A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-23 / 118. szám

118. szám. IX. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési dijt Postán kü.Jvti, vsigy Budapesten hi­hos hordva reggeli és esti Madia együtt: 1 hónapra ..........................1 írt. 85 hr. 3 hónapra ..... 5 , 60 » 6 hónapra ..........................11 „ — . Az esti kiadás postai kü­lön küldéseért felülfizetés havonkint ... 30 ki. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdheti, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog azámu­tatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Reggeli kiadás Előfizetési felhívás „A H­O­N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre............................ 22 frt — kr­ Fél évre.................................. 11 frt — kr. Negyed évre ...................... 5 frt 60 kr. Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldé­séért felülfizetés havonkint. 80 kr. KfHSs előfizetési Iveket nem fifildfink, mert MtaJd seirt használja, a sokfia­ egyszerftsb U ■ pfnat postai utalványozással küldeni, mert «paefi bérmentesitő­ se csak & kr^jczártea fierftl A „moNu kiadóhivatal*. PEST, MÁJUS 22. Feleletül a törvényhatóságok rendezése kérdéséhez. (Sss.) Egy vidéki jó barátunk, kit kü­lönben vaskövetkezetességű elveiért be­csülni megszoktunk, azon kérdést intézte hozzánk : „hogyan lehet az, hogy a ma­gyar ellenzék az annyira elkárhoztatott virdis szavazatok alapján is részt vegyen a megyék rendezésében ; hivatalokat vál­laljon oly megyékben, melyek nem az ő meggyőződésén alapuló elvek alapján lesznek szervezve ? Van-e ebben követ­kezetesség, elvhűség ? . . . Miért nem tet­tünk úgy, mint a delegatiókkal, melynek káros eredményeit tapasztalván, belőlük végleg kimaradtunk?“ stb. Miután t. barátunk lehet, nem áll egye­dül ezen nézet mellett, mely egy alka­lommal a sajtóban is viszhangra talált: nem tartjuk egészen fölöslegesnek el­mondani , miért lehetetlen és képtelenség az ellenzéknek a megyerendezés kérdé­sében a kérlelhetlen szigoruságú logikát az utolsó végletig vinni? Miért lehetlen ezen egy kérdésben a negativitás terén maradnia, s a gazdálkodást összedugott kézzel néznie ? Először és főleg azért, mert ezen vissza­vonulás e­gy­értelmű len­ne a végleges lemondással. Ez azt jelentené, mit Dante „lasciate oqui speranzálja. A kisebb hatású társadalmi érintkezé­seken és sajtón kívül csupán a képviselő­­választás és a hatósági gyűlések azok, melyeken az ellenzék mozgalmat fejthet ki, elveinek zászlói körül sorakozhatik , azokat érvényre és győzelemre juttat­hatja. Ugy­e­ a képviselő választások most három — később, mint szándékban van öt évenként történvén egyszer, koránsem elég arra, hogy azon pezsgő életet, érde­keltséget fenntartsa, mely olyszerü bizto­sítéka és eszköze az alkotmányos szabad­ságnak, mint a vérkeringés az emberi életnek. A tó petyhüdt vizét egyszeriben egyszer beledobott kő, bármily nagy le­gyen is különben, nem képes­­ felfrissiteni, sőt lehet, a nagy, de egyetlen fölzavarás csakis arra jó, hogy a legiszaposabb ré­tegeket látassa, mig egy bevezetett friss vizű folyam, mely a túl­oldalon újra lefo­lyást nyer az egész tavat egészséges vizűvé teszi. E folyam nem lehet más mint épen a municipalis élet. Hogy azon módozatok, melyekben ezen élet jövőre nyilvánulhat, szerintünk hát­rányos módosulást szenvedtek, az igaz ; de épen ezen hibák az által veszthetik el rész­hatásukat, ha az institutio ősi eré­nyében és magokban a résztvevő egyé­nekben találják föl ellenmérgüket. Hi­szen az önhatóság önmagából fejlett, maga teremti magát, s biztosítékát épen magá­ban az életben találja. Ha teste erőteljes, magától kell kihánynia a kóranyagot, melyet idegen behatások reá erőszakol­tak. A municipium azon állásponton, melyre nálunk századokon át fejlett, vagy bir azon életrevalósággal, hogy meg­csonkított szerveit újra kinőjje, vagy nem, s akkor nem is birt valódi életreva­lósággal. A municipium nem dogma, mely csal­atlansági bűvkörrel legyen kö­­rülárkolható, sőt ellenkezőleg, talizmá­­­nyát a mozgásban, fejlésben és pezsgés­ben találja. A tér előtte van, hogy mind­azt, mit a törvényhozás az autonomikus fejlődés ellenére, részint távoli, most már ugyancsak megtépett mintaképek után, részint a túlterjeszkedésre vágyó centra­­lisatio érdekében tett, szőnyegre hozza, megvitassa, elvesse ha rászalja, s felrázó hatásánál fogva a bekövetkezendő újabb választásoknál törvényhozási többségre juttatván sikeritse. De ha azok, kiktől az autonóm szabad­ság ügye e szolgálatot várja, maguk vo­nulnak vissza a tettek és pedig a folyto­nos tevékenység teréről: miként és kiktől várjuk a kapott sebek orvoslását? Azok­tól, kik e sebeket okozták ? . . Ezektől lehetlen, mert hisz vakságukban azt állít­ják, hogy épen ők gyógyítottak. A második ok, a­miért visszavonulnunk nem lehet, az, hogy a törvényha­tóság, a megye, egyértelmű ma­gyar embernél a házi tűzhel­­­lyel. A felett, hogy kit segítsünk — vagy kit segítenénk, ha volna mivel — a poroszt-e, vagy a francziát,megoszolhatnak a vélemények, de hogy a haza földjét védjük-e, ha valaki megtámadja, ebbe nem. Az egyes ott hagyhatja a társalgó­kört, vagy c­ubbot neheztelésből, sértett ambitióból, vagy elvből is, ha abban nem kedve szerinti szellem és elvek uralkod­nak , de saját házát, saját tűzhelyét oda­hagyni valakinek egyértelmű a házi élet megsemmisítésével magára nézve, s ez csak gyávaságból vagy végkétségbeesésből megfejthető. Egyik sem elfogadható szem­pont belügyi politikában. Ez feleletem a delegatiókkal tett hason­latra nézve is. A delegatiok egy egészen uj, a nemzet géniuszától elütő intézmény, melynek ki­vált nemzetiségünkre való visszahatását most már a közös miniszer is érezni lát­szik. Legalább Lónyay, az új akadémiai elnök, most a tudósok lelkére köti azt a nemzeti nyelvet, melyet felsőbb és ipar­körünkben félteni kénytelen. Hogy egy ilyen intitutiótól az el­lenzék visszavonul, természetes. Gondol­hatott egy ideig arra, a hogy térfoglalása által az ország belügyei számára pár ezer forintot talán megkímélhet, s ezt a követ­kezés igazolta is, de arra sohasem, hogy magát ezen intézményt önmaga által buktassa meg. Másként áll ez a megyénél. Itt a rész­vét és az elvek terjesztése, érvényre jut­tatása által lehetséges az ellenzéknek or­szágos többségre jutni, s ha ez megtör­tént, visszaállíthatja a megyék autonó­miáját,eldobathatja törvény útján a virilis szavazatot, megbuktathatja a delegationá­­lis intézményt és visszaszerezheti a nemzet alkotmányos függetlenségét, törvényho­zási jogait; diadalra juttathatja a belügyi reformokat, életet adhat az alkotmányos szabadságnak. A visszalépés által pedig egy valóban sötét, vigasztalás és remény nélküli kép áll előttünk. Azon párt, mely a törvényhozás több­ségét bírja, az igazságszolgáltatást centra­lizálta és „függetlenítés“ czime alatt a végrehajtó hatalomnak rendelte alá, ke­zébe kapná a végrehajtás legutolsó szá­lait is; uralná a szabad vitatkozás és sza­bad választás ezen legutolsó garanciáit is, és tettleg mutatná be a megyék, hatósá­gok életképtelenségét. A népgyülések és egyesületi mozgal­mak ezen tért nálunk a legkisebb rész­ben sem pótolnák. A szerencsésen meg­boldogult egyesületi törvény mutatja, hogy mennyire igyekszik a jelen kor­mány azok mozoghatását gátolni­ a nép­­gyülések elé a kormány legalsó közegei ezer akadályt gördítenének; hisz tudunk esetet, hol egy jobboldali tisztviselő a képviselője fogadására gyűlt népet is szét­­ütéssel fenyegette; és végre a közszellem és vidéki viszonyok a meetingek tartására nézve nem is a legkedvezőbbek. Az elősorolt okok, azt hisszük,­minden­kit meggyőznek arról, hogy a munici­­pális tér odahagyása, az ellenzékre nézve egyértelmű lenne az öngyilkossággal.­­ A baloldali kör tegnap esti (má­jus 22.) értekezletén a „gátrendőri törvényja­vaslat" tárgyaltatott. E javaslatot általában a kör elfogad­ja ; a részletekhez azonban, részint a társulatok alakításának könnyítésére, részint az egyes szabályzatok praecisiójára több fontos módosítással járni. — A „Pesti Napló“ a szegedi királyi biztosság ügyében egy szegedi levelet hoz a „P. Lid“ általunk is felemlített adatainak c­áfo­­lására. E c­áfolat olyan,hogy az eljárásra vonat­kozó megjegyzések mindenikét beismeri. Ezért azzal nem foglalkozunk. De a „Pesti Napló“ azt is állítja, hogy minket is egy pesti ügyvéd kí­séretében az ő szerkesztőségét is felkereső fia­tal kereskedő által elbeszélt tény lírt szom­bati czikkünk megírására, ha­bár mi ezt a tény­állást is másképp tüntettük fel. Nálunk senki se járt és igy kijelentjük, hogy a czikk írója sem az ügyvéddel, sem állítólagos védenczével nem találkozott, nem beszélt és senki által eszközül fel nem használtatta magát, hanem a „P. Lid“ adatainak alapján „bonafi­de“ írt.­­ A „Reform“ tegnap nagy szóval hirdető, hogy lőni fog a Messiás, az új igazságügymi­niszter, de megnevezni még nem szabad. Ma már megnevezi és ez: Bittó István. A „Pesti Napló“ haragszik a „Reforméra, hogy miért csinál nagy titkot a dologból, mikor a Messiás : Ordódy Pál. A kassai kerületi parancsnokság által kér­dés intéztetvén az iránt: váljon a zászlószen­­telési szertartások, minden esetben a róm. kath. egyház rítusa szerint történjenek-e? erre nézve a honvédelmi minisztérium május 18-tól keltezve a következő körrendeletét bocsáj­­ta ki: „Miután az 1848. XX-ik s az 1868. Lik­. tör­­vényczikk által a rom. kath. vallás hazánkban uralkodó vallás lenni megszűnt s a törvényesen bevett vallásfelekezetek egyenjoguaknak tekin­tetnek, de vonatkozva különösen az utóbb idé­zett tvezikk 19. és 21. §-aira, — az, hogy a honvédségi zászlószentelések csakis rom. kath. egyházi szertartások szerint lennének foganato­­sitandók, egyáltalában el nem fogadható. Ellen­kezőleg mi sem áll útjában annak, sőt a vallási egyenjogúság elvéből kiindulva, semmiképen meg nem gátolandó, hogy oly zászlóaljak terü­letén, a­melyek túlnyomólag protestáns vagy görög-keleti vallást követőkből állanak , a zász­lószentelés ezen utóbb nevezett vallásfelekezetek egyházi szertartásai szerint menjen végbe. Ve­gyes vallású területeken pedig azon, az ildo­mosság s kölcsönös vallási türelem elvei által ajánlt eljárás követendő, hogy a zászlót ugyan­­egy ünnepélyen mindkét, vagy három felekezet­­beli lelkész megáldja a maga módja szerint, az egyházban végbeviendő szertartás a legnépesebb felekezet lelkészének tartatván fenn, mig a má­sik felekezet lelkésze a szabad téren tarthat be­szédet s áldhatja meg a zászlót. Ily esetekben a kerületi, illetőleg a zászlóaljparancsnok urak tapintatától megváratik, mife ép a szertartás leg­jobb egyetértéssel véghez viendő módozatai iránt, az illető egyházi és világi hatóságokkal előre tisztázni jöjjenek, hogy az ünnepély­­hoz képest, a vallási egyenjogúság és lelkiismereti szabadság nagy elveihez híven, senkit sem sért­ve, mindenkinek egyházi szertartásait tisztelet­ben tartva,­­ egy kölcsönös szeretetben élő nemzet felvilágosult fiaihoz mél­óan menjen végbe.“ — A d­e­l­e­g­á­t­i­ó­k elé egy javaslat fog terjesztetni, mely a romániai kormány által ki­fejezett kívánságnak megfelelőleg, a starosták intézményét gyökeres reform alá vonja s a sta­rosták­at al-consulok vagy consul-ügynökök által tölti be, kik az egyesült fejedelemségek fő he­lyein fognak székelni. Az Osztrák-Magyarország és Románia közt fenálló összes igazság- s köz­igazgatás-ügyi viszonyt is szabályozni akarják. Pest, 1871.1 £edd, május 23. Szerkesztési iroda: Ferenczies c­sere 7. sz. Beiktatási díj: 9 hasábos ilyféla betű sora ... 9 kr.­­ Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Perjedelmes hirdetések többszöri beigtatás nsek lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . .25 kr. fi ©“* Az előfizetési és hirdetményidij s lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Rém­entetlen levelek csak ismert kezektől ragadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A szegedi kir. biztosság. A legközelebbi napokban kerül tárgyalás alá a képviselőházban a belügyminiszter azon elő­terjesztése, melyben az alföldön megzavart köz­biztonság helyreállítására kiküldött kir. biztos s illetőleg ezen intézmény költségeinek fedezésére szükséges póthitel megszavaztatását kéri. Ez al­kalomból a „P. Lloyd“ f. hó 18-ki száma egy czikket közöl, melyben azon kérdést veti fel, hogy fentartandó e még hosszabb ideig ezen in­tézmény, vagy nem lenne e már itt az ideje mű­ködése tartamát és körét országgyűlésileg meg­határozni s annak határát kiszabni ? A kérdést a felnevezett lappal egyetértve mi is eléggé fon­tosnak tartjuk arra nézve, hogy az országgyű­lés határozatának meghozatala előtt — különös tekintettel a „P. L.“ hivatkozott czikkében fel­hozott körülményekre — a sajtó ezen ügyhöz hozzászóljon. Nem érhet bennünket a vád, hogy a kivételes intézkedéseknek — ha csak azokat a szükség határozottan nem igazolja — barátai lennénk, de midőn a köztudomású tények azon megczá­­folhatlan tapasztalást nyújtották, hogy Magyar­­ország legvagyonosabb, a kereskedést nagy mértékben űző részén a közbiztonság már oly lábon állt, hogy a falun vagy tanyán lakó em­ber este fegyver nélkül házából alig léphetett ki, vagy legalább soha arról biztos nem volt, hogy nem arra ébred-e fel, hogy házát, kamráját, is­tállóját vagy aklát, kiásva, feltörve nem találja-e s vagyona nagy részét nem tolvajok vitték-e el?; midőn tapasztalni kellett hogy még népesebb városokban, mint Szabadka, Besskerek, Zenta, Kikinda, Temesvár stb. sőt Szegeden is a bolt­feltörések s a járókelőknek az utczán való ki­­fosztatása a város leglakottabb, legjártabb ré­szeiben is napirenden voltak; a vasúti sínek felszedésével százak élete koczkára tétetett; midőn látni kellett, hogy az ottani hatóságok mindezt megfékezni nem képesek, sőt mi több, fájdalommal kell megemlítenünk, hogy minden idő­ben találkoztak a személy és vagyon­bizton­ság közvetlen őrei közt számosan, kik a tudo­másukra jött gonosz tetteket is pénzért elsimí­tották, sőt gyakran azok bűnszerző részesei voltak, akkor a közrend, a kereskedés, a közlekedés és a nemzeti becsület érdekében óhajtanunk kellett a rendkívüli és gyors intézkedést, minek sikerét a kir. biztosi intézmény felállítása után nemso­kára éreztük s üdvös hatását azóta folyvást érezzük. A kivételes intézményeket általában jellemzi, hogy a fennálló rendes szabályokhoz kötve nin­csenek, mert épen ez biztosítja­­ a sikert. így le­hetett csak a kir. biztosnak az eddigi eredmény­hez jutni, mely azonban még egyáltalán befe­­jezettnek nem mondható. A kir. biztos teljhata­lommal felruházva a czélból küldetett ki, hogy az alföldön megzavart közbiztonságot helyreál­lítsa, a bűneseteket a tetteseket derítse ki és el­itélés végett a törvényszéknek adja át, mely utóbbi szintén külön e czélra küldetett ki. Hogy a kir. biztos megbízatásának eleget tehessen, a belü­gy­minister melléje a bűnesetek és tettesek felderítésére vizsgáló­­ személyzetet engedélye­zett, melynek működése a kir. biztosra ruházott hatalom körén belül a rendőri és vizsgálati vagy legfeljebb a rabok felett fegyelmi eljárás gya­korlásáig terjedt s a bíráskodásba át nem vá­gott, mert erre külön törvényszék van ki­­küldve. Ezeket különösen azért említjük fel, mert a „P. L.“ idézett czikke azt mondja, hogy ada­tait megbízható forrásból meríti, sőt maga is ta­pasztalta, hogy a kir. biztos működése mind a­­ vizsgálati eljárás, mind a rabok iránti bánásmód­­ tekintetében, törvénytelen. TARCZA. A régi és mai commune. (..) A commune ma már utosó napjait éli, s ha embertelen torlaszharczain túlesik, nem saj­nálva honfitársainak czéltalanul pazarolt életét, dicsőségéből alig lesz hátra egyéb, minthogy tagjai a készen tartott léghajókon menekülje­nek el, maguk után romokat, nyomort és árvizet hagyva — vérből. Soha hazafiatlanabb tetteket nem követett el forradalom. Az ellenség sok szerencsétlenséget halmozott Francziaország fejére; a commune hozzájuk csatolta a gyalázatot. Paris, a hősileg tűrt hos­­­szu ostrom után, dicsfényben állt a világ szeme előtt: a commune megbecstelenitette. Ha Fran­cziaország e szerencsétlen háború alatt nem birt szövetségest szerezni, nyert­ millió meg millió jó barátot, kik együtt éreztek vele; a commune pedig eltékozolta azt az erkölcsi nagy tő­két is, melyet a világ rokonszenvének nevez­nek. A lealázott nemzetnek a sok veszteség után maradt egy erős sarkantyúja: az ellenség gyűlölete : a commune ebből testvérgyűlölséget­­ csinált. Az invázió nem tudott kimeritni e dús­gazdag országban minden segélyforrást; a com­mune ezt is megtette, a­mennyire csak tőle tel­hetért. A Napoleon-család Sedan, Metz és Páris bukása után kénytelen volt fölhagyni minden remén­nyel ; a commune esztelensége visszaad­ta neki a reményt, hogy a jövőben egy bajjal több legyen. Elszász és Lotharingia az elszakí­­tás után forrón és fájdalmasan vágytak az anya­ország után ; a commune rajta volt, hogy e forró vágyra zuhanyt öntsön. S mindezt miért? Azért hogy érthetlen programmjával egy zajos színjá­­tékot, egy forradalmi paródiát scenirozzon,mely­­ről még csak azt sem lehet­ elmondani, hogy ere­deti. Valóban nem más az, mint lelketlen máso­lata az 1792-ki commune-nek s az 1848-ki so­cial- communisztikus dühöngéseknek. Marat és társai Párisért, melyet Francziaor­szág úrnőjévé akartak tenni,szánták el magukat a kegyetlenségekre. A mai commune szintén e czélt tűzte ki." Csakhogy Marat és társai szóban és tettben határozottabb világossággal működ­tek, s tudni lehetett, hogy mit akarnak. A ma­­commune ellenben csak jelszavakat kiabál okosság és összefüggés nélkül.Nem eszmék irán­ti hév ragadja, hanem emberek elleni gyűlöl­­ség. S ha Marat rémnevet kapott a történelem­től, bizony Pyat Felix, s a commune többi ko­­lomposai ennél még sokkal szégyenítőbbet fog­nak kapni. A nyaktiló állandó alkalmazásában még van valami impozáns, de a mai katonai mészárlásokban, a hivatalos fosztogatásokban és egymás iránti kicsinyes féltékenységekben alig találhatunk egyebet, mint undorítót. Le­dönteni a Vendome-oszlopot, mely végre is nem­zeti dicsőség emléke volt; elfojtani a sajtót, mely nyilatkozni mer ; leromboltatni a Thiers házát, ki Páris erődeit épitteté, a nemzeti becsü­let e mentő szikláit a lefolyt bábomban, s ki a franczia dicsőség történelmét irta meg , árulás­sal vádolni ama bátor republikánusokat, kik a második császárság fénykorában iis ellenzéket mertek képezni, midőn a mai eszeveszett csőcse­lék ujjongott az aranyos kocsik körül, a bal­­sors hosszú lánczolatát a szégyen egy nagy fe­kete pontjával zárni be — íme a commune bün­­rovása röviden. Az 1792-ki és mai commune egyforma ürü­gyet használt a fölkelésre; a végrehajtó hatalom fejének kétértelműségét. XVI-dik Lajos önmaga megmentésére a külfölddel conspirált; Thiers a száműzött trónkövetelőkkel kaczérkodott.Akkor, mint most, az „árulás“ lett a fölkelés jelszava. S akkor, mint most, a poroszok szemtanúi vol­tak a történeti látványnak ; hanem akkor mint provokálók s majdan legyőzőitek, mig most mint provokáltak s nyugottan szemlélő győzők. S akkor, mint most, a fölkelés csupán úgy jut­hatott a hatalom birtokába, hogy azok, kiknek a törvény és rend őrzésére fegyver volt kezük­ben, kötelességükről megfeledkezve, lázadókká váltak. S akkor, mint most, egy éjjel ismeretlen emberek keltek ki addigi homályukból , megfé­lemlítés által ragadták magukhoz a hatal­mat, mel­lyel csak visszaélni tudtak. A legkülö­nösebb pedig mind a két esetben az, hogy Páris ez erős város, a kevesek által előidézett véres tényeket néma önmegadással engedje folyni! A Vendome-oszlop meghagyásáért másfél mil­liót ígértek párisi polgárok, a­mi arra mutat, hogy tömérdeken vannak, kik a commune eljá­rásait nem szeretik és még sem ellenzik. A vá­ros, mely annyi erőt fejtett ki a német ostrom idején, most engedi magát a commune által ki­­fosztatni, testvérháborúba vitetni, meggyaláz­­tatni. Quinet Edgár, e mély gondolkodó, kulcsot ad e talányhoz. A forradalomról írt művében ugyan­is leírja, hogy Marat négynapos vérfürdőjében, 1792. augusztus után néhány héttel, Páris miért maradt teljesen tétlenül. Az akkori jelenség ma­gyarázata talán illik a maira is. „Ne mondja senki — írja a republikánus, — hogy Páris bűnrészes volt; elég az, hogy tét­len maradt. E majdnem egy milliónyi ember apathiája amaz embermészárlásban csak úgy fogható föl, ha az eseményeket alapjukban vizs­gáljuk, a­ szánalom megkövetésére elegendő volt, hogy e mészárlás az államcsíny látszatát ölte föl. A véremberek, kik nyugodtan ültek a tör­vényházak kapujában s ott a biró szerepét ját­szók, a községtanácsosok, kik a munkára föl­ügyeltek, a tiszti övék, melyeket vérbe mártot­tak, a hóhérok, kik napszámért a gyilkosok ro­botjában dolgoztak, a biztonság a véres munká­ban— mindez egy oly közigazgatási rendszabály eszméjét tüntető fel, melyet a legfőbb tekintély nevében hajtottam végre. S több nem kellett, hogy a legjobbakban is elfojtsa a gon­dolatot, ellenállni e hivatalos gyilkolásnak. A gyilkosok csak egy maroknyian voltak, de a többi mind reszketett. S ez egy oly körü­lmén­nyel függ össze, mely a forradalomban gyakran ismétlő­dik. Ha a kedélyeken egyszer erőt vesz a féle­lem, akkor az uj Franczia­országban azonnal visszakerül a régi Francziaország véralkata : siketté, válik az áldozatok jajszavával szemközt, türelmes minden eszeveszettség iránt, ha ez oly hatalomtól ered, melynek határozottságát s ere­jét eléggé ismeri. A francziák a régi kormányzás alatt eltűrtek minden éktelenséget, mely szemü­ket kápráztatá. „Hagyjuk mű­ködni a király igazságszolgáltatását“ — e szavakkal hajoltak meg a homlokok és nyakak, s a legderekabb emberek többsége is hallgatott, vagy helyessé a történteket. S ez századokon át vált szokássá. 1792. sept. 2 dikán is, midőn a t­eplomok vészharangja megkondult­ s a riadó ágyuk döreje félelmet öntött a szivekbe: ugyanez az érzéket­lenség mutatkozott. Ekkor már ugyan nem királyokkal volt dolguk, hanem még mindig a tekintéllyel. Egy uj hatalom : a commune léte lét érezék, mely aug. 10-kén megmutató erejét. A mészárlásnak már nevelődött maga az­ a gondo­lat, hogy a tekintély vérontásra emelte föl fel­séges kezét. A véremberek nem csupán ügynö­kök voltak többé, a legbüszkébb bátorság is ha­nyatlott. A régi Ádám ismét egész félelmével állt a tekintély előtt. Igaz, hogy nem ujongott tetszést, de a szivek megkövültek s az ítélet megszűnt. A polgárok, a munkások, a nép vis­­­szavonultak házaikba, bevárva — mint elődeik — az időt, mig a szörnyű törvénylátás elmúlik. A házakon belül hallgatagon, zavartan, ingadoz­va ültek az emberek, de a legmerészebbek is csak lassú hangon közlik észrevételeiket. Ma­nuel syndikust és főállamügyészt s Billaud-Va­­rennen-t a nagy tanács tagját, látták a port de l‘Abbaye-nál parancsnokolni, a municipalis tisz­ti övvel. Tehát a commune az, mely a dolgok élén áll ! S ha így tesz, kétségkívül alapos oka van rá. Manuel, Billaud, Varennes, mily tisztelet­reméltó férfiak! Tanult, hit, bizalomraméltó tiszt­viselők, kiknek ítélete alá a legderekabb ember is gyanú nélkül rendelheti a magáét! S mirevaló volna a hatóság, ha nem ép az ily súlyos esetek­ben kellene rája támaszkodni? Nyugton kell te­hát maradni; csöndes­­ emberek sohasem félhet­nek, minek oly dolgokba avatkozni, melyek nem tartoznak az emberre! Ilyformán beszéltek 1792 sept. 2—5-dikén, ha ép beszélni mertek. Ugyan­azok a kifejezések ezek, melyeket történelmünk minden oly korszakban hallott, midőn hatalom, vagy ravaszság lépett­­ az igazság helyére. S ha valaki annyira ment emberiességében, hogy a vérszomj áldozatainak érdekében a nemzetőrség tisztjeihez fordult, ezek azt felelték: „Nincs rá rendeletünk !“ Valóban nem is volt rendeletü­k arra, hogy a gyilkosok kezét fentartsák, s azért mozdulatlanul maradtak, fegyverükkel a lábnál. A vér patakokban folyt s jelentéseiket mégis e szavakkal végezék: „Semmi újság!“ így ma­radt Páris öt napon át süket az áldozatok halál­kiáltására, a gyilkosok ujjongására. Csaknem egy millió ember dugta be fülét, hogy mit se halljon. Marat lelke öt napon át lebegett Párü fölött s Paris nem látszott azt észrevenni. Mint mondám, a félelem fölkelte a régi serviiiamust, a serviiismus pedig mindig megöli a rokonér­zetet.“ Ugyanez a jelenség mutatkozik most is, csak hogy most több mint két millió tűri a kevesek zsarnokságát, megmerevülten, szolgailag. Minden arra mutat,hogy a francziáknak maguk és az emberiség érdekében gyökeresen meg kell változniok. Quinet a kérdésre, hogy az 1789-diki forra­dalom mért nem teljesíti fényes ígéreteit?, azt feleli: mert az emberekben nem hozta létre a szükségképeni benső átalakulást. „Ha­­­ úgy­mond — azt akarjátok tudni, hogy valamely forradalom elérte-e czélját vagy sem , akkor ne az eseményeket, hanem az embereket vegyétek szemügyre, mivel a forradalmat végre is az em­berekért csinálják. Ha úgy találjátok, hogy azokban nincs benső átalakulás, akkor bátran kimondhatjátok,hogy az a forradalom nem végző­dött be,vagy pedig hogy hirtelen lett önmagához.“ Íme itt a nyitja annak, hogy bár 1792. óta nem szűntek meg a francziák emlegetni a nagy forradalom eszméit, mégis megmaradtak a régi bajok és ingadozások közt. A köztársaság újabb dekretálása sem sokat fog érni, ha az emberek köztársasági erényeket nem öltenek föl, megvet­ve az ily commune-féle hatalmat, mely köztár­saságot papol ugyan, de zsarnokságot cselek­szik.

Next