A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-25 / 246. szám

24(Mk sz. Csütörtök, October 25. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint Előfizetési drj: szóí­tón küldve vafty Busfapentain K&Bhoz hordva Egy hón­aprs ...... 1 frt 76 kr 3 Mnapin........................ 5 frt 26 kr. 6 hónapi a ....... 10 frt 60 kr. Az előfizietés az­ év folytán minutea hónapban irM,g'ro*dhetö , s ennek bármely s. ,j,,'4n történik !■, mindenkor a hó első napjától fog ssttailitatni. tfindec. pensj&rulék bármontetitv, kéretik beku­ldetni. 8*erk®a*tési iroda: iPerenewofc tare 7-ik ss&m l-s8 emelet. Szerkesztő lakása : Orseá^nt 18-ik szám S-dife emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, negyedik évfolyam 18(1 f Beiktatási díj : ? busából újféle petit ear« ... 7 bélyegdij minden f­eigtatásért ... 30 t­erjedelm­es hirdetések többszöri beiktatás mel­­­lett kedvesebb föltételek alatt vétetnek fel. — Nyilt-téri 6 hasábos betű­-goréri , . 26 kr­isy ás elölb«te ksl áíj a lap klsdft feirohtlf* kos MIdendS, (Fernseitlek­ tere 7, «a, Wläfltln«. E lap szellemi részét illető minden köz fosza';ay a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Rendkívüli előfizetés november—decemberi folyamára. Előfizetési díj a két hóra 3 forint 50 krajczár. A „HON“ szerk. és kiadó hivatala. PEST?, OCTOBER 24. Politikai Szemle. (I). Az „Opinion nationale“ újra Oroszországgal foglalkozik, mire a „Glo­be“ értesülése szolgáltatott alkalmat. A „Globe“ ugyanis úgy tudja, miként azon orosz hadcsapatok Lengyelországban, me­lyek közelebbről Dél felé irányoztatak, ismét visszarendeltettek előbbi állomási helyeikre, miután Ausztriának gáelországi lengyel alattvalói iránti magaviselete ko­moly aggodalmakat keltett Oroszország­ban. Az „Opinion nationale“ ezen hírt elő­­rebocsátva így folytatja : „Valóban bizo­nyos, hogy az orosz lapok mind, élükön a „Nord“-al, azon jelszót kapták, fejeznék ki aggodalmaikat Ausztria fenyege­tő és nagyravágyó politikája miatt, mely állam nem kevesebbről álmo­­dozik, mint az orosz birodalom feldarabo­lásáról, a Muraviev által kibékített, s a czár ügynökei fölvilágosodott erélyessége által a virágzásnak visszaadott lengyel­­országi királyság elnyeléséről. Az egész világ látja, az egész világ érti, miként Oroszország alkalmat keres Gácsország­­nak Ausztriától leendő elvevésére, s a lengyel elem kiirtására. Ebben logika van. Az erőszak és megtámadás ezen útján az előbbi erőszak, az előbbi meg­támadás nem soká késnek új gyűlöl­­séget, új erőszakoskodást és új támadást előidézni. Nagyon nevetséges pedig a dologban , az az orosz közlönyök által kifejezett félelem s a bécsi kormány részéről eredő állítólagos fenyege­tés. Ez kissé emlékeztet a farkas és bárány meséjére. Annyi igaz, hogy a­mi­dőn erősebbnek érezzük magunkat min­den ürügy jó. A „Globe“ hozzáteszi, mi­ként azt vélik Sz. Pétervárott, hogy Ausz­triának szándéka Francziaországgal szö­vetkezni, Oroszország-ellenes politika kö­vetése végett Keleten. Ha így áll a do­log, s mi reméljük, hogy az orosz komány nem fog csalódni előrelátásában — foly­tatja és végzi az „Opin. nationale“ — csak üdvözölhetjük Ausztriát, hogy fel­fogta valódi szerepét, s hogy mely oldalon vannak jövőre nézve legszilárdabb szö­vetségesei. Semmi sem választja el töb­bé Francziaországot Ausztriától, mióta Ausztria megszűnt Németországra nyo­­maszkodni s az olasz függetlenséget