A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)
1871-05-28 / 123. szám
123. szám. IX. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere?. sz.földszint Előfizetési díj% Postán kű.Jva, v*py Buds^listan hixh^T. boriv» reggeli és astí kiadás együtt: 1 hónapra .........................1 fit. 85 kr. 3 hónapra ....................6 , 60 , 8 hónapra .........................11 „ — . Az, esti kiadás postai kalánk ítéléséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, a ennek bármely napjáui történik is, mindenkor a hó els5 napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás: tinisz n wás POLITIKAI ES KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP, Pest, 1871, Vasárnap, május 28. Szerkesztői iroda: Ferencziek-tére 1. n. 8 ti ir 111 ást tif jtt* hasábos niyféle betű sors . . . 9 kr. Sélyegdij minden tvögtatásért . . 30 kr. PafjedelDen hirdetések többszöri bsigulás mai előtt kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. •—* Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 fer. w* Az előfizetési és* hirdetmény'tílij a lap kiadó-hivatalába Utild i.rtdd. E lap szellemi részét illető minden tonlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bé*n*Ö ntetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak oL — Kéziratok nem adatnak vissza. ff Előfizetési felhívás A HON IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... Fél évre............................... Negyed évre .................... Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint. 22 frt — kr- 11 frt - kr. 6 frt 50 kr. 30 kr. PV" Kftlő» előfizetési iveket nem ftfttatnk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ftisnek bérmentesítse csak ft krajezárva kerti A „HOK“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 27. Pest, máj. 27. 1871. Pária bevézetett a törvényes köztársasági kormány seregei által. De milyen áron! Nemcsak a vandalul lerombolt műkincsek, históriai épületek árán, ámbár azok is helyre pótolhatlanok, s azok is az egész müvelt világ vesztesége; — de a mi azoknál még több: a szabadság árán. Rettenetes az a templomrablás, amit a szabadság szentélyén az őrült fertőzők elkövettek. Mi következik most? Tarthatja-e fenn a rendet a hatalmát visszavívott köztársaság Párisban, anélkül, hogy az egyleti életet megsemmisítse, hogy a kormányzatot centrálisává, hogy a gyilkos gyujtogatásban előljárt sajtót elnémítsa, hogy az összeesküvést tűzzel vassal elfojtsa, hogy rendőrségének ujjait folytonosan a nép torkán tartsa, hogy önhazájukat gyilkoló veszett embereket, mint egy falka vadállatot tömegesen összelövessen, hogy ezeréves kiseperje Lambessába, Cayennebe azokat, akik olyan hazát érdemeltek meg, amilyen a Sahara mellett van; a nélkül hogy kivételes törvényeket hirdessen ki az országra ; hogy állandó hadseregével fogságban tartsa Párist, melynek a bátrabb fele őrült, az okosabb fele pedig gyáva. Tehát vas kormány, sajtóelnyomás, rendőrség, kémrendszer, tömeges kivégezés, Cayenne, és katonauralom. S lesz-e Európában egyetlen egy hang, mely azt kívánja a franczia kormánytól, hogy ne így tegyen? Ők azok az eszeveszettek, akik a Louvret felgyújtották, nem gondolták meg, hogy annak, aki oltani jön, magát a szabadságot is el kell e lángokkal együtt oltani. Oda vitték a dolgot, hogy Európa még az emberiség és szabadelvűség legmagasabb vívmányát, a politikai vétkesek menedékjogát is megtagadta a most levert francziáktól. Az angol és belga kormány a politikai menekülőket ki fogja adni, mint közönséges gonosztevőket. S aki egyszer ki van szolgáltatva, magyarázhatja az aztán a méltán elkeseredett törvényszéknek, hogy az ő rajongása, s a gyujtogatók veszettsége között mi különbségek vannak ? biz egy helyre jut az azokkal. A párisiak tehát már kényszerítettek oly országokat, melyek a szabadságban lélekzenek, a szabadságot az ő bűneikért megutálni. Mire virradnak még a többi országok ? Ha Francziaországban a respublika maga martialis törvényekkel kénytelen fentartani a rendet, a legközönségesebb rendet, ami az élet és vagyonbiztosságig terjed: mit várhatnak Európa többi népei e rettenetes példaadás után ? Francziaországnak nem csak a külügyei, de a belügyei is mindig nagy befolyással voltak egész Európára. Ez a mostani balvégzete pedig különösen egy tárgyra vonhatja a figyelmét a szárazföld minden országának : talán az újon alakult boldog Németországot kivéve , s ez az, hogy minden európai állam szerkezete olyan, mely a legnagyobb ellenséget odabenn az országban neveli. Nem szólunk szomszédainkról:azoknál is megvannak a balhelyzetek) de összehasonlítást teszünk saját belviszonyaink és a francziáké között. Nálunk nincsenek dynasticus kérdések , de van a mi azokat bőven túlnyomja, nemzetiségi kérdés. Az osztrák császár s a magyar király pártja, s azután a cseh király és erdélyi nagyfejedelem pártja pontosan kiadják azt a szemközt állást, amit Francziaországban