A Hon, 1869. szeptember (7. évfolyam, 200-224. szám)

1869-09-16 / 212. szám

vállalásáról szóló törvénynyel Magyarország a maga részéről még az osztr. állam bankadóssági kötelezettségétől is teljesen mentett. Ha azonban államférfiaink az osztr. bankot arra bíznák, hogy Magyarország szükségleteinek egy, hazánkban felállítandó bankkal eleget tegyen, a banktársulat igenis készségesen hivatkoznék arra, hogy ily bank felállítása rá nézve oly áldozat, melynek fejében bizonyos előjogokra vagy egyébre tarthat számot. De hisz e mellett még egy más fontos körülményre is tekintettel kell lenni : minő eszközökből állítson fel az oszt. bank Magyarországon egy oly nemzeti bankot, mely Magyarország szükségleteinek teljesen megfeleljen ? A bank activai mintegy 470 millióra mennek, igen ám, de a forgalomba bocsátott jegyek meghaladják a 300 milliót, a zálogjegyek mintegy 60 milliót tesznek, aztán meg az activak között 80 milliónyi államkötvény van, s ez a bank birtokában sem ér többet mint a más magánszemély birtokában levő oszt. államkötvény. Az oszt. államkötvények az elvállalás óta sem emelkedtek értékükben, mert ámbár mi készséggel űzetjük a quotát, de jöhetnek idők, midőn ez megváltozhatik. Szóval,az oszt. nemzeti banktársaságnak ugyan roppant nyerészkedési eszköze és hatalma, de kevés reális értéke van, s ebből bizony nem lesz képes egy oly bankot fölállítani, mely a bécsi bank hatalmának megtartásával Magyarország érdekeinek is megfeleljen. Ámbár tehát méltán dicséretet érdemel, hogy a deákpárti Századunk is komolyan hozzászól a bankkérdéshez, s azt országos ügyhöz méltó terjedelemben fejtegetni igyekszik, de a dolog eredményét tekintve fejtegetésével sehogy sem lehetünk megelégedve. Hazánk összes pénzügye az osztrák nemzeti bank kezébe helyezve, a magyar nemzetre nézve sohasem lehet megnyugtató. De főleg nem helyeselhetjük ez indítványt azért, mert a pénzügyet (a gazdasági állapotnak megfelelő jó és elegendő fizetési eszközt) oly fontos ügynek tekintjük, melyet esztelenség volna egy nyerészkedő vállalat monopóliumává tenni. A mai korban ilyesmit csak absolut kormány tehetne; alkotmányos állam azt tenni nem fogja. És reméljük is, hogy a magyar nemzet nem fogja hagyni magát osztrákos félrendszabálylyal a pénzügyben megvesztegetni s igazságos jogától elüttetni, hiszen egyenes ellenmondás is, hogy az őszi nemzeti bank állítson fel egy magyar nemzeti bankot; ha ezt várjuk, soha sem leend önálló magyar pénzügy. A bankot kegyelő közössigyespárti lapoktól elfordulva, egypár megjegyzést akarunk még tenni arra, amit Horn a „N. I. Lt.“ és lapunk hasábjain a bankkérdésre vonatkozólag elmondott. Ő ugyanis felemlítő, hogy a bankügy hazánkban nem pártkérdés, hogy ennek a politikai pártoskodáshoz semmi köze ; mi is óhajtjuk, hogy ne csak a bank szükségének kérdése felett, de annak felállítási módozataira nézve is minden párt egyetértsen. Azonban alig mondatott ki ez ügyben a megvalósítást célzó gyakorlati eszme, máris differenciák mutatkoznak, s a Századunk és P. Ll. az oszt. banktól remélnek egy sarjadékot, melyet magyar bankká akarnak felavatni, mit a halpárti lapok azt hiszem soha sem fognak helyeselhetni. E tényállás arra jogosít fel, hogy az önálló nemzeti bank ügyét nem ugyan párt-, hanem mint már előbb is mondottuk, pártalakító kérdésnek tekintsük. És ekkor csak kívánatos, hogy e párton is, mely tökéletesen önálló magyar pénz és hitelügyet óhajt, az eszmék míg a megvalósulás stádiuma előtt minden irányban kifejtessenek s e fejtegetésnél saját pártunk közlönye még elvi eltéréseknek is helyt adjon. És most legelsőbben is sajnálattal kell constatálnunk, hogy a pénzügyi önállóság eszméjének megvalósítása hazánkban már évek óta pártkérdést képez, csak hogy ekkoráig a képviselő padokon nagyon is kisebbségben maradt azon párt, mely a hazai pénz és hitelügy önállósításáért küzdött és küzdeni fog. Közös akarattal a nemzet képviselői nem akartak önálló magyar pénz- és hitelügyet teremteni, de annyira elszigetelve e törekvés mégsem maradt, hogy pártkérdésnek ne lehetne tekinteni. És nagyon sajnos, hogy a majoritásban levő párt férfiai az újabb kori közgazdaság tudományi ismeretekben oly kevéssé járatosak, hogy hazafiságukkal az oly állapot elfogadását tudták összeegyeztetni, melyben hazánkban pénz és közgazdászati államisága az észt. magyar monarchia esz-méjének áldozatul esett. A közösügyi kormányaikat fentartásával , a mostani állapot továbbfejlesztése nélkül egyáltalában lehetetlen magyar állami valutát alkotni, ezt indokolni felesleges, mert közös valuta nélkül nincs közös budget; az újkori közigazgatási tudomány tanai értelmében vett pénzügy pedig csakis az állami valutából veheti eredetét. Eszerint tehát a magyar nemzet pénzügyi önállóságát egyedül a közösügyi kormányaikat megszüntetésével s a kiegyezési törvények továbbfejlesztésével lehet elérni. Elméletileg Magyarországnak joga van önálló állami valutát kezdeni, de gyakorlatilag e valuta megkezdése a közös (osztrák) valuta megszüntetéséről van feltételezve. Ez okoknál fogva tehát állami valutával felruházott magyar bank is csak úgy jöhet létre, ha a közös állami valuta érvényében rejlő akadályok eltávolíttatnak. És legkevésbbé sem csodálkozunk afelett, ha a Deák-párti lapok a jelen közösügyi állapothoz ragaszkodva, oly pénzügyi önállósággal megelégszenek, mint aminőt Magyarországnak az osztr. nemzeti bank adhat. Horn úr azonban úgy vélekedik, hogy a gazdasági közigazgatás épületét nem szükséges újból építeni, s egy drastikus amerikai cunával meg lehet javítani. Ha Amerikában házakat felemelnek s alájuk új fundamentumot rakhatnak, talán a közösügyi alkotmányt is lehetséges lesz így rendbehozni. Magyar állami valutára nincs szükség, mert elég az arany és ezüst társadalmi valuta; fektessük Magyarország pénzügyét ily társadalmi valutára, s az bármily világkrízist is nyugodtan kiállhat. Azt hiszem, így vélekedik Horn a pénzügyekben. E nézet ellen ugyan nem igen lehet kifogásunk, de azt még sem szabad elfelednünk, hogy állami valutát Magyarországnak a társadalmi valuta mellett leírni és felhasználni igen előnyére lehetne. De erről máskor. Azt, hogy Önök a monarchiára szavaznak, még csak meg lehetne érteni, ha találkoznék egy egyén vagy család, amelynek physical, jellem vagy szellemi kitűnősége magyarázatául szolgálhatna Önök választásának. Hanem nem vettek-e Önök észre egy nagy történelmi s egyidejűleg nagy társadalmi pleimoment is ? Nem veszik Önök észre, hogy nincsenek többé nagy emberek ? Képesek Önök századunkban, a gőz és a villany ezen századában csak egy nagy embert is nevezni meg ? Nem , szerencsére egy nagy ember sem lehet már többé, mivel maga az emberi nem nőtt magasra. És aztán uraim, ha egy ember a társadalom urává emelkedik, életének csak egyik fele a dicsőségé, a másik fele már a balsorsé, az első fiatalságáé,a másik öregkoráé. Gondoljanak Önök V. Károlyra, II. Fülöpre és Napóleonra. Tévesebb elvet, uraim, mint azt, hogy az uralkodói szék örökösödés általi betöltése terhes esetlegességeinek tenni ki a társadalmat, már nem ismerek. Ez tulajdonképen amaz indiai elmélet, mely ellen különösen irányul az újabbkori mozgalom, azon elmélet, mely eltöröltetett a Kálvárián kiontott vér által — azaz a kasztok elmélete. Nem egyesült-e volna velünk Portugall, ha Dom Miguel herczeg meg nem halt volna ? Ha VI. Alphons nem adta volna azon királyságot hozományul leányának ; ha II. Fülöpre nem oly későn került volna az örökösödési sor, nem valósult volna-e már akkor meg az ibériai unió eszméje ? De mi magunk is,mi