se­­gezni. Egyesülve Francziaországgal, na­gyon gyümölcsöző, nagyon polgárosító munkát végezhet a­en távol és félvad vi­dékeken, melyekre régóta áhítozik Orosz­ország. Állása és érdekeinél fogva, me­lyek európai érdekekké váltak, kényszerült ellensége lévén a moskovitismusnak, a panslavismusnak, előőrsévé leend a Fran­­cziaország által rég­óta támogatott poli­tikának. Támaszkodjék tehát határozottan reánk, s terjessze ki késedelem nélkül a jóvátétel azon rendszerét, melynek Go­u­­chowski kineveztetése első jelensége.“ így ír az „Opin. nationale“, s e hang, mely a Palais Royal közlönyéből hallat­szik, figyelmét érdemli mindazoknak, kik komolyabban foglalkoznak politikával. Az „Opinion nationale“ különben oly érthetően beszél, Francziaország és Ausz­triának a lengyel kérdésben eshetőleg veendő azonos magatartásáról, miként fö­löslegessé válik minden további okos­kodás. A Poroszország részéről Francziaor­­szágnak nyújtandó kárpótlás kérdésével (mit annak idejében a „Siècle“ pendített meg) rég elhallgattak a lapok. E tárgyat, azt hittük, már el is feledték, s ime­ a párisi osztrák követség által sugalmazott „Franz. Corre&p.“ föleleveníti. Az is ta­nulságos, mit e tárgyra vonatkozólag az idézettt közlöny ir .­Benedetti, franczia nagykövet a berlini udvarnál, a császár visszatérésére vár, hogy miután tőle megkapta az utolsó utasításokat, visszatérjen állomására. Ak­kor nem sokára ki kell tűnnie, hogy minő állást foglalana Francziaország ál­landóig, a megnagyobbodott Poroszor­szág irányában. Mostanáig csak annyit mondhatni, hogy még a franczia sajtó, a közelgő kamarai ülést tekintve, naponkint merevebb állást foglal az egyesülés munká­jába kezdett Németország irányában. Bis­marck úr, mint látszik, még nem hagyott föl a reménynyel, hogy biztos lehet Franczia­­országnak legalább tartós semlegessége, ha formaszerinti szövetsége iránt nem is. Annyi bizonyos, miként azon terv, hogy Francziaországnak kárpótlást nyújtsanak, nem német területen kívül : nem csak állandóig pengettetik Berlinben, sőt föl­ajánlják azt Napoleon császárnak külön­féle variatioval , különböző közlönyök által. A legújabb versió az volna, mikért Bismarck gróf „nem szegülne ellene“ (ez a stereotyp kifejezés) ha Francziaország, a nemzetiségi elv gyakorlati alkalmazásá­nál fogva, kiterjesztené határait Belgium és a franczia Schweiz rovására. Az annexiók Északon és Délen , menten­­gednék Francziaországnak, hogy teljes nyugalommal sőt positív rokonszenvvel szemlélje az egységes Németország ala­kulását. Miként igyekezhetik Bismarck ezen szép tervet Napoleon császárral megszertetni a Parlamentarismus, republi­­canismus, rosz sajtó, összeesküvők stb. elleni tüntetések által: az olvasó phanta­­siájára van bizva. Mint mondtuk — végzi a „Franz. Corresp.“ — nem sokára látni fogjuk, várjon III. Napóleon hajlandó-e, karöltve Bismarckot, a polgár­sodást küzd­­homokra kihini. A napi hirekre térve, a „Reichb. Zig“ nem tartja egészen alaptalannak a hirt János szász király leköszönéséről. A „Patrie“ ugyan megc­áfolja a római kérdésben kibocsátott franczia jegyzék lé­tezését, míg mások azt állítják, hogy az létezett ugyan, Lavalette által Biarritzban föltett fogalmazás szerint, de Moustier marquis külügyminiszter előadta volna a császárnak az indokokat, melyeknél fog­va ő nem vállalhatja magára a felelőssé­get Lavalette második köriratáért. Az „Ind.­beige“ konstantinápolyi tudó­sításai után állítja, hogy a krétai mozga­lom vége felé közeledik. Azért a helyzet folyvást kellemetlen a török miniszterekre nézve, miután még mindig hadcsapatokat kell Krétaszigetre küldeniük, hol jelenleg 10,000 főnyi török-egyptomi katonaság áll. Az „Ind.­beige“ úgy véli, miként a tökéletes kibékülés úgy volna létesíthető, ha Kreta oly autonóm kormányzatot kap­na, mint Samos. Az orsz­­ágválasztmány művéről a közös ügyek tárgyában. III. Azon indokok logicáját, hogy a többi országoknak, mert alkotmányt nyertek, azért van joguk Magyarországgal együtt rendelkezni a védelmi eszközökről, fel­fogni képes nem vagyok , mert az okosko­dás oda megy ki, hogy nekünk, alkotmá­nyos és MZ 1723. - ik törvényczikkben, sőt magában a pragmatica sanctióban biz­tosított önállásunkról azért kell l­e­­mondani, mert a velünk egy uralkodó alatt élő népek alkotmányosak lettek. Egy új axioma foglalna igy helyet a tör­vény tudományban, az , hogy midőn egyik jogot nyer, melylyel nem birt, a másik­nak szükségképen elenyészik oly joga, melynek gyakorlatában volt századokig. A 15-ös bizottmány többsége, úgy lát­szik, a kormány azon nézetének hódolt, hogy a közös ügyeket, kivált a védelmi rendszabályokat Magyarországnak az ausztriai képviseletet együtt kell intézni azért is, hogy a birodalom nagyhatalmi állása csonkítást ne szenvedjen. De hát a birodalom azon időben, midőn még ezen eszme világosan elő nem tűnt, nem volt-e nagyhatalom ? Feleljen erre a történelem, egybevetve a közelebbi hadi eseményekkel. A nagyhatalmi állás épen a múltban élte dicső korszakát, midőn az együttességről szó sem volt. Valóban nem lehet érteni, miért kezd aggódni a kor­mány nagyhatalmi állásáról, a birodalom biztonságáról s együttmaradásáról ; miért ragaszkodik ma a legfontosabb államü­gyeknek az ausztriai tartományokkal­ együttes intézéséhez, midőn tapasztalhat­ta, hogy míg ezen egyesítésre való nyílt törekvés, ha mellékes utakon tétettek is e czél kivivására egyes kísérletek, nem létezett, addig a birodalom nyugodt volt, daczolhatott óriási csatákban elleneivel, és ha voltak is időnként veszteségei,min­dig kigyógyult sebeiből és új fényben ra­gyogott elő, — m­ég most, az egyesítés ideálja utáni törekvés óta, — oda a bel­­béke, oda Lombardia, Velencze, oda a német hegemonia, elhalványodva a nagy­hatalmi nimbus ! Vagy tán az ausztriai népek alkotmá­nyos jogainak megvédése fekszik a kor­mánynak annyira szívén? E kérdésre feleljenek maguk a Laj­­tbán túli népek. E népek törekvése, mely a kormányé­val ugyan azonos, még inkább álmélkodást gerjeszt. Ők, ha velünk együtt nem kívánnák vezetni a kormányrudat, füg­getlen állami népen rendezhetnék saját dolgaikat, minden áron csak velünk együtt kívánnak diaetázni. Nekik nem kell a függetlenség , mely minden államban fő­­kincsnek tekintetik, s a helyett az állami boldogságot akkor vélik elérhetni, ha hozzánk minél szorosabb kapocscsal csa­tolva lesznek, és azon hitben élnek, hogy a birodalom, mely mindeddig hű bajtár­sukra számolhatott Magyarország népei­ben, pusztulásnak indul, ha mi a biroda­lom védelmére szükséges illetékünket sa­ját törvényhozásunk által intézkedve ha­tározhatjuk el. S mindezt országgyűlési tárgyalásaikban kimondották , hírlapiro­dalmukban nem szűnnek meg hangoztatni alkotmányos életök kezdetén, midőn alig hullott le a zár, mely ajkaikat a közügyek tárgyában csukva tartotta ; holott mi azt várhattuk volna, hogy ők megizletve az alkotmányos szabadságot, ha őrei lesz­nek a mienknek, tisztelői törvényes önál­lásunknak, nem pedig azt, hogy jogaink ellen oly makacs harczot folytassanak. Ez utóbbi fejtegetés nem vonatkozik az albizottmány véleményének taglalásá­hoz, és itt csak eszmetársulat folytán ke­rült ide. IV Ellenkezik a szőnyegen levő vélemény az 1861 iki feliratokban foglalt országos nyilatkozatokkal. 