a republikánus bonapartista, orleanista és bourbonista pártok felmutatnak. Ott is, itt is minden pártnak az a bölcsesége, hogy kormányzani csak a többi pártok tökéletes elnyomásával tud. Az eltérő nézeteket egy közös eszmében, a közös haza és közös szabadság magas eszméjében egyesíteni egyik sem tudja. Ahelyett, hogy mikor egy állam fáradságos reconstitutiójáról van szó, minden becsületes ember, minden jó hazafi és minden gyakorlott képesség egyesítetnék; a kormányzó párt leseper maga körül mindent, ami nézetei keretébe nem illik, hozzányúl a legkelletlenebb eszközökhöz, amik önként ajánlkoznak, s minden erejét az ellenmondók paralizálására fordítja. Egész szánalom elnézni, hogy küzd a Lajthán tul a német párt és cseh párt egymással, s hogy nem képes sem egyik, sem másik a közös haza eszméjéért, a közös szabadság megszilárdításáért semmi összműködésre. Hát a Lajtbán innen? Van-e valami örvendetes saját pártállásainkban ? A magyar kormánypárt épen úgy neveli a mameluksereget, mint nevelte a bonapartista párt; egy olyan tábort, melynek minden érdeme az „ellentnemmondás“ban áll; épen úgy lehetetlenné tesz minden közreműködést azoknak, kik a hazának tudnának is, akarnának is szolgálni, de vakon bókolni senkinek sem. S mintha nem volna elég a politikai pártok szétvonása, most még egy uj párt is alakul erőszakosan a hazában, a vallási fanatismius alapján, melynek már nem elég az, hogy Magyarországot idebenn meghasonítsa, hanem épen mint Francziaországban tette, még utolsó bizonyos szövetségesétől, akire bajában számíthatott, Olaszországtól is meg akarja fosztani. És saját nemzetiségeink kifelé fordult érdekeikkel ? Hát saját köznépünk elhanyagolt nevelésével, jól táplált elégedetlenségével? Nem találunk-e saját viszonyaink és a szerencsétlen franczia nemzet balsorsa között elég összemérni valót? Nem értettük-e meg más kárából, hogy ha minket a vak dicsvágy, vagy akár a vallási fanatismus, vagy akár az oktalan nemzeti ellenszenv egy olyan actioba belevinne, mint belevitte a francziákat, nekünk épen úgy kellene az ellenség szeme láttára a maguunk communéjét tűzzel vassal meghódítani, mint a francziáknak. Nem jobb volna-e előbb meghódítanunk a magunk „commune“-jét bölcseséggel, felvilágosodottsággal és a közös haza iránti érdekeltséggel ? Nem csupán a kormánypártnak beszélek ; itt minden pártnak van egy nagy és folytonos kötelessége. Arra oktatni a maga híveit, hogy „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell.“ Franczia költő nem énekelhette ezt, mert a nagy világ nemzetére nézve, ez jelszónak nagyon csekély; Ide nekünk minden politikánk ki van fejezve ebben Magyarország lakójának, legyen az bár deákpárti, balközépi, vagy 48-as, legyen az katholikus, protestáns, óhitü vagy héber, legyen az magyar, német, szláv vagy románajku, legyen az aristocrata, democrata vagy táblabíró; nem lehet más politikai ideálja, mint Magyarország. Neki ne legyen gondja se respublikára, se autocratiára, csak Magyarországra ; az ő politikájának ne legyen központja se Róma, se Szentpétervár, se Bécs, de még Pest sem, hanem Magyarország. Az a Magyarország, mely nem egy párté, nem egy eszméé, hanem mindenkié. Neveljük az ősi hazaszeretet eszméjét magunk között; nehogy odajussunk, ahova Francziaország jutott, ahol a polgárok politikai scablonokért, sociális fogalmakért a késdöfésig, az önfelégetésig tudtak harczolni kegyetlenül; — csak a közös hazáért, a közös ellenféllel szemben nem tudtak harczolni jól. Jókai Mór. — A főrendiház f. évi május 31-én d. e. 11 órakor ülést tart. — Az igazolási állandó bizottság f. é. május 31-én d. e. 10 órakor ülést tart. — Az 5-ik osztály f. A május 31-én d. u. 4 órakor ülést tart. A delegatiók határozatainak sorsa. Valóban, az ember nem tudja, nevessen vagy borzankodjék-e a felett a szánandó helyzet felett, melyben a delegatiók, melyeket Schmerling, a német delegatió élén az uralkodóhoz intézett beszédében, már „törvényhozó testeknek“ nevezett — végrehajtó közegükkel, a közös kormánnyal szembe vannak. El lehet mondani, hogy nincs a delegationak egy bármily kis mértékben fontos határozata se, melyet már eddig háromszor, négyszer ne mondott volna ki ismételten, és melynek a közös kormány az ismételt meghagyások daczára, évek hosszú során át eleget tett volna. Vegyük elő az unalmasságig ismételt famosus „közös activákat“, melyek 1867. óta minden közös és nem közös budgetben szerepelnek, és melyek elválasztása már évek óta képezi a delegatiók határozatainak tárgyát anélkül, hogy ezeknek mind ez óráig a legkisebb eredménye lett volna. Becke azt mondta 1869-ben, hogy már akkor megvolt a két kormány kiküldöttei segítségével elkészített munkálat e tárgyban, és még az évben május végén, (3364. sz. a.) elküldte a két kormánynak az Ügy végleges elintézésére szükséges adatokat. Ez harmadéve történt. A delegatiók 1870-ben újra felszólíták a közös kormányt — miután