A Hon, 1865. október (3. évfolyam, 225-250. szám)
1865-10-01 / 225. szám
225-ik sz. Vasánap, October 1. Előfizetési díj: Pestfra küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra . . .... 1 frt 75 kr. 8 hónapra......................................5 frt 25 kr. 6 hónapra......................................10 frt 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-dik szám 1-es emelet. Szerkesztő lakása : Országut 18 dik szám. 2-dik emelet, POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint Harmadik évfolyam 1865. Beiktatási díj ; 7 hasábos ilyféle petit sora . . . 7 kr Bélyegdij minden beigtatásért ... 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. fflGT Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesztőjéhez küldendő. A gazdasági-, ipar- kereskedelmi és közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház, E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, SEPTEMBER 30. Politikai Szemle. (II.) A „Moniteur“ sept. 26-ki esti lapjának heti szemléje az Ausztriában történt legújabb változásokkal foglalkozik. „Az osztrák kormány — irja a „Moniteur“ — határozott lépést tett azon az uton, melyet az uj minisztérium választott. A sept. 20-ki császári nyilatkozvány kijelöli azon irányt, melyet az összmonarchia alkotmányos újra szervezésében követni fognak. Az 1861. február 26-ki patens, az 1860. October 20-ki diploma kifejlesztése végett felhívta Ausztria minden részét, hogy követek által képviseltessék magukat a központi parlamentben. Az északi és nyugati tartományok teljesítették a felszólítást. Erdély, egy többségére nézve román, s egykor Magyarországgal összekapcsolt fejedelemség, csatlakozott azon tartományokhoz. De maga Magyarország, Horvátország és Velencze nem küldtek követet a Reichsrathba. Az ellenállás főként Magyarországtól ered, mely nehézségül hozta föl saját intézményeinek a februári pátenssel összeegyeztethetlenségét. Ferencz József császár azon kívánat által vezettetve, hogy az a normál helyzetnek véget vessen, a császári államot alkotó különböző politikai csoportok országgyűléseihez fordult, így most először az 1860-diki octoberi diploma és az 1861-diki februári pátens előterjesztetnek elfogadás végett Magyar-és Horvátország országgyűléseinek. Előre föltéve, hogy ezen tanácskozások módosításokat eredményezhetnek, jelenti Ő császári Fölsége, hogy mielőtt azokat szentesitné, megkérdezendi a többi tartományok törvényes képviseleteit melyek hivatva vannak az osztrák kormány által vállalt reform munkában közreműködni. Most az országgyűlések is össze vannak híva, Horváth-, Magyar- és Erdély ország országgyűléseivel együtt. Ezen intézkedések következtében természetesen felfüggesztetik a Reichsrath aciója , de a császári nyilatkozvány azon ígéretet foglalja magában, hogy az alkotmányos kormányrendszer fentartatik, s ezen okmány után azon következtetésre vagyunk jogosítva, miként a fejedelem czélja oda irányul, hogy a népek nemzeti érzületének elégtétessék, anélkül, hogy az előbb igért szabadságok visszavonulnának.“ A „Moniteur“ ezen végsoraiból az tűnik ki, miként a franczia kormány közlönye úgy tekinti a sept. 20-ki osztrák császári nyilatkozványt, mint a nemzetiségi elv elismerését. A „Köln. Zig“ párisi levelezője is így értesül a franczia irányadó körökben uralkodó nézetek felől , azonban minden szinleges barátság daczára nem a legforróbb érzelemmel látszanak viseltetni a bécsi kabinet iránt. Azzal vádolják tudniillik Párisban, hogy csupán a Francziaországtóli félelem miatt igyekszik békülni minden áron Magyarországgal, s mivel hátsó gondolatokat táplál Olaszország iránt. Nagy figyelemmel kisérik az Ausztriában és Magyarországban történteket — írja a„Köln.Zgt“ levelezője — s már gondoskodtak róla, hogy a kormány e czélra rendelt ügynökök által (kik ritkán francziák) pontos tudósításokat kapjon. Az érintett hangulat daczára azonban Grammonthy megbízást kapott, hogy üdvözölné Ausztriát új politikájáért. Angolországban az osztrák kormány új intézkedései — mint az ottani sajtó hangjából következtetni lehet — nem fogadtattak kedvezőtlenül. Párisban is a sajtó hangulata átalán véve nem ellenséges. A párisi lapok váró állásba tették magukat. Auszriáról lévén szó, nem mellőzhetünk egy, a porosz lapokban Velenczére vonatkozólag fölmerült hírt. A „Bank u. H. Zig“ s „Bress. Zig“ egyhangúlag írják ugyanis, „hogy Angolország részéről újólag egész komolysággal megpendittetett Bécsben, — a Lauenburgra nézve történt transactióra utalva — Velenczének Olaszország részére átengedése megvásárlás útján. Ezen indítvány természetesen nem hivatalosan történt, úgy, hogy az elfogadás vagy visszautasításra nincs alkalom. Ezen javaslatnak, melyhez Russell lord évek óta szilárdan ragaszkodik, melyet gyakori visszautasítás után ismét fölkarolt, újabb előterjesztésénél közegekül szolgáltak : az Ausztriával kötendő kereskedelmi szerződés fölötti alkudozás végett kiküldött angol biztosok s különböző tekintélyek a kereskedelmi és pénzügyi világból Bécsben, akikkel az angolok személyes benső összeköttetésben álltak.“ A sajtó, a tanácsterem, és a közpiacz. A közvéleménynek három tere van, melyen nyilatkozni szokott: a sajtó, a tanácsterem, és a közpiacz. Legfegyelmezettebb orgánum a sajtó, mert annak megtorló rendszabályai vannak, ezért viszont legtágabb hatáskörrel is bír; — szintén organisalt factor a tanácsterem , melyet parlamentáris statútumok szabályoznak; — a benne érvényre jutott véleménynek pedig azon előnye van a sajtó fölött, hogy határozati tekintélye emelkedik; — mind a kettőnél hatályosabb azonban a közpiacz, mert ennek semmi korlátozó szabálya nincs; itt egyedül a merész egyéni föllépés, a pillanat lelkesülése, a jó alkalom, és a fogékony tömeg a factorok. — És a közpiacz véleménye is factum. Nagyon buta, vagy nagyon boldog népeknél a kormányok elnyomhatják mind a hármat, könnyű szerrel; — felvilágosult, politikailag érett és boldogtalan népeknél elnyomhatják, nagy erővel; — a megpróbáltatás napjaiban így látják azután az elnyomás kárát. Oly kormányok azonban, amik a nemzetért vannak, szabadszágot szoktak adni mind a háromnak, s minthogy a nemzet zömében párthívüket ismerik fel, bátran kihívják mind a három küzdtérre az ellenvéleményt, s ha igazuk volt, megverik azt a sajtóban a sajtó által, a tanácsteremben a tanácskozás által, s a közpiacon a közvélemény által. Angliában a kormányférfiak a független sajtóval szemben küzdenek bevallott orgánumaikkal, a parlamentben támaszkodnak pártjaikra, s a meetingek ellen tartanak ellenmeetingeket. Hazánk sok százados intézményei, alkotmányos szokásai, nemzeti jelleme a tanácsteremnek adták a közvélemény irányadó hatalmát, s nem tartózkodunk kimondani, miszerint mi késő utódok is nagyon megnyugtatónak találjuk azon intézményt, mely szerint azon hatalmat, amit Angliában a közpiacz gyakorol a meetingeken, nálunk eddigelé a municipiumok tanácsterme gyakorolta. Az 1849-től 1860-ig intézkedett kormány azt a rendszert