1861-ben ki volt mond­va, hogy a­mennyiben a személyes unió­ból származott viszonyoknál fogva azok szabályozása kivántatnék , Magyarország kész a többi tartományokkal, mint önálló ország független országgal érintkezésbe bocsátkozni. Az albizottmány terve sze­rint ily módon csak némely állami ügyek­ben fognánk velünk érintkezni, de két legfontosabb ügyről, a diplomácia és a hadsereg köréhez tartozókról, az illető pénzbeli adózásról, egy újonnan rendsze­resített idegen testülettel­ évenkénti ta­­nácskozást és határozathozatalt, sőt az ily határozatok végrehajtására közös minisz­tériumok alakítását javasol, és ez intéz­kedés általi reális egyesülésnek daczára az ország önállását sértetlenül megóvottnak gondolja, holott e javaslat lényegénél fogva sem Magyarország, sem a másik rész nem lenne egymástól függet­len, hanem mindkettő a független osztrák birodalom tartománya, kik ez államcso­port legfőbb ügyeiben együtt vannak ha­tározat­hozatalára jogosítva. Nem hiszem, hogy közjogunk ily átala­kítása után találkozzék Európában publi­cista, ki Magyarországot önálló államnak fogná nevezhetni. Az érintett országos nyilatkozaton túl többeket is lehetne idézni ama föliratok­ból, különösen olyakat, melyekben hang­­súlylyal kimondatik, miszerint a pragma­tika sanctio erejénél fogva az ország és ö­felsége egyéb országai közt nem kelet­kezett más viszony, mint a személyes unió viszonya; ezeket azonban betű szerint nem említem, elégnek tartván megjegyez­ni , miként a személyes unió határán túl terjeszkedik a véleményben foglalt meg-s állapodás, melyben a közöseknek elis­­­­mert ügyek kezelésében ugyancsak a­ reális­­ unió alakíttatik, s azért a felhozott elvi nyilatkozattal világosan ellenkezik. Én úgy hiszem, hogy a tervezők is kénytele­nek bevallani, hogy oly Magyarország, melyet csupán személyes unió köt össze ö Felségének egyéb birtokaival, és oly Magyarország közt, mely némely főfon­­tosságú ügyek elintézésére delegatiót kénytelen nevezni, a többi népek delega­tiójához, azonkívül egy közös birodalmi bécsi kormány parancsainak hódolni kö­teles, mégis csak lényeges különbség van. Az albizottmány javaslata feláldozta azon előnyöket, melyeket a 48-iki törvé­nyek az ausztriai kormány beavatkozása ellen az ország részére­­ kivívtak, mint ez a mondottakban bőven ki van fejtve. Az albizottmány következetlenségbe esik, midőn javaslatot tervez az országos feliratokban oly erélyesen védett jogfoly­tonosság ellen. Ez a jogfolytonosság azt követelné, hogy a törvények uralma tel­jesen visszaállíttassék, nem azt, hogy a mi százados küzdelmek után kivivatott, egy tollvonással feláldoztassék. Meg vagyok győződve, hogy e javaslat tervezői ezen áldozat hozatalára azért let­tek hajlandók, (hogy ez csakugyan áldo­zat, és pedig olyan, mely által önállásunk tetemesen csorbíttatik, azt talán ők sem fogják kétségbe vonni), mert számításba vették a helyzet kényszerűségét, mely szerint csak áldozattal lehet az