel; holmi törvényes egyesség. Loránd lelkén egész gondolatroham vonult az alatt keresztül, a­mig Gyáli a bevezető szava­kat elmondá: ■— hogyan viselje most magát ez emberrel szemben ? Remélem, szólt a vendég, nyájasan nyújtva Loránd elé kezét, hogy az a tréfás összekoc­­­czanás, a­mi tíz év előtt történt közöttünk, rég feledve van nálad, úgy mint nálam. (Ez emlékeztetni akar rá, ha megfeled­keztem volna róla!) — S mi ismét fidélis czimborák leszünk! Loránd készen volt a perrel, mely mint a vil­lám egy perez alatt támadt és lejárt agyában. „Ha ezt az embert én innen most kirugdalom, a­hogy módomban volna, a katastrof eredetét mindenki világosan érteni fogja, s úgy veszi, mint a megsértettnek adott elégtételt. Nem, ez a diadaluk ne legyen azoknak; lássa meg ez a nyomorult, hogy az, a­ki saját halálának néz szemközt, semmivel sincs hátrább a derült jó kedvben, mint az, ki őt odáig üldözni gyö­nyörűséggel vágyik.“ Loránd tehát nem dühöngött, nem mutatott se daczot, se boszús arczot, hanem mint hajdan diákkorában szokta, belecsapott a piperkőcz tenyerébe, s megrázta azt emberül. — Szervusz Pépó ! De hogy az ördögbe is ne ismertem volna rád! Csak hogy én azt kép­zeltem magamban, hogy velem együtt te is meg­vénültél annyi idő óta, s most elém állsz, mint a hajdani tacskó. Csaknem azt kérdeztem tőled, hogy mi lesz a leczke holnap ? — No, látod , ennek örülök! Semmi sem esett roszul életemben, csak az, hogy tőled ha­raggal váltam el. Mi­k a vidám czimborák! és valaha összeveszni! Aztán miért ? Egy rongyos újságért! Az ördög vigye el valamennyit. Ös­­­szevéve sem érdemlik meg, hogy két jó czim­bora egymásnak hátára más­szon miattuk. — No­ de szót se többet erről. — Ne bizony, fiú, ha jót akarsz. Mi különben is falusi emberek vagyunk, a­kik sokat felveszünk egymástól. Ma lehunczutoljuk egymást s holnap megint együtt filkózunk. Hahaha! — De mutass be az öregnél. Hallom, hogy viális bolond az öreg. Nem szereti a papokat. No isten tudok én neki annyi anekdotát a pa­pokról, hogy egy hétig kitartom vele. Jer, is­­merkedtess meg. Tudom, hogy be nem áll a szá­ja a nevetéstül, ha én rá­kezdem. — Az persze magától értetődik, hogy itt fogsz maradni nálunk. — Természetesen ! Az öreg Sárvölgyi már úgy is savanyú képeket csinált vendégei szokat­lan szaporodásán , s átkozott csúf gazdasszonya van. Az is alkalmatlan, hogy a két dámának örökösen szépeket mondjon az ember. Az em­ber nem azért jön falura. — Apropos ! Neked valami szép czigányleányod van itt ? azt hallom. — Már azt is megtudtad? — Remélem, hogy csak nem vagy rá fél­tékeny ? — Ód­­­a patvart! egy czigányleányra ? („No isten csak azzal kezdj! gondolá Loránd, legalább azt a pofont, a­mit én nem adhatok ne­ked, megkaphatod „per procura.“) — Hahaha! Czigányleányért nem duellálunk, ugy­e pajtás ? — Még más leányért sem. — Okos ember lettél, velem együtt, ezt sze­retem. Az asszony csak asszony. A többek közt, mit szólsz Bátnokházynéhoz ? Én úgy találom, hogy most is szebb még, mint a leánya. Ma fői! becsületemre mondom! Az a tiz esztendei színpadi cursus csak használt neki. Azt hiszem, hogy most is szerelmes még beléd. — Az nagyon természetes. Szólt Loránd tré­fás gún­nyal. Ez alatt leértek a parkba; Topándyt és Czip­­rát ott találták a hídnál. Loránd bemutatta Gyáli Pepit, mint hajdani iskolatársát. — E névre Czipra egészen átdelejesült. Me­lanie vőlegénye ! — A vőlegény tehát utána jött menyasszonyának. Óh milyen kedves ember ez a Gyáli Pepi! Igazán szeretetre méltó ifjú! — Gyáli egészen félreértette azt a kedvező benyomást, a­mit neve és megjelenése Czipránál előidézett, hajlandó volt azt ellenállhatlan hó­ditói szerencséjének betudni. Az öreggel röviden megismerkedve, nagy hirtelen átvette az udvarlói szerepet, a­mire min­den gavallér­a nélkül is világi szabályok szerint kötelezve van. Aztán: czigány leány. Aztán : Loránd nem féltékeny. — Nagysád egy percz alatt megtanított en­gem valamire, a­min egy egész nap hiába tör­tem a fejemet. — Mi lehet az? kérdezé Czipra kíváncsian. — Az, hogy mint szeretheti valaki a rántott halat és a rántott zsemlyét Sárvölgyi házánál jobban, mint Topándy úrnái a toros káposztát? — Ki lehet az ? — Azt nem bírtam megérteni, hogy Melanie kisasszony mint bírta magát rá, hogy e­z­t a háztájat amazzal felcserélje, de most már tudom : itt nagy üldözést kellett kiáltania. — Üldözést ? szólt Czipra bámulva, a férfiak is megnézték e szóért. Ugyan ki üldözte vol­na itt ? — Ki? Hát ezek a szemek! szólt Gyáli, Czipra szemébe hizelgve. Ilyen versenyt nem állhatott ki szegény. Igen természetes, hogy a hold, bármilyen kedves és költői tünemény, a nap elől mindig elszökik. Cziprának nagyon meglepő volt e beszéd. So­­­­kan vannak, a­kik nem szeretik a túlterheltten édest. — Ah, Melanie sokkal szebb, mint én : szólt szemeit lesütve, s nagyon elkomolyodva. — Hiszen nekem tartozó kötelességem azt úgy hinnem, mint az apostolok minden csudáit;­­s de mit tehetek róla, ha kegyed eretneket csinál belőlem. Czipra félre fordította a fejét, s sértett sze­méremmel nézett le a vízbe; Loránd pedig, ki Gyáli háta mögött állt, azt gondolá magában :­­„Ha én most téged nyakadnál fogva ebbe a vízbe belefojtanálak , azt te megérdemelnéd, és

Next