A Hon, 1871. április (9. évfolyam, 76-100. szám)

1871-04-08 / 82. szám

82. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás* Pest, 1871. Szombat, ápril 8. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ............................6 „ 60 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés n­aponkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. sz.­­ Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű gora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és h­irdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Be­mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H­O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre............................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... f1 frt 50 kr Az esti kiadás postai különkü­ldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. Btf. Külön előfizetési idercet nem küldünk, mert senki sent használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON1* kiadóhivatala. PEST, ÁPRILIS 7. Fültrimadunke ? Pest, apr. 7. 1871. A halhatatlanságról, mint tudjuk, ellen­tétes fogalmaik vannak a theologusok és némely természet­tudósoknak, a spiritua­­listák és materialistáknak. Nem tagadják a föltámadást az utóbbi­ak sem; elismerik — mit józanul nem is tagadhatnának, — hogy a korábbi élőlény életet kölcsönöz az utóbbinak; hogy a virág hamvaiból újra virág fakad,­­ ha nem is épen az előbbi. Csakhogy ők ezt „körforgásnak hívják a természetben.“ A nemzetek életében a föltámadás ezen utóbbi nemével is meg kell elégednünk; csak az a fájdalmas, hogy ugyancsak a természettudomány határozottan bebizo­nyított állítása szerént, némely fajok, a­mint elérték életük délpontját, hanyatlani kezdenek s végre teljesen kivesznek, hogy egy más erőteljesebb életnek adjanak helyet. És fájdalom, a hasonlat annyira találó, hogy valamint a föld év­milliókat jelző rétegzeteiben a kihalt állat és növényfa­jok számlálhatván sokasága kővé dermed­ve és eltemetve fekszik : a népek történel­me is egy nagyszerű geológiai temető, melynek tömkelegében némely népfaj ne­vével együtt alámerült; másnak csak ne­vét , vagy elsatnyult ivadékát hagyták fenn a megsemmisítő rázkódások. Millió, meg millió népnek csak kezdetleges kéz­­mű­ darabjait veti föl a föld rétegzete; az assyr, makedón s annyi más birodalom­nak csak neve jutott az utókorra; mig a szabad Graecia és hatalmas Róma csak selejtes, eltörpült másod-harmad-szü­löttek­­ben maradtak fenn korunkig. E czáfol­atlan tények annyival na­gyobb okot adnak nagypénteki contem­­platiokra ma, mert e napokban szemünk előtt foly egy nagy nemzet halálos vívó­dása és egy másiknak megifjult erővel föltámadása. Ezen óriási mérvű események pedig nem csak történelmi értékkel birnak előt­tünk. Azon százszoros fonalszálak, melyek az újkor mivelt népeit összekötik, lehete­­lenné teszik, hogy a kóranyag, mely ezek valamelyikét halállal fenyegeti, legalább kis mértékben a többire is ne hasson ; míg ellenben egy nemzetnek új életre és hata­lomra ébredése, és úgy fenyegetheti a kö­zelében lévő kisebbeket, mint egy hatal­mas sudaru és koronájává fejlődő fa a kö­rében eső kisebb és erőtlenebb növényze­tet, melynek gyökér­szálaitól ama hatal­mas éi az éltető nedvet elszívhatják, míg koronájának árnyéka a jótékony essőt és napvilágot foghatja el. Ha van nemzet, mely méltó joggal vet­heti föl maga előtt e kérdéseket: mi fek­szik a közel és távol jövőben? föltá­­mad-e nemzetünk azon let­argiából, mely­ben századokig feküdt s melyből a 40-es évek perczekre fölrázták? kétségkívül a magyar nemzet az. Mi biztosítna minket a föltámadásról ? Minő garantiáit bírjuk egy jobb és állan­dó nemzeti életnek ? Mi és elvtársaink ezekre régen megfe­leltek , azért most csupán az összesítésre szorítkozhatunk. Mi hasztalan támaszkodunk egy fel­oszló elemekből álló birodalomra , haszta­lan Európa műveit ,népei rokonszenvére. Az első inkább maga várhatja tőlünk megmentését, hogy mit remélhetünk az utóbbiaktól, kivált azon esetben, ha éle­tünk és fölvirágzásunk nem válik e reá­­juk nézve is életkérdéssé, mutatja Len­gyelország, mutatja Ausztria, Dánia; mu­tatja legélénkebb színekben Francziaor­­szág jelen példája. Saját szívósságunk, életerőnk az egye­dül, mi föltámadásunkat és tartós életün­ket biztosítja. Ez oly természeti törvény, mely alól m£g a legalsóbb fajú növény­életre nézve sincsen kivétel. Szellemi és anyagi erőinket kell kifej­tenünk ; függetlenségünket megszerez­nünk és megszilárdítanunk. Hogy van mit, arról a közelebbi évtizedek legin­kább meggyőzték a nemzetet. Harczban állottunk s nem egyszer diadalmasan, két nagy hatalommal; levertek, megtizedel­tek, megbénítottak; a nemzetgyilkolás minden eszközét megkísérlették rajtunk, s még­sem haltunk meg. A helyett fölébredt nemzeti öntuda­tunk , önművelődésünkre többet tettünk egy évtized, mint korábban századok alatt, s megtettük a legnagyobb lépéseket arra, hogy a nemzettestet egygyé ol­vasszuk. Ily állapotban vette át az ország ügyei vezetését jelen kormányunk. Azon körülmények, melyek 1848. előtt és alatt tenni, reformálni, rendszeresíteni késztettek, 1867-ben és azóta még sür­getőbbekké váltak. A monarchia túlsó fele mind terjede­lemben, mind cohaesiában egyre többet veszített; a szomszédban egy roppant bi­rodalom alakult, mely vegytani rokonsá­gánál fogva, a merre csak fenyegető le­ihet , a panszlavismus is egyre sötétebb I alakot ölt, mig a keleti kérdés egyre kö­­­­zeledik a balvégzetes megoldás felé. Ily helyzetben a kormánytól nem lehe­tett egyebet várni, mint azt, hogyha már jogosulatlan terhek elvállalása által, a nemzet anyagi erejének egy részét a te­­hetési szabadság szempontjából meg kel­lett (?) bénítania; mindent el fog követni, nemcsak a nemzeti szellem fentartására és erősbítésére, hanem egyszersmind e szellemnek a műveltség és előhaladás követelményei irányában érvényesítésére. E helyett azonban mi történt? Épen az ellenkező irányban eszközölt agitatio. A kormány minden orgánuma arra tört, hogy a nemzeti közszellemet, a nem­zeti öntudatot megtörje, bénítsa. Azonkívül, hogy az ország integritási kérdéseit sem volt képes megoldani, hogy Erdélyt mondhatni a Bach idejebeli hely­zetben hagyta, hogy a törvényhozásban a nemzet közjogait részben leszállította, részben kereken megtagadta, meghamisít­­tatta nem egyszer magát a tudományt is, a nemzet történelmében. A rosz hatás nem is maradt el. Az ifjak­­ból elvénült sophisták lettek; a nemzeti viselet helyet cserélt az idegennel; a ki­rályi család által adoptált nemzeti nyelv a felsőbb körökben a németnek engedett helyet; a társadalom egészben átvette a külföldi erkölcstelenítő mételyt, a­nélkül, hogy a nemzeti érzelemnek csak egyetlen ága ol­atott volna be az egykor életerős törzsbe. E leszállott szellemmel aztán természe­tesen kevésre lehetett menni a nemzet kultúrájának emelésében is. A társadal­mi működés lehanyatlott és a kormányé­nak engedte át a tért; ez­­pedig nem tesz — mert állítólag nem tehet — nagy lé­péseket a nemzet szegénysége miatt. Ugy de az anyagiakban? Itt csak van haladás! szokták ellenünk vetni. De mily mértékben? olyanban-e, mely a nemzeti életnek garantiáját képezhetné? Tagadjuk. Egészséges, szilárd alapon-e? Ezt is tagadjuk. Az idegen pénzzel, melylyel vasutaink épültek, bejött a pénzműveleteknek min­den hanyatlást eszközlő neme, a­nélkül, hogy a hitel szilárdsága erősbült volna. Milliókért látjuk lelketlen üzérek által eladva azt a semmit, melyet a kor­mány megtartva, legalább a nemzet gaz­dagítására fordíthatott volna. Egy függet­len financzia, egy magyar nemzeti bank kérdése ma is a chimürák közé tartozik; míg az azéri szellem, a hirtelen és olcsón gazdagodás vágya elharapózott a hivata­los körökig, nem nagy dicsőségére az or­szág hitelének. A nemzeti műveltség, a közoktatás fil­lérenként koldul törvényhozásától addig, míg azt a milliárdot, melyet ősei és kirá­lyai szent hagyományként e czélokra raktak le, maga a kormány „ne bánts“ virágnak tartja. Az egygyé-olvasztás nagy művét a kor­mány azzal folytatta, hogy uj czimeket teremtett s a rangot a hizelgés és szolgai­­ság részére olcsó áruba bocsátá. A lelkiismeret teljes szabadságát, a fe­lekezetek jogegyenlőségét három-négy év alatt sem merte proclamálni; ellenben tűrte főpapságának részint a nemzet köz­jogai, részint értelmisége és előhaladása ellen irányzott merényleteit. A minden oldalról fenyegetett ország honvédelmi erejét megtagadta a múltra nézve, a nem tudja teljes mértékben át­vinni a jelenben , sőt maga vitatja annak fölösleges voltát, ugyanakkor midőn más­felől a nemzet milliói oly hadsereg erős­bítésére adatnak, mely sem fenmaradá­­sunknak , sem szabadságunknak kellő biztosítékul nem szolgálhat. A közszellem és nemzeti erőfej­lés eddi­gi propagandáit megsemmisítő a hatósági és községi törvények által, míg a válasz­tások megszorítása és eltörlése által a szolgaiság szellemét honosítja meg s a vi­­rilis szavazatok által aristocratiát teremt itt is. Tehát feloszlat, a helyett, hogy egyesilne. Panaszol nem egyszer a köz­szellem csappanása fölött és mégis centralizálja azt is mi van egy oly központban, mely alapjában már gyönge és minden egyéb, mint nemzeti. Íme a legfőbb hibák, melyek e szo­morú nagypénteki merengésre alkalmat adtak. Az ár már sodor, a szomorú példa előttünk , és a megtérés talán még nem késő. De határozottan ellenirányt kell ez áramlatnak vennie. Más erején mi fenn nem állhatunk,csak a magunkén. Félő, hogy még mások i­s reánk szorulnak­ , Európának csak egy mivelt életerős nemzet lehet e helyen hol vagyunk érde­kében, s ha nem lenne, újra csak önerőnk az, mi megmenthet. Gondoljanak erre az illetők és — te­gyenek. Akkor talán még eljön e nemzetre a husvét napja, akkor talán még föltáma­dunk ! P. Szathmáry Károly: A monarchia védrendszere. m. ^ Kifejtettük két előbbi czikkünkben, hogy a védelmi háború a monarchiára nézve nem ajánlható), hogy a támadó háborúnak nagyobb előnyei vannak s inkább biztosítják a sikert, valamint igazoltuk azt is, hogy úgy a mai had­tudomány alapelveit, mint a monarchia viszo­nyait, véderejének elemeit és tényezőit véve tekintetben haderőnket támadó irányban kell kifejtenünk s első­sorban azon tényezőkre kell figyelmünket fordítanunk, melyek — szükség esetén — a gyors támadást lehetővé teszik. Ilyen tényezők, a hadsereg gyors mozgósítása, annak a támadásra való gyors összpontosítása, vasúthá­lózatunknak ezen értelemben való kifejtése s végül oly czélszerű katonai közigazgatás, mely lehetővé teszi azt, hogy a mű­ködő hadsereg a lehető legnagyobb gyorsasággal láttassák el mindennel, a­mire szüksége van feladata meg­oldásában. Tegyük most vizsgálatunk tárgyává azon államokat, a­melyekkel a fegyveres összeütkö­zés talán elkerülhetlenné fog válni, s lássuk, mennyiben vannak meg ott azon tényezők, a­melyeket monarchiánkat illetőleg hangsúlyoz­tunk. Első sorban áll Oroszország. Nem mi mondjuk azt, hogy ezen országgal előbb vagy utóbb össze kell tűznünk. Az orosz journalistika már évek óta hirdeti ezen kedvencz eszmét; az orosz diplomatia régóta töri ezen a fejét, katonai és diplomatiai orosz körök nyíltan hirdetik az osztrák-magyar monarchiával való összetűzés szükségességét, elkerülhetlensé­­g­é­t, s régóta fontolgatják egy ilyen háborúnak eshetőségét; s Fadejev valószínűleg az orosz közérzületet fejezte ki, midőn azt mondja, hogy „az Oroszországot érdeklő legkisebb kérdés sem oldható meg másként, mint csak egy Austriával való háború által.“ Ilyen nyílt törekvés, határozott tendentiák mellett kötelességünk hidegvérrel fölvenni a kez­­tyűt , a­mennyire lehet, előkészülni a kikerülhet­­lenre. Életparancs reánk nézve, gondoskodni arról, hogy ha Oroszország megtámadtatásunkat szükségesnek, elkerülhetlennek tartja, elég erő­sek és képesek legyünk ezt a támadást vissza­verni. Oroszország követhet olyan politikát, a­minő neki tetszik, addig, a­míg érdekeinket nem veszélyezteti és nem támadja meg, de ha ezt is merészelné tenni, akkor vetőnk igen természetes s tiltakozásunknak erőnk egész teljével s minden részeinek végmegfeszítésével fogunk érvényt és súlyt szerezni. Nem lehet tagadni és nem is tagadtatik, hogy Oroszország rég készül már e nyugaton folyta­tandó háború eshetőségeire.Ez utóbbi években lázas sietséggel építi vasutait nyugati és déli tartomá­nyaiban, ezek építésében tisztán a katonai szem­pont irányadó. Ezen vasutak engedélyezésében okvetlenül fel kell ismernünk azon tervet, hogy a Visztula vidéke a Krím s a Kaukázus Oroszor­szág belsejével köttessék össze, — továbbá, hogy lehetővé tétessék a csapatokat az ország határairól gyorsan oda összpontosítani, a hol a háború folytatása épen szükségessé teszi, — vé­gül, hogy az ország belseje azon tartományokkal köttessék össze, melyek tulajdonkép a legna­gyobb segéderőkkel rendelkeznek a birodalom védelmére. A Visztula vidéke kétségkívül Oroszország leg­sebezhetőbb része,­­ de egyszersmind a legbor­zasztóbb fegyverhely reánk nézve, egy orosz tá­madás esetében. A kiépülő orosz vasutak által lehetővé van téve a Visztula vidékén egy vagy támadó erő­nek rövid idő alatti öszpontosítása. Nyugaton tehát Oroszország képes lesz monarchiánk ellen egy nagy invasionális serget gyűjteni. De vas­úti hálózatának további kifejtése lehetővé teszi azt is, hogy ép oly gyorsan gyűjthessen délen a Dvina és Dnyeperre támaszkodva, egy támadó hadserget, melynek czélja Pest és Bécs. Orosz­ország nyugati határtartományai nemsokára el­lesznek látva elég erős fegyverhelyekkel, melyek vasúti összeköttetésben állván egymással, köny­­nyítik nagy haderők összpontosítását és monar­chiánk gyors elözünlését. E tekintetben igaz, sok még a kivánni való, a rendszer minden alkatrésze nem teljes még, a vasúthálózat hiányos, — de a tendentia világos és felismerhető, — és ez nem más, mint Oroszország védrendszerének támadó irányban való kifejtése. Világosan, hímez és hámozás nélkül fejezi ezt ki az „In valid“ czimü orosz katonai szaklap. „Oroszország háború esetén — úgymond — nem várhat a mig a helyzet tisztul, hogy Hggseaw" .. . id . TREJCZA. Eppur ii muove! Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. (Folytatás.) Az elefánt­csontra festett kép. Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra raj­ta rontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nem pénz tartalommal a markába nyo­morítani : „itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza“ s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá, hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint a­kit a lidércz kerget. Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a­ki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele. — No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy, a­hová akarsz. Biróczy igazi örömmel szok­ta barátját ke­belére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg ? A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak ! Nem tit­­kolt előtte, hogy „egészen más vagy most, mint reggel voltál!“ Ismét a régi vagy! Délben a három fiú együtt ebédelt a griff­ben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pe­dig egyenesen Korcza urnak szolgál­tatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Kor­cza úr pedig, a­mint megérte Biróczytól a hely­zetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kál­mánt a herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyúttal, mint a Decséry család jószágigaz­gatójának, magának is volt közlendője a herczeg­­asszonynyal. — Én leszek a dominus fráter tolmácsa; do­minus fráter pedig az enyim, s ha valahol bele­rekedek a német szóba, rántson ki. A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idióma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magya­rul csak a nagyapa beszél; a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul, de erősen idegen kiejtéssel,s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem is­merősek a magyar nyelvvel. A Decséry palota Pest városnak azon részé­ben épült, a­hol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület, nyílt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros út vezetett odáig. S a ki nem bérkocsin ment,­­pedig hát arra ki paza­rolná a pénzét ?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csiz­máiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lép­csőin felhaladt volna az ember. A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester feleségét rendelé fel szo­balányul ; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkívül rendel­kezésére állt a jurátus, kinek egy földszinti szo­bában volt lakhelye. Korcza urat és védenezét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet fűteni költségbe ke­rült volna; pedig a vastag nyirkos falú kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék­­ nyáron melegesznek be maguktól. Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza urat régen ismeré már s Jeneyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szinte bemutatott. A herczegnő kövér, elhízott asszonyság volt, erősen fehér arczszínnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, min­dig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül. A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyübe álcrázott kezét s könnyű kézmozdu­lattal inte unokája felé „Dorothea grófnő,“ hogy annak is meghajtsák magukat. Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a­hol Csokonay gúnyhős­­költeménye e nevet oly csilléssé tette, ámde kihatnák a grófnőt akár Medusának, vagy He­­caténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna. Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó incarnattal, körülfolyva arany­­fényü dúsgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak neveli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek, nem azok az unalmas búzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók. Hát az ajkak? Azok a parányi rózsaszínű csigák. Vájjon mire használja őket? Vájjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek? De bizony beszélni is használja e finom ajka­kat s midőn Kálmán azt kérdi tőle: — Comtesse, wie lange werden in Pesta ver­bleiben ? Szelid mosolygással féld ■ — Morgen reisen wir ensemble! „Ensemble!“ Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon. Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen „ensemble“ utazunk, ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol. Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Kor­cza ur háborította meg koránkint, ki is a her­­czegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor aztán egy „wie heiszt man?“ interpellatióval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől uta­sításokat nyerni s nagy önuralkodásába került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza az egész komolysággal: „man musz das Krucitix neu versakramentiren lassen“ (értsd: „újra beszinteltetni.“) Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi ma­gát, mint a rosz diák, a­ki az examentből meg­szabadult , Kálmán pedig egészen fel van ma­gasztalva. Ez az „ensemble“ szó ezekről a szép ajkak­ról egy új világot nyitott meg előtte. Mint a­hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hívására megnyílik a mennyország. Mikor a lépcsőkön lehaladva, Korcza úrtól búcsút vett, kétszer is megcsókolta principálisa arczáját; pedig biz az nem arra való volt.Köny­­nyei hallottak, mikor megköszönő neki iránta tanúsított szívességeit, a minek azután Korcza úr úgy nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle a szeme. — Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem frátert. Csak a főis­pánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. Ne csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, a­ki önnek alázatosan fog könyörög­ni kegyes gráfiájáért. A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy ke­zeibe. A kis sánta, meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösle­ges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban min­den börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségét szép szemek örvényében. Az a másik asszony el volt feledve nála! Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó határd, mely elé négy posta lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatú ab­lakos hintónak hátulja, teteje felcsattolt bőrön­dökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet megúszni készül. Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből alájöttek. Az inas czepelte utánuk úti táskáikat. Kálmán és Bi­róczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly agyat előtolakodni. Biztató előkészü­letek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben. A herczegnő jó reggelt kívánt nekik, meg­kérdő, hogy reggeliztek-e már ? nem bánta akár­mit felelnek rá. Kálmán serényen nyújta eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcső­fokon ; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Kö­vetkezett Biróczy, szemközt futva a herczegnővel az első ülésben, mig Kálmánnak a negyedik üres hely kínálkozott, a hol térd térdet ért Do­rothea grófnővel. Az inas becsapta az üveges ajtót; a postako­csis belefujt a trombitába s a nehéz bárka megin­dult a város sorompója felé, kegyetleneket zök­kenve a primitív alkotású kövezeten. (Folytatása következik.)

Next