A Hon, 1865. szeptember (3. évfolyam, 200-224. szám)

1865-09-27 / 221. szám

221 ik­sz. Szerda, September 27. Előfizetési díj : Pesten l.riletve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra . . .... 1 frt 75 kr. 3 hónapra...................................... 5 frt 25 kr. 6 hónapra......................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti­, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénztárirtók­ bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda : Fertíneziek tero 7-dik szám 1-bő emelet. Szerkesztő lakása Ország ét 18 dik szám. 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint. Harmadik évfolyam 186. Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit gora . . . . 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 30 kr Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerke­sz­tőjéhez küldendő. gazdasági-, ipar* kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása .­Szervita-tér, gr. Teleky-ház. E lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek sisak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBERS d .,,­­ Politikai Szemle. (U). Tegnap érintettük röviden némely külföldi lapok előleges észrevételét a sept. 20 -i osztrák császári nyilatkozványról. Ma az angol és franczia lapok terjedel­mest­ véleményei feküsznek előttünk, me­lyeket itt megismertetünk. A „Times” körülbelül ezt mondja: „A dolog így áll: Ausztria sokáig volt egy eszmének feláldozva: az öszpontosítás eszméjének. Elvontan véve, senki sem kétkedhetik, hogy oly ország, mint Fran­­cziaország, mely a forradalom intensiv melege által tömör és homogén tömeggé öntetett, oly erejével és hatalmával bir a szervezetnek, mely a kormányt ép oly borzasztóvá teszi a szomszéd álla­mokra, mint saját országának szabadsá­gára nézve. De akár minek legyenek elő­nyei ezen szigorú öszpontosításnak, Ausz­triára nézve azok merőben elérhetle­­n­ek. Négy­száz évi elnyomás sem volt képes Magyarország szellemét megtörni és lenyomni. Ausztria, hogy egységes, öszpontosított monarchia legyen, azon komoly veszélynek tette ki magát, hogy semmi monarchia se legyen. Ausztriá­nak valóban van egy kimondott hi­vatása, csak akarja azt felfogni. Eddig abból állott politikája, hogy minden ere­jét a Poroszország elleni harczra összpon­tosította a Németországbani vezérségére. Tudjuk, hogy ezen törekvések minő ered­ményeket szültek . . . Ausztria keveset végezhet Nyugaton, de Kelet egé­szen az övé, csak akarja. Ausztria oly f­ederativ kormányformával, mint az ame­rikai, új államokat lévén képes fölvenni könnyű föltételek alatt, szabadelvű keres­kedelmi politikával, mi által pénzügyeit megszilárdíthatja : a Dunaparti államo­kat lassanként absorbeálhatná, s a török tartományokat bekeblezhetné, a­mint da­rabonként szétmállanak a­ meggyengült testtől, melynek nincs többé életereje azokat megtartani.“ A „Daily News“ így vélekedik : „Ata­­lán a császári nyilatkozványt sokat ígérő nevezetes okmánynak nevezhetni. Az nyomatékos­­ hangon szól a „szabadelvű és nyilt politikáról“, „a törvényes jogok illő tiszteléséről“ s „a kölcsönös egyetér­tésről“ mintsem kétkedhetnénk a fölött, hogy az engesztelékeny szellem, melyet az sugall, érdemlett nagylelkű fogadta­tásban ne részesülne.“ A „Daily Telegraph“ így ír: „A kor szabadelvű eszméinek ilyetén elfogadása nem eredményezhet egyebet, mint azt, hogy a Habsburgok birodalma szorosab­ban csatlakozik Angol- és Francziaor­­szághoz (?) Ez oknál fogva e nyilatkoz­­vány javítni fogja Ausztriának Németor­szágbani állását, s azon helyzetbe teendi, hogy a liberalismus előharczosául léphet föl, a berlini reactionarius politika ellen.“ A franczia lapok közöl a „Presse“ védi a nyilatkozványt a szabadelvű „Temps“ ellenében. Miután előbocsátotta, hogy a bővebb Reichsrath, melybe Magyar- és Horvátország követet nem küldtek, fictió­­nak maradt, s hogy e két országot szük­ségkép be kellett vonni a közös ügyek vitatásába, ezt mondja: „Azon pillanattól fogva, midőn Magyar- és Horvátország képviseltetésének kérdése előterjesztetett, lehetett-e másként cselekedni ? Ha a szű­­kebb Reichsrath munkálatai nem függesz­tettek volna föl, a tanácskozásra meghívott országgyűlések mit felelnek, s minő szava­zatot adhattak volna ? A dolgok jelen álla­potát fentartani, s a két országgyűlést e pont iránt megkérdezni: nem annyit tett volna-e, mint a feleletet reájuk erőszakol­ni ? Ha szokásunk volna állításainkat in­kább tekintélyek, mint indokok által tá­mogatni, az angol sajtóra hivatkozhat­nánk, mely a szabadság ügyében annyira illetékes! Ez is a császári nyilatkozványt úgy ítéli meg, mint mi. Bizonnyal azon borzasztó válságban, melyen az osztrák politika jelenleg keresztül megy, vannak rendszabályok, melyeket nem helyeslünk, de másfelől el kell ismernünk azon rend­szabályok üdvös voltát és nagyságát, me­lyekhez most nyúltak. Ez az országok autonómiájának elismerése; ez megerősí­tése a szabadságnak, s oly birodalomban, hol a nép csak országgyűlése által szól­hat, hivatkozás a népre.“ Az „ Avenir national“ csak a következő néhány sorra szorítkozik : „A nyilatkoz­vány a körülmények által parancsolta tett. Az abban kijelölt út nem csak a legna­gyobb szükségesség Ausztriára az orszá­­gaibani egyetértés helyreállítása végett, hanem egyszersmind szükségesség a gas­­teini megaláztatás után, a monarchiának Európa előtti fölemelésére. Erre pedig a legjobb eszköz lenne annak megmutatása, hogy a szabad elvektől nem retten vissza.“ Horteskedés és kötvetválasztás. Az 1848-dik évi V-ik törvényczikkely minden rendelkezésében arról gondosko­dott, hogy a választók jogukat teljes sza­badságban gyakorolhassák. Még a vá­lasztásoknál előfordulható törvénytelen­ségekre vonatkozó gondoskodása is ma­gán hordja e jelleget. Ezen 47­ ki §. bizonyítja, hogy a tör­vényhozás is azon feltételből indult ki, hogy itt ott a választók vagy nem tud­nak majd szabadságukkal élni, vagy az­zal visszaélhetnek. Valamint minden viszonyos és össze­függő e világon, úgy •— főleg a politikai élet mozzanataiban, a visszaélést szoros összefüggésben látjuk azzal, hogy jo­gunkkal élni nem tudunk. A követválasztás maga, — értem a kö­vetválasztók gyűlését, melyben a képvi­selő megválasztatik — már csak vég­eredménye az azt néha hetekig sőt hóna­pokig megelőzött készülődésnek. Szerencsés vagy kedvezőtlen kimene­tele attól függ, hogy a készülődések sze­rencsés vagy szerencsétlen körülmények közt történtek legyen. Szokva voltunk találkozni a megyei gyűlésekben, ott vagy azon alkalommal eszméinket kicserélni, elvbarátainkkal ta­nácskozni, jelöltjeinket kitűzni, és míg az alkotmányos élet zavartalanul folyt, oly esetekben, midőn egyetértés nem eszkö­zöltetett, azon párthoz csatlakoztunk, a­melynek politikai véleményét osztottuk. Most hiányzik ezen központ, a választó kerületnek nincsen a választás napja előtt gyülhelye ex officio, következőleg nehe­zítve van az it és mód: egyetértést esz­közölni. És ez szerintünk baj. Mert bár kétségtelen, hogy sok — re­méljük a legtöbb — választó kerületben legyenek férfiak, kiket multjuk, érdemeik közohajtás tárgyává tesznek, és kik kö­rül a választók mintegy ösztönszerűleg csoportosulnak: vannak mindazonáltal ke­rületek, melyek e tekintetben kevésbé sze­rencsések,már csak azért is,mivel