lett volna a mi sorsunk, ha VII. Ferdinánd meg nem nősül, vagy ha leány helyett fiút hagyott volna utódául ? És Önök mégis ki akarják tenni az újabbkori társadalmat az örökösödés veszélyeinek ? Mily nehéz, mily mélyreható fogalomzavar ! Még talán megérthetném Önöket, ha csak egy királylyal, vagy legalább is egy jelölttel bírnának , és ezzel a fokérdéshez a jelöltek kérdéséhez kértem. Azon pillanatban, uraim, midőn Önök proclamálni fogják a monarchiát, törvényen kívül fogják Önök helyezni a forradalmi, a köztársasági pártot; egyedül a köztársaságiak leendőnek a szeptemberi forradalom örökből kitagadott fiai. Nem akarok itt személyes kérdésbe ereszkedni,nem akarom a többi pártok rovására kiemelni köztársaságnak érdemeit, ez utóbbi tizenöt év alatt, hanem nézzenek Önök e padokra, látni fognak Önök itt képviselőket, akik Fernando Póban valának, akik Gonzales Bravo hatalmának utolsó éveiben a börtönöket s fogházakat ,t ölték meg a képviselőket, akik legelőször bírtak bátorsággal a köztársasági eszméket nyilvános lapok útján a nép közé dobni és merészen követelni a tanszabadságot; férfiakat, akiket Önök a balszerencse idején láthattak az emigratióban, de soha előszobáikban. Mit tesznek Önök most e férfiakkal, e párttal ? A legyőzöttek (a reactió) mondani fogják : „Ha ti csak úgy kívánjátok a monarchiát, hogy az első gyűlésen a mi példánkat követve, a köztársaságiakat a törvényesség korlátain kívül helyezitek, miként mi azt a demokratákkal tevők, úgy a mi politikánk is igazságos seszélyes vola.“ Isten neki, cselekedjenek Önök úgy a mint jónak látják, de legalább mondják meg tisztán, mit akarnak, hogy mi is ahoz képest határozhassunk magunk tartása fölött, mely természetesen az Önök határozatától fog függeni. — Uraim, hányféle monarchia jön itt most kérdésbe? Spanyolország és Portugál egyesítésének eszméje a portugáli monarchia kezdeményezése mellett mindenesetre dicstelies lett volna, mivel igen sajátságos forradalmi időkben élünk; mióta Napóleon a franczia uralkodói székbe jutott, fölülről lefelé készítik a forradalmakat, s ha itt ugyanazon alak lehetséges lett volna, úgy ezen conservativ — haladó fejlődés is egy nagy diplomatiai fejlődés alakjával birondott, ami azonban változatlanul köztársaságiak maradva, ellenzéket képeztünk volna a portugál monarchiának. Hogy a francziák az egyptomi expeditió után vakon átengedték magukat Napóleonnak, ezt értem, hogy maguk az olaszok I. Napóleon szerencsétlensége után az idegen uralomra, a solferinói győzedelem után pedig Victor Emanuelre bízták sorsukat, ezt szintén értem, hanem meg nem foghatom azt, miként teremthetnek önök monarchiát uralkodó, és miként merülhetnek önök imádásba istenség leírása nélkül. Portugália azonban csupán a köztársasági kormányforma alatt kíván Spanyolországgal egyestünk Olvassák önök hírlapjait, különösen a „Diario de Comercio“ e hó 16-áról keltezett számát. Ha a portugáll király felfogta volna a helyzetet, úgy ő maga állott volna a mozgalom élére, ahelyett, hogy amint történt, a korábbi reactionárius kormány iránt nyilvánította volna rokonszenvét, mit Önöktől megtagadott; később se akarta a portugáll király az uniót, miután a portugállok elvetették még a personal uniót is, s az egyesülést csupán köztársasági alakban kívánták. Mindenesetre bizonyos, hogy a köztársaságok vonzóak, míg a monarchiák visszataszítóak. Mily öröködésekre van Ausztria kárhoztatva,hogy csak oly népek unióját fentarthassa, amelyek mégis már századok óta egyesülve vannak. Ellenkezőleg mily másként van ez Schweitzban. Ticino olasz s nem akar Olaszországhoz, — Neuchatel német, s nem akar Németországhoz, — Waadt és Genf franczia , nem akarnak Francziaországhoz tartozni. El nem képzelhetik Önök Uraim, a vallásszabadság megszavazása által mennyit nyertek Önök Portugálliában. „Spanyolország sokkal jobban halad előre, mint mi; nézzétek, mily nagy példával szolgálnak nekünk a spanyolok,“ mondják ottan. Szólottak egy, midőn Spanyolország még a katholicismus sötétségében tévelygett? Azért, Uraim, ha azt akarják Önök, hogy Portugállia az Önöké legyen, teremtsék meg a köztársaságot, ha azonban Önök monarchiát fognak alkotni akkor Portugálliáról hosszú időre le kellene mondaniok. Midőn Montpensiery jelöltségére térnék, egyet ki kell jelentenem. Igen fáj nekem, ha bizonyításaim szükségessége követeli, megnevezni Isabella volt királynőt, mivel a világon leginkább tisztelem a szerencsétlenségnek még a megérdemlettnek is szentségét. Hozzá kell tennem azt is, hogy amit Montpensier herczegről mondandó vagyok, sem ennek személyére, sem pedig magánéletére nem vonatkozik. Kinyilatkoztatom, hogy a herczeg jó férj és atya, tiszteletreméltó takarékos egyén; megengedem továbbá, hogy hasznos is volt közvetve vagy közvetlenül a septemberi forradalomra nézve. Ezek után nem sérthetik őt fejtegetéseim. Nemrég olvasta itt fel egy nagy szónok a cadixi manifestumot, amelyben Topete úr már akkor a monarchia mellett nyilatkozott, s most szabadjon ezen urat megkérdenem, várjon az akkor terveit monarchia II. Isabelláé volt-e vagy pedig más valakié? Mit jelent a világ előtt Montpensier dynastiája ? Ha a természetet szemlélem, érzem isten lételét, de csak ha a történelmet lapozom, vagyok képes felfogni és megismerni azt. Mily szomorú, végzetteljes szerep jutott az emberiség történetében az orleansi háznak ! Ha nem csalódom, az orleansi herczegséget a tizennegyedik században alapították Francziaország királyai másodszülötteik számára. — Sokszor mondom már, uraim, hogy a monarchiák a népekre erkölcstelenítőleg hatnak, de másrészről nem is tudok semmi más olyat, ami a királyokat annyira elerkölcstelenítené s megrontaná mint maguk a monarchiák. Mily szeretettel csüngenek önök, uraim, családjaikon, szüleiken, gyermekeiken, testvéreiken. Ellenkezőleg láthatják önök az erkölcstelenség mily posványa létezik a királyok családjában, szülők, gyermekek s testvérek között, és miként a gyermekek is nem szerelemből, hanem csak állami tekintetekből származnak, szintúgy vas, megromlott szívük is nélkülöz minden érzelmet. Az orleansi ház, mint a királyi alárendeltje, csak mellékágát képezte a főtörzsnek, amelytől tekintélyét és hatalmát is nyerte. Az orleansi régens Spanyolországban V. Fülöp ellen dühöngött; EgalitéFülöp összeesküvést szított saját palotájában unokatestvére XVI. Lajos ellen; orleansi Lajos Fülöp ugyanazon palotában conspirált nagybátyja X. Károly ellen ; orleansi Antonio sevillai palotájából működött II. Isabella ellen. Mind egyformák ők, ugyanazon nevek, ugyanazon arczok, ugyanazon szellem, habár módosítva is némileg a hely és időhöz képest de mindig ugyanazok. Azt is mondák Önök, hogy Orleansi Antonio nem bourbon. Ez nem való. „A nemzet követelésének engedve, elvetették Önök Bourbon Izabellát, Franciscois Alphonsot, és én biztosítom Önöket, hogy Montpensier herczeg sokkal inkább bourbon, mint Isabella, Francisco és Alphonso. Leszármazása következő: Bourbon IV. Henrik és Medieis Máriától származott XIII. Lajos, ettől és Ausztriai Annától XIV. Lajos és Bourbon Fülöp később orleansi herceg. Ez utóbbitól és második nejétől ismét egy fiú származott, a ki atyja nevét viselé, ettől és egy más herczegnőtől a kinek neve nem jut eszembe, egy másik Fülöp, a kinek is második házasságából egy franczia hölgygyel származott azon Fülöp, a ki magát az udvarnál Bourbon, a conventben pedig Egalite Fülöpnek neveztette. Ez volt atyja a későbbi polgár király Lajos Fülöpnek, aki Bourbon Amália nápolyi herczegnővel Bourbon Don Antoniot nemzette. Már most, Uraim, az hogy Bourbon e Montpensier herczeg, nem is jöhet kérdésbe. Itt, Uraim, a progressisták pártjának nyíltan meg kell mondanom, hogy ha a monarchiát kívánják, ennek csak egy jelöltje lehetséges, ő képviseli jól vagy roszul, a parlamentáris monarchiát; ha tehát a monarchia az Önök kormányformája, akkor Montpensier herczeg is, az Önök általános jelöltje, Abti cataloniai vitézek elszállott szekenei, a kik előkészítettétek, a példátlan magasságra emeltétek a bourbon háborút. Ti galicziai hősök, kik mint Numantiánál küzdöttetek, s a bourbonok által feláldoztattatok és ti trafalgári hősök, a kik Mária Louisa érzékisége következtében a habzó hullámok között leltétek sírjaitokat! arany betűkkel ragyogó fennséges nevek, vértanúi egy becstelen gyerkőcznek, egy alávaló subaneznak, aki magát VII. Ferdinandnak nevezte, Solis, Zurbano! bárhol nyugodjanak is hamvaitok, bárhol lebegjenek is szellemeitek, od ! jöjjetek ide a lelkiismeret hangjának alakjában s akadályozzátok meg e hitszegését a forradalomnak, e meggyaláztatását a hazának. (Folytatjuk.) R.-Gyarmat, szept. 8. A „Pesti Napló“ 203. számában Kacziány Nándor ur, „a Hon jogbölcsészei“ czimü czikkében, védelmére kel a társadalmi szerződés tanának, s azt vitatja, hogy a szükségességi elv, a társadalmi szerződés elvének, úgy a tiszta, valamint a szakbölcsészet szempontjából is alárendelendő. Midőn K. N. urnak „a magyar igazságügyéi és társadalmi bölcseleté“ czimü czikkem iránt tanúsított figyelmét hasonló tárgylagos taglalással kívánom viszonozni, azon kellemes helyzetben vagyok, hogy cáfolati érveimet nagyrészt az általa felállított tételekből menthetem. Én nem állítottam, hogy a bölcsészet a társadalmi szerződés elvével nem foglalkozott, s azt mint az államhatalom jogalapját kifejteni meg nem kísérletté , hanem azt mondom, hogy azt, mint haszonvehetetlent s az alkalmazásban tarthatatlant, az élet is, a tudomány is már egyiránt elvetette, s a szükségesség elvét állította fel. Ezen állításomnak K. N. úr, valóban teljes igazságot szolgáltat, midőn czikkében azt írja : „Hogy a társadalmi szerződési jog alapján kifejtendő tiszta bölcselet szerint, mennyi jog ruháztatik át az államra, azt a bölcsészeti rendszer fejti ki; de eddiga kellő szabatos határokban még ki nem fejtette, mert minden bölcsészet, saját, vagy más társadalmának szükségességi elvéből folyományozott tételes törvényeinek áldozatául esett.“ úgy hiszem, hogy ezen beismerésnél, a szerződési elmélet ellen, s a szükségességi elv mellett erősebb érvet felhozni nem lehet. A bölcsész, ki az egyének magánjogaiban, s azoknak átruházásában keresi az államjog elvét, az egy szerződő fél (pars, parthei) fogalmáig eljuthat; de a társ (socius) magasabb eszméjéig fel nem emelkedhetik, s végre is azon rideg definitióban kénytelen elméletét bezárni, hogy az ember szerződési, nem pedig társas lény. Amire K. N. úr utal, az a bölcsészet által kifejtendő rendszer. Tehát oly valami, amivel még maga a bölcsészet sincs tisztában. De egy oly elvet, amely már alapjában téves és hamis, a bölcsészet sem emelhet érvényre. Ily várakozást tápláltunk már nem is szükséges, mert a tudomány a szerződési elvnek már bölcsészeti tarthatlanságát is kimutatta. Ennek indokolásául legyen szabad idéznem Bluntschlit, ki a társadalmi szerződés elméletéről következőleg szól. (Allg. Staatsrecht I. 263. lap.) „Ezen nézlet fő tévedése abban áll, hogy az, az egyéneket szerződő felek gyanánt tünteti fel. Az egyének szerződéseiből magánjogok keletkeznek, de államjog soha. Ami az egyént, mint olyat illeti, az az egyéni vagyona, saját magánjava. Afelett rendelkezhetik, a felett egyik is, másik is köthet szerződést. De a szerződés politikai tartalommal csak akkor bírhat, midőn a közület (Gemeinschaft), mely az egyén felett áll, mára létezik, minthogy ennek tartalma már nem magánjava az egyénnek, hanem a közület közjava. — Az egyének szerződéseiből sem nép, sem állam nem állhat elő.Bármennyi egyes akarat halmoztassék is össze, abból összakarat nem keletkezik. Ha még annyi magánjog ruháztatik is át, abból államjog nem származik. A politikára nézve ezen elmélet egyébiránt is felette veszélyes, mert az az államot s annak jogrendjét, az egyéni kény szüleményévé bélyegzi, s azt mindig az épen élő egyének akarata szerint nyilvánítja változtathatnak; megszünteti az államjog fogalmát; a polgárokat államellenes önkényre ingerli; és az államot a legnagyobb biztontalanságnak s zűrzavarnak ejti áldozatául, inkább nevezhető az az anarchia elméletének, mint államtudománynak.“ Mohi R. ugyan e tárgyban (Államtud. Encyc. 57 lap) úgy nyilatkozik, hogy „szerződés alapján, talán keletkezhetik bizonyos esetben állam , de nem egyedüli, s ennél fogva nem szükségképeni módja a keletkezésnek , tehát nem is lényeges alkatrésze a fogalomnak.“ — És ismét a 76. lapon : „Az államhatalom jogi alapját, ugyanazon alap képezi, melyen maga az állam nyugszik, tehát a nép életnézetes szükséglete. Az államhatalom csak e szükséglet valósulása.“ Ezen érvek, a jogátruházási szerződés elvét, alapjában s lényegében annyira megdöntik, annyira megcáfolják, hogy abból életképes és észszerű rendszert, valóban sem a tiszta, sem a szakbölcsészet nem fejthet ki. Azt állítja továbbá K. N. úr, hogy a szerződési elv, a szükségesség elvével nem ellentétes, sőt azt segélyelvéül elismeri. Erre röviden csak azt, jegyzem meg, hogy a mely elvnek a másik meghódolni, s áldozatul esni kénytelen, az nem segély , hanem fő és uralkodó elv; s a viszony, mely ily két elv közt létezik, nem a kölcsönösség , hanem az összeférhetlenség viszonya. Azt is mondja K. N. úr, hogy a szükségesség elve veszedelmesebb az emberi társadalomra nézve, mint a tiszta társadalmi szerződés elve, mert — úgymond — amaz több alapot nyújt az államhatalom terjeszkedésének, s az egyének feletti gyámkodásának. Ez azonban már a priori sem, és csak azért sem fogadható el, mert a szerződési elméletben K. N. az ön beismerése szerint, még bölcsészetileg sincs kifejtve, mennyi jog ruháztassék az államra, s menynyi jog tulajdonítandó az egyénnek. A szükségesség elve, az emberi értelmen, és az emberi természeten nyugszik. Ha tehát az elv a társadalomra veszélyes lenne, akkor magát az oktőt, az emberi természetet, s az emberi értelmet is veszélyesnek kellene nyilvánítani. A barbár törvények, a szükségesség elvével nem indokolhatók, mert a társadalomnak, nem a barbarismus , hanem a humanismus szükséges. A szükségesség elve nem ismer idealizált államot , hanem azt követeli, hogy az állam emberileg legyen alapítva, és emberileg korlátozva. Épen azért oly ideocratiai dogmát el sem fogadhat, amilyet K. N. úr ezen tételben állít fel : „Minden jogbölcsésznek ajánlom, hogy az államot a kormánynyal, a kormányt annak egyes közegeivel azonosítani, s az államot akárminemű tárgylagos intézménynek tekinteni óvakodjék.“ A szükségesség elve, arra serkenti a bölcsészetet, hogy az államot egyetemes consistentiájában vizsgálja, hogy annak kormányszerveit, a kormányzandó elemekkel, organikus öszhangban kombinálja, s hogy a kormányt és a népet, valódi egységben fogja fel. Azt követeli tehát, hogy az államot a bölcsészet is ne az abstractio, hanem az emberi élet gyakorlati intézményének tekintse. Messze vezetne a tárgy további taglalatába bocsátkozni, ítélje meg a közönség, a két elv közül melyik az észszerűbb, s a szabadságnak kedvezőbb. Én nem hiszem, hogy volna oly codificationális bizottság, mely a jogátruházási elméletre ma még csak reflectálna is. A K. N. úr szerint a bírói kérdésben a magyar törvényhozás terén, legközelebb is áldozatul esett a szükségességi elvnek. Azáltal, hogy a magyar törvényhozás többsége most a bírák kinevezését ítélte szükségesnek, az elv nem csak nem szenvedett, hanem nyert, valamint nyerni fog az akkor is, ha oly többség leend, mely a birák választását tartandja szükségesnek. A szükségesség elvének, épen ez a tulajdonsága az, mely annak gyakorlati, s parlamentáris becsét képezi. Ezekben tanúságát kívántam adni annak is, hogy én Rousseau jogátruházási elméletének, ezentúl sem hódolhatok, s nem fogja K. N. ur udvariatlanságnak tenni, ha kijelentem, hogy irányomban kifejezettebbeli várakozásának meg nem felelhetek, s hogy ezen meggyőződésemre a magyar igazságügyér ur bölcselme sem gyakorolhat változható befolyást. Jeszenszky Danó: A pesti Rókuskórház. *) A „Neuer freier Lloyd“ I. évi szept. 11-ki számában következő czkrk alatt: „Wie man im Rochusspitale heilt!“ egy kíméletlen czikk jelent meg, mely úgy a jótékony intézet mint a szenvedő betegek érdekében méltán okozott közmegbotránkozást. A czikk megjelenésekor azonnal, nemcsak helyben tett az intézeti elöljáróság szigorú nyomozást, de az igazgató rögtön magában a magyar svájczi gyárban is személyesen eszközölt kihallgatást, mely kölcsönös eljárás eredménye következőkben öszpontosítható . Mindenek előtt nem igaz, hogy az intézetben előfordult volna eset, hogy a beteg segélynyújtás hiányában, vagy késlekedés miatt elvérzeni (verbluten) engedtetett volna. Hozatott ugyan 1. évi márt. 23-án az érintett gyárból egy beteg kartöréssel és kéztőroncsolással a kórházba, de jóllehet délután 4 óra tájban érkezett meg, mind a mellett Kovács főorvos osztályán nemcsak rögtön kellő ápolásban részesült, de rajta még azon estve, a szétzúzott csontok sküszelésének műtéte is végrehajtatott; sőt hogy elvérzés nem következett, bizonyítja azon körülmény, hogy a beállott súlyosabb láb miatt a betegnek 10 nap alatt több ízben kellett megaadályoztatnia. Nem igaz továbbá, hogy jelen esetben a kérdéses beteg csak kötözést és kórházban maradást nem sürgetett volna , mert a kéznél levő okmányok és hivatalos jegyzőkönyvek szerint a beteg a magyar-svájczi gyár elöjárósága által pontosan kitöltött nyomtatott kórházi utalványnyal jelent meg az intézetben, melynek alapján a fölvétt irodában jelen volt hivatalosak által minden föntartózatás nélkül azonnal fölvétetett — mint sérülési eset szabályszerűleg az első sebészi osztály 34 dik számú szobájára kísértetett, és ott az őrködő ápolónő által tiszta ágygyal, ruhával és ágyba fekvéssel kínáltatott meg. Azonban a kísérők egyike a bekötözést sürgetvén, az ápolónő az osztály felügyelő orvosához sietett, de a nyugtalankodó kísérő ezzel sem elégedvén be, az ápolónővel majdnem egy időben és zajosan hatolt az orvos szobájába. Az orvos egy nála volt ismerős jelenlétében a kórházi látogatáshoz készülve és épen ruháit változtatva, a zaklató vendéget megjelenhető selg türelemre intette, de ez a folyvást öltözködő orvos által ígért megjelenést saját nyilatkozata szerint is a rendes délutáni beteglátogatás idejére, tehát későbbre magyarázván, nem tágított, sőt mindinkább hevesebb kifakadásokra kelt, miért is őt az orvos szobájának ajtajára mutatva a kórterembe utasította. Ekkor a beteg kísérője kirohant az orvos szobájából, s daczára az időközben átöltözött orvos közeledésének, az általa fölzaklatott beteggel együtt zajosan távozott az intézetből, anélkül, hogy a benn levő igazgatónál,vagy bárki másnál panaszt emelni és rögtöni orvoslást keresni jónak tartotta volna. Különös figyelemre méltó, hogy a panaszló fél az igazgató által eszközölt kihallgatás alkalmával, az orvos magatartását és bánásmódját nyájasnak és illemesne, csupán a körülmén) Fölkéretik a Neuer freier Lloyd t. szerkesztősége, miszerint