az ügyben ő illetékes — hogy „elvégre még 1871- ben“ intéztessék az el. Ugyanazon szavakkal volt fogalmazva mindkét delegatió határozata és Lónyay mégis csak azt feleli most, hogy a kormányokat megszorgalmazta, hogy ez ügyet törvényhozási tárgyalás alá bocsássák. A válasz mindig egy — az eredmény mindig semmi. A pénz mindig hever, a delegátió mindig határoz. De legalább megtudjuk azt, hogy ez ügy a magyar kormánynál már három év óta hever. A közös polgári hivatalnokok nyugdíjazási törvényét is már három év óta követeli a delegátió. E helyett 1. év elején egy császári rendelet lépett életbe. Az alkotmányos törvény még sehol nincs. Habár Lónyay azt válaszolja, hogy ennek tárgyaltatását is megszorgalmazta a nemközös kormányoknál. De Lónyaynak sem sikerül minden felelősséget a más nyakába hárítani. Egy alkotmányos közös számvevőszék alakítása is már negyedik éve képezi a két delegátió határozatainak tárgyát. Becke 1869-ben azt felelte nekik, hogy azon évi június 14-én kész javaslatot küldött az illető minisztériumokhoz, hogy hozzájárulván, terjesszék azokat az országgyűlések elé. A delegátiók ekkor újra meghozták a sürgető határozatot. Lónyay a múlt évi novemberben már más választ adott — azt mondta, hogy nem lehet e számvevőséget felállítani, mert előbb szükséges, hogy az osztrák tartományoknak is külön meglegyen ez alkotmányos intézményük ép úgy mint nekünk, és csak azután lehet a „közöst“ alkotmányossá tenni. Erre még akkor megjegyeztük volt, hogy nem argumentum, mert a quota és államadósság kezelése egészen külön megy, külön forrásból jőnek e pénzek, és amint számolhat arról, egy nem - alkotmányos számvevőség, és úgy számolhat egy alkotmányos is. A delegátiók újra határoztak. Lónyay most is azt mondja, mit Javai mondott, de vigaszul hozzáteszi, hogy már megtörtént egy „előfeltétel“, „mert ő felsége a főszámvevőszék elnökét kinevezni méltóztatott.“ Ez is furcsa ! Először azt mondják, van törvényjavaslat, (tehát ezt az osztrák tartományok eddigi állapota mellett is el lehete készíteni) csak tárgyaltatni kell; azután azt mondják, hogy nem lehet semmit csinálni, míg az osztrák tartományok számvevősége el nem készül, és most Lónyay azt mondja, hogy a legfőbb állomás be van töltve — a törvény meghozása nélkül , tehát az alkotmányosításra az első lépés megtörtént. Azt hisszük, hogy egy kinevezésről csak akkor lehet azt mondani, hogy alkotmányos intézkedés, ha törvény alapján történik és törvénynek felel meg. Mert kinevezni lehetett volna a többi számvevőségi hivatalnokot is , de ez még nem lett volna „alkotmányos“ számvevőszék, így az elnök kinevezése sem „előfeltétel“ erre, mire az első lépés a törvény meghozása. A külügyminisztérium válaszai is csak ily bordából vannak szőve. A magyar delegátió kívánta a törvény érvényesítését,és így azt, hogy a törvényben meghatározott uj lobogók a tiszteletbeli consulságoknál határozatától számítva hat hó letelte előtt foglalják el a régiek helyét. A hat hó pár nap múlva letelik. A közös kormány még eddig e határozatnak tettleg nem tett eleget, hanem most azt a választ adja, hogy már a delegatió határozata előtt elrendelte volt, hogy „ily lobogók a cs. kir. tengerészeti hivatalnál“ „tartassanak készletben.“ Ez vagy gúny, vagy még ennél is roszabb. Gúny akkor, ha e lobogókat azért „tartják készletben“ ahelyett, hogy azonnal kitűznék azokat, hogy csak akkor tűzzék ki, midőn a magyar delegatió által megszabott határidő letelik, hogy így addig is fitymálják annak határozatát, vagy ennél is roszabb, mert a delegatióval való daczolás az, ha még akkor se szándékoznak azokat kitűzni. Új czimert és pecsétet is kívánt a delegatió, erre nézve is csak azt mondja Beust, hogy majd adatokat gyüjtet az uj czimer és pecsét megállapítására és akkor aztán póthitelt is fog arra kérni. Valószínűleg készül már a festék. De előbb fizetnünk kell, hogy a törvény foganatosíttassák. Hogy a keleti consulságoknál a magyarokra is tekintettel lesz, azt is ígéri TÁRCZA. Eopur sl iuuove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. A hőstett. (Folytatás.) Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad. Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik , — midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, — melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, mig a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett s most sürü boróka bozóttal van benőve ; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb kevés levelű veres-fenyő. Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel, azt nem szedi senki. Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt, egyszerre csúnya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók résületes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; néhány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kisértetes jajgatás, mint a halálra toposzolt vadász segély ordítása és közbe az az ádáz mormogás, amiről olyan jól rá lehet a medvére ismerni. Itt jön! De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka viszhang miatt hirtelen kivenni. Egyszer aztán kiemelkedett a fekete alakja a boróka bozót közül. Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana. Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajttá azt a vadász felé. A következő perczben már látszott a vadász, a mint egy veres fenyőre rémülten felkapaszkodott. — Jézus segíts! kiálta a vén rosznyák. Ez az ördöngös medve maga. Aszályinak sem kellett több, látott a merre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint a ki halott, így csak nem bántja a medve. — Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem? — Jó kézben van. Felelt rá Kálmán s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát. — De bajtárs, aztán jól czélozz: inte őt Bálvándy. Korán ne löjj; közelre bevárold, és szivén találd; mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz. — De hiszen lőheted azt akárhol uram: dörmögé a vén rusznyák; elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára) Oh nram. Holnapra mind fekete ezukor lesz belőlünk. Kálmánnak lázasan dobogott a szive. Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni, előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionáli regényíró volna. Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket. Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a kritikus tíz lépésre bevárja a maga ellenfelét, ahonnan azután biztos a lövése. Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő. Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen. Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, amint két talpára állt. Kálmán akkor czélzott rá és lőtt. A medve nagyot mozdult és nem esett el. — Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordita hátul a rusznyák. A medve keresztül tört az utolsó boróka aziheren is s hat lépésnyire állt Kálmán előtt. Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahökölt tőle. „Fel a fára! fel a fára!“ kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak az az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen. Hanem Kálmán ahelyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre, megkapta a cső végét, boldog végét fordította a puskának , egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy: „Doszta!“ „Doszta“pedig oroszul annyit tesz, hogy„elég.“ Csak a szégyen, t. düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse. Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja a mit kiáltoznak hozzá, hogy kapaszkodjék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve utána kapaszkodott volna, a mikor utolérte,egy bütyköst húzott volna elő a medvebőr kebléből s megkínálta volna egy kis pálinkával. „Nyék szalubi, pán vadász!“ Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat, hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a regényírói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó,minden vadász bele volt avatva a tréfába, csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a saját puskáját, melybe golyó helyett bodzafabél volt leverve, azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről. Egy kis megérdemlett lecrke akart az lenni tréfa alakjában a hetvenkedő fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím ? Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni ? Hanem csalatkoztak a kísérletben. És a szegény risznyák fejének kellett megszerezni azt a psychologiai tanulmányt, még pedig puskaagy gyárformáivá (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhítette a kommantást) — miszerint egészen más ember az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal producálja magát, hogy rá sem lő a medvére,mely menekül, s fiait menti : — meg az az ur ki a Decséryék hintója előtt,a madonna arcz szeme láttára helyt áll annak a medvének, mely támadva jön, és Dorothea grófnőt fenyegeti. Az orosznak ettől a tudománytól perse akkorát nőtt a feje, mint egy czipó, hanem azért mások okultak belőle. Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor azt hírül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a Bánczából. Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy az csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött ő ellene egymaga ellen. És valamennyi között egy rokonlélek sem találkozott, aki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben ? Bálvándy sietett őt kiengesztelni. — No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatod, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaaggyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyúttal a festett bajusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes. Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni. Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához ahol ő ült, halkan sugá neki: — Eleget integettem önnