A Hon, 1871. április (9. évfolyam, 76-100. szám)
1871-04-08 / 82. szám
82. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás* Pest, 1871. Szombat, ápril 8. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ............................6 „ 60 „ 6 hónapra ..........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés naponkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű gora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bementetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A HO N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre............................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... f1 frt 50 kr Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint. 30 kr. Btf. Külön előfizetési idercet nem küldünk, mert senki sent használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON1* kiadóhivatala. PEST, ÁPRILIS 7. Fültrimadunke ? Pest, apr. 7. 1871. A halhatatlanságról, mint tudjuk, ellentétes fogalmaik vannak a theologusok és némely természettudósoknak, a spiritualisták és materialistáknak. Nem tagadják a föltámadást az utóbbiak sem; elismerik — mit józanul nem is tagadhatnának, — hogy a korábbi élőlény életet kölcsönöz az utóbbinak; hogy a virág hamvaiból újra virág fakad, ha nem is épen az előbbi. Csakhogy ők ezt „körforgásnak hívják a természetben.“ A nemzetek életében a föltámadás ezen utóbbi nemével is meg kell elégednünk; csak az a fájdalmas, hogy ugyancsak a természettudomány határozottan bebizonyított állítása szerént, némely fajok, amint elérték életük délpontját, hanyatlani kezdenek s végre teljesen kivesznek, hogy egy más erőteljesebb életnek adjanak helyet. És fájdalom, a hasonlat annyira találó, hogy valamint a föld évmilliókat jelző rétegzeteiben a kihalt állat és növényfajok számlálhatván sokasága kővé dermedve és eltemetve fekszik : a népek történelme is egy nagyszerű geológiai temető, melynek tömkelegében némely népfaj nevével együtt alámerült; másnak csak nevét , vagy elsatnyult ivadékát hagyták fenn a megsemmisítő rázkódások. Millió, meg millió népnek csak kezdetleges kézmű darabjait veti föl a föld rétegzete; az assyr, makedón s annyi más birodalomnak csak neve jutott az utókorra; mig a szabad Graecia és hatalmas Róma csak selejtes, eltörpült másod-harmad-szülöttekben maradtak fenn korunkig. E czáfolatlan tények annyival nagyobb okot adnak nagypénteki contemplatiokra ma, mert e napokban szemünk előtt foly egy nagy nemzet halálos vívódása és egy másiknak megifjult erővel föltámadása. Ezen óriási mérvű események pedig nem csak történelmi értékkel birnak előttünk. Azon százszoros fonalszálak, melyek az újkor mivelt népeit összekötik, lehetelenné teszik, hogy a kóranyag, mely ezek valamelyikét halállal fenyegeti, legalább kis mértékben a többire is ne hasson ; míg ellenben egy nemzetnek új életre és hatalomra ébredése, és úgy fenyegetheti a közelében lévő kisebbeket, mint egy hatalmas sudaru és koronájává fejlődő fa a körében eső kisebb és erőtlenebb növényzetet, melynek gyökérszálaitól ama hatalmas éi az éltető nedvet elszívhatják, míg koronájának árnyéka a jótékony essőt és napvilágot foghatja el. Ha van nemzet, mely méltó joggal vetheti föl maga előtt e kérdéseket: mi fekszik a közel és távol jövőben? föltámad-e nemzetünk azon letargiából, melyben századokig feküdt s melyből a 40-es évek perczekre fölrázták? kétségkívül a magyar nemzet az. Mi biztosítna minket a föltámadásról ? Minő garantiáit bírjuk egy jobb és állandó nemzeti életnek ? Mi és elvtársaink ezekre régen megfeleltek , azért most csupán az összesítésre szorítkozhatunk. Mi hasztalan támaszkodunk egy feloszló elemekből álló birodalomra , hasztalan Európa műveit ,népei rokonszenvére. Az első inkább maga várhatja tőlünk megmentését, hogy mit remélhetünk az utóbbiaktól, kivált azon esetben, ha életünk és fölvirágzásunk nem válik e reájuk nézve is életkérdéssé, mutatja Lengyelország, mutatja Ausztria, Dánia; mutatja legélénkebb színekben Francziaország jelen példája. Saját szívósságunk, életerőnk az egyedül, mi föltámadásunkat és tartós életünket biztosítja. Ez oly természeti törvény, mely alól m£g a legalsóbb fajú növényéletre nézve sincsen kivétel. Szellemi és anyagi erőinket kell kifejtenünk ; függetlenségünket megszereznünk és megszilárdítanunk. Hogy van mit, arról a közelebbi évtizedek leginkább meggyőzték a nemzetet. Harczban állottunk s nem egyszer diadalmasan, két nagy hatalommal; levertek, megtizedeltek, megbénítottak; a nemzetgyilkolás minden eszközét megkísérlették rajtunk, s mégsem haltunk meg. A helyett fölébredt nemzeti öntudatunk , önművelődésünkre többet tettünk egy évtized, mint korábban századok alatt, s megtettük a legnagyobb lépéseket arra, hogy a nemzettestet egygyé olvasszuk. Ily állapotban vette át az ország ügyei vezetését jelen kormányunk. Azon körülmények, melyek 1848. előtt és alatt tenni, reformálni, rendszeresíteni késztettek, 1867-ben és azóta még sürgetőbbekké váltak. A monarchia túlsó fele mind terjedelemben, mind cohaesiában egyre többet veszített; a szomszédban egy roppant birodalom alakult, mely vegytani rokonságánál fogva, a merre csak fenyegető leihet , a panszlavismus is egyre sötétebb I alakot ölt, mig a keleti kérdés egyre közeledik a balvégzetes megoldás felé. Ily helyzetben a kormánytól nem lehetett egyebet várni, mint azt, hogyha már jogosulatlan terhek elvállalása által, a nemzet anyagi erejének egy részét a tehetési szabadság szempontjából meg kellett (?) bénítania; mindent el fog követni, nemcsak a nemzeti szellem fentartására és erősbítésére, hanem egyszersmind e szellemnek a műveltség és előhaladás követelményei irányában érvényesítésére. E helyett azonban mi történt? Épen az ellenkező irányban eszközölt agitatio. A kormány minden orgánuma arra tört, hogy a nemzeti közszellemet, a nemzeti öntudatot megtörje, bénítsa. Azonkívül, hogy az ország integritási kérdéseit sem volt képes megoldani, hogy Erdélyt mondhatni a Bach idejebeli helyzetben hagyta, hogy a törvényhozásban a nemzet közjogait részben leszállította, részben kereken megtagadta, meghamisíttatta nem egyszer magát a tudományt is, a nemzet történelmében. A rosz hatás nem is maradt el. Az ifjakból elvénült sophisták lettek; a nemzeti viselet helyet cserélt az idegennel; a királyi család által adoptált nemzeti nyelv a felsőbb körökben a németnek engedett helyet; a társadalom egészben átvette a külföldi erkölcstelenítő mételyt, anélkül, hogy a nemzeti érzelemnek csak egyetlen ága olatott volna be az egykor életerős törzsbe. E leszállott szellemmel aztán természetesen kevésre lehetett menni a nemzet kultúrájának emelésében is. A társadalmi működés lehanyatlott és a kormányénak engedte át a tért; ezpedig nem tesz — mert állítólag nem tehet — nagy lépéseket a nemzet szegénysége miatt. Ugy de az anyagiakban? Itt csak van haladás! szokták ellenünk vetni. De mily mértékben? olyanban-e, mely a nemzeti életnek garantiáját képezhetné? Tagadjuk. Egészséges, szilárd alapon-e? Ezt is tagadjuk. Az idegen pénzzel, melylyel vasutaink épültek, bejött a pénzműveleteknek minden hanyatlást eszközlő neme, anélkül, hogy a hitel szilárdsága erősbült volna. Milliókért látjuk lelketlen üzérek által eladva azt a semmit, melyet a kormány megtartva, legalább a nemzet gazdagítására fordíthatott volna. Egy független financzia, egy magyar nemzeti bank kérdése ma is a chimürák közé tartozik; míg az azéri szellem, a hirtelen és olcsón gazdagodás vágya elharapózott a hivatalos körökig, nem nagy dicsőségére az ország hitelének. A nemzeti műveltség, a közoktatás fillérenként koldul törvényhozásától addig, míg azt a milliárdot, melyet ősei és királyai szent hagyományként e czélokra raktak le, maga a kormány „ne bánts“ virágnak tartja. Az egygyé-olvasztás nagy művét a kormány azzal folytatta, hogy uj czimeket teremtett s a rangot a hizelgés és szolgaiság részére olcsó áruba bocsátá. A lelkiismeret teljes szabadságát, a felekezetek jogegyenlőségét három-négy év alatt sem merte proclamálni; ellenben tűrte főpapságának részint a nemzet közjogai, részint értelmisége és előhaladása ellen irányzott merényleteit. A minden oldalról fenyegetett ország honvédelmi erejét megtagadta a múltra nézve, a nem tudja teljes mértékben átvinni a jelenben , sőt maga vitatja annak fölösleges voltát, ugyanakkor midőn másfelől a nemzet milliói oly hadsereg erősbítésére adatnak, mely sem fenmaradásunknak , sem szabadságunknak kellő biztosítékul nem szolgálhat. A közszellem és nemzeti erőfejlés eddigi propagandáit megsemmisítő a hatósági és községi törvények által, míg a választások megszorítása és eltörlése által a szolgaiság szellemét honosítja meg s a virilis szavazatok által aristocratiát teremt itt is. Tehát feloszlat, a helyett, hogy egyesilne. Panaszol nem egyszer a közszellem csappanása fölött és mégis centralizálja azt is mi van egy oly központban, mely alapjában már gyönge és minden egyéb, mint nemzeti. Íme a legfőbb hibák, melyek e szomorú nagypénteki merengésre alkalmat adtak. Az ár már sodor, a szomorú példa előttünk , és a megtérés talán még nem késő. De határozottan ellenirányt kell ez áramlatnak vennie. Más erején mi fenn nem állhatunk,csak a magunkén. Félő, hogy még mások is reánk szorulnak , Európának csak egy mivelt életerős nemzet lehet e helyen hol vagyunk érdekében, s ha nem lenne, újra csak önerőnk az, mi megmenthet. Gondoljanak erre az illetők és — tegyenek. Akkor talán még eljön e nemzetre a husvét napja, akkor talán még föltámadunk ! P. Szathmáry Károly: A monarchia védrendszere. m. ^ Kifejtettük két előbbi czikkünkben, hogy a védelmi háború a monarchiára nézve nem ajánlható), hogy a támadó háborúnak nagyobb előnyei vannak s inkább biztosítják a sikert, valamint igazoltuk azt is, hogy úgy a mai hadtudomány alapelveit, mint a monarchia viszonyait, véderejének elemeit és tényezőit véve tekintetben haderőnket támadó irányban kell kifejtenünk s elsősorban azon tényezőkre kell figyelmünket fordítanunk, melyek — szükség esetén — a gyors támadást lehetővé teszik. Ilyen tényezők, a hadsereg gyors mozgósítása, annak a támadásra való gyors összpontosítása, vasúthálózatunknak ezen értelemben való kifejtése s végül oly czélszerű katonai közigazgatás, mely lehetővé teszi azt, hogy a működő hadsereg a lehető legnagyobb gyorsasággal láttassák el mindennel, amire szüksége van feladata megoldásában. Tegyük most vizsgálatunk tárgyává azon államokat, amelyekkel a fegyveres összeütközés talán elkerülhetlenné fog válni, s lássuk, mennyiben vannak meg ott azon tényezők, amelyeket monarchiánkat illetőleg hangsúlyoztunk. Első sorban áll Oroszország. Nem mi mondjuk azt, hogy ezen országgal előbb vagy utóbb össze kell tűznünk. Az orosz journalistika már évek óta hirdeti ezen kedvencz eszmét; az orosz diplomatia régóta töri ezen a fejét, katonai és diplomatiai orosz körök nyíltan hirdetik az osztrák-magyar monarchiával való összetűzés szükségességét, elkerülhetlenségét, s régóta fontolgatják egy ilyen háborúnak eshetőségét; s Fadejev valószínűleg az orosz közérzületet fejezte ki, midőn azt mondja, hogy „az Oroszországot érdeklő legkisebb kérdés sem oldható meg másként, mint csak egy Austriával való háború által.“ Ilyen nyílt törekvés, határozott tendentiák mellett kötelességünk hidegvérrel fölvenni a keztyűt , amennyire lehet, előkészülni a kikerülhetlenre. Életparancs reánk nézve, gondoskodni arról, hogy ha Oroszország megtámadtatásunkat szükségesnek, elkerülhetlennek tartja, elég erősek és képesek legyünk ezt a támadást visszaverni. Oroszország követhet olyan politikát, aminő neki tetszik, addig, amíg érdekeinket nem veszélyezteti és nem támadja meg, de ha ezt is merészelné tenni, akkor vetőnk igen természetes s tiltakozásunknak erőnk egész teljével s minden részeinek végmegfeszítésével fogunk érvényt és súlyt szerezni. Nem lehet tagadni és nem is tagadtatik, hogy Oroszország rég készül már e nyugaton folytatandó háború eshetőségeire.Ez utóbbi években lázas sietséggel építi vasutait nyugati és déli tartományaiban, ezek építésében tisztán a katonai szempont irányadó. Ezen vasutak engedélyezésében okvetlenül fel kell ismernünk azon tervet, hogy a Visztula vidéke a Krím s a Kaukázus Oroszország belsejével köttessék össze, — továbbá, hogy lehetővé tétessék a csapatokat az ország határairól gyorsan oda összpontosítani, a hol a háború folytatása épen szükségessé teszi, — végül, hogy az ország belseje azon tartományokkal köttessék össze, melyek tulajdonkép a legnagyobb segéderőkkel rendelkeznek a birodalom védelmére. A Visztula vidéke kétségkívül Oroszország legsebezhetőbb része, de egyszersmind a legborzasztóbb fegyverhely reánk nézve, egy orosz támadás esetében. A kiépülő orosz vasutak által lehetővé van téve a Visztula vidékén egy vagy támadó erőnek rövid idő alatti öszpontosítása. Nyugaton tehát Oroszország képes lesz monarchiánk ellen egy nagy invasionális serget gyűjteni. De vasúti hálózatának további kifejtése lehetővé teszi azt is, hogy ép oly gyorsan gyűjthessen délen a Dvina és Dnyeperre támaszkodva, egy támadó hadserget, melynek czélja Pest és Bécs. Oroszország nyugati határtartományai nemsokára ellesznek látva elég erős fegyverhelyekkel, melyek vasúti összeköttetésben állván egymással, könynyítik nagy haderők összpontosítását és monarchiánk gyors elözünlését. E tekintetben igaz, sok még a kivánni való, a rendszer minden alkatrésze nem teljes még, a vasúthálózat hiányos, — de a tendentia világos és felismerhető, — és ez nem más, mint Oroszország védrendszerének támadó irányban való kifejtése. Világosan, hímez és hámozás nélkül fejezi ezt ki az „In valid“ czimü orosz katonai szaklap. „Oroszország háború esetén — úgymond — nem várhat a mig a helyzet tisztul, hogy Hggseaw" .. . id . TREJCZA. Eppur ii muove! Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. (Folytatás.) Az elefántcsontra festett kép. Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajta rontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nem pénz tartalommal a markába nyomorítani : „itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza“ s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá, hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint akit a lidércz kerget. Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint aki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele. — No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy, ahová akarsz. Biróczy igazi örömmel szokta barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg ? A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak ! Nem titkolt előtte, hogy „egészen más vagy most, mint reggel voltál!“ Ismét a régi vagy! Délben a három fiú együtt ebédelt a griffben, Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza urnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, amint megérte Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyúttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal. — Én leszek a dominus fráter tolmácsa; dominus fráter pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki. A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idióma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél; a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul, de erősen idegen kiejtéssel,s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem ismerősek a magyar nyelvvel. A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, ahol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület, nyílt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros út vezetett odáig. S a ki nem bérkocsin ment,pedig hát arra ki pazarolná a pénzét ?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember. A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester feleségét rendelé fel szobalányul ; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkívül rendelkezésére állt a jurátus, kinek egy földszinti szobában volt lakhelye. Korcza urat és védenezét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet fűteni költségbe került volna; pedig a vastag nyirkos falú kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegesznek be maguktól. Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza urat régen ismeré már s Jeneyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szinte bemutatott. A herczegnő kövér, elhízott asszonyság volt, erősen fehér arczszínnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül. A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyübe álcrázott kezét s könnyű kézmozdulattal inte unokája felé „Dorothea grófnő,“ hogy annak is meghajtsák magukat. Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, ahol Csokonay gúnyhőskölteménye e nevet oly csilléssé tette, ámde kihatnák a grófnőt akár Medusának, vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna. Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó incarnattal, körülfolyva aranyfényü dúsgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak neveli. Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek, nem azok az unalmas búzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók. Hát az ajkak? Azok a parányi rózsaszínű csigák. Vájjon mire használja őket? Vájjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek? De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi tőle: — Comtesse, wie lange werden in Pesta verbleiben ? Szelid mosolygással féld ■ — Morgen reisen wir ensemble! „Ensemble!“ Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon. Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen „ensemble“ utazunk, ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol. Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza ur háborította meg koránkint, ki is a herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor aztán egy „wie heiszt man?“ interpellatióval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza az egész komolysággal: „man musz das Krucitix neu versakramentiren lassen“ (értsd: „újra beszinteltetni.“) Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rosz diák, aki az examentből megszabadult , Kálmán pedig egészen fel van magasztalva. Ez az „ensemble“ szó ezekről a szép ajkakról egy új világot nyitott meg előtte. Mint ahogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hívására megnyílik a mennyország. Mikor a lépcsőkön lehaladva, Korcza úrtól búcsút vett, kétszer is megcsókolta principálisa arczáját; pedig biz az nem arra való volt.Könynyei hallottak, mikor megköszönő neki iránta tanúsított szívességeit, a minek azután Korcza úr úgy nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle a szeme. — Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. Ne csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, aki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes gráfiájáért. A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta, meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségét szép szemek örvényében. Az a másik asszony el volt feledve nála! Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó határd, mely elé négy posta lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatú ablakos hintónak hátulja, teteje felcsattolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet megúszni készül. Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből alájöttek. Az inas czepelte utánuk úti táskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben. A herczegnő jó reggelt kívánt nekik, megkérdő, hogy reggeliztek-e már ? nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyújta eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon ; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt futva a herczegnővel az első ülésben, mig Kálmánnak a negyedik üres hely kínálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea grófnővel. Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenve a primitív alkotású kövezeten. (Folytatása következik.)