követte, hogy elnyomta mind a három téren a közszellemet; hogy mi kárt tett az általa kormányzott birodalomnak, azt megítélte már a történelem. Az utána következett centralista kormány belátta mind a három tényező nagy fontosságát, s ennélfogva azt cselekvő, hogy szabadságot adott mind a három téren a saját párthíveinek, az ellenvéleményt pedig megkötözte. Adott sajtószabadságot a subventionált lapoknak, kettős censurát az ellenzékieknek; megnyitotta a municipiumok tanácstermeit — saját beválasztottai előtt, kizárta azokból a nemzet választottait; — registrálta híven amazoknak bókoló feliratait, ignorálta emezek tiltakozását; — s hogy semmi se hiányozzék, míg egyfelől az egyesületi tért az organizált nemzeti irány elől körülostrom zárolta, azalatt felhívta a közpiaczra a demagógiát sokféle alakban, s beszéltetett vele izgató dolgokat a nemzeti alkotmányos közérzület ellen. Ez a kormány tehát használta már mind a három szabadságot — az ellenvélemény kizárásával. — Ezt persze kinevette az élet: patiencejáték volt az egész, három szalmaemberrel: az egyedül játszó se nem nyer, se nem veszt semmit, kivéve az időt. Hanem ily sajátszerű helyzetet, mint a minőt a szabad közvélemény irányában a jelen kormány mindekkorig elfoglal, tudtunkra még semmi idő és ország fel nem mutat. A mostani kormány a közvéleményt nyilatkozásra bírja, de nem azzal a szándékkal, hogy azt meghódítsa, ha hajlandó, legyőzze, ha ellenkező, hanem azzal, hogy rábízza a saját védelmét. A kormány azt mondja : „én véleményszabadságot adok nektek, hanem ti is lássátok át, hogy milyen jó az a véleményszabadság, s annálfogva ne mondjatok ki olyan véleményt, amivel nekem opponálnátok.“ S amint látjuk, az mindekkorig — különösebb fennakadás nélkül — sikerül. A kormány nem tart subventionált tollakat, még csak egyetlen nyilvános hivatalos lapjában sem magyaráztatja rendelkezései intentióját, hanem magukra a par excellence szabadelvű független közlönyökre bízza, hogy iparkodjanak kideríteni az adott hivatalos intézményekből a közönséget megnyugtató üdvös törekvéseket; legyenek önmaguk szigorú censorai a véleményeknek, saját véres krétájukkal irva fel a kissé rakonczátlanabb hangú „beküldetett“-re az „ad typum non admittitur“-t s terjeszszék a kormány iránti bizalmat ex sympathia, ott, a hol az argumentumokból már kifogytak. És ez a sajátságos ügymenet hónapok óta szép rendében gyarapodik; az ellenzéki lapok ápolják a bizalmat, s ebben saját lapunknak is pars magna fait. Pedig tulajdonképen sajtószabadságunk még nincsen, mert a Schmerling úr által (bucsu fejében) kiadott Strafnovella szerint bennünket mindennap, minden czikkünkért akár kerékbe törhetnének, a drákói törvény a kormány kezében van, de ő ezt ellenünk nem alkalmazza; A sajtószabadságunk tehát nincsen, de van kölcsönös szívélyességünk, s így aztán pertractálunk amicaliter. Következik a tanácstermek véleménye. Itt sincs előlegezve a kívánt szabadság; megyei, városi municipiumok nem állíttattak helyre; a kormány e téren sem szándékozik megküzdeni a közvéleménnyel s legyőzni azt erős indokokkal. A tanácstermek megnyílnak a képviselők előtt, de csak „egy“ kijelölt kérdés feletti határozás végett; a képviselők összehivatnak más alkotmányos kérdések fölött is nyilatkozatot tenni, de csak conferentia czim alatt. És itt fog kiderülni, hogy mi szolgálatot tett a kormánynak a sajtó azon eljárása, hogy elvvita helyett, csak a bizalmat kívánta prolongáltatni, nem szorította-e ki e praeveniálása által a közvélemény eltérő árnyalatait a tanácsteremekbe , ahol azután sokkal nehezebb lesz azokat valami közös nézet fegyelme alá szorítani. De tegyük fel, hogy dacára a tanácskozási szabadságon levő kényszernek, még itt is fennmarad kölcsönös szívélyességünk, s itt is pertradtálunk a micaliter. Ekkor következik a közpiacz. Háromszázhetvenhét választókerület közpiacza. Igaz, hogy itt sincsen meg a kivánt szabadság , — mert a provisorius hivatalnoki kar, melynek sok oly eszköz van kezében, ami közvetlen befolyással van az anyagi életre, ellenőrizhetlen intézkedést gyakorolhat választási mozgalmainkra; hanem azért mégis erős próbaköve lesz e tér azon kísérletnek, hogy a közvélemény nyilvánulása a sajtóból és a tanácsteremből csupa tiszta kedélyes bizalom által ki a közpiaczra szorult. Hogy itt hogy fognak az incompatibilis helyzetek egymással eligazodhatni ? arról épen semmi sejtelmünk sincsen. A sajtó terén, a tanácsteremben lehet érvényt szereznünk azon felfogásnak,hogy létezhetnek bizonyos titkos okok, melyek a kormányt gátolják az alkotmányos közélet szabadságának rögtöni inaugurálására; de a közpiaczon, a választási téren, ahol színt kell vallani a vezérnek, mert vagy rákényszerítik, vagy otthagyják, ennek a mysticus biztatásnak forgalmi értéke, tartunk tőle, hogy megszűnik. Azonban meglehet, hogy még ez a válság is simábbra lefut, mint hisszük. Meglehet, hogy ámbár a provisorius hivatalnoki kar mellett a szabad választási jog alterálva van , mégis sikerülend, hogy a közpiaczon is uralkodó szellem maradjon a kedélyes bizalom, s a választásoknál is pertrétálunk amialter. Mondjuk, hogy az sem lehetetlen. És akkor a kormány kikerülte a küzdelmet a sajtóban, a tanácsteremben, és a közpiacon, és akkor együtt lesz a képviselőkkel az országházban. Itt azután megszűnik minden bizalomszavazás, itt tiszta programmot fognak tőle kérni. Nagy optimisták vagyunk, midőn azt mondjuk, hogy az előadandó programm által, mind azon vágyaknak, melyek sajtóban, tanácsteremben és köztereken, a bizalom miatt elnémultak, meglehet, hogy elég fog tétezni. De hátha nem fog ? Hátha azok, amikért erkölcsi moratóriumot kértek a bizalmas hazafiak, minden pontban, vagy a fő cardinális pontokban összeütközésbe jönnek azzal, ami az alkotmányos érzület hitágazata Magyarországon? — akkor nem a legroszabb szolgálatot tették-e azok, akik azt tanácsolák a kormánynak, hogy küzdelem nélkül pacifkáljon a közvéleménnyel , s kizárva annak visszahatását önmagától, a népkedély hajlékonyságának symptomáit saját hatásának eredményéül vegye, s ez által szerezzen magának egy oly hamis álláspontot, amelyből minden jó barátjával szemközt és csak saját ellenségeivel parallel haladhat? J. M. (f) A „Debatte sajtópere. A „Debatte“ jelenti, hogy az ellene intézett sajtóperben a vádlevelet már megkapta, s oct. 10-re tűzetett ki a végtárgyalás határnapjául. A vádlevélből a következőket közli: A „Debatte“ 257. számában egy czikk jelent meg e czim alatt „A kormány hét főbűne“, mely izgatást foglal magában, helyesel némely törvénytelen tényeket, s így a bűnt. törv. 300 és 305 § ának súlya alá esik. Az államügyészség a 305 § us ellen elkövetett vétséget lát azon sorokban, melyekben a felkelést, sőt felségárulást szent jognak nevezi, s a magyar korona polgárainak alattvalói viszonyát a legitim császárhoz és királyhoz pusztán csak szerződési viszonynak állítja fel, erősítvén, hogy ha az egyik szerződő fél kötelezettségét nem teljesíti, a másik