a 16 évi kivételes állapot, — a 61-ik évi rövid in­termezzót kivéve — nem nyújtott elég al­kalmat a közönségnek biztos tájékozásra. Ilyen esetben három négynél is több jelölt mint mondani szokás, fellép; — bárha a szó valódi értelmét el nem akar­juk csavarni, miután jelölni — candidálni — mást igen, de önmagát nem szokás; úgy kellene magunkat kifejezni, hogy három négynél több, kijelölést szorgal­mazó jelentkezik, és elkezdődik ugyan­annyi oldalról az ajánlkozás, korteskedés, valóságos ostromlása a meglepett, készü­letlen választóknak. Természetes, hogy a később érkező hivatkozik a nem helyesen informált választóról a helyesen infor­málandó választóra, és ha a capaci­­tatio ezen módja nem sikerül, áttér a szel­lemitől az anyagi informatióhoz. Ez alatt, valljuk meg, szenved a köz­ügy mond­atlanul; szenved a szerep­lők nemcsak, de általában az értelmiség tekintélye, hitele, mert olyforma lici­­tationál, folyjon az bár egyedül a szel­lemi téren is, lehetetlen, hogy kima­radjon belőle, viszonti ócsárlás, becs­mérlés, gyanusítgatás és efélék ; lehetet­len, hogy ne folytattassék az a jóhisze­műség rovására, hogy át ne csapjon a teljesíthetlen ígéretek terére. Párosuljon hozzá a pénzzeli korteske­dés, szoktassék a nép áruba bocsátani az alkotmányos jogok legfőbbjét, s elő kell hogy álljon, az elvtelenség és erkölcste­lenségnek olyan állapota, melyet mi leg­alább nem találhatunk alkalmatosnak ha­zánk és ezer éves alkotmányunk megvé­désére, — de igen, oly botrányoknak és törvénytelenségek előidézésére, miket az V. t. ez. 47. §-a sújt. Szabad intézmények élet­erejét képezi a nemzetek politikai erkölcsisége, — mert maga a törvény nélküle holt betű. — Százados ragaszkodásunk a „self government“ és szabad egyesülés elvé­hez, képezte ki nálunk azon morális erőt, melyen eddig megtört minden támadás; ugyanazon elv átültetve Angliából, az Óceánon túl: teremtett egy nagy, virág­zó, szabad államot Éjszakamerikában, s ha ezen sok faja, nyelvű és vallású állam, nem csak a leghevesebb érdek és véle­­ményharcz, de véres háború közepette, a világot egy szabályos, semmi beh­ázko­dás által meg nem zavart elnökválasztás­nak — ilyen körülmények között csu­­daszerű — eseményével meglephette, en­nek okát csak ezen elveknek hű megőr­zésében találjuk ; találjuk abban, hogy a nemzet zöme, a legellentétesebb pártok és a kormány azokat egyaránt tisztelet­ben tartván, a politikai erkölcsiség szaba­don fejlődhetett azon tökélyig, hol és mikor beáll a politikai türelmesség és a többség akaratának tiszteletben tartása. Itt az idő, a nemzetnek azon osztályait, kik eddig az alkotmányos élet iskoláján még nem mentek keresztül, kik, tekintet­tel az alkotmányos élet szünetelésére, mondhatni, csak imént fiatalabb testvé­rekként, intézményeink bajnokaivá fel­avattattak — megóvni azon pusztítások­tól, miket hamis próféták, erkölcsi tőké­jükben véghezvihetnek. Ezen kötelesség és választási szabad­ságunk megőrzése parancsolja , hogy a választó­kerületek politikailag fejlettebb része, szóval, az értelmiség ragadja ki egyesek kezeiből és tulajdonítsa­ magának a kit illet, a kezdeményezést. Ő hivatva van irányt adni, és ha hivatását megért­ve , nyilvános értekezletre gyülekezve, képviselőjelöltet kitűz és tekintélyének egész súlyával melléje áll, nemcsak hogy feljebb jelzett, és nem példa kedvéért fel­tett,­­— hanem úgyszólván — tetten ka­pott jeleneteket lehetlenné teszen; de mintegy inaug­rálja a politikai józanság és erkölcsiség uralmát — mely amúgy magától, praemissák nélkül, sehol sem lé­pett egyszerre, minden atributumaival ékesítve a világba, mint hajdan Minerva Istennő; egyszersmind elhárítja azon ve­szélyt, hogy választó testületeink egyné­­melyike, laza homok gyanánt, a leg­ellenkezőbb irányokba, minden szél for­dultával sepertessék. Keveset ártand czélunknak, ha politi­kai pártokra is szakadna az értelmiség, és a szerint több jelölt közt szétoszlanék, mert pártok fegyverét képezi egy eszme, eszmék harcza pedig az alkotmányos élet vérkeringése. I. Nemzetiségi viszályaink. VI. Brüssel, sept. ld. A félrendszabályok, melyekben a mult idők magyar államférfiai állambölcsesé­­get és tapintatot véltek felfedezni, mindig a nemzet kárára fejlődtek, és mi a nem­zetnek kárára volt, a dynastiának és az örökös tartományoknak sem válhatott hasznára. Emlékezzünk vissza a „systema Josephi­num“ kárára. A fejedelem komoly szán­dékkal a nemzetnek visszaadta alkotmá­nyát. De a fordulatnak mi leendő ered­ménye, ha a megyék bevárták volna az országgyűlés határozatait ? Az, hogy ama zivataros időben az ár nem mint 1848­ és 49 ben a magyar területet, ha­nem a lajthántulit boritandó vérbe. De alig voltak a megyék önhatóságuk erejé­nél fogva visszaállítva, már a reactio is mindenfelé felemelte hydrafejét. Tíz évig működött volt a német rend­szer, a „novus ordojudiciarius“,és midőn a megyék azt az ország területéről a Király­hágón innen s túl elfujták,nem kellett többé az országgyűlésen a lelencz gyermek jövő­je felett vitázni, sem a kanczellárnak kör­levelet menesztetni a főispánokhoz, miké­pen kelljen nekik az igazságszolgáltatás rendes menetét biztosítani, és mikép kell a magányjog és tulajdon érdeke,valamint a rend fentartása miatti alaptalan aggo­dalmak kedvéért az akkori nem proviso­­rius de végleges törvénykezési és közigaz­gatási állapotbeli békés kibontakozás vé­gett a Kreisbeamtereket csinyján válasz­tás nélkül oda visszaküldeni, a­honnan jöt­tek. Még országbírói értekezletre sem volt szükség, és az országgyűlésnek nem kel­lett a megyei törvényes állapot visszaállí­tására sem törvényt hozni sem sérelmek felterjesztésével megyei restauratiót sür­getni. És az épen az országgyűlésnek mint a kormánynak a kiegyezkedést meg­könnyítette, azon szózatok, melyek az örökösödés fonalának megszakadását hir­dették, elhangoztak, mert a megyék tör­vényes önkormányzati hatóságaikba és törvénykezési illetékességeikbe visszahe­lyeztetvén lecsendesedtek. A megyei közügyek tisztába hozatván, az országgyűlés megalapíthatá a koroná­zási oklevél minden pontjait. A­mi ma­gában törvénytelen volt, annak eltörlésé­re sem kellett törvény, és a jelen kor­mány egy hallatlan praecedentiát állít föl, mikor azt fentartja, mi érvénytelen. Te­gyük fel, hogy a főcanczellárnak boldo­gult atyja, az alkotmányhű Mailáth György ülne még országbírói székén — semmibe sem venné-e az alkotmány ama sarkalatos pontját, mely szerint a tör­vényszékek nem tartoznak pátensek­nek és törvénytelen rendeleteknek en­gedelmeskedni ? Az oly praecedentia, melyből azt fogják majd kimagya­rázni, hogy minden törvénysértő ren­delet mindaddig érvényes, míg azt egy új törvény meg nem szünteti, egy oly jog­­elvzavar, melyből az ország soha sem fog békésen kibontakozhatni, ha a főispá­nok átlátván e tévutáni haladás lehetet­lenségét, maguk fel nem fognak írni, hogy a megyei kérdésnek a megyék általi meg­oldása és a törvényes megye önkormány­zata nélkül törvényes főispáni hatóságot sem gyakorolhatnak. Nagy igazságtalanság, az 1861-diki megye közönséget és tisztikart oly eljá­rása miatt vádolni, melyet a bécsi reac­tio felidézett és csak is ő reá esik vissza a felelőség. Báró Vay népszerűségével akarták a gesztenyét a tűzből kikapar­tatni, de miután látták, hogy sem Vay fel nem használtatja magát eszközül, sem a megyék, sem az országgyűlés nem veszik azt kibékítési alapnak, mi csak az ország függetlenségének és fe­lelős kormányzatának egy újabb fel­forgatási modora és kísérlete: az or­szággyűlést, miként az kezdettől fogva tervben volt, feloszlatták. Hogy a felosz­latás előbb nem történt, azt részint épen a megyéknek, részint az európai sajtó ak­kori tartásának és átalában a külviszo­­nyoknak lehetett köszönni. Európa sze­mei csüggtek az országgyűlésen, a diplo­mata Ausztriát vesztett positíonak t­ekin­tette, azért keresni kellett a német mi­nisztereknek mindig szolgálatra kész ma­gyar férfiakat, kikkel a Schmerlingbureau­­jában készült decretumokat aláírassák és azzal a világgal elhitessék, hogy az el­oszlatás az ország törvényes közegei által történt. — De lássuk, mit szültek a halo­gatások és fél-rendszabályok a nyelv­kérdésben? Mondtam, hogy ha a bécsi kormány és különösen a magyar főhivatalnokok ma­guk ellen nem szegülnek a nemzeti újjá­születés békés mozzanatainak, nyelv­kér­dés nem támad, miként ma megyei kér­dés sem támadna, ha a kormány a törvény ösvényéről le nem lépne. A megyék a József császár alatti német rendszer megszűntével termeikbe ismét behozták hol a deák, hol a magyar nyel­vet. Arra nem kellett törvény, az termé­szetjog volt. Honnan jött, hogy mégis az ügyet országgyűlés eleibe kellett vinni ? Onnan, a­honnan ma jő a megyeszerke­zeti kérdés. Mit otthon az összes nemzet szabad akarata által mintegy család­ kör­ben kíméletesen és kibékítőleg lehetett volna elvégezni, a bécsi ellenséges körbe bevonták. A megyéknek meg nem tilt­hatták a magyar nyelv használatát, de mivel a helytartótanács és a cancellária inkább arra figyeltek, mi tetszhetik német collegáiknak Bécsben, és nem mit kíván a közvélemény és a nemzet fentartása ott­hon ? mintha a magyarnak szégyen lett volna magyarul tudni, magyar felírások­ra soha sem feleltek magyarul. Ez kény­­szerítette a megyéket a kérdést az ország­gyűlés elébe hozni, — és ekként történt, hogy a­mit kérdés és vita nélkül 1790- ben el lehetett intézni, az 1792-ki ország­­gyűlés elébe került és egy egyszerű ügy­kezelési, úgy­szólván irodai kérdésből or­szágos és nemzetiségi kérdés nőtte ki ma­gát. Eként jött, hogy minek már 1792-ben kellett volna történni, csak 1830-ban tör­tént. Európai megrázkodásnak kellett köz­bejönni, uj koronáztatási szükségnek beáll­ni, hogy egy nyomorult irodai kérdést elin­tézni sikerülhessen, hogy t. i. a h.-tanács köteleztessék azon hatóságokkal, melyek hozzá magyarul írnak, szinte magyarul levelezni, és hogy Magyarországban ma­gyar közhivatalba a magyar nyelv tudása nélkül senki sem alkalmazható, és­­ hogy végre a magyar jog magyar jogvédje ügyvédi oklevelet csak úgy fog nyerhet­ni, ha magyarul tud, de még arra is négy év volt szükséges. Nemde valódi gúny? És mégis a magyar nemzetet vádolták és vádolják hazugul, hogy a nemzetisége­ket és nyelveiket elnyomja. Míg más országokban és saját hazánk­ban is az oskolás gyermektől méltán meg­kívánják, hogy ha egyik osztályból a má­sikba felvétetik, valami idegen nyelvet is értsen, a magyar közigazgatásban félszá­zad kellett, hogy a törvény megkívánja a hivatalnoktól és ügyvédtől, kinek tudo­mányszaka a magyar jog, melyet a ma­gyar nyelv tudása nélkül csak olyképen érthet, mint a jogtudós, ki a Pandect­ákat a latin nyelv tudása nélkül tanulmányoz­ta, vagy mint Schmerling törvénytudói a magyar törvény elmagyarázására a sző­­lődézmát bányavámnak vették, — hogy mondom, félszázad kivántatott, miszerint a hivatalnok igazgatása alatt álló haza­fiaival és az ügyvéd clienseivel és bíráival saját nyelvén