ezen nyilatkozatot saját lapjába átvenni szíveskedjék. (S.y.) A kolozsvári lóverseny c 1. évben is sept. 24, 25. és 26 óra van kitűzve az ottani versenyegylet választmánya által. Nem lehet értenünk e tisztelt választmánynak ily eljárását, mely kizárja azt, hogy magyarországi lovakkal nagy számmal lehessen concurrálni, miután a debreczeni lóversenyek napja rögtön következik rá s a versenylovak tulajdonosainak nem igen lesz kedvük lovaikat a bizonyos megromlásnak kitenni azáltal, hogy mindkét versenyben fölléptessék kedvenczeiket s ha egyik versenyben részt akarnak venni, akkor a másikról kénytelenek lemondani. E czélszerűtlen intézkedés által sem a versenyek valódi célja, sem azoknak a tömeges megjelenés folytán fokozódó érdekessége nem éretik el. Valóban sajnálnunk kell, hogy a már tavaly is többek által tett fölszólalások eredménytelenül hangzottak el. Úgy a két haza, mint a kolozsvári lóversenyegylet érdekében ,is, igen óhajtandó, hogy jövőre e bajnak más határidő kitűzése által elere vétessék. Két rendbeli császári dij van ez évre a kolozsvári versenyre kitűzve u. m. az első "osztályú császári dij (500 db arany) "és a Ilik oszt. császári dij (300 arany.) Az elsőben említett díjra nevezvék : gr. Bethlen Sándor Corvin, B. Wesselényi Béla Turandot,gr. Keglevich Béla Zápolya; gr. Forgách László Maniac, gr. Szápáry Iván Charrey,gr. Eszterházy Miklós Strizzer; bg. Lichtenstein János Manfred. Jó training mellett legtöbb esélyét gyanítjuk Zápolya és Strizzelnek. Wesselényinek Virgilius-csikóját még nem ismerjük s nem tudjuk, hírneves nemzőjének mennyire válik becsületére. A II.osztályú császári díjért a következő paripák szállanak síkra : b. Wesselényi Béla Nelusko , Ugyanaz, Mr. Benetton; b. Wesselényi Miklós Palma; b. Bornemisza Tivadar Joung-Bolero; b. Bánffy Albert Grif; Zeyk József Zenga ; b. Bruckenthal Armin Sólyom; gr. Bethlen Sándor Corvin; ugyanaz Babér, ugyanaz Dali. E fiatal nagyságokat még nem ismerjük anynyira, hogy egyiknek a másik feletti előnyeiről ítéletet vonhatnánk; de ha származási fajuk után következtethetünk, akkor Nevisco és Palma lábaira koczkáztatnánk fogadást. nyék által menthető — késlekedését tartotta fölhevült állapotában gáncsolandónak ; sőt azt is kijelentette, miszerint a szerinte nem sértő(?) czikk által egy kis megrovásnál (Rüge) egyebet nem is czélzott elérendőnek. Mindezek ellenére a botrányos felszólalásra alkalmat szolgáltató orvos az igazgató által megdorgáltatván, a fenálló szabályok és utasítások jövőbeni pontosabb megtartására komolyan utasittatott. Az igazgatóság. Ugyan e napra esik a 400 frtos vadászverseny is, melyre pályázhat minden nem telivér ló, mely a Királyhágón innen vette származását, továbbá ivadék-verseny, melyet gr. Bethlen Sándor 1869-re indítványozott. Futhat minden a régi Erdélyben 1865 ben kolozsvári versenyegyleti tag birtokában született telivér csikó. Azután következik a 100 aranyos elegyverseny, melyre pályázhat a magyar korona területén született minden félvér ló. Nevezni kell f. hó 10-éig d. előtt. A második napra a szekérversenyes k. Államdij 50 arany. —Pályázhatni, bárhol született és idomított, bármely korú és nemű lovakból összeállított, Erdélyben legalább fél évig használt kettős fogattal. Táv, körülbelül 16 angol mértföld. Nevezési zárnap szept. 10. Harmadik nap, szeptember 26-dikán I. Erdélyi dij 500 írt. Futhat minden Erdélyben elletett, bármely nemű nem telivér ló. Távolság 3 mfld. Tétel 100 frt, fele bánat. A tét- és bánatösszeg fele az első*, fele a második lóé. Nevezési zárnap szeptember 10 én déli 12 óra. II. Ivadékverseny, 1869-re indítványozta Tisza László. Futhat minden a Királyhágón innen és Magyarországban 1865 ben kolozsvári versenyleti tag birtokában született félvér Folytatás a mellékleten.