fel van mentve. Az izgatás és fondorkodás vádja azzal indokoltatik a vádlevélben, hogy a czikkíró , egy törvényt iszonyatosnak rajzol,s így gyalázással illeti azt; továbbá a korábbi államminiszter, mostani legfőbb törvényszéki elnök Schmerling ur 6 excellentiájának hivatalos működése oly módon jellemeztetik, hogy ezen államférfi épen már feloniával s a császár és birodalom ellen elkövetett hűség megszegéssel vádoltatik, mint a ki felségáruló módon a trón és monarchia légitim alapját megtámadta volna, s ezzel szenvedélyes modorban a czikkíró gyülölségre és megvetésre izgatott, minek következtében a bűnt törv. könyv 300 ik § ának súlya alá esik. Budapest és jövője, H. R. úr, ha a Dunaszabályozás által fővárosunk az árvizektől megszabadult, azt egy 20 öl széles és medenczékkel ellátott csatornával körül akarja övedzeni, de ezen csatornát ma már fenálló, s helyenkint igen díszes háztelepek között akarja vezetni úgy, hogy a nagy Dunából jóval az uj épület felett csatornáját kiindítva, vonalát a Lipót-, Teréz-, József- és Ferencz elővárosok között vezetve a soroksári vámháznál az elzárandó soroksári ágba vezeti. Ezen javaslat a R. urnak nem szabályozási, de városrendezés, diszesités, és igy tehát annak jövője szempontjából a legfontosabb, s azért ezen szakasz kiváló figyelmet érdemel, s ha, mit Isten adjon, ezen terv létrehozatik, bizonyosan a legélénkebb vitatkozás tárgya is lesz. Midőn a városnak viz elleni biztosításáról volt szó ezelőtt, már akkor is voltak oly javaslatok, miszerint Pestet egy csatornával körül kellene venni, melynek szélessége legalább 200 öl legyen, a nagy viz alatti mélysége vagy 14 láb — hogy igy a nagy vizek tovaszállitására hasznosítható lévén, ily válságos esetekben jó szolgálatokat tegyen. — Sőt kétségtelen, hogy az azelőtti években Pestet egy természetes Dunaág, vagy mesterséges csatorna már körülörezte, a mint ezt már Pr. Szabó József is felemlíti — s a mint ezt régiebb térképekben láthatni. Ez okokból vannak többen, kik R. ur tervét mint nem újat kicsinyük. Nézetem szerint azonban hibáznak, mivel R. ur terve egészen más uj alapokra van fektetve mint az eddigi javaslatok, s eszméje egészen uj. R. urnak nagy érdeme van már, hogy javaslatának első szakaszában a folyamszabályozást illetőleg megrögzött előítéletekkel tör — de sokkal nagyobb érdeme van javaslatának második szakaszára nézve, miután ő itt tisztán városszépítés, jövő kereskedelem megállapítása nagyszerű elveire támaszkodva, csatornájára nem akar oly terheket bízni, melyeket az különben sem bir meg — azaz vizmentesitést. Mert váljon oly válságos perczekben, mint 1838, mily szolgálatokat tehet egy Pest körüli csatorna az elvonuló irtózatos elemre nézve — bármily óriási mérvekkel építtessék is ? R. ur javaslata csak akkor tűnik elő egész nagyságában és újságában, ha a páratlan szorgalom és fáradsággal összeállított nagy terveket figyelemmel tekintve megemlítjük, hogy itt nem előleges ideális vonalról van szó, hanem egy legkisebb részletekig kiterjedő csatornatervről, hol minden egyes telkek élekig meghatározva, az elfoglalandó területeket illetőleg, az azokon fenálló épületek becse stb. egész pontossággal meghatározva, és a szükséges hidalás, par’tvéd, utcza-sorok, uj telkek, zsilipek, pöcze-csatornák rendszerével együtt költségelve vannak. Ezen Pestet körül övedző csatornának feladata lenne, a kereskedelemnek bent a városban is tért adni, a városnak pedig azon lehetőséget megadni, hogy az nemcsak a Duna partján, de