szólhasson. L—gh. (f) A párisi „Memorial diplomatique“ szerint 0 Felsége a császár Belcredi grófot bízta meg a tervezett manifestum fogalmazásával. A csá­szár visszaérkeztével Ischlből, ministertanács tartatott, s a kormány minden tagja helyesli az államminister által benyújtott szöveget. — Ezen kérdésre: főn áll-e még az oct. diplo­ma? a „N. Fr. Presse“ igy felel : „A sept. 20-i pátens első czikke csak a birodalmi képviselet­ről szóló febr. pátenst függeszti fel, s az alkot­mánynyal egybefüggésben levő minden más tör­vényt épségben hagy. Ez okból több lap állitá, hogy az oct. diploma ma is sérthetlenül maradt. Azonban ezen felfogás már csak azért is hibás lehet, mert a sept. 20-ki patens második czikke a kormányt a törvényhozási intézkedések meg­tételére bízza meg: ez pedig ellenkeznék az oct. diplomával, mely a törvényhozási jogot az ural­kodó és a képviselőtestek között osztja meg. (A „NI. fr. Presse“ oda tehette volna, hogy leg­alább Magyarországra nézve a kormány többé nem követeli az oct. diploma kötelező erejének föntartását, miután a szóban forgó patens beve­zetésében áll, hogy mind az oct. diploma, mind a febr. patens az országgyűlés elé fog terjesz­tetni, de a kötelező erő kizárásával.) — Az „Ost. D. Post“ tagadja, hogy a sept. 20 -i patens a törvény forma szerinti kellékével bírna. Mert febr. 26. után törvényt csak a Reichs­­rath beleegyezésével lehet hozni. Nem fogadja el az „Ost. D. Post“ azon argumentumot, hogy a Reichsratb csak fictio volt, mert a formális jog semmit sem tud a fictiokról (annál többet az élet és gyakorlat.) A febr. alkotmányt nem föltétele­sen adták, s nem volt valósításához azon föltétel kötve, hogy csak úgy lesz érvényes, ha a mo­narchia minden népe elfogadja. A febr.alkotmány föltétlen és visszavonhatlan volt, s annak létezése nem függött némely szomszéd jó vagy rész aka­ratától. A septemberi pátens tehát nem bír a törvény kellékeivel, s a „Wiener Abendpost“ helyesebben beszél, ha a politikai szükségesség érvét emeli ki. (Szóval, a febr. patens föltétlenül adatván ki, az „Ost. D. Post“ a teljes Reichs­­rath institutioját fentartani akarta volna , ha mindjárt a mellett Magyarországot örök időre ostromállapotban kellett volna tartani. Talán még akkor is, ha egyik nép a másik után mond­ván búcsút, utoljára Kuranda­ur maga marad meg, nehány német bureaucrata barátjával.) A bécsi lapok szemléje. — A megrögzött és javithatlan centralis­ták „credo“-ja. Az „Oesterr. Zig“ ma ily politikai hitvallást tesz: „Centralisták! ti, a doctrinairek, jour­­nalisták, és hivatalnokok maroknyi cso­portja, nem értetek ti semmit a joghoz, politikához, sőt azt sem tudjátok, mi az az Ausztria!“ így kiált felénk ma a dua­­listák és f­ederalisták egész falkája. „Lassan, uraim! mert ha önöké is a mai nap, nem következik, hogy a jövő is önö­ké legyen. Nem örvendünk a mai nap­nak, de nem is his­szük, hogy e nap jövő­vel is bírjon. De akármi legyen a jövő, bátran mondhatjuk : a mi táborunkban van Ausztria ! „Elismerjük, hogy ez büszke szó tő­lünk , de a helyzet követeli világos nyi­latkozatunkat. íme credünk. „Tökéletesen hiszünk a centralisatiónak föltétlen szükséges voltában. Minden oly pontban, melyeken Ausztria hatalmának garantiái feküsznek, közjogi kérdés meg­oldásának tárgyában. Csak a rövid­látók elámítására csinált hamisítás az, mondani rólunk, hogy ignoráljuk, mennyire külön elemekből alakult ezen Ausztria. Nem áll, hogy mi Ausztriát individualisalni és nivellirozni akarjuk. (Az „Oesterr. Zig“ tudniillik mindig kész volt azon conces­­sióra, hogy például a torony­őr Hajdú­ Bö­szörményben, magyarul kiálthassa, há-

Next