A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)
1865-09-27 / 221. szám
221 iksz. Szerda, September 27. Előfizetési díj : Pesten l.riletve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra . . .... 1 frt 75 kr. 3 hónapra...................................... 5 frt 25 kr. 6 hónapra......................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénztárirtók bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda : Fertíneziek tero 7-dik szám 1-bő emelet. Szerkesztő lakása Ország ét 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint. Harmadik évfolyam 186. Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit gora . . . . 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. gazdasági-, ipar* kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása .Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek sisak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBERS d .,, Politikai Szemle. (U). Tegnap érintettük röviden némely külföldi lapok előleges észrevételét a sept. 20 -i osztrák császári nyilatkozványról. Ma az angol és franczia lapok terjedelmest véleményei feküsznek előttünk, melyeket itt megismertetünk. A „Times” körülbelül ezt mondja: „A dolog így áll: Ausztria sokáig volt egy eszmének feláldozva: az öszpontosítás eszméjének. Elvontan véve, senki sem kétkedhetik, hogy oly ország, mint Francziaország, mely a forradalom intensiv melege által tömör és homogén tömeggé öntetett, oly erejével és hatalmával bir a szervezetnek, mely a kormányt ép oly borzasztóvá teszi a szomszéd államokra, mint saját országának szabadságára nézve. De akár minek legyenek előnyei ezen szigorú öszpontosításnak, Ausztriára nézve azok merőben elérhetlenek. Négyszáz évi elnyomás sem volt képes Magyarország szellemét megtörni és lenyomni. Ausztria, hogy egységes, öszpontosított monarchia legyen, azon komoly veszélynek tette ki magát, hogy semmi monarchia se legyen. Ausztriának valóban van egy kimondott hivatása, csak akarja azt felfogni. Eddig abból állott politikája, hogy minden erejét a Poroszország elleni harczra összpontosította a Németországbani vezérségére. Tudjuk, hogy ezen törekvések minő eredményeket szültek . . . Ausztria keveset végezhet Nyugaton, de Kelet egészen az övé, csak akarja. Ausztria oly federativ kormányformával, mint az amerikai, új államokat lévén képes fölvenni könnyű föltételek alatt, szabadelvű kereskedelmi politikával, mi által pénzügyeit megszilárdíthatja : a Dunaparti államokat lassanként absorbeálhatná, s a török tartományokat bekeblezhetné, amint darabonként szétmállanak a meggyengült testtől, melynek nincs többé életereje azokat megtartani.“ A „Daily News“ így vélekedik : „Atalán a császári nyilatkozványt sokat ígérő nevezetes okmánynak nevezhetni. Az nyomatékos hangon szól a „szabadelvű és nyilt politikáról“, „a törvényes jogok illő tiszteléséről“ s „a kölcsönös egyetértésről“ mintsem kétkedhetnénk a fölött, hogy az engesztelékeny szellem, melyet az sugall, érdemlett nagylelkű fogadtatásban ne részesülne.“ A „Daily Telegraph“ így ír: „A kor szabadelvű eszméinek ilyetén elfogadása nem eredményezhet egyebet, mint azt, hogy a Habsburgok birodalma szorosabban csatlakozik Angol- és Francziaországhoz (?) Ez oknál fogva e nyilatkozvány javítni fogja Ausztriának Németországbani állását, s azon helyzetbe teendi, hogy a liberalismus előharczosául léphet föl, a berlini reactionarius politika ellen.