távol tőle az elhanyagolt külvárosokban is palotaszerűleg terjedhessen és szépülhessen. A csatorna-vonal választásnak azonban épen korlátoltsága vagy terjedtsége azon feladat, mely a sírkért vagy biztosítja vagy épen lehetetlenné teszi. R. ur tervezete azonban épen a vonal választása miatt, ha az felületesen vétetik figyelembe, első pillanatra tévesztettnek látszik — ha azonban szorosan taglaltatik a vonal, s az ott már létező tárgyak, akkor azon meggyőződésre jut bárki, hogy nekik biztos tudomása van azon nagyszerű munkálatokról, melyek oly szerencsével és sikerrel hajtattak végre, diszesités tekintetéből Párisban és Sz.-Pétervártt. Ugyanis a felületes szemle kívánatosnak látná, hogy a csatorna a Duna szigeti ágából indulva a várost a szó szoros értelmében evezze körül — mivel ekkor olcsó tereken vonul el, és a városnak helyt ad — s akkor igazán nagyszerű díszváros áll elő. Azonban ezen feltevés mennyire hibás és mennyire ellenkezik az e tekintetben már nyert tapasztalatokkal, kiderül abból, miszerint diszesités szempontjából minden nagyobbszerü rombolás csak ott fizette ki magát, ha az oly telepeken történik, melyeknek már multjuk volt. Ha a csatorna vonala feljebb vitetik ki a város körül, azon kis előnyhöz, hogy az puszta tereken, olcsó földeken vonul, azon mondhatlan nagy hátrányok csatlakoznak, hogy az vasutvonalakat metsz, többe kerül, és a várost magát, melyet terjeszteni igyekszünk, korlátolja terjedésében, — mivel igaz, hogy olcsó területeket vásárolunk, de az is való, hogy nincs is ok reá, hogy oda valaki kivágyódjék — mig ellenkezőleg, épen mivel a csatorna vonala már népes telepeken vonul el, s ott rombol, bizonyos hogy a már meglévő városrészek, népesség, kifejlett s előállott forgalmi viszonyok, az előteremtett űrt nem fogják tűrni, hanem vagy a meglevő elővárosokat fogják szépíteni és népesiteni a csatornán túl, vagy a csatornán belül fogják magukat elhelyezni és valósitni fogják azt, mit R. úr előre is feltesz, s mi már másutt hason esetekben tettleg mégis történt, hogy egy 20 ftos □ öl 40 főt 80 ftra emelkedett rövid idő alatt. Mert vájjon egy szép rendes csatorna mellett bent a Teréz vagy Józsefvárosban miért legyen becstelenebb egy folyó part mint épen a Duna soron, miután messze tőle jobbra balra a város készen áll, s ott mindenütt kész viszonyok és forgalom léteznek. Hogy e tekintetben R. ur javaslata tökéletesen jó és helyes, s hogy a díszvárosnak elég tért ád, kitetszik azon egy állításból,hogy Párist kivéve Európának egy fővárosa sincs, melynek jelenleg nagyobb disztére lenne, mint mennyi marad Pestnek a Duna és csatorna között! Sőt ha figyelembe vétetik, miszerint a Duna és csatorna partjai a mértföld hosszát jóval haladják, inkább sok mint kevés a javasolt vonal. Mily kivánatos Pestnek emelkedése és diszitése tekintetéből ezen csatorna végrehajtása, azt minden pesti lakos tudni fogja, kinek városának sorsa és jövője szivén fekszik, — mivel ennek lehetetlen volt eddig is nem fájlalnia, hogy Pest voltaképen csak a Duna partján halad — ott palotaszerüleg emelkedik, de benne, de különösen távol a folyótól az elővárosokban mily lassan vagy épen nem épül, s igy Pest ha ezen nyúlásában nem gátoltatik, nem ok nélkül hasonlít azon tüdővészben sinlődő ifjúhoz, ki csak magasra nyúlik, de tagjai aránytalanul vékonyan maradnak. Pestnek zömét csak ezen csatorna által lehetne előállítani, s a körvonalazott részt érvényre hozni, s azt díszvárossá alakítani, ugyanakkor, midőn