A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)
1869-10-01 / 225. szám
Esti kiadasi. 225. szám, Pest, 1869 CUióbtratal: Ftranczia» ián 7. n. tBsszint Előfizetési díj t íwrtia küld?», r»gy Gad«ae»oa háaha* bordzs r«fg*li ka 1 hónapra ... kiasUa »jyStt: 5 hu $ h6<i*pr* . 4 , • kA napra .... I* , t* a*tá fci-AiW ktirtokOdéioér» ia&fiAtitA» .............................Jé kx. Péntek, oct. 1. tz«rfcetzté*l Iroda: Farancziak-ítra 7. az. éj elüíiaetén- és hirdetmény - díj a lap kiadóhivatalába küldendő. E lap szellemi rdaaét illető minden kőesemény a *serktw*tö»égbe* intézendő. Hérmentetlen tételek csak ismert kesektől fogadtatnak eL PEST, OCTOBER 1. Pest, oct. 1. (xg.) Prága, a cseh királyok ódon székvárosa is választott, s szavazatát a declaransok javára adta. A nemzeti párt jelöltjei még túlnyomóbb többséggel választatának meg mint 1867-ben. Ausztriában feszülten néznek a cseh tartományi gyülés tárgyalásai elé, annál is inkább, mert a 17 külön tartományi gyűlés rendszerétől, mely nehézkes is, s az alkotmányos formáknak s érdekeknek sem felel meg, rég kezdenek elidegenedni. A lajthántuli tartománycsoport consolidatiójának processusa régóta foly, de határozott s állandó megoldást még nem nyert. Annyi különleges érdek, annyi számtalan kormányrendszer hibái által összebonyolított ország, s mindenekfölött a 17 autonóm tartomány folytán a szervezésnek elvetett alapjai nehézzé tették a megoldás s a megnyugtató, állandó rendezés lehetőségét. Az 1867-iki kiegyezkedés előtt figyelemmel kellett kísérnünk az ausztriai állapotok fejlődését, mert e fejlődéssel szorosan egybefüggött hazánk sorsa is, s a közjogi átalakulás ott, — többé kevésbé fontos átalakulási pázist képezett Magyarország politikai küzdelmeiben. Ausztria állapota azonban most, a 67-iki kiegyezkedés után, még kevésbé lehet közönyös előttünk, mert ama kiegyezkedés alapja, legalább mestereinek értelmezése szerint a két állam szövetsége, és ezen szövetségnek jelentősége azonnal elvész, eltéveszti czélját is, ha az egyik félben nem találhatók fel a szövetségnek garantiái, az erő és életképesség, — mely midőn támogatást szükséges, képes is támogatást nyújtani. E viszonyt tartva szem előtt, a 67-i modalitások szerinti kiegyezkedésnek képviselői, — a majoritás közlönyei számtalanszor kifejezést adtak már annak, hogy az ausztriai állapotok Magyarországon megnyugvást nem képesek eszközölni, mert szövetkezésünknek értelme Ausztriával az, hogy egy erős, belzavarok, és belső küzdelmek által meg nem gyengített szövetségesnél támogatásra találjunk. S azóta — különösen most újabban, — midőn az alkotmányos élet egyik tényezői, a tartományi gyűlések ismét összehivattak, s midőn a lengyel és szláv opposittó hangosabban nyilatkozik, mint bármikor, a magyar országgyűlés majoritásának, még e majoritáshoz is méltatlan képviselő közlönye, — a P. Napló újabb meg újabb formákat talál föl, melyek szerint Ausztria állapotát újból kellene rendezni, s melyek szerint állandó megoldást lehetne eszközölni. Mi részünkről nem akarunk ily combinatiókba, s tervezgetésekbe bocsátkozni. Már az is, hogy a P. N. egy nap az ausztriai tartományok autonómiája mellett tör lándzsát, másnap ismét gyermekes nyelvöltögetéssel felel a csehek és lengyelek autonomikus törekvésére — eléggé mutatja, hogy a pesti és bécsi sajtóirodák sincsenek tisztában e kérdéssel, s