“ A franczia lapok közöl a „Presse“ védi a nyilatkozványt a szabadelvű „Temps“ ellenében. Miután előbocsátotta, hogy a bővebb Reichsrath, melybe Magyar- és Horvátország követet nem küldtek, fictiónak maradt, s hogy e két országot szükségkép be kellett vonni a közös ügyek vitatásába, ezt mondja: „Azon pillanattól fogva, midőn Magyar- és Horvátország képviseltetésének kérdése előterjesztetett, lehetett-e másként cselekedni ? Ha a szűkebb Reichsrath munkálatai nem függesztettek volna föl, a tanácskozásra meghívott országgyűlések mit felelnek, s minő szavazatot adhattak volna ? A dolgok jelen állapotát fentartani, s a két országgyűlést e pont iránt megkérdezni: nem annyit tett volna-e, mint a feleletet reájuk erőszakolni ? Ha szokásunk volna állításainkat inkább tekintélyek, mint indokok által támogatni, az angol sajtóra hivatkozhatnánk, mely a szabadság ügyében annyira illetékes! Ez is a császári nyilatkozványt úgy ítéli meg, mint mi. Bizonnyal azon borzasztó válságban, melyen az osztrák politika jelenleg keresztül megy, vannak rendszabályok, melyeket nem helyeslünk, de másfelől el kell ismernünk azon rendszabályok üdvös voltát és nagyságát, melyekhez most nyúltak. Ez az országok autonómiájának elismerése; ez megerősítése a szabadságnak, s oly birodalomban, hol a nép csak országgyűlése által szólhat, hivatkozás a népre.“ Az „ Avenir national“ csak a következő néhány sorra szorítkozik : „A nyilatkozvány a körülmények által parancsolta tett. Az abban kijelölt út nem csak a legnagyobb szükségesség Ausztriára az országaibani egyetértés helyreállítása végett, hanem egyszersmind szükségesség a gasteini megaláztatás után, a monarchiának Európa előtti fölemelésére. Erre pedig a legjobb eszköz lenne annak megmutatása, hogy a szabad elvektől nem retten vissza.“ Horteskedés és kötvetválasztás. Az 1848-dik évi V-ik törvényczikkely minden rendelkezésében arról gondoskodott, hogy a választók jogukat teljes szabadságban gyakorolhassák. Még a választásoknál előfordulható törvénytelenségekre vonatkozó gondoskodása is magán hordja e jelleget. Ezen 47 ki §. bizonyítja, hogy a törvényhozás is azon feltételből indult ki, hogy itt ott a választók vagy nem tudnak majd szabadságukkal élni, vagy azzal visszaélhetnek. Valamint minden viszonyos és összefüggő e világon, úgy •— főleg a politikai élet mozzanataiban, a visszaélést szoros összefüggésben látjuk azzal, hogy jogunkkal élni nem tudunk. A követválasztás maga, — értem a követválasztók gyűlését, melyben a képviselő megválasztatik — már csak végeredménye az azt néha hetekig sőt hónapokig megelőzött készülődésnek. Szerencsés vagy kedvezőtlen kimenetele attól függ, hogy a készülődések szerencsés vagy szerencsétlen körülmények közt történtek legyen. Szokva voltunk találkozni a megyei gyűlésekben, ott vagy azon alkalommal eszméinket kicserélni, elvbarátainkkal tanácskozni, jelöltjeinket kitűzni, és míg az alkotmányos élet zavartalanul folyt, oly esetekben, midőn egyetértés nem eszközöltetett, azon párthoz csatlakoztunk, amelynek politikai véleményét osztottuk. Most hiányzik ezen központ, a választó kerületnek nincsen a választás napja előtt gyülhelye ex officio, következőleg nehezítve van az it és mód: egyetértést eszközölni. És ez szerintünk baj. Mert bár kétségtelen, hogy sok — reméljük a legtöbb — választó kerületben legyenek férfiak, kiket multjuk, érdemeik közohajtás tárgyává tesznek, és kik körül a választók mintegy ösztönszerűleg csoportosulnak: vannak mindazonáltal kerületek, melyek e tekintetben kevésbé szerencsések,már csak azért is,mivel a 16 évi kivételes állapot, — a 61-ik évi rövid intermezzót kivéve — nem nyújtott elég alkalmat a közönségnek biztos tájékozásra. Ilyen esetben három négynél is több jelölt mint mondani szokás, fellép; — bárha a szó valódi értelmét el nem akarjuk csavarni, miután jelölni — candidálni — mást igen, de önmagát nem szokás; úgy kellene magunkat kifejezni, hogy három négynél több, kijelölést szorgalmazó jelentkezik, és elkezdődik ugyanannyi oldalról az ajánlkozás, korteskedés, valóságos ostromlása a meglepett, készületlen választóknak. Természetes, hogy a később érkező hivatkozik a nem helyesen informált választóról a helyesen informálandó választóra, és ha a capacitatio ezen módja nem sikerül, áttér a szellemitől az anyagi informatióhoz. Ez alatt, valljuk meg, szenved a közügy mondatlanul; szenved a szereplők nemcsak, de általában az értelmiség tekintélye, hitele, mert olyforma licitationál, folyjon az bár egyedül a szellemi téren is, lehetetlen, hogy kimaradjon belőle, viszonti ócsárlás, becsmérlés, gyanusítgatás és efélék ; lehetetlen, hogy ne folytattassék az a jóhiszeműség rovására, hogy át ne csapjon a teljesíthetlen ígéretek terére. Párosuljon hozzá a pénzzeli korteskedés, szoktassék a nép áruba bocsátani az alkotmányos jogok legfőbbjét, s elő kell hogy álljon, az elvtelenség és erkölcstelenségnek olyan állapota, melyet mi legalább nem találhatunk alkalmatosnak hazánk és ezer éves alkotmányunk megvédésére, — de igen, oly botrányoknak és törvénytelenségek előidézésére, miket az V. t. ez. 47. §-a sújt. Szabad intézmények életerejét képezi a nemzetek politikai erkölcsisége, — mert maga a törvény nélküle holt betű. — Százados ragaszkodásunk a „self government“ és szabad egyesülés elvéhez, képezte ki nálunk azon morális erőt, melyen eddig megtört minden támadás; ugyanazon elv átültetve Angliából, az Óceánon túl: teremtett egy nagy, virágzó, szabad államot Éjszakamerikában, s ha ezen sok faja, nyelvű és vallású állam, nem csak a leghevesebb érdek és véleményharcz, de véres háború közepette, a világot egy szabályos, semmi beházkodás által meg nem zavart elnökválasztásnak — ilyen körülmények között csudaszerű — eseményével meglephette, ennek okát csak ezen elveknek hű megőrzésében találjuk ; találjuk abban, hogy a nemzet zöme, a legellentétesebb pártok és a kormány azokat egyaránt tiszteletben tartván, a politikai erkölcsiség szabadon fejlődhetett azon tökélyig, hol és mikor beáll a politikai türelmesség és a többség akaratának tiszteletben tartása. Itt az idő, a nemzetnek azon osztályait, kik eddig az alkotmányos élet iskoláján még nem mentek keresztül, kik, tekintettel az alkotmányos élet szünetelésére, mondhatni, csak imént fiatalabb testvérekként, intézményeink bajnokaivá felavattattak — megóvni azon pusztításoktól, miket hamis próféták, erkölcsi tőkéjükben véghezvihetnek. Ezen kötelesség és választási szabadságunk megőrzése parancsolja , hogy a választókerületek politikailag fejlettebb része, szóval, az értelmiség ragadja ki egyesek kezeiből és tulajdonítsa magának a kit illet, a kezdeményezést. Ő hivatva van irányt adni, és ha hivatását megértve , nyilvános értekezletre gyülekezve, képviselőjelöltet kitűz és tekintélyének egész súlyával melléje áll, nemcsak hogy feljebb jelzett, és nem példa kedvéért feltett,— hanem úgyszólván — tetten kapott jeleneteket lehetlenné teszen; de mintegy inaugrálja a politikai józanság és erkölcsiség uralmát — mely amúgy magától, praemissák nélkül, sehol sem lépett egyszerre, minden atributumaival ékesítve a világba, mint hajdan Minerva Istennő; egyszersmind elhárítja azon veszélyt, hogy választó testületeink egynémelyike, laza homok gyanánt, a legellenkezőbb irányokba, minden szél fordultával sepertessék. Keveset ártand czélunknak, ha politikai pártokra is szakadna az értelmiség, és a szerint több jelölt közt szétoszlanék, mert pártok fegyverét képezi egy eszme, eszmék harcza pedig az alkotmányos élet vérkeringése. I. Nemzetiségi viszályaink. VI. Brüssel, sept. ld. A félrendszabályok, melyekben a mult idők magyar államférfiai állambölcseséget és tapintatot véltek felfedezni, mindig a nemzet kárára fejlődtek, és mi a nemzetnek kárára volt, a dynastiának és az örökös tartományoknak sem válhatott hasznára. Emlékezzünk vissza a „systema Josephinum“ kárára. A fejedelem komoly szándékkal a nemzetnek visszaadta alkotmányát. De a fordulatnak mi leendő eredménye, ha a megyék bevárták volna az országgyűlés határozatait ? Az, hogy ama zivataros időben az ár nem mint 1848 és 49 ben a magyar területet, hanem a lajthántulit boritandó vérbe. De alig voltak a megyék önhatóságuk erejénél fogva visszaállítva, már a reactio is mindenfelé felemelte hydrafejét. Tíz évig működött volt a német rendszer, a „novus ordojudiciarius“,és midőn a megyék azt az ország területéről a Királyhágón innen s túl elfujták,nem kellett többé az országgyűlésen a lelencz gyermek jövője felett vitázni, sem a kanczellárnak körlevelet menesztetni a főispánokhoz, miképen kelljen nekik az igazságszolgáltatás rendes menetét biztosítani, és mikép kell a magányjog és tulajdon érdeke,valamint a rend fentartása miatti alaptalan aggodalmak kedvéért az akkori nem provisorius de végleges törvénykezési és közigazgatási állapotbeli békés kibontakozás végett a Kreisbeamtereket csinyján választás nélkül oda visszaküldeni, ahonnan jöttek. Még országbírói értekezletre sem volt szükség, és az országgyűlésnek nem kellett a megyei törvényes állapot visszaállítására sem törvényt hozni sem sérelmek felterjesztésével megyei restauratiót sürgetni. És az épen az országgyűlésnek mint a kormánynak a kiegyezkedést megkönnyítette, azon szózatok, melyek az örökösödés fonalának megszakadását hirdették, elhangoztak, mert a megyék törvényes önkormányzati hatóságaikba és törvénykezési illetékességeikbe visszahelyeztetvén lecsendesedtek. A megyei közügyek tisztába hozatván, az országgyűlés megalapíthatá a koronázási oklevél minden pontjait. Ami magában törvénytelen volt, annak eltörlésére sem kellett törvény, és a jelen kormány egy hallatlan praecedentiát állít föl, mikor azt fentartja, mi érvénytelen. Tegyük fel, hogy a főcanczellárnak boldogult atyja, az alkotmányhű Mailáth György ülne még országbírói székén — semmibe sem venné-e az alkotmány ama sarkalatos pontját, mely szerint a törvényszékek nem tartoznak pátenseknek és törvénytelen rendeleteknek engedelmeskedni ? Az oly praecedentia, melyből azt fogják majd kimagyarázni, hogy minden törvénysértő rendelet mindaddig érvényes, míg azt egy új törvény meg nem szünteti, egy oly jogelvzavar, melyből az ország soha sem fog békésen kibontakozhatni, ha a főispánok átlátván e tévutáni haladás lehetetlenségét, maguk fel nem fognak írni, hogy a megyei kérdésnek a megyék általi megoldása és a törvényes megye önkormányzata nélkül törvényes főispáni hatóságot sem gyakorolhatnak. Nagy igazságtalanság, az 1861-diki megye közönséget és tisztikart oly eljárása miatt vádolni, melyet a bécsi reactio felidézett és csak is ő reá esik vissza a felelőség. Báró Vay népszerűségével akarták a gesztenyét a tűzből kikapartatni, de miután látták, hogy sem Vay fel nem használtatja magát eszközül, sem a megyék, sem az országgyűlés