ország al­kotmányát megmenteni, az ideiglenes ál­lapotokat törvényesekkel fölcserélni, az országnak nyugalmat eszközölni, mert meggyőződtek a felől, hogy a 48-iki törvé­nyeket egész terjedelemben visszaállítani, a kormány erős ellenszegülése mellett, le­hettem De midőn a létező jog ellenére a ki­vihetőség elvét vették megállapodá­suk irányául, nem az oportunitás el­vének hódoltak-e ? azon elvnek, melyet az országgyűlés többsége határozottan el­itélt, midőn egy remek szónoklat a mino­ritásnak ezen elvből indult hasonló törek­véseit egy nyilvános ülésben tönkre silá­­nyitotta. Ez következetlenség ! A politi­kai jellemeket, melyek jogi küzdelmekben lettek nagygyá, akkor dicsőíti az utónem­zedék, ha eljárásukban mindig Horácznak eme szép mondatát követik : „Si fr­actus illabatur orbis...“ (1) Ismerőseink, a­kik Esztergomban voltak a prímás temetésén, meghozták azon híreket, miket a Bécsből színtén azon gyászünnepélyekre érkezett magyarok ter­jesztettek. Tényként beszélték ott, hogy az országgyűlés nov. 19-re össze van híva, de egyszersmind vélték, hogy a miniszté­rium kinevezésének megtagadása a kor­mánynak minden valódi parlamentáris rendszer irányában tanúsított ellenszen­vénél fogva előre le kellene mondanunk minden jó sikerről. Némely bécsi körök­ben ezenfelül azt is tudni akarták, hogy irányadó körökben a hangulat Magyar­­ország irányában ismét a régire fordult, s ha Majláth úr visszalépése ténynyé vál­nék, ezen közbejött esemény kellő világos­ságot vetene a helyzetre. Vannak, a­kik hozzáteszik, hogy ezen esetben Magyaror­szág megint egy uj, az ég tudja hányadik s minő modalitások között szervezendő pro­vizórium alá kerül, s a miniszteri tárczá­­kat a volt Reichs­rath többségének ultra­centralista tagjai nyerik el. A centralisták eljárási terve nagyon világos. Mit gondolnak ők azzal, hogy a­hányszor túlsúlyra vergődtek, és Ma­gyarországgal soha sem tudtak egyebet tenni, mint akár az absolutismus, akár a constitutionalismus czége alatt, kihirdetni az ostromállapot valamelyik nemét, mely ha név tekintetében újnak és eredetinek látszott is, mindig csak a régi leigázási tervben lelte hű magyarázatát. Azt mondják Bécsben, hogy az idők az ily vállalatokra megint kedvezők. A po­rosz olasz vihar elmúlt, s a világ szokott folyása szerint néhány évig tartós bé­kére lehet kilátás. Pénz van elég. A Belcredi minisztérium kikaparta a gesz­tenyét a parázsból s utódai most kényük kedvük szerint k­ínálhatják a papír­pénzt gyártó gépeket. S ha a sok bankó elveszti értékét, egy pár „neves Anlehen“ ismét sikerülni fog, miután Bécs patrioti­­cus bankárai huszonöt-harmincz perc­ent provisio mellett szívesen kicserélik hitel­t vesztett papírpénzeiket osztrák államkö­telezvényekért. Egyik papír nem roszabb a másiknál, s nem rosz üzlet, ha az em­ber az értékben rémitően alászállt forgal­mi jegyeket roppant uzsora mellett nyolcz­­kilencz perczentet kamatozó adóslevele­kért becserélheti. Ezalatt telik az idő, Magyarország rab­szolgai hallgatásra s türelemre lesz kény­szerítve , majdan elkészülnek a megren­delt, vagy megrendelendő gyufűs puskák is, s a groszoesterreicher politika újra megindíthatja a német kérdést groszdeuts­­länder értelemben. — A Bund pensiona­­tus diplomatái ismét kezet szoríthatnak Frankfurtban, s a hessenkasseli herczeg visszahelyeztetik fejedelmi székébe. Bi­zony kár is volna ily úttörő nagy szelle­met a