A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)
1871-05-23 / 118. szám
118. szám. IX. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dijt Postán kü.Jvti, vsigy Budapesten hihos hordva reggeli és esti Madia együtt: 1 hónapra ..........................1 írt. 85 hr. 3 hónapra ..... 5 , 60 » 6 hónapra ..........................11 „ — . Az esti kiadás postai külön küldéseért felülfizetés havonkint ... 30 ki. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog azámutatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Reggeli kiadás Előfizetési felhívás „A HON“ IX-ik évi folyamára. Egész évre............................ 22 frt — kr Fél évre.................................. 11 frt — kr. Negyed évre ...................... 5 frt 60 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint. 80 kr. KfHSs előfizetési Iveket nem fifildfink, mert MtaJd seirt használja, a sokfia egyszerftsb U ■ pfnat postai utalványozással küldeni, mert «paefi bérmentesitő se csak & kr^jczártea fierftl A „moNu kiadóhivatal*. PEST, MÁJUS 22. Feleletül a törvényhatóságok rendezése kérdéséhez. (Sss.) Egy vidéki jó barátunk, kit különben vaskövetkezetességű elveiért becsülni megszoktunk, azon kérdést intézte hozzánk : „hogyan lehet az, hogy a magyar ellenzék az annyira elkárhoztatott virdis szavazatok alapján is részt vegyen a megyék rendezésében ; hivatalokat vállaljon oly megyékben, melyek nem az ő meggyőződésén alapuló elvek alapján lesznek szervezve ? Van-e ebben következetesség, elvhűség ? . . . Miért nem tettünk úgy, mint a delegatiókkal, melynek káros eredményeit tapasztalván, belőlük végleg kimaradtunk?“ stb. Miután t. barátunk lehet, nem áll egyedül ezen nézet mellett, mely egy alkalommal a sajtóban is viszhangra talált: nem tartjuk egészen fölöslegesnek elmondani , miért lehetetlen és képtelenség az ellenzéknek a megyerendezés kérdésében a kérlelhetlen szigoruságú logikát az utolsó végletig vinni? Miért lehetlen ezen egy kérdésben a negativitás terén maradnia, s a gazdálkodást összedugott kézzel néznie ? Először és főleg azért, mert ezen visszavonulás egyértelmű lenne a végleges lemondással. Ez azt jelentené, mit Dante „lasciate oqui speranzálja. A kisebb hatású társadalmi érintkezéseken és sajtón kívül csupán a képviselőválasztás és a hatósági gyűlések azok, melyeken az ellenzék mozgalmat fejthet ki, elveinek zászlói körül sorakozhatik , azokat érvényre és győzelemre juttathatja. Ugye a képviselő választások most három — később, mint szándékban van öt évenként történvén egyszer, koránsem elég arra, hogy azon pezsgő életet, érdekeltséget fenntartsa, mely olyszerü biztosítéka és eszköze az alkotmányos szabadságnak, mint a vérkeringés az emberi életnek. A tó petyhüdt vizét egyszeriben egyszer beledobott kő, bármily nagy legyen is különben, nem képes felfrissiteni, sőt lehet, a nagy, de egyetlen fölzavarás csakis arra jó, hogy a legiszaposabb rétegeket látassa, mig egy bevezetett friss vizű folyam, mely a túloldalon újra lefolyást nyer az egész tavat egészséges vizűvé teszi. E folyam nem lehet más mint épen a municipalis élet. Hogy azon módozatok, melyekben ezen élet jövőre nyilvánulhat, szerintünk hátrányos módosulást szenvedtek, az igaz ; de épen ezen hibák az által veszthetik el részhatásukat, ha az institutio ősi erényében és magokban a résztvevő egyénekben találják föl ellenmérgüket. Hiszen az önhatóság önmagából fejlett, maga teremti magát, s biztosítékát épen magában az életben találja. Ha teste erőteljes, magától kell kihánynia a kóranyagot, melyet idegen behatások reá erőszakoltak. A municipium azon állásponton, melyre nálunk századokon át fejlett, vagy bir azon életrevalósággal, hogy megcsonkított szerveit újra kinőjje, vagy nem, s akkor nem is birt valódi életrevalósággal. A municipium nem dogma, mely csalatlansági bűvkörrel legyen körülárkolható, sőt ellenkezőleg, talizmányát a mozgásban, fejlésben és pezsgésben találja. A tér előtte van, hogy mindazt, mit a törvényhozás az autonomikus fejlődés ellenére, részint távoli, most már ugyancsak megtépett mintaképek után, részint a túlterjeszkedésre vágyó centralisatio érdekében tett, szőnyegre hozza, megvitassa, elvesse ha rászalja, s felrázó hatásánál fogva a bekövetkezendő újabb választásoknál törvényhozási többségre juttatván sikeritse. De ha azok, kiktől az autonóm szabadság ügye e szolgálatot várja, maguk vonulnak vissza a tettek és pedig a folytonos tevékenység teréről: miként és kiktől várjuk a kapott sebek orvoslását? Azoktól, kik e sebeket okozták ? . . Ezektől lehetlen, mert hisz vakságukban azt állítják, hogy épen ők gyógyítottak. A második ok, amiért visszavonulnunk nem lehet, az, hogy a törvényhatóság, a megye, egyértelmű magyar embernél a házi tűzhellyel. A felett, hogy kit segítsünk — vagy kit segítenénk, ha volna mivel — a poroszt-e, vagy a francziát,megoszolhatnak a vélemények, de hogy a haza földjét védjük-e, ha valaki megtámadja, ebbe nem. Az egyes ott hagyhatja a társalgókört, vagy cubbot neheztelésből, sértett ambitióból, vagy elvből is, ha abban nem kedve szerinti szellem és elvek uralkodnak , de saját házát, saját tűzhelyét odahagyni valakinek egyértelmű a házi élet megsemmisítésével magára nézve, s ez csak gyávaságból vagy végkétségbeesésből megfejthető. Egyik sem elfogadható szempont belügyi politikában. Ez feleletem a delegatiókkal tett hasonlatra nézve is. A delegatiok egy egészen uj, a nemzet géniuszától elütő intézmény, melynek kivált nemzetiségünkre való visszahatását most már a közös miniszer is érezni látszik. Legalább Lónyay, az új akadémiai elnök, most a tudósok lelkére köti azt a nemzeti nyelvet, melyet felsőbb és iparkörünkben félteni kénytelen. Hogy egy ilyen intitutiótól az ellenzék visszavonul, természetes. Gondolhatott egy ideig arra, a hogy térfoglalása által az ország belügyei számára pár ezer forintot talán megkímélhet, s ezt a következés igazolta is, de arra sohasem, hogy magát ezen intézményt önmaga által buktassa meg. Másként áll ez a megyénél. Itt a részvét és az elvek terjesztése, érvényre juttatása által lehetséges az ellenzéknek országos többségre jutni, s ha ez megtörtént, visszaállíthatja a megyék autonómiáját,eldobathatja törvény útján a virilis szavazatot, megbuktathatja a delegationális intézményt és visszaszerezheti a nemzet alkotmányos függetlenségét, törvényhozási jogait; diadalra juttathatja a belügyi reformokat, életet adhat az alkotmányos szabadságnak. A visszalépés által pedig egy valóban sötét, vigasztalás és remény nélküli kép áll előttünk. Azon párt, mely a törvényhozás többségét bírja, az igazságszolgáltatást centralizálta és „függetlenítés“ czime alatt a végrehajtó hatalomnak rendelte alá, kezébe kapná a végrehajtás legutolsó szálait is; uralná a szabad vitatkozás és szabad választás ezen legutolsó garanciáit is, és tettleg mutatná be a megyék, hatóságok életképtelenségét. A népgyülések és egyesületi mozgalmak ezen tért nálunk a legkisebb részben sem pótolnák. A szerencsésen megboldogult egyesületi törvény mutatja, hogy mennyire igyekszik a jelen kormány azok mozoghatását gátolni a népgyülések elé a kormány legalsó közegei ezer akadályt gördítenének; hisz tudunk esetet, hol egy jobboldali tisztviselő a képviselője fogadására gyűlt népet is szétütéssel fenyegette; és végre a közszellem és vidéki viszonyok a meetingek tartására nézve nem is a legkedvezőbbek. Az elősorolt okok, azt hisszük,mindenkit meggyőznek arról, hogy a municipális tér odahagyása, az ellenzékre nézve egyértelmű lenne az öngyilkossággal. A baloldali kör tegnap esti (május 22.) értekezletén a „gátrendőri törvényjavaslat" tárgyaltatott. E javaslatot általában a kör elfogadja ; a részletekhez azonban, részint a társulatok alakításának könnyítésére, részint az egyes szabályzatok praecisiójára több fontos módosítással járni. — A „Pesti Napló“ a szegedi királyi biztosság ügyében egy szegedi levelet hoz a „P. Lid“ általunk is felemlített adatainak cáfolására. E cáfolat olyan,hogy az eljárásra vonatkozó megjegyzések mindenikét beismeri. Ezért azzal nem foglalkozunk. De a „Pesti Napló“ azt is állítja, hogy minket is egy pesti ügyvéd kíséretében az ő szerkesztőségét is felkereső fiatal kereskedő által elbeszélt tény lírt szombati czikkünk megírására, habár mi ezt a tényállást is másképp tüntettük fel. Nálunk senki se járt és igy kijelentjük, hogy a czikk írója sem az ügyvéddel, sem állítólagos védenczével nem találkozott, nem beszélt és senki által eszközül fel nem használtatta magát, hanem a „P. Lid“ adatainak alapján „bonafide“ írt. A „Reform“ tegnap nagy szóval hirdető, hogy lőni fog a Messiás, az új igazságügyminiszter, de megnevezni még nem szabad. Ma már megnevezi és ez: Bittó István. A „Pesti Napló“ haragszik a „Reforméra, hogy miért csinál nagy titkot a dologból, mikor a Messiás : Ordódy Pál. A kassai kerületi parancsnokság által kérdés intéztetvén az iránt: váljon a zászlószentelési szertartások, minden esetben a róm. kath. egyház rítusa szerint történjenek-e? erre nézve a honvédelmi minisztérium május 18-tól keltezve a következő körrendeletét bocsájta ki: „Miután az 1848. XX-ik s az 1868. Lik. törvényczikk által a rom. kath. vallás hazánkban uralkodó vallás lenni megszűnt s a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyenjoguaknak tekintetnek, de vonatkozva különösen az utóbb idézett tvezikk 19. és 21. §-aira, — az, hogy a honvédségi zászlószentelések csakis rom. kath. egyházi szertartások szerint lennének foganatositandók, egyáltalában el nem fogadható. Ellenkezőleg mi sem áll útjában annak, sőt a vallási egyenjogúság elvéből kiindulva, semmiképen meg nem gátolandó, hogy oly zászlóaljak területén, amelyek túlnyomólag protestáns vagy görög-keleti vallást követőkből állanak , a zászlószentelés ezen utóbb nevezett vallásfelekezetek egyházi szertartásai szerint menjen végbe. Vegyes vallású területeken pedig azon, az ildomosság s kölcsönös vallási türelem elvei által ajánlt eljárás követendő, hogy a zászlót ugyanegy ünnepélyen mindkét, vagy három felekezetbeli lelkész megáldja a maga módja szerint, az egyházban végbeviendő szertartás a legnépesebb felekezet lelkészének tartatván fenn, mig a másik felekezet lelkésze a szabad téren tarthat beszédet s áldhatja meg a zászlót. Ily esetekben a kerületi, illetőleg a zászlóaljparancsnok urak tapintatától megváratik, mife ép a szertartás legjobb egyetértéssel véghez viendő módozatai iránt, az illető egyházi és világi hatóságokkal előre tisztázni jöjjenek, hogy az ünnepélyhoz képest, a vallási egyenjogúság és lelkiismereti szabadság nagy elveihez híven, senkit sem sértve, mindenkinek egyházi szertartásait tiszteletben tartva, egy kölcsönös szeretetben élő nemzet felvilágosult fiaihoz mélóan menjen végbe.“ — A delegátiók elé egy javaslat fog terjesztetni, mely a romániai kormány által kifejezett kívánságnak megfelelőleg, a starosták intézményét gyökeres reform alá vonja s a starostákat al-consulok vagy consul-ügynökök által tölti be, kik az egyesült fejedelemségek fő helyein fognak székelni. Az Osztrák-Magyarország és Románia közt fenálló összes igazság- s közigazgatás-ügyi viszonyt is szabályozni akarják. Pest, 1871.1 £edd, május 23. Szerkesztési iroda: Ferenczies csere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféla betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Perjedelmes hirdetések többszöri beigtatás nsek lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . .25 kr. fi ©“* Az előfizetési és hirdetményidij s lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Rémentetlen levelek csak ismert kezektől ragadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A szegedi kir. biztosság. A legközelebbi napokban kerül tárgyalás alá a képviselőházban a belügyminiszter azon előterjesztése, melyben az alföldön megzavart közbiztonság helyreállítására kiküldött kir. biztos s illetőleg ezen intézmény költségeinek fedezésére szükséges póthitel megszavaztatását kéri. Ez alkalomból a „P. Lloyd“ f. hó 18-ki száma egy czikket közöl, melyben azon kérdést veti fel, hogy fentartandó e még hosszabb ideig ezen intézmény, vagy nem lenne e már itt az ideje működése tartamát és körét országgyűlésileg meghatározni s annak határát kiszabni ? A kérdést a felnevezett lappal egyetértve mi is eléggé fontosnak tartjuk arra nézve, hogy az országgyűlés határozatának meghozatala előtt — különös tekintettel a „P. L.“ hivatkozott czikkében felhozott körülményekre — a sajtó ezen ügyhöz hozzászóljon. Nem érhet bennünket a vád, hogy a kivételes intézkedéseknek — ha csak azokat a szükség határozottan nem igazolja — barátai lennénk, de midőn a köztudomású tények azon megczáfolhatlan tapasztalást nyújtották, hogy Magyarország legvagyonosabb, a kereskedést nagy mértékben űző részén a közbiztonság már oly lábon állt, hogy a falun vagy tanyán lakó ember este fegyver nélkül házából alig léphetett ki, vagy legalább soha arról biztos nem volt, hogy nem arra ébred-e fel, hogy házát, kamráját, istállóját vagy aklát, kiásva, feltörve nem találja-e s vagyona nagy részét nem tolvajok vitték-e el?; midőn tapasztalni kellett hogy még népesebb városokban, mint Szabadka, Besskerek, Zenta, Kikinda, Temesvár stb. sőt Szegeden is a boltfeltörések s a járókelőknek az utczán való kifosztatása a város leglakottabb, legjártabb részeiben is napirenden voltak; a vasúti sínek felszedésével százak élete koczkára tétetett; midőn látni kellett, hogy az ottani hatóságok mindezt megfékezni nem képesek, sőt mi több, fájdalommal kell megemlítenünk, hogy minden időben találkoztak a személy és vagyonbiztonság közvetlen őrei közt számosan, kik a tudomásukra jött gonosz tetteket is pénzért elsimították, sőt gyakran azok bűnszerző részesei voltak, akkor a közrend, a kereskedés, a közlekedés és a nemzeti becsület érdekében óhajtanunk kellett a rendkívüli és gyors intézkedést, minek sikerét a kir. biztosi intézmény felállítása után nemsokára éreztük s üdvös hatását azóta folyvást érezzük. A kivételes intézményeket általában jellemzi, hogy a fennálló rendes szabályokhoz kötve nincsenek, mert épen ez biztosítja a sikert. így lehetett csak a kir. biztosnak az eddigi eredményhez jutni, mely azonban még egyáltalán befejezettnek nem mondható. A kir. biztos teljhatalommal felruházva a czélból küldetett ki, hogy az alföldön megzavart közbiztonságot helyreállítsa, a bűneseteket a tetteseket derítse ki és elitélés végett a törvényszéknek adja át, mely utóbbi szintén külön e czélra küldetett ki. Hogy a kir. biztos megbízatásának eleget tehessen, a belügyminister melléje a bűnesetek és tettesek felderítésére vizsgáló személyzetet engedélyezett, melynek működése a kir. biztosra ruházott hatalom körén belül a rendőri és vizsgálati vagy legfeljebb a rabok felett fegyelmi eljárás gyakorlásáig terjedt s a bíráskodásba át nem vágott, mert erre külön törvényszék van kiküldve. Ezeket különösen azért említjük fel, mert a „P. L.“ idézett czikke azt mondja, hogy adatait megbízható forrásból meríti, sőt maga is tapasztalta, hogy a kir. biztos működése mind a vizsgálati eljárás, mind a rabok iránti bánásmód tekintetében, törvénytelen. TARCZA. A régi és mai commune. (..) A commune ma már utosó napjait éli, s ha embertelen torlaszharczain túlesik, nem sajnálva honfitársainak czéltalanul pazarolt életét, dicsőségéből alig lesz hátra egyéb, minthogy tagjai a készen tartott léghajókon meneküljenek el, maguk után romokat, nyomort és árvizet hagyva — vérből. Soha hazafiatlanabb tetteket nem követett el forradalom. Az ellenség sok szerencsétlenséget halmozott Francziaország fejére; a commune hozzájuk csatolta a gyalázatot. Paris, a hősileg tűrt hosszu ostrom után, dicsfényben állt a világ szeme előtt: a commune megbecstelenitette. Ha Francziaország e szerencsétlen háború alatt nem birt szövetségest szerezni, nyert millió meg millió jó barátot, kik együtt éreztek vele; a commune pedig eltékozolta azt az erkölcsi nagy tőkét is, melyet a világ rokonszenvének neveznek. A lealázott nemzetnek a sok veszteség után maradt egy erős sarkantyúja: az ellenség gyűlölete : a commune ebből testvérgyűlölséget csinált. Az invázió nem tudott kimeritni e dúsgazdag országban minden segélyforrást; a commune ezt is megtette, amennyire csak tőle telhetért. A Napoleon-család Sedan, Metz és Páris bukása után kénytelen volt fölhagyni minden reménnyel ; a commune esztelensége visszaadta neki a reményt, hogy a jövőben egy bajjal több legyen. Elszász és Lotharingia az elszakítás után forrón és fájdalmasan vágytak az anyaország után ; a commune rajta volt, hogy e forró vágyra zuhanyt öntsön. S mindezt miért? Azért hogy érthetlen programmjával egy zajos színjátékot, egy forradalmi paródiát scenirozzon,melyről még csak azt sem lehet elmondani, hogy eredeti. Valóban nem más az, mint lelketlen másolata az 1792-ki commune-nek s az 1848-ki social- communisztikus dühöngéseknek. Marat és társai Párisért, melyet Francziaország úrnőjévé akartak tenni,szánták el magukat a kegyetlenségekre. A mai commune szintén e czélt tűzte ki." Csakhogy Marat és társai szóban és tettben határozottabb világossággal működtek, s tudni lehetett, hogy mit akarnak. A macommune ellenben csak jelszavakat kiabál okosság és összefüggés nélkül.Nem eszmék iránti hév ragadja, hanem emberek elleni gyűlölség. S ha Marat rémnevet kapott a történelemtől, bizony Pyat Felix, s a commune többi kolomposai ennél még sokkal szégyenítőbbet fognak kapni. A nyaktiló állandó alkalmazásában még van valami impozáns, de a mai katonai mészárlásokban, a hivatalos fosztogatásokban és egymás iránti kicsinyes féltékenységekben alig találhatunk egyebet, mint undorítót. Ledönteni a Vendome-oszlopot, mely végre is nemzeti dicsőség emléke volt; elfojtani a sajtót, mely nyilatkozni mer ; leromboltatni a Thiers házát, ki Páris erődeit épitteté, a nemzeti becsület e mentő szikláit a lefolyt bábomban, s ki a franczia dicsőség történelmét irta meg , árulással vádolni ama bátor republikánusokat, kik a második császárság fénykorában iis ellenzéket mertek képezni, midőn a mai eszeveszett csőcselék ujjongott az aranyos kocsik körül, a balsors hosszú lánczolatát a szégyen egy nagy fekete pontjával zárni be — íme a commune bünrovása röviden. Az 1792-ki és mai commune egyforma ürügyet használt a fölkelésre; a végrehajtó hatalom fejének kétértelműségét. XVI-dik Lajos önmaga megmentésére a külfölddel conspirált; Thiers a száműzött trónkövetelőkkel kaczérkodott.Akkor, mint most, az „árulás“ lett a fölkelés jelszava. S akkor, mint most, a poroszok szemtanúi voltak a történeti látványnak ; hanem akkor mint provokálók s majdan legyőzőitek, mig most mint provokáltak s nyugottan szemlélő győzők. S akkor, mint most, a fölkelés csupán úgy juthatott a hatalom birtokába, hogy azok, kiknek a törvény és rend őrzésére fegyver volt kezükben, kötelességükről megfeledkezve, lázadókká váltak. S akkor, mint most, egy éjjel ismeretlen emberek keltek ki addigi homályukból , megfélemlítés által ragadták magukhoz a hatalmat, mellyel csak visszaélni tudtak. A legkülönösebb pedig mind a két esetben az, hogy Páris ez erős város, a kevesek által előidézett véres tényeket néma önmegadással engedje folyni! A Vendome-oszlop meghagyásáért másfél milliót ígértek párisi polgárok, ami arra mutat, hogy tömérdeken vannak, kik a commune eljárásait nem szeretik és még sem ellenzik. A város, mely annyi erőt fejtett ki a német ostrom idején, most engedi magát a commune által kifosztatni, testvérháborúba vitetni, meggyaláztatni. Quinet Edgár, e mély gondolkodó, kulcsot ad e talányhoz. A forradalomról írt művében ugyanis leírja, hogy Marat négynapos vérfürdőjében, 1792. augusztus után néhány héttel, Páris miért maradt teljesen tétlenül. Az akkori jelenség magyarázata talán illik a maira is. „Ne mondja senki — írja a republikánus, — hogy Páris bűnrészes volt; elég az, hogy tétlen maradt. E majdnem egy milliónyi ember apathiája amaz embermészárlásban csak úgy fogható föl, ha az eseményeket alapjukban vizsgáljuk, a szánalom megkövetésére elegendő volt, hogy e mészárlás az államcsíny látszatát ölte föl. A véremberek, kik nyugodtan ültek a törvényházak kapujában s ott a biró szerepét játszók, a községtanácsosok, kik a munkára fölügyeltek, a tiszti övék, melyeket vérbe mártottak, a hóhérok, kik napszámért a gyilkosok robotjában dolgoztak, a biztonság a véres munkában— mindez egy oly közigazgatási rendszabály eszméjét tüntető fel, melyet a legfőbb tekintély nevében hajtottam végre. S több nem kellett, hogy a legjobbakban is elfojtsa a gondolatot, ellenállni e hivatalos gyilkolásnak. A gyilkosok csak egy maroknyian voltak, de a többi mind reszketett. S ez egy oly körülménnyel függ össze, mely a forradalomban gyakran ismétlődik. Ha a kedélyeken egyszer erőt vesz a félelem, akkor az uj Francziaországban azonnal visszakerül a régi Francziaország véralkata : siketté, válik az áldozatok jajszavával szemközt, türelmes minden eszeveszettség iránt, ha ez oly hatalomtól ered, melynek határozottságát s erejét eléggé ismeri. A francziák a régi kormányzás alatt eltűrtek minden éktelenséget, mely szemüket kápráztatá. „Hagyjuk működni a király igazságszolgáltatását“ — e szavakkal hajoltak meg a homlokok és nyakak, s a legderekabb emberek többsége is hallgatott, vagy helyessé a történteket. S ez századokon át vált szokássá. 1792. sept. 2 dikán is, midőn a teplomok vészharangja megkondult s a riadó ágyuk döreje félelmet öntött a szivekbe: ugyanez az érzéketlenség mutatkozott. Ekkor már ugyan nem királyokkal volt dolguk, hanem még mindig a tekintéllyel. Egy uj hatalom : a commune léte lét érezék, mely aug. 10-kén megmutató erejét. A mészárlásnak már nevelődött maga az a gondolat, hogy a tekintély vérontásra emelte föl felséges kezét. A véremberek nem csupán ügynökök voltak többé, a legbüszkébb bátorság is hanyatlott. A régi Ádám ismét egész félelmével állt a tekintély előtt. Igaz, hogy nem ujongott tetszést, de a szivek megkövültek s az ítélet megszűnt. A polgárok, a munkások, a nép visszavonultak házaikba, bevárva — mint elődeik — az időt, mig a szörnyű törvénylátás elmúlik. A házakon belül hallgatagon, zavartan, ingadozva ültek az emberek, de a legmerészebbek is csak lassú hangon közlik észrevételeiket. Manuel syndikust és főállamügyészt s Billaud-Varennen-t a nagy tanács tagját, látták a port de l‘Abbaye-nál parancsnokolni, a municipalis tiszti övvel. Tehát a commune az, mely a dolgok élén áll ! S ha így tesz, kétségkívül alapos oka van rá. Manuel, Billaud, Varennes, mily tiszteletreméltó férfiak! Tanult, hit, bizalomraméltó tisztviselők, kiknek ítélete alá a legderekabb ember is gyanú nélkül rendelheti a magáét! S mirevaló volna a hatóság, ha nem ép az ily súlyos esetekben kellene rája támaszkodni? Nyugton kell tehát maradni; csöndes emberek sohasem félhetnek, minek oly dolgokba avatkozni, melyek nem tartoznak az emberre! Ilyformán beszéltek 1792 sept. 2—5-dikén, ha ép beszélni mertek. Ugyanazok a kifejezések ezek, melyeket történelmünk minden oly korszakban hallott, midőn hatalom, vagy ravaszság lépett az igazság helyére. S ha valaki annyira ment emberiességében, hogy a vérszomj áldozatainak érdekében a nemzetőrség tisztjeihez fordult, ezek azt felelték: „Nincs rá rendeletünk !“ Valóban nem is volt rendeletük arra, hogy a gyilkosok kezét fentartsák, s azért mozdulatlanul maradtak, fegyverükkel a lábnál. A vér patakokban folyt s jelentéseiket mégis e szavakkal végezék: „Semmi újság!“ így maradt Páris öt napon át süket az áldozatok halálkiáltására, a gyilkosok ujjongására. Csaknem egy millió ember dugta be fülét, hogy mit se halljon. Marat lelke öt napon át lebegett Párü fölött s Paris nem látszott azt észrevenni. Mint mondám, a félelem fölkelte a régi serviiiamust, a serviiismus pedig mindig megöli a rokonérzetet.“ Ugyanez a jelenség mutatkozik most is, csak hogy most több mint két millió tűri a kevesek zsarnokságát, megmerevülten, szolgailag. Minden arra mutat,hogy a francziáknak maguk és az emberiség érdekében gyökeresen meg kell változniok. Quinet a kérdésre, hogy az 1789-diki forradalom mért nem teljesíti fényes ígéreteit?, azt feleli: mert az emberekben nem hozta létre a szükségképeni benső átalakulást. „Ha úgymond — azt akarjátok tudni, hogy valamely forradalom elérte-e czélját vagy sem , akkor ne az eseményeket, hanem az embereket vegyétek szemügyre, mivel a forradalmat végre is az emberekért csinálják. Ha úgy találjátok, hogy azokban nincs benső átalakulás, akkor bátran kimondhatjátok,hogy az a forradalom nem végződött be,vagy pedig hogy hirtelen lett önmagához.“ Íme itt a nyitja annak, hogy bár 1792. óta nem szűntek meg a francziák emlegetni a nagy forradalom eszméit, mégis megmaradtak a régi bajok és ingadozások közt. A köztársaság újabb dekretálása sem sokat fog érni, ha az emberek köztársasági erényeket nem öltenek föl, megvetve az ily commune-féle hatalmat, mely köztársaságot papol ugyan, de zsarnokságot cselekszik.