nem veszik azt kibékítési alapnak, mi csak az ország függetlenségének és felelős kormányzatának egy újabb felforgatási modora és kísérlete: az országgyűlést, miként az kezdettől fogva tervben volt, feloszlatták. Hogy a feloszlatás előbb nem történt, azt részint épen a megyéknek, részint az európai sajtó akkori tartásának és átalában a külviszonyoknak lehetett köszönni. Európa szemei csüggtek az országgyűlésen, a diplomata Ausztriát vesztett positíonak tekintette, azért keresni kellett a német minisztereknek mindig szolgálatra kész magyar férfiakat, kikkel a Schmerlingbureaujában készült decretumokat aláírassák és azzal a világgal elhitessék, hogy az eloszlatás az ország törvényes közegei által történt. — De lássuk, mit szültek a halogatások és fél-rendszabályok a nyelvkérdésben? Mondtam, hogy ha a bécsi kormány és különösen a magyar főhivatalnokok maguk ellen nem szegülnek a nemzeti újjászületés békés mozzanatainak, nyelvkérdés nem támad, miként ma megyei kérdés sem támadna, ha a kormány a törvény ösvényéről le nem lépne. A megyék a József császár alatti német rendszer megszűntével termeikbe ismét behozták hol a deák, hol a magyar nyelvet. Arra nem kellett törvény, az természetjog volt. Honnan jött, hogy mégis az ügyet országgyűlés eleibe kellett vinni ? Onnan, ahonnan ma jő a megyeszerkezeti kérdés. Mit otthon az összes nemzet szabad akarata által mintegy család körben kíméletesen és kibékítőleg lehetett volna elvégezni, a bécsi ellenséges körbe bevonták. A megyéknek meg nem tilthatták a magyar nyelv használatát, de mivel a helytartótanács és a cancellária inkább arra figyeltek, mi tetszhetik német collegáiknak Bécsben, és nem mit kíván a közvélemény és a nemzet fentartása otthon ? mintha a magyarnak szégyen lett volna magyarul tudni, magyar felírásokra soha sem feleltek magyarul. Ez kényszerítette a megyéket a kérdést az országgyűlés elébe hozni, — és ekként történt, hogy amit kérdés és vita nélkül 1790- ben el lehetett intézni, az 1792-ki országgyűlés elébe került és egy egyszerű ügykezelési, úgyszólván irodai kérdésből országos és nemzetiségi kérdés nőtte ki magát. Eként jött, hogy minek már 1792-ben kellett volna történni, csak 1830-ban történt. Európai megrázkodásnak kellett közbejönni, uj koronáztatási szükségnek beállni, hogy egy nyomorult irodai kérdést elintézni sikerülhessen, hogy t. i. a h.-tanács köteleztessék azon hatóságokkal, melyek hozzá magyarul írnak, szinte magyarul levelezni, és hogy Magyarországban magyar közhivatalba a magyar nyelv tudása nélkül senki sem alkalmazható, és hogy végre a magyar jog magyar jogvédje ügyvédi oklevelet csak úgy fog nyerhetni, ha magyarul tud, de még arra is négy év volt szükséges. Nemde valódi gúny? És mégis a magyar nemzetet vádolták és vádolják hazugul, hogy a nemzetiségeket és nyelveiket elnyomja. Míg más országokban és saját hazánkban is az oskolás gyermektől méltán megkívánják, hogy ha egyik osztályból a másikba felvétetik, valami idegen nyelvet is értsen, a magyar közigazgatásban félszázad kellett, hogy a törvény megkívánja a hivatalnoktól és ügyvédtől, kinek tudományszaka a magyar jog, melyet a magyar nyelv tudása nélkül csak olyképen érthet, mint a jogtudós, ki a Pandectákat a latin nyelv tudása nélkül tanulmányozta, vagy mint Schmerling törvénytudói a magyar törvény elmagyarázására a szőlődézmát bányavámnak vették, — hogy mondom, félszázad kivántatott, miszerint a hivatalnok igazgatása alatt álló hazafiaival és az ügyvéd clienseivel és bíráival saját nyelvén szólhasson. L—gh. (f) A párisi „Memorial diplomatique“ szerint 0 Felsége a császár Belcredi grófot bízta meg a tervezett manifestum fogalmazásával. A császár visszaérkeztével Ischlből, ministertanács tartatott, s a kormány minden tagja helyesli az államminister által benyújtott szöveget. — Ezen kérdésre: főn áll-e még az oct. diploma? a „N. Fr. Presse“ igy felel : „A sept. 20-i pátens első czikke csak a birodalmi képviseletről szóló febr. pátenst függeszti fel, s az alkotmánynyal egybefüggésben levő minden más törvényt épségben hagy. Ez okból több lap állitá, hogy az oct. diploma ma is sérthetlenül maradt. Azonban ezen felfogás már csak azért is hibás lehet, mert a sept. 20-ki patens második czikke a kormányt a törvényhozási intézkedések megtételére bízza meg: ez pedig ellenkeznék az oct. diplomával, mely a törvényhozási jogot az uralkodó és a képviselőtestek között osztja meg. (A „NI. fr. Presse“ oda tehette volna, hogy legalább Magyarországra nézve a kormány többé nem követeli az oct. diploma kötelező erejének föntartását, miután a szóban forgó patens bevezetésében áll, hogy mind az oct. diploma, mind a febr. patens az országgyűlés elé fog terjesztetni, de a kötelező erő kizárásával.) — Az „Ost. D. Post“ tagadja, hogy a sept. 20 -i patens a törvény forma szerinti kellékével bírna. Mert febr. 26. után törvényt csak a Reichsrath beleegyezésével lehet hozni. Nem fogadja el az „Ost. D. Post“ azon argumentumot, hogy a Reichsratb csak fictio volt, mert a formális jog semmit sem tud a fictiokról (annál többet az élet és gyakorlat.) A febr. alkotmányt nem föltételesen adták, s nem volt valósításához azon föltétel kötve, hogy csak úgy lesz érvényes, ha a monarchia minden népe elfogadja. A febr.alkotmány föltétlen és visszavonhatlan volt, s annak létezése nem függött némely szomszéd jó vagy rész akaratától. A septemberi pátens tehát nem bír a törvény kellékeivel, s a „Wiener Abendpost“ helyesebben beszél, ha a politikai szükségesség érvét emeli ki. (Szóval, a febr. patens föltétlenül adatván ki, az „Ost. D. Post“ a teljes Reichsrath institutioját fentartani akarta volna , ha mindjárt a mellett Magyarországot örök időre ostromállapotban kellett volna tartani. Talán még akkor is, ha egyik nép a másik után mondván búcsút, utoljára Kurandaur maga marad meg, nehány német bureaucrata barátjával.) A bécsi lapok szemléje. — A megrögzött és javithatlan centralisták „credo“-ja. Az „Oesterr. Zig“ ma ily politikai hitvallást tesz: „Centralisták! ti, a doctrinairek, journalisták, és hivatalnokok maroknyi csoportja, nem értetek ti semmit a joghoz, politikához, sőt azt sem tudjátok, mi az az Ausztria!“ így kiált felénk ma a dualisták és federalisták egész falkája. „Lassan, uraim! mert ha önöké is a mai nap, nem következik, hogy a jövő is önöké legyen. Nem örvendünk a mai napnak, de nem is hisszük, hogy e nap jövővel is bírjon. De akármi legyen a jövő, bátran mondhatjuk : a mi táborunkban van Ausztria ! „Elismerjük, hogy ez büszke szó tőlünk , de a helyzet követeli világos nyilatkozatunkat. íme credünk. „Tökéletesen hiszünk a centralisatiónak föltétlen szükséges voltában. Minden oly pontban, melyeken Ausztria hatalmának garantiái feküsznek, közjogi kérdés megoldásának tárgyában. Csak a rövidlátók elámítására csinált hamisítás az, mondani rólunk, hogy ignoráljuk, mennyire külön elemekből alakult ezen Ausztria. Nem áll, hogy mi Ausztriát individualisalni és nivellirozni akarjuk. (Az „Oesterr. Zig“ tudniillik mindig kész volt azon concessióra, hogy például a toronyőr Hajdú Böszörményben, magyarul kiálthassa, há-