hogy a P. N. ma a bécsi sajtóiroda közleményeivel rontja le, amit tegnap talán Ludassy úr elárvult pesti hada küldött ugyancsak a P. Naplóba. De mutatja ez azt is, hogy a magyar kormányférfiak között nincs meg a solidaritás, hogy az ausztriai állapotok fejlődésére — a jelenlegi viszonyok között jogosult befolyást igyekeznének gyakorolni. Az ausztriai állapotok fejlődésére befolyást gyakorolni, nekünk, akik a jelenlegi kapcsolatot is sokkal szorosabbnak tekintjük, mintsem megfelelne az érdekeknek, — még kevésbé állhat hivatásunkban. Általános elveket hangsúlyozhatunk csak, melyek között az egyéni meggyőződésnek elég tág tere van. Kívánnunk kell, már a viszonynál fogva, mely minket Ausztriához köt — a lajthántúli tartománycsoport consolidatióját, — de egyszersmind meg vagyunk győződve, hogy ez csakis a lengyelek és csehek méltányos s jogos igényeinek teljesítése által érhető el, mert ezek ma a lajthántúli tartománycsoportnak leghatalmasabb tényezői, amelyekkel számolni kell, számolni lehet. Mi azt hittük, hogy ez Magyarországra nem lehet pártkérdés. A kormány „Naplója“ azonban mindinkább meggyőz minket arról, hogy a nemzet szava e kérdésben sem nyilvánulhat egyhangúlag, s bár nem hisszük,hogy a„Napló“ gúnyja, sőt hallatlan cynismusa a lajthántúli szabadelvű férfiak küzdelmeivel szemben, a kormány inspiratiójából származnék, — mégis tiltakoznunk kell a magyar nemzet egy nagy részének nevében, mintha mi a lengyelek és csehek autonomikus törekvései irányában nem viseltetnénk rokonszenvvel. Magyarország, mely oly nagy kitartással küzdött saját alkotmánya, saját jogai mellett,—■ nem gúnyolhatja soha bármely népnek sem — s neveztessék cseh, neveztessék lengyelnek, — szabadság, és alkotmányos jogok utáni küzdelmeit. Turin, sept. 28. (M.) Az „Opinione“ alaptalannak mondja a politikai körökben nagyon elterjedt hirt, hogy a belügyekre Rudini a nápolyi tartományfőnök volna kijelölve, még azon esetre, ha Ferraris csakugyan megválna a tárczától sem hiheti, hogy annak örököse Rudini lehetne. Egyébbiránt úgy látszik, hogy a minisztériumban létezett nézetkülönbségnek már nyoma sincs s így a válságra nem volna többé kilátás, legalább az extra-parlamentáris válságra, mert a jogszerű válságról szó sem lehet egy szabad államban a képviselőház közbenjárása nélkül. A „Gazzetta di Milano“ szerkesztője dr. Righetti fenyitó tvszék által vád alól felmentetett. A genovai fellebbező tvszék pedig Canzios barátai ellen megszüntette a keresetet, a vád alaptalannak nyilvánulván, a vádlottakat szabadon kellett bocsátni. Mit mond erre az igazságügyér? Az alaptörvények által meghatározott kormányrendszert senkinek nem szabad felforgatni, de az alaptörvények azután fel nem jogosítják az igazságügyért alaptalan gyanú miatt bárkit szabadságától megfosztani, börtönre vetni! A párisi börze nagyon megbotránkozott azon, hogy a német tőzsdék, mialatt nyakra főre értékesítik a papírt a párisi piacon, Olaszországban szerződnek a pénzügyérrel a papi javak által biztosított kötvényekre. Szerintünk a dolog nagyon természetes a zsíros falat mindig kapóst. U soványnál, s azt nemcsak a franczia, de a német tőzsdék is mohón felfalják. Corracciolo visszatért az orosz udvarhoz, ellenben a bécsi követ szabadságot nyert s igy egy időre honába viszatérend. A florenezi „Gazzetta del Popolo“ arról értesül Rómából, hogy a Jáczint barát levele nagy zavart okozott a pápai udvarnál, a pápa megbánta volna, hogy a jezsuiták tanácsát felkarolva zsinatot hirdetett, mely iránt igen különböznek a bíbornokok véleményei, kis közül sokan óhajtják, hogy a nagy zsinat elis polt üssék, mig mások makacsul követelik azt; a „Gazzetta Piemontese“ szerint azután a zsinat-bizottmány sok tagja visszavonult,nem akarván a terhes felelősségben osztozni,úgy hogy jelenleg a vegyes ügyek bizottmányából az idegeneket egészen ki kellett zárni. Egyébiránt Jáczint levele Franciaországban is nagy zajt ütött, az „Opinione“ nek írják Párisból, hogy Guizot nem lel magának nyugtot, az ultramontánok nagyon megrémültek, mert a levél a párisi püspök jóváhagyásával Duvergier által a császárnak felterjesztetett s általános helyeslésre talált. Sokan azt hiszik, TÁRCZA. Nemzeti színház. (Ernst Henrik, mint „Zampa.“) (..) A nemzeti színpad tenoristákban — bármily „fehér hollókénak tartják is őket — nem szenved hiányt. Nem csak akad, hanem még gyártják is őket. Van most négy: El 1inger, ki sohasem volt erőteljesebb énekes, mint most; Pan 1i, ki vékony hanggal bír ugyan, de a lyrai dalművekben ízléssel tud énekelni; Hajós, kit a jó természet gyönyörű hanggal, de mellé igen szögletes alakkal áldott meg; s íme most jelent meg a negyedik: a fiatal Ernst Henrit, ki nem mindennapi metamorphosison ment át. Nevezetesen nemrég úgy került ki a színitanodából, mint baritonista, s most egy jelent meg előttünk, mint tenorista, még pedig abban a nagy szerepben, mellyel egykor Stéger hatalmas hangja gyújtá föl a pestieket. Méltó kíváncsiságot ébresztett e föllépés. Ha teljesen sikerül, az kétségbe vonhatlan kudarcz a színi tanoda énekmestereinek, kik három év alatt sem tudták volna fölfedezni, hogy az ér, mely kezük alatt van, nem ezüst, hanem arany. Íme Stoll (szinházi énektanító) egyszerre fölismerő s ki is mivelte! Azonban a föllépés nem sikerült teljesen,csak félig-meddig. Azok a dallamok, melyeket egy magas bariton is bátran énekelhet, igen jól hangzottak a fiatal énekes ajkairól, hanem azokat a magas részeket, hová egy igazi tenor érczes hangereje kell, vagy bágyadtan, vagy forceirozva hallottuk tőle. Nagy kérdés tehát, ha váljon Stollár e merész műveletében lesz-e köszönet, a vígre is egy szép képesség a két szék között nem a földön maradt ? A hang felcsigázásának átalán véve szomorú következményei szoktak lenni. Ennek lett az áldozata Hofbauer Zsófia k. a. is, kit a természet kitünően erős és meleg althanggal állta meg, de midőn tanárja mezzosopránná kívánta erőltetni, a kisasszony nem nyert semmit, hanem elveszte azt is, amije volt. Sajnálnék, ha Ernst Henrikkel is ilyesmi történnék. S valóban sajnálhatnék, mert arról ez este is meggyőződtünk, hogy szép hivatása van a színpadra. Láttak nála mind a szivet, mind az érzelmet munkálkodni. A gyöngédebb fogalmú dallamokat bensőséggel énekelte s a drámaibb mozzanatokat elég helyesen ábrázolta játékával. Szóval a szerepnek mind zenei, mind drámai oldalára dicséretes gondot forditó, szép alak volt, fesztelenül mozgott, a szavakat értelmesen ejté ki s ép érzéket tanusita az éneknek úgynevezett „dictió“-ja iránt is; de hangereje sok helyen nem állt arányban e nagy szerep igényeivel. Tiszta folyékony énekét s játékát abban a mozzanatban, midőn a kezével fenyegető márványszobortól visszariad, méltán meg-