A Hon, 1870. június (8. évfolyam, 124-146. szám)

1870-06-01 / 124. szám

124. szám. Vill. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.......................1 frt. 35 kr. 3 hónapra.......................5 „ 50 „ 6 hónapra . . . . ti „ — „ Az esti kiadás postai különküldéseért felül­fizetés havon kint .......................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1870. Szerda, jimius 1. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyfése betst sora . . . 0 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . 30 „ Terjedelmes h­irdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. —­­Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 86 kr. Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. PEST, JUNIUS 1. (V.) Bécs, máj. 31. Királynénk ő felsége az Ünnepek után azonnal Bajorországba rándul szülei látogatására, nővére, a nápolyi ex-király­­né kíséretében. A hó végén azonban már Buda­pesten fog lenni, a­hová egyszersmind az egész udvar átköltözik. Az „örvendetes családi ese­ményt“ julius-augustusra várják. Várjon a ná­polyi királyné is ki hasonló körülmények közt van, hazánkban fogja-e idejét bevárni? — az még nincs eldöntve. Bécs, május 31. Több lap azon jelentése, hogy a kormány újabban kész lenne Csehország landtagját is föloszlatni — alaptalan. Ismét kijelentjük, hogy a ministerelnök és a cseh vezérek k ott minden érintkezés megszakadt. Andrássy s Patocki, azt mondják, jó barátok lettek, miután előbbnek sikerült utóbbit a foede­­ralisatió eszméjéből tökéletesen kigyógyítani. Bármiként áll is a dolog,de annyi bizonyos,hogy a ministerelnök most máskép gondolkozik, mint előbb. Ő felsége elnöklete alatt ma tanácsot tartottak a közös miniszerek. Lónyay azután ma Meránba utazik családjához, honnan 4—5 nap múlva tér vissza. Katonai apróságok. A régieknél állat vagy növény, Magyarorszá­gon ma egy úgynevezett vár képviseli azt a min­denfölötti szentet, melyhez hozzányúlni, melyet illetni nem szabad. Elvesztené különben szeplőtlenségét, s ezzel azt a varázshatalmat, melylyel a gyám­ó halan­dók tömege fölött uralkodik. A Gellérthegyen álló citadella a „ne nyúlj hozzám“nak hatalmasabb képviselője, mint a vallás dogmái. Korunk merész és rohanó, eszmék feltalálásá­ban és valósításában, a teremtésben és rombo­lásban. — Hiában költt ma valamit a szent­ség nymbusza is, hozzá nyúl az ember és le­tépi a fátyolt, mely csak sybarita-vázat rejt. Ma, a midőn kimondatik Mária szüzessége, midőn arczalcsapást kap a józan okosság a pá­pa csalhatlansága által, a midőn nincs semmi oly nagy semmi oly szent, a mihez az ember hozzá ne nyúlna, csak egy áll szeplőtlenül, meg­­ingathatlanul, és meg nem dönti azt sem ész­szerű okoskodás, sem a nép érzületének köve­telő dogmája, sem a megváltozott viszonyok kérlelhetlen logikája : a gellérthegyi citadella. Egy buzgó honvédfőhadnagynak, kinek az az osztályrész jutott, hogy a katonai tudományok tévetegébe vezesse be a magyar fiatalságot az a jámbor gondolata támadt, hogy eszközölni fog engedélyt hogy bebocsáttassék a gellérthegyi citadellába, bőr az állandó erődítéstan elveinek gyakorlati alkalmazását fogja megmutatni tanít­ványainak. E tervet kétségkívül a leglegálisabb szándék sugalta. A magyar király egy katonája, ki azzal jön megbízva, hogy képezzen értelmes katonákat az országnak, minél jobban s tökéletesebben akart megfelelni e czélnak, midőn a gyakorlat­ban is meg akará mutatni azt, a­mit csak elmé­let útján megtanulni igen nehéz. De úgy látszik könnyebb egy elefántnak át­jutni a tújokon, mint innen Pestről bejutni a gel­lérthegyi citadellába. Kérése, melyet a honvédelmi minisztérium útján terjesztett fel, elutasítólag intéz­­tetett el a térparancsnokság által. A Gellérthegyen álló erőd egy óriási kérdő­jelet képezett eddig is mindenki előtt ki a fővá­rosban megfordult. Az ember önkénytelenül kereste czélját és ez erőd rendeltetését — miután tiltva van a beme­netel, csak körfalai alól leste el. Kívülről nem lehetett másként megfejteni ez erőd építtetését, minthogy az a czélja, hogy egy percz alatt összebombázza Pestet, s ha szükség Budát is, a királyi palotával együtt. Ezt mondta mindenki a ki belenézett a táton­gó ágyukba. S a közvélemény eleitől fogva igen delicat kérdésnek tekinté ezt; nem zúgolódott, nem kö­vetelt, hanem hitte, hogy az idők változtával a király kezdeményezése folytán meg fog oldatni e bizalmi­ kérdés. Nincs miért leplezzük: a főváros lakossága rosz szemmel nézte, aggodalomteljesen, sőt bosszú­san, hogy a gellérthegyi citadella ókori spinxet képez még a király megkoronáztatása után is, és hitte hogy a kiengesztelődés örömünnepei után, ha a tájak nem is, de legalább a zárak le­hullnak a gellérthegyi citadelláról. Ez tudva lehet a térparancsnokság előtt is, s a katonai parancsnokság, melynek élén, b. Gab­­lenz áll, kinek akadnak Magyarországon is tisz­telői, s ki épen azért helyeztetett Budára, mert előbe nem birta magát beletalálni a megválto­zott viszonyokba — tudhatja, hogy minél sűrűbb fátyolt van a budai Gellérthegy körül, a közvé­lemény annál izgatottabb, és a kedélyek,melyek a jelenlegi állapotokkal úgy sincsenek teljesen megelégedve, annál nyugtalanabbak lesznek, és annál követelőbben lépnek föl. A polgár és katona soha sem volt egymásnak testi lelki barátja. Ellentétes két fogalom, egy­mással ellenkező két hivatás. De a polgár és katonának oly merev, s oly éles szétválasztása talán egy országban sem lé­tezik, mint nálunk. Erre nézve sok tényező működött közre hosszú idő óta. A katona nálunk külön kasztot képez, idegen hatalom, idegen esz­mék uralma alatt, nem szerettetik, és nem ke­restetik a polgári elem által, pedig vér a mi vé­rünkből. Az általános hadkötelezettség az a hatalmas tényező, mely e kasztszellemet lassan mindenütt gyöngíti. A mi állapotunk ebben is kivételes. Nálunk fentartatik, sőt mesterségesen ápoltatik a kasztszellem, s a változás csak abban áll,hogy az ált. hadkötelezettség által maga a kaszt új elemekkel szaporodott, a­melyeket mindenféle mesterséges utakon elválaszt a polgári elemtől, honnan kikerültek, s hova vissza kell térniök előbb, utóbb. És arra sem akadunk valószínűleg sehol szé­les e világon, hogy egy helyet elzárjanak telje­sen a polgárság elől,­­ hogy oda­­katonakabát nélkül bejutni ne lehessen, sőt hogy ugyanegy fejedelem katonái között különbség tétessék ezen privilégiumra nézve. Ha a katonaság maga emeli magasra a fala­kat, melyek elzárják a polgári elemtől, úgy nincs oka csodálkoznia az idegenségen, sőt ellenszen­ven, melyet ez oldalról aztán tapasztalnia kell. Sőt nem lehet csodálkoznia azon hiedel­men sem, hogy ez az osztály nem védő jó barátok osztálya, melyet szeretni s támo­gatni,­­ hanem oly hatalom, melytől fél­ni kell. Hanem azt csakugyan érdekes volna tudni, hogy miért tagadtatott meg Domaniczky főhad­nagynak és tudományszomjas szanítványainak a bejuttatási engedély. Hiszen a kérelemben tisztán meg volt írva, hogy ők csak az állandó erődítéstant akarják gya­korlatilag is megtanulni. Ez pedig igen legális egy czél, nem lévén a honvéd sem porosz, sem orosz, hanem oly katona, kinek háborúban oszt­rák (tehát teljes próbás) generális parancsára kell mennie előre és hátra. Aztán ha attól féltek az osztrák katonaurak, hogy a tanítványok nagyon­­szépnek találják a kilátást az erődből Pestre — hát elmondhatták volna ez erőd tulajdonképeni hivatását, czél­ját és fontosságát egy eshetőleges háborúban, mert hiszen e fiatalok sem poroszok, hanem oly hadkötelezettek kiket legelsőbb a közösnek ne­vezett osztrák hadsereg fog kipróbálni és fel­használni. Saját tagjaiktól pedig csak nem irigy­­ük a tudományt. S ezen ép oly loyális mint méltányos közlé­­kenységnek az volt volna közvetlen pozitív ered­ménye, hogy amaz ifjak valószínűleg felvilágo­sították volna a főváros lakosságát, hogy nem igaz mintha a gellérthegyi citadella csak azért épült volna, hogy egy percz alatt össze lehessen bombázni Pestet, így a főváros közönsége különféle találgatá­sokon és sejtelmeken töri a fejét. Az egyik azt mondja, hogy mégis kell valami­nek lenni abban a citadellában, hogy oda ilyen magunkféle embert be nem eresztenek. S mi le­hetne ott más, mint a­mi ellenünk van intézve ? Egy második azon ütközik meg,hogy hát egy tér­­parancsnokság csak oly könnyen bánhat el a ma­gyar honvédelmi minisztériummal. Egy harmadik azt a kérdést teszi, hogy bizo­nyos tekintetben nem olyan katona-e a honvéd is mint a közös hadseregbeli ? S hallhatni egyéb combinatiokat is, hogy azért nem bocsáttatik oda be „nem teljes pró­bás“ egyéniség, mivel nagyon titkos hely a cita­della. Titkos összeköttetés van a föld alatt Bu­davárral , alá van minázva a Duna, egész Pest, a lánczhíd, é­s nem szabad, hogy a „laikusok“ nyomára jöjjenek. Ilyet is hallhatni, s ha még furcsább hírek fognak keringeni, annak oka a térparancsnokság menthetlenül hibás eljárása, melynélfogva leg­sűrűbb titkolódzást követ a Gellérthegy körül. Úgy halljuk, hogy térparancsnokság a vissza­utasítást azzal indokolta, hogy „még közös had­seregbelinek is tilos oda a bemenet.“ Tehát baglyok meg vércsék számára éptet­­ték kétségkívül. Azt is hallottuk, hogy a magyar honvédelmi minisztérium a katonai parancsnoksághoz sem küldte volna Domaniczky kérvényét, ha bizta­tást nem nyert volna előre már gaz iránt, hogy a teljesítésnek nem áll semmi sem útjában. Érdekes volna megtudni honnan került a „biztatás“, s honnan a legkevésbé sem biztató válás?, mely most megadatott. Annyi áll, hogy ez a „kis“ esemény hű raj­zot nyújt jelen állapotainkról. Lukács Béla: Tűz, víz, tűzoltás és vízvezeték. Tegnap este ismét meleg napjuk volt a pesti tűzoltóknak, alig sikerült Pesten a dühöngő ele­met leküzdeni, mindjárt utána Budára hívta őket a vészharang. Délután 6 órakor Heinrich Galamb utczai vas­raktárában, szalmába burkolt vasedények közt ismeretlen okból a szalmaburok lángra kapott. A füst oly hozzáférhetlenné tette a raktár helyi­ségeit, hogy az ily alkalommal biztosan használ­ténak hitt pinczekészlet, egy a szájba ve­zető csővel ellátott légtömlő, mit a tűzoltó hátá­ra szokás erősíteni, hogy abból vegyen lélekze­­tet, sikertelennek mutatkozott, s csak az ajtók és ablakok bezúzása által támadt léghuzam se­gélyével sikerült behatolni. Rövid időn elnyo­matott a láng. Alig hogy visszatértek a tűzoltók a tanyára, s kezdenek a füst által szenvedett kínoktól ma­gukhoz térni, megkondul a budai vészharang, s a nagyszámú önkénytesek a városiakkal együtt szokott gyorsasággal Budára vágtattak. Az ó­­budai hajógyár kötélgyártási kenderkészlete — mintegy 20,000 mázsa — már lángba borult, szint annyit azonban sikerült megmenteni. Daczára, hogy a gyár saját gőzszivat­­t­y­ú­j­á­v­a­l már hatalmasan működött, csak az oda siető tűzoltók erélyes közreműködése tette lehetővé, hogy a gőzmű­ ereje kellően érvényesí­­tetett, mennyiben annak csöveit megszaporitván a föld izzó melege és a tűztömeg fölébe omlott tető daczára azokat közvetlen a vész helyére ve­zették. Más oldalról a vízvezeték által táplált szivattyúval is nagy szolgálatot tettek. A munka éjfélig tartott, mikor­­ egyik vizes kocsi keréktörését s a fáradságot leszállva — baj nélkül visszatértek. Valamelyik budai gyár szin­tén oda siető szivattyúja azonban útközben fel­dúlván, 6 ember nehéz sebekkel terhelve, kór­házba vitetett. A tűz esti V4 9 órakor ütött ki, ismeretlen okból. A kárt körülbelől 56.000 forintra teszik, mely természetesen biztosítva volt. Egyúttal mint Pesty­ egy speciális nevezetes­ségét kell említenünk a pesti vízvezetéket, mely úgy látszik Lindley úr monopóliuma, ki tetszés szerint rendelkezik vele. Hallgatunk ezúttal arról hogy a vízvezeték a házakban időnkint na­pokig elzárva, ellenben nyílt utczákon nyitva van,­­a rész­munkát végre is meg lehet javítni. Most csupán a pesti vízvezetéknek a tűzoltás kö­rül való szerepléséről szólunk. A kötő- illetőleg galambutczai tűznél más víz hiányában, a tűzoltók, saját gépészek által a vá­­rosi vízvezetéket nyitották meg, a­mihez mel­lékesen mondva, nem kell akkora tudomány, mint a vízvezetéki személyzet hiszi, és azért nem is érdemel havonkint külön 80 ftot, mint a víz­vezetési intézet a tűzoltási intézettől, tűzvész al­kalmával való felnyitásért kérni merészelt. A vízvezeték e felnyitása Lindley szerint merény­let, mely az általa készített de senki által közzé nem tett Q. szerint száz­ért pénzbírságot von maga után, mi —ezt nagy hűhóval ki is hir­­dettetve a helyszínen — természetesen a pol­gárság részéről oly forma oppositióra talált,mely elől jónak látta­k elvizvezetékezni. — A tűzol­tók pedig szó nélkül teljesítvén kötelességöket, használat után nélküle ismét lezárták a vizve­­zetést. Mi nem vagyunk képesek a dolgot máskép felfogni, mint következőleg: 1. A városi vízve­zetéknek fő rendeltetése, hogy tűz alkalmával kész eszközt nyújtson annak elfojtására. — 2. A­ki a tűzoltást akadályozza, az büntetést érde­­­mel. — 3. A tűzoltó onnan és úgy veszi a tűzol­tásra való eszközöket, a­hol és a­hogy hozzájuk férhet. És ha saját életét oda dobhatja a rom­boló tűz közepébe annak elfojtása végett, oda dobhatja — ha arra mélhatlanul szüksége van — az aranyos bútort is, a drága ér­­czet is. Mindenek fölött pedig (ez a dolog ábéc­éj­e) nem lehet kötelezve addig várni, míg valaki a vízvezeték felnyitására megérke­­z­i­k, hanem gépészé által haladék nélkül fel­nyittathatja azt maga is. Ha felfogásunk, és a tűzoltóknak és a közön­ségnek e felfogása hamis, világosítson fel erről minket a városi hatóság; ha pedig helyes, se­gítsen a bajon, de rögtön. —Sz. Arany János főtitkár jelentése a m. tud. akadémia május 28-adiki ünn. közgyűlésén. Akadémiánknak életében a lefolyt év mindenek előtt egy nevezetes mozzanatot tüntet fel. Alap­szabályai lényeges módosításokon mentek keresz­tül. E módosítások részint az igazgatás, részint a tudományos működés körébe vágnak. Az elsőre az akadémia, maga a tudományos testület anya­giakban is befolyást nyert,az utóbbinak súlypontja, határozottabban mint eddig, az osztályokba tétetett által. Azon halhatatlan érdemű hazafiak, kik negyven év előtt társulatunkat alapíták, az által vélték a zsenge intézetet minden eshetőségtől megóvhatni, ha ennek igazgatását­­kezökből ki nem bocsátják. Saját körük­ből egy igazgató­tanácsot állítottak föl, mely maga magát egészíté ki, választá elnö­keit, elnökül egyszersmind az akadémiának is. Ez igazgatótanács, míg közvetlen az intézet vagyoni ügyét kezelte, közvetve az akadémia tudományos működésére is befolyhatott, elnökei s a költség meg- vagy nem szavazása által. Oly időkben, mikor a gyanakodó vagy épen el­lenséges hatalom irányában a magán­tulajdon a közvagyonnál több biztonságra, egyesek tekintélye a testületinél nagyobb elismerésre számíthat, nem vonhatni kétségbe a felebbi intézkedés czélszerű voltát. Pedig a „tudományok magyar nyelven művelésére“ alapított intézet már bölcsőjében sem nagyon örvendett a hatalom őszinte rokonszenvé­nek. Aztán jöttek a nemzeti elnyomatás keserű évei: midőn az a körülmény, hogy az akadémia — néhány magán hazafi alapítványa — ugyan a hazafiak megbízottainak őrködése alá volt helyez­ve, minden valószínűség szerint sokat, legtöbbet ten arra, hogy intézetünk a fenyegető részt, meg­hajolva bár, de végromlás nélkül lássa elvonulni maga fölött. Hallgatnia kelle ugyan; működése évek hosszú során meg volt zsibbasztva; s midőn újra életjelt klvánt adni, ezt csak alapszabályai­nak oly módosítása árán tehette, mely a tudo­mány mivelését különválasztá a nemzetiségtől, mely minden léptét rendőri bilincsekbe verte. De, jobb idők reményében, tűrni kellett, ha élni akart; mert a mozgás, ha korlátolt is, élet, míg a dermedtség, hosszas ideig folytatva, halál. A hazai állapot örvendetes jobbra fordultával akadémiánk figyelmét nem kerülhették ki az ek­­kép akarata ellen megmásított, s a kényszer folt­jait magukon viselő alapszabályok; a régiekhez nem lehetett egyszerűen visszatérni, mert a negy­ven éves fejlemény azok számos intézkedését el­­nyitotta volt. Közbejött az intézetnek, úgyszólva második megalapítása anyagilag, midőn nem csak a régi nagy alapítókhoz újabbak, s számosabban, csatlakoztak; de az egyszerű polgáriak, sőt a kunyhó is elhozta a maga filléreit, úgy, hogy ettől fogva nemzeti haladásunk e tényezőjét, egyesek által bár, de országszerte történt adako­zásokból fönálló közintézetnek méltán tekint­hetjük. Ily fordulat után — s a s­oreszméket is tekintetbe véve — nem jön tovább értelme, hogy akadémiánk igazgatását kizárólag egy, az első alapítóktól eredeti s önmagát kiegészítő zárt tes­tület vezesse, hogy arra magának a tudományos akadémiának, mint ilyennek, épen semmi befo­lyása ne legyen, sőt még saját elnökeit is más válassza. íme az egyik lényeges módosítás alapszabá­lyainkon. Egyfelől a tekintélyes­ alapítók befo­lyása az intézet igazgatására s elnök­­választásra ezentúl is biztosítva maradt; másrészről a tudo­mányos akadémiának — az igazgatóság mostani tagjai dicséretesen kész hozzájárultával — mind­kettőre illő befolyás engedtetett, így a föntartó elem a korszerűséggel is öszhangzásba jött. A­mi a tudományos működés új szervezetét illeti: ennek méltánylása végett egy futó pillan­tást kell vetnünk a múltra. Midőn társaságunk először, hat osztályban ugyan, a hat fő tudomány szerint megalakult, ez osztályok nem voltak az önálló munkálkodás igényei szerint elkülönítve. Az egész akadémia mindig együtt tartá ülését, s átalában, hiven az alapszabályaiban kitűzött czélhoz : „a tudományok magyar nyelven műve­lése és terjesztése“, — inkább „nyelvmivelő“ tár­sulatnak tekinté magát, a hazafiak régi óhajtása értelmében, mint szak szerint munkálkodó tudo­mányos egyesületnek. Ekkori jegyzőkönyvei bizal­mas, majdnem családias képet nyújtanak ez ülé­sekről. Összejö­hetenkint egypár tiszteleti, 8—10 rendes tag, az irodalom fölkentjei, néha 1—2 le­velező is. Tanácskoznak, ügyeket intéznek, czik­­keket bírálnak a folyóiratba; olykor egy érteke­zés valamely szakból; méh­szorgalma gyűjtése táj- és műszóknak, ez utóbbiak megrostálása vagy újra­alkotása, szókötési, szótári előmunkálatok, a szépirodalmi munkásság ébresztése, az írói nyelv szabályozása, a kivívott aesthetikai megúj­hodás állandóvá tétele s továbbfej­tése, röviden minden törekvés arra, hogy a magyar nyelv csi­­nosodjék, bővüljön, hogy a tudomány magyarul terjedhessen. És nem csak a központon fáradnak így: levelező tagjaikat, a szó szoros értelmében, időszaki jelentések beküldésére kötelezik, általuk a vidéki nyomdákra ügyeltetnek stb. Egyszerű gépezet, de, eredményei után minden hálánkat érdemli az önföláldozó munkásság, melyet leg­jelesbjeink, olykor nem is géniusokhoz mért dol­gokra, esztendőkön keresztül fordítottak. A negyvenes évek derekán lépés történik a szakszerinti elkülönzésre. A hat osztály ugyanany­­nyi sor szerint váltakozó ülést nyert; a mellett, a közös tárgyak intézésére, megmarad az összes ülés. Az ötvenes évekkel, a rokon tudományok ülése oly módon egyesíttetik, hogy négy csoport támad: a nyelv- és széptudományi, a philosophiai és társadalmi (így) tudományok, a történeti, végre a mathematikai és természettudományok csoportja. 1859-ben a négy csoport háromra szál­­littatik le, a történeti osztály és a philosophiai a törvénytudományihoz csatoltatván. Tehát egyfe­lől az összes ülések decentralisatiója, a szakbeli ön­állás kedvéért; másfelől rokon tudományok ösz­­pontosítása, egybehangzóbb működés végett. Azonban az osztályok önállása még így is sok kívánni valót hagyott fen. Nyílt ülések, melyen nemcsak saját tagjaik vannak jelen, alkalmas volt ugyan felolvasásra, de kevésbbé az, a szo­rosan szakszerű vitatkozásra, vagy épen belső in­tézkedésre. Minden ülés elnöke az akadémiai elnök volt, távollétében a rang vagy kor szerint követ­kező, gyakran nem is osztálybeli tag. Ülésen kívül pedig az osztálynak semmi központja, semmi foly­tonossága nem volt, élannyira, hogy az osztály, ülésen kívül, úgyszólva nem is létezett. E hiány érzete ösztönzi az akadémiát először arra, hogy a kiválóbb szakok, mint a honi nyelv és történelem, régiségtan és statistika, mathema­­tika és természettudományok művelésére állandó bizottságokat szervezzen,melyek a rájuk bízottak­ban folytonos, öszhangzó munkásságot fejthesse­nek ki; egyszersmind a szakértő, noha nem osz­tálybeli, sőt nem is akadémiai tagok bevonásával, minden jobb erőt egyesítsenek maguk körül;­­ továbbá arra, hogy magukat az osztályokat, nyílt ülésen kívül,rendes értekezletek tartására hívja fel, a szorosan szakbeli ügyek intézése végett. Egy lépés maradt még fönn, az osztály teljes önállásáig. Kellett, hogy az elnökség ülésében és azon kívül, ne függjön a véletlentől, hogy az osz­tály ügyei szakértő titkár kezén forogjanak; hogy saját oekonómiáját, első helyen, maga az osztály intézze. Állandó elnök és titkár választása len szükséges, a a költségvetés osztályok szerinti el­­különzése. Az utóbbi nem történhetett meg ez év­ben ; az elnök- és titkár­választás létrejött; az aka­démia jelenleg három osztályban működik : az I. (nyelv- és széptudományi), H. (bölcsészeti, társa­dalmi és történeti tudományok), III. (mathema­­tika és természettudományok) osztályaiban. E szerint meg van adva a keret, melyben az egykor (lényegileg) nyelvmivelő társaság, mint tudományos akadémia, folytonos, önálló, szak­szerű munkásságot fejthet ki. Azonban, ha szabad e helyről egyéni óhajtást nyilvánítnom, vajha a tudományok szakbeli művelése mellett, a „magyar nyelven mivelés“ jelentőségét se feledje. Vajha a tudós akadémiában maradjon valami az egykori nyelvmivelő társaságból! Tekintsünk szét az irodalomban, a hírlapvilág, a hivatalos és társas­nyelv körében, kívül a falakon és belül, a ma­gyartalan magyarság megdöbbentő invasiója hangosan követeli ezt. Áttérve most az osztályok és bizottságok mű­ködésére : miután korlátolt idejű előadásom e részben kimerítő nem lehet, igyekszem legalább némi statisztikai vázlatát adni. Az év folytán tartott negyvenöt ülésből a nyelv- és széptudo­mányi osztályra esik tizenhárom, 20 értekezés­sel, melyek közül magyar és rokon nyelvekre vonatkozik 10, irodalmi történetre 3, aestheti­­kára 1, a sémi és árja körből való 6. A philosop­hiai, társadalmi és történeti osztálynak jut tizen­­kilencz, ezeken előadás 39,­­melyekből philoso­phiai, jelesül neveléstani­­, a társas tudományok körébe tartozó 7, a történelem és archaeologia terén mozog 21. A mathematikai és természet­tudományi osztály tíz ülése 18 értekezést mutat fel, melyekből 3 mathematikai, 7 a physica és vegytan, 1 az állattan, 4 az­­ásvány és földtan, végre 3 az orvosi tudományok köréből van. Ket­­teje az üléseknek csupán­­összes volt. Részlete­sebben úgy az osztályok, mint az öt állandó bi­zottság működését a ma, e teremben kiosz­tott hivatalos jelentés sorolja; legyen elég itt arra utalnom. Az akadémia e munkásságának eredménye 18 rendbeli részint saját folyóirataiban, részint ön­­állólag, összesen 64 kisebb nagyobb füzetben s vastag kötetben látott világot, melyek könyvárusi úton, a közönség rendelkezésére is állnak. Jutalom, a közelebb nagy­gyűlés óta, csak egy adatott ki: a gr. Teleki drámai pályadíj, Szigligeti Ed. „IV. Béla“ czimű szomorujátéká­­nak. A gr. Karácsonyi jutalom, megfelelő munka hiányában, nem volt kiadható, valamint az egyik Gorove és Marczibányi jutalmak sem, me­lyekre versenyző nem volt. A többi jutalmak ügye jelen nagygyűlésen mikép dől el: az­­erről szóló hivatalos jelentés még ez ülés folytán fel fog olvastatni. Akadémiánk könyvtára ez év folytán is nem­csak magánosok ajándékai, nyomdai köteles példányok, hanem száznál többre átmenő külföldi tudományos intézettel folytatott csereviszony s az országos 5000 frt segélyből vétel utján is te­temesen gyarapodott. Az 1869-ben vett munkák száma jóval meghaladja a 400-at. Magánosok ajándékai közt nevezetesbek: Gregus Ágost r. tagé, ki elhunyt testvére Gregus Gyula r. t. ha­gyománya 40 darab, Brunner Antal úré 27 db. A könyvtár rendezése folyvást halad: 1860 vé­gén már összesen 43,114 munka volt, könyvtári használatra rendezve, mi kötet számra majdnem 40,000 kötet.Az olvasók száma 1869-ben 6,838-ra ment. A kézirat- és éremtár is gyarapodott ajándé­kokkal Balogh István ur családi oklevél gyűj­teményét, Stoll Károly ur bánya-műszókat, Bar­­taly István ur régi papir-vizjegy gyűjteményt, Czartoryski László hg. az 1705-i „Instrumentum Confederationis“ egy eredeti példányát, Veszély Károly ur Kazinczy, Révay, Döbrentei nehány levelét, Kovachich Miklós ur 175 kötet régi or­szággyűlési Naplót s irományokat ajándékoztak. Deljahoff orosz államtitkár ur két fényirt Cor­vina lapot küldött, s a m. kir. közoktatási minis­­terium, a könyvtár díszítésére , Izsó „Zrínyi a költő“ szobrát szíveskedett megküldeni. Viszont az akadémia, budai meteorologia s földdelejességi észleldéjéből, a Nagy Károly­­féle eszközöket, dij nélkül, az országos központi meteorologiai intézetnek,­­ a platina metre­t és kilogrammot pedig a kir. kereskedelmi mi­nisztériumnak engedte át. A hazafiak áldozatkészsége, alapítványokban az akadémia tőkéjére, a lefolyt éven át is­­szépen mutatkozott, miről a kiosztott pénztári jelentés közöl részleteket. Elég legyen itt némely kiválóbb czélú alapításokat említni: ilyen a 16,000 frtnyi Edl alapítvány, melynek kamatai orvosi és tech­nikai két ösztöndíjra fordítandók; Román Ferenc­ hagyománya fekvő javakban, a magyar faj szel­lemi fejlődését előmozdító intézkedésre; ilyen Czartoryski herczeg 1000 frt adománya, egy lengyel-magyar tárgyú történeti pályakérdés ju­talmául ; ilyen Wodianer Albert úr 2000 írt aján­déka, magyar ifjak nemzetgazdasági kiképzésére. Hálás fölemlítést érdemel a volt kereskedelmi minister Gorove István úr intézkedése is, mely szerint az akadémiát hivatalos levelezéseire nézve postai díjmentességben részesíté. És most bevégeztem volna vázlatos jelentése­met : a hátralevő néhány sor a kegyeleté, halot­­taink iránt. Nyolc­an hunytak el, benső tag öt, külföldi három ; nem súlyos arány, ha a közelebb múlt évek veszteségeit tekintjük, de így is fáj­dalmas , csupán az vigasztalhat, hogy az elköltö­­zöttek nagy része már hajlott korban fizette le a természet adóját. Megkezdé a sort, aug. 29-én az ősz Karácsony Mihály történeti osztálybeli lev. tag, élte végszakában üléseink buzgó látogatója, ki olvasó asztalunknál is sűrűn megjelen s mint­egy az elkésett munkát sietségével akarná befe­jezni Budapest történetét. Alig néhány nappal később — szept. 15. — természettudományi osz­tályból, Gregus Gyula lev. tagot vesztettük el, a Lusiáda fordítóját, mind szépirodalmi, mind szak­műveltség által kitűnő társunkat, férfikora leg­­delén, midőn a beváltott remények annál dúsabb még beváltatlanokat gerjesztettek vala iránta. Sept. 9-én Watts Tamás külső tag hunyt el, a londoni brit múzeum könyvtári őre, ki irodalmunk ismertetése által irányunkban még a negyvenes évek folytán külön érdemet is szerzett általános érdemeihez, ki nyelvünket ismerte, s holtig fára­dozott abban, hogy irodalmunk termékei ama vi­lágkönyvtárban minél teljesebben összegyűjtve, meglegyenek. Okt. 24-én dr. Gebhardt Xav. Fe­­rencz, a természettudományi osztálynak még 1830-ban, intézetünk megalakultakor, az igazga­tóság által kinevezett rendes tagját kisértük örök nyugalomra, üléseinknek egész a közelebbi évekig, ezen tisztes, állandó alakját, s élő tanúját kezdettől fogva az akadémia minden viszontag­ságinak. Követte őt már ez évben — márcz. 9-én — csaknem egykorú rendes tagtársa a mathema­tikai osztályból, Győri Sándor, szakának tehetsé­ges és fáradhatlan mivelője, szinte utolsó lehele­téig, bár a hosszú pálya közös tragikumát, a vélt mellőztetés fájdalmait, ő sem kerülhette ki. Gróf Montalembert Károly szintazonbó 14-n­ történt el­vesztése miatti fájdalomban, az egész műveit vi­lággal akadémiánk is osztozék; benne egy oly külső tagtól fosztatván meg, ki tudományos inté­zetünk iránt az utolsó napokig élénk érdeklődést tanúsított, soha egy-egy újabb munkáját el nem mulasztá megküldeni, sem viszont figyelemmel kisérni, megköszönni, elmaradás esetén reklamálni az akadémia kiadványait. Nem csekélyebb di­­sznók halványult el — még márczius hó folytán — dr. Rau Károly Henrik, heidelbergi tanár.

Next