A Hon, 1865. július (3. évfolyam, 148-173. szám)

1865-07-15 / 160. szám

160 ik sz. Szombat, július 15 Előfizetési díj : Pestíin 1­ ölelve vagy­­ Budapesten házhoz hordva Egy hónapra.................................1 frt 75 kr. 3 hónapra...................................... 5 frt­ 25 kr. 6 hónapra . . .... 10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog száraihtatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik behi­ldetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-dik szám 1-ső emelet. Szerkesztő lakása : Ország­ut 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI NAPILAP Kiadóhivatal: Pest, Ferenc­ tekületén, 7. sz. földszint. Harmadik évfolyam 1865. Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. JPF- Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesz­­tőjéhez küldendő. I gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. j­u­­l­i­u­s — decemberi folyamara. Előfizetési ár: julius — decemberi félévre .. . . XO frt 50 kr. július — septemberi évnegyedre . 5 frt 25 kr. „A HON“ szerk. s kiadó hivatala. PEST, JULIES, 14. Politikai szemle. (U.) A „Köln. Ztg“ bevallja, hogy congressus-hirének forrása a „Pall-Mall- Gazette“ volt. E lap, tudomás szerint, a franczia s állítólag a porosz követség szol­gálatában áll, s az egykori „Morning Cronicle helyét pótolja. A ,.Köln. Ztg“ mégis valószínűnek tartja a kérdéses hírt, s kérdezi: váljon Károlyi gróf csupán magán­mulatságból jött-e Párisba? vagy Metternich herczeg csak azon czélból tart értekezleteket Drouyn de Lhuys franczia külügyminiszterrel, hogy Napóleon csá­szár egészsége iránt tudakozódjék? Na­poleon császárnak Plombiéresbe utazása a ,,Köln. Zig“ szerint jelentőséggel bír. Ugyan a lap azt ajánlja, hogy Ausz­tria tenné át súlypontját Buda-Pes­tre. A „Presse“ párisi levelezője azt írja, hogy bizalmas alkudozások folynak a Tuileriák kabinetje és a florenczi Pitti­­palota között a toscanai, modenai stb her­­czegek kárpótlása tárgyában. Ha ezen alkudozások kedvező eredményre vezet­nének, azt hiszik, miként Ausztria ebben Victor Emmanuel kezdeményezését látná, hogy Olaszország elismerésére birja. A congressus-hir a „Presse“ ezen levelezője szerint megczáfoltatott ugyan párisi fél­­hivatalos lapok által, de ottani hiva­talos körökben örvendenek azon ked­vező fogadtatás fölött, melyben ez a börtén és részben a diplomatia körében részesült. Ebből reményeket alkotnak a jövőre. Ugyanezen levelező ellentmond azon hitnek, hogy a viszonyok javultak volna a­z utóbbi időben Franczia-és Orosz­ország között; ellenkezőleg: a Tuileriák­­ban bizalmatlanul szemlélik azon élénk di­­plomátiai közlekedést, mely az utóbbi idő­ben Sz.­Péter­vár és Washington között tör­tént. Azt hiszik, hogy Oroszország gya­nút támasztott a washingtoni kabinetnél az előkészített angol-franczia tengeri had­gyakorlatok által. A „Saturday Review“ és „Economist“ a bécsi miniszteri válsággal foglalkoznak. Schmerling rendszere összedőlt — írja az előbbi lap -­ miután az öszpontosító államférfiak kormányi tehetséget s a f­ederalisták vezérei az engedésre semmi kedvet sem tanúsítottak. A minisztérium semmit sem tett, a Reichsrath pedig nem volt képes a nem német tartományok bi­zalmát megnyerni. Az utóbbinak mégis volt annyi haszna, miként megmutatta, hogy Ausztriában nem hiányoznak tehet­séges képviselők, s hogy a képviseleti rendszer