számkivetés iskolájában tartani, miután „ő királyi felsége" a választófeje­delem azon uralkodó, a­ki föltalálta azon mesterséget, mint lehet létező alkotmány mellett tizenkét évig absolutistice ural­kodni, a­nélkül, hogy az alkotmányt ma­gát in­thesi eltörlené. A titok kulcsa ab­ban állott, hogy a hesseni kormány min­den évben lelkiismeretesen összehívta az országgyűlést, de aztán a legelső szava­zás után megint eloszlatta, vagy legalább egy évi határidőre ismét elnapolta. Ily pél­damutató modern alkotmányos kormányt a bécsi centralistáknak nem szabad hatha­tós segítség nélkül magára hagyni. Ha az ember nem képes önerejéből folyvást ús eredeti kormányzási eszméket feltalálni, helyes eljárás­­módot és alkalmat adni a jó példák mutatására oly talentumoknak, melyek e téren mások útbavezetésére ra­gyogó csillagként tündöklőttek. Amint­hogy korábban is láttuk, hogy a centra­lista urak, a­hányszor alkotmányos pra­xisaikban kifogytak a textusból, nem tud­tak bölcsebbet tenni, mint híven copírozni mindazt, a­mit a népszabadság tekinteté­ből nagy mesterüktől, a hírhedt Slassen­­flug úrtól, megtanulhattak. A „ Wanderer“ írja : „A kormány bizonyosan észrevehette, hogy Magyarországon a hangulat új for­dulatot vesz, s vannak emberek, akiknek érdekében volna, ha a magyar ügy osz­trák kérdés helyett európai kérdéssé vál­nék. A kormánynak tehát nagy oka van a magyar nézet megváltozását tanulmá­nyozni, s megvizsgálni: mért vesztették el a magyarok bizalmukat a Belcredi-Maj­­láth kormány irányában? Nincs szándé­kunkban az Eszterházy Móricz gróf befo­lyása alatt megkezdett kiegyezkedési vál­lalat történetét megírni. A tárgy nagyon is a hivatalos titkok sorába tartozik. Azonban az északi hadsereg megvereté­­sének hírére egészen új párt­jelenetek tűntek elő. Minden párt elismerte, hogy a magyar nemzet politikai magatartása foly­tán a kormány többé nem folytathatja az aprólékos alkudozásokat. „Bátran állítjuk, hogy a kormány kény­szerülve volt erre, különben nem maradt számára más választás, mint az annyiszor megkísértett absolutismus zsákutczájába újra visszatérni. A schabionszerű Reichs­einheit pártja azonban szintén megtanul­hatta, hogy a nemzetiségi erőket az alkot­mányos módszer még nem képes kielégí­teni, hanem csak a valóban alkotmányos szervezet. Ez utóbbi ugyan elég nehéz­séggel jár, de nem látjuk át, minő nehéz­ség gátolná legalább annak megkezdését. „Hanem hogy ha a kormány azon vé­leményben van, hogy a népeket úgy is kielégítheti, ha saját hatalma köréből semmit sem áldoz oda ; ha a kormány a képviselők gyűlésében csak egy vitatko­zó, nem pedig döntő szavazattal bíró tes­tületet lát, akkor valóban nem fog bekö­vetkezni az állam belügyi consolidatioja, akkor a sors csapásai szétrombolnának minket, s félnünk kell, hogy az nagyot hamar találna bekövetkezni. „Majd úgy látszik, mintha a jobb au­­spiciumok alatt kezdett, mint folytatott , kiegyezkedési eljárásban a minisztériu­ maga legjobban félne attól, hogy a ki­egyezkedés megtörténhetik. Oly magyar minisztérium kinevezése, mely az ország­gyűlésnek felelős, de a király előtt is hű­­ségi esküt tesz le, csak nem lehet valami veszélyes dolog, s épen nem foglal magá­ban különös nagy concessiót, mint az ellen­kező pártok kiáltozzák. Ez csak az alkot­mányos personaliék kérdése, s azon álla­pot, mely ezáltal bekövetkeznék, még nem változtatja meg a létező viszonyt a monar-

Next