egy vagy más alakban lehetsé­ges. Legnagyobb baj az osztrák viszo­nyokban rejlik. A császári államnak meg­törik központi hatalma, vonzerejével. A névleg összeforrasztott egyes elemek nem függenek bensőbben össze, mint elébb, s azon elemek, melyek elébb nem voltak egyesithetők, még ma is szilárdan ragasz­kodnak az ellenálláshoz. A hatalom egyet­len összepontositó ereje az ausztriai mo­narchiának, s ennek következmény­e, hogy Schmerling ur, ki alkotmányos kormányt akart alapitni, kényszerült idejének nagy részét repressiv rendszabályok kigondolá­sára forditni. Ezen kormányzat drágasá­­gán­ak a pénzügyek zavarára s a kül­politika körében minden befolyás elvesz­­tésére kellett vezetnie. Ausztria, hogy németországi befolyását el ne veszítse, Poroszországgal való együtthaladásra ha­tározta magát, de nemsokára meggyőző­dött, hogy mily terhes ezen társas vi­szony, mivel Poroszország diétázhatott s ez az alkalmat nagyon föl tudta hasz­nálni. Mindazon okok között , melyek Schmerling úr bukására befolytak, talán egy sem volt oly erős, mint az, hogy a császár élénken érezte Ausztria leala­­csonyitását a herczegségek kérdésében. Bismarck ur volt az, ki őt Pestre s a magyarok karjába vezette, s az osztrák közönség előtt bebizonyította,­­ hogy •Schmerling­e­r alkotmányos kormány­­rend­zín, a nemes túlsúly és befolyás , iránti nagyhangú elméletekkel együtt az állam bukására és politikai tehetlenségre vezetvén , nem lehet a beteges állam gyógyszere. Az utóbb történtek eredmé­nye sajátságos annyiban, hogy Ausztria felhagyván a birodalom belsejében a ger­­manizáló politikával , Németországnak Poroszország ellen működő államai élére akar állni, a­mi által azon arányban nö­vekszik befolyása Németországban, amely arányban megszűnt oda­haza a német elemnek kedvezni. Ezen állapot nyilván csak mulékony lehet. Idővel Ausztria kül­politikáját is az egyes koronaországok ki­­vonatához kell illeszteni, a­melyek törek­­vése már régebben oda irányult, hogy Ausztria kibontakozzék a kis-német állami politikából. A császár helyesen teheti, hogy a Magyarországgal való kibékülés által utolsó kísérletet tesz birodalmának megerősítésére, mégis attól tarthatni, hogy a kilátások a sikerre nem a leg­kedvezőbbek (?) s Ausztria nagy zavarok­nak és bonyodalmaknak megy elibe.“ (?) Az „Economist“ azt véli, hogy a most eszközölt kisérlet nem egyéb, mint foede­­rativ kormány alakitása, de nem con­­gressussal mint Amerikában, hanem a fejedelem fog élén állani, és lesz annak összekötő kapcsa. Ilyesmi minden esetre gondolható absolut uralkodó alatt, s az ily állam lehetőségét a történelem bizo­nyítja; nehezebb azonban felfogni azt, hogy több létező s érdekeikben egy­mással gyakran ellenkező parlamen­teknek egymáshoz és a közös biro­dalmi főhöz való viszonya tartósan kielé­gítő maradhat, miután nyilvános dolog, hogy a magyarok — másokat nem em­lítve — a német, velenczei kérdésre és a szabadkereskedelem kérdésére nézve egé­szen más nézetben fognak lenni mint a bécsi birodalmi tanács. Ezen ellenkező törekvések kiegyenlítése csaknem le­­győzhetlen akadály. Az említett angol lapok kissé sötéten látják Ausztria jelenlegi viszonyait. Meg­­eshetik különben, hogy ezen felfogás némi sajnálat érzetének kifolyása, mi­után tudomás szerint egy időben Schmer­ling úr összpontosítási rendszerét, Izland iránti tekintetből is, annyira magasztal­ták Angolországban. Egy furcsa indítvány.­ ­ Egyike a napisajtó legközelebbi nagy bűnének az, hogy azon tisztelt ba­rátunkat, ki Z. A. betűk alatt ismeretes a politikai irodalom terén, oly méltatlan ki­­mélytelenséggel riasztá el a drámairoda­lomtól első kísérlete alkalmával. Egy az, hogy ez által egy szép talentumot idege­nített el a szinköltészettől, melyre pedig határozott hivatása volt Z. A.-nak; más meg az, hogy ezzel ismét a politikai litte­­raturára űzte őt vissza. De bár legalább hát a politizáló lapok között is választotta volna ki Z. A. bará­tunk valamelyik solid életlapunkat, ott nem venné senki rész néven, ha oly in­dítványokat olvasna tőle, mint a­milyent élvezhet az „Idők Tanúja“ legközelebbi számában, a­hol is Z. A. barátunk a jö­vendő napok égető kérdéseit megelőzőleg értekezik — a vármegyékről, megyei bi­zottmányokról, tisztújításról — stb. Mi azt hittük, hogy a napi sajtó keze­lői kölcsönösen szavukat adták egymás­nak, hogy ezt a veszedelmes kérdést nem fogják emlegetni addig, a­míg ez na­­pirendre nem kerül; ezen világo­san megérthető oknál fogva, minthogy az alakulóban levő kormánynak még ez irányban semmi programmját nem ismerik; mert a­mit e tárgyról a fél­éé egész hivatalos lapok elmondtak, az még mind az elmúlt kormány programmja volt,­­ha ugyan elmúlt?) A következő kormánynak már most is­mét csak kétféle programmját sejthetjük. Vagy a bureaucratiára akar támaszkodni, vagy pedig egy specifice a maga elvei számára megnyert politikai pártra. Ha azt mondja, hogy a bureaucratiára akar támaszkodni, akkor meghagy min­dent úgy, a­hogy van, s ezt mi tökélete­sen fogjuk érteni.­­ Ha pedig egy erős nemzeti párt van rendelkezésére, akkor minden bi­zon­nyal azon lesz, hogy ennek a párt­nak mentül ténylegesebb befolyást sze­rezzen a kormányzat detailjaiban. Már hogy azután a kormány keresi-e e pártot Schmerling úrprovisoriumában? vagy hogyan hiszi összesimíthatóknak a tényeket a kényszerűséggel? azaz ő böl­csességétől függ. De azt a megoldást, a­mit Z. A. bará­tunk ajánl, semmi esetre sem recemendál­­hatjuk. Szerinte így kellene lenni, hogy a me­gyei bizottmányok, miknek a választó bizottságok megalakítása végett kellene csak egybegyülni, ne vellk­álják a megyei rendszer stb. kérdését; — a főispán azon­ban engedje meg nekik kivételkép, hogy miután a bizottságban egy alispánnak kell elnökölni, s a gyűlésben egy f­ő­­jegyzőnek jegyezni, tehát mindenütt hadd választassák a megyebizottmányok által először egy főjegyző, azután egy al­ispán, s ha ezek történetesen nem a most fungáló személyek lennének is, tehát azért hatáskörük elfoglalásában ne gátoltas­­sanak. Tehát egy választott alispán, egy vá­lasztott főjegyző minden vármegyei kiz. gyűlésben, egy egész nem választott tisz­tikarral. Ilyent még csakugyan nem próbál­tunk. Hát azután, ha a követválasztás végbe­ment, az az egy szál alispán megint kí­vánjon jó mulatságot a tiszttársainak s adja át a széket annak, aki alól kihúzta, vagy érezze magát boldognak, hogy defi­nitive ott maradhat, mint közbizalom ut­ján promovealt bureaucrata? s intézze az ország dolgát azzal a nyugodt öntudattal, hogy a többi tiszttársai ugyan nem alkot­mányos tisztviselők, de ő egymaga az? Meglehet, hogy a kormánynak van va­lami expediense, a­mit mi még nem isme­rünk, s meglehet, hogy az jobb, mint a­mit innen alulról tudnának neki ajánlani. Meglehet, hogy czélszerűnek tartandja a status quo föntartását; mi akkor sem fogunk lármát csapni­ (t. i. mi ujságírók), de az is meglehet, hogy jóhiszemű szemé­lyi compromissumok mellett lehetőnek találandja az 1848. T. XVII. czikkelyének értelmében a megyéknek oly minden zaj nélküli és mégis alkotmányos berendezé­sét, a milyenhez csak gyakorlott magyar politikusok értenek, kik az árt tudják canalisálni. Ehez a kérdéshez tehát mi addig hozzá nem szólunk, a­míg világosan föl nincs téve. És ha mi, úgynevezett oppositionalis orgánumok, meg tudunk veszteg­elni a kengyelben, s nem sarkantyúzzuk idő előtti ugrásra az alattunk levő tripost (már tudniillik nem az oraculumi pythiák triposát, hanem azt, melyen bizonyos be­csületes kézművesek ülnek) ugyan mit nyugtalankodnak a par excellence con­­servativ lapok, időközönkint egy-egy papiros petárdát vetve a békés publi­cum közé ? Sajtóhiba helyreigazítás Tegnapi lapunkban e © jegyű czikk végén e sornak, „csak menni kell, „Így kellene hangzani: „Csak merni kell “ Mit vesztett az osztrák liberális párt Schmerling urban? (­rt.) Mindenki ismeri a helyzetet a miniszterválság előtt. Egy­felől a Reichs­rath követekháza állott, mely a modern alkotmányos eszmékből akarván jogkörét kimagyarázni, komolyan követeli más parlamentek attribútumait: azt vélte,sza­vazatával minisztériumokat dönthet le, kijelölheti az új kormány irányát, s oly erkölcsi tekintél­lyel bírhat, hogy bár­mely kabinet csak a követek házában ala­kult többség szellemében vezetheti az ál­lamügyeket. Másfelől a februári alapokon kinevezett minisztérium állott, mely szo­rosan ragaszkodott a kiadott pátensek be­tűihez : kijelenté, hogy a birodalmi kép­viselőtestet pusztán csak annyi jog illeti, amennyi azon okmányokban megírva van, a többit a korona saját számára tar­totta fen, s kimondá, hogy Ausztriában az „úgynevezett többségi kor­mány“ lehetetlenség! E mellett a netán homály­os szerkezetű §§­-l<at is min­dig úgy igyekezett magyarázni, amint azok a végrehajtó hatalom szabad cselek­vési körét minél kevésbbé korlátozók. Lehetlen át nem látni, hogy ily helyzet hosszú időre tarthatlanná lett, sőt a vál­ságnak már a válaszfelirat megszavazása után ki kellett volna törni. Azon idő óta a minisztérium a követek házában min­dennap új csatát vesztett , már-már mint szokatlan és ritka tünemény volt, ha valamely kevésbé lényeges kérdésben a minisztérium néhány szónyi többségre szert tehetett. A követek háza oly modor­ban szerkesztett határozatokat fogadott el, mikben a kormány eljárásának rosza­­lása és a bizalmatlanság a legvilágosabb szavakban ki volt mondva. Az uj kölcsön ügyében előterjesztett jelentés, melyet a ház túlnyomó többséggel elfogadott, oly ellenséges modorban volt irva, hogy ily nyilatkozat után a minisztérium lelépésé­­nek, vagy a követek háza feloszlatásának mulhatlan­ul be kellett volna következni. Schmerling úr minisztériuma azonban egykedvűen, sőt kicsinyléssel fogadta el­lenfeleinek győzelmét; a félhivatalos la­pok bhorusa mindennap azt hangoztatá: megmutatjuk, hogy nem tőletek függ, ki legyen miniszter, ki nem? És mi lett a következése ? a­z, hogy maga az alkotmány­os elv vallot­ta a legnagyobb kárt. Ha Schmer­ling úr oly tősgyökeres constitutionalists lett volna, mint barátai föltették róla, félhivatalos közlönyei pedig fellármázták vele a világot: akkor mindjárt, az első komoly kisebbségben maradásakor példát kellett volna adnia, mily tisztelettel visel­tetik a követek házának többsége irányá­ban , s minden zaj és tüntetés nélkül visszalép. De mert helyén maradt, mert napról napra még föntartani akarta a tarthat­lanná vált helyzetet, egyenesen ő lett okozója, hogy a februári formák­nak hatálytalansága kétségte­len világosságra jött; ez egyedüli érdeme, mert maga ütötte rá műve ér­tékének próbáját. — Erre azok, a­kik ezen alkotmányt , az átalános európai fogalmak értelmében magyarázták, azon­nal elhidegedtek azon intézmények irá­nyában , miktől kezdetben annyit remél­tek, de később tapasztalták, hogy azok­ban legfölebb csak ú­j formát, új kormány­zási methodust nyertek, de a lényeg utol­jára is csak a végrehajtó hatalom kezé­ben maradt. Honnan tehát a nagy busulás Bécsben, azért, hogy Schmerli­g úr ma lépett vis­­­sza, a­midőn ezt már ezelőtt félévvel kel­lett volna tennie ? Mit vesztett az osztrák liberális párt oly férfiban, a­kinek bol­dogtalan eljárási módja csak azt eredmé­nyezte, hogy a februári intézmények leg­­őszintébb hívei is kiábrándulhattak eddigi csalódásaikból ? Inkább örvendeni kelle­ne, hogy a káros illusiók napjai immár elmúltak, s ezután talán hal­ad az Isten : miután valami job­magunk is azt tartjuk, hogy a visszatérés az ab­­solutismusra lehetlen; hogy a reactió­­tól csak a rövid­látók félhetnek; hogy ily utóbbi irányban netán mutatkozó kí­sérletek csak annak bebizonyítására szol­gálhatnak, hogy a valódi, igazi, és csak­ugyan húsból és vérből álló alkotmá­nyos rendszeren kívül nincs a földön üd­vösség. Minden úgy történt, a­mint történnie kellett. Át kellett az osztrák népnek a ta­pasztalás ezen iskoláján is esnie.­­ Sokan nem akarták elhinni, hogy a született bu­­reau craták febr. 25 ről 26 ra virradólag nem transsubstantiálódhatnak egyszerre tántoríthatlan constitutionalistákká. Pe­dig elég jelét láthatták volna az ellenkező­nek. Mi legalább, magyarok, csendes ma­gányokban, s a polgári és katonai provi­­sorium nyomása alatt, magán társas kö­rökben mindig kérdezgettük egymástól: vájjon minő eddig nem ismert faja lehet a constitutionalis praxisnak, haladásnak és liberalismusnak azon rendszer, mely­nek szerencsés kivitelére Zichy Herman gróf emelt poharat a bécsi polgármester lakomáján, s a­melyet Erdélyben Nádasdy gróf a szász és román hivatalnoki karral a magyar és székely nemzet hozzájáru­lása nélkül már valósított is volna ? Nem tűnt fel bécsi szabadelvű rokonaink előtt soha azon szembeszökő körülmény, hogy Magyarország liberálisai közül egyetlen­egy lélek sem akart tartozni a Lajthántól feltüzefei Uj szabadelvű rendszerhez, s hogy oly egyének, a­kik ezt tették, kivé­tel nélkül azok sorába tartoznak, a­kik Bach­ báró miniszteri absolutismusának is épen oly buzgó végrehajtó tisztviselői voltak, a mint az uj rendszer behozatala­kor egyszerre föltétlenül az újnak aposto­laivá változtak ? Vagy talán a szabadelvű in­­stitutiók lelkesült előmozdító­ját gyászolják bécsi rokonaink, Schmerling úr lelépésében? A de­cemberi körlevél szerzője, szép emlékeket hagyhatott volna az emberek szívében; de ha rövid szemlét tartunk az úgyneve­zett szabadsági intézmények je­len állapota fölött, bizonyára meg kell vonnunk rokonszenvünket azon férfiútól, a­ki még négy évi kormányzása után is, ma csaknem mindent oly állapotban ha­gyott, amint azt Bach báró és Goluchow­­sky gróf kezéből átvette. Igaz, hogy Schmerling úr 1862 ben új sajtótörvényt terjesztett a ház elé, s az uj „sajtórendtartás“ csakugyan nyújt némi előnyt a szabadságnak. De épen ezen alkalommal tűnt ki legvilágos­a­bban, hogy Schmerling úr szívében a liberalismus melegítő eszméje nem lakozik. Ekkor árula el, hogy épen nem gondol vele, kap-e Ausztria jobb sajtótörvényt a réginél vagy nem. A követek háza számos módosítást illesztett be a kormány javas­latába; a kormány ellenzette a módosítá­sokat, az urak háza elvetette. A másod­szori tárgyalásnál a többség a követek­házában azt gondolta, jobb lesz a valami a semminél, s elfogadta a kormány és az urak háza nézetét. Mért? Mert meggyőző­dött, hogy Schmerling úrtól, a­ki ekkor is azt monda: „mi vár­hatunk“, job­bat már nem remélhetett. A miniszté­rium tehát a sajtó­szabadság kérdésé­ben „várhatott.“ Mintha mondta volna: minket, mint kormányt , nem nagyon érdekel, megszületik-e az új sajtó­rendtar­tás, vagy marad az 1852-ki rendelkezés: nektek, oppositiónak, van szükségtek a szabadabb szóra; mi pedig várhatunk, akár­meddig, mert megélhetünk Bach úr örökségéből is; azért ha változást akar­tok, vessétek ki a javaslatból egyszer már megszavazott módosításaitokat, különben semmi sem lesz az egészből. — Oh! új ideálja a szabadelvű államfér­fiaknak, a­ki előtt mindegy : van-e az államban szabad sajtó vagy nincs, s a ki e tekintetben egykedvűleg és részvét nél­kül várhat egy, két, vagy tán épen tíz, húsz évig is! — A szabadság egy másik biztosítéka, az őszinte értelemben vett választási rend­szer, mely csak akkor felel meg czéljának és rendeltetésének, ha alkalmazása által a valódi többség véleményének hű kifeje­zése nyilvánul. Az osztrák választási rend­szabályok nem Bach bárótól maradtak örökségkép; ezeket már maga Schmer­ling úr concipiálta. Minden higgadt vizsgáló elmondhatja, hogy az osztrák választási törvények uni­­cumot képeznek e nemben. Sok benne a praragrafus, tömérdek a clausula, de ki van feledve belőle azon vezér­eszme, hogy a választások eredménye a közvélemény tükre legyen. A két képviselet helyett az úgyneveztt érdek­képviselet elve uralko­dik benne, a­ki adójával hátralékban van, a­ki legkisebb, habár csak politikai vét­ség miatt néhány napra vagy órára elítél­tetett, vagy bizonyítékok hiánya miatt mentetett fel, elvesztette activ és passiv választási jogát. Első­sorban egy hiva­talnok ítél a megválasztottnak kö­­vetségi képessége fölött, s ha ez úgy lát­ja, hogy a megválasztotta törvényszabta kellékekkel nem bír, megtagadja tőle a certificatum­o­t. Tudjuk, mivé válik e törvény a tarto­mányi gyűléseken, a gyakorlatban, a­midőn reichsrath-választásra kerül a sor. A követek elé szigorú categóriák van­nak szabva, minő érdekeket képviselő követek közöl kelljen választaniok? Ennek következménye, hogy például Csehor­szágból, minden létező elem és érdek nyer ugyan képviselőt a Reichsrathban, csak azt nem lehet megtudni, hogy tulaj­donkép mit érez, mit kíván azon ország közvéleménye? A prágai gyűlés küldte be Schmerling urat a követek házába, de ugyanezen testületet képviseli Herbst úr is. Prágából jöttek az ultraminiszterialis­­ták, de jöttek a „factiosus oppositio“ tag­jai is : végre még azok is, a­kik a máso­dik ülésszakban végkép odahagyák ülé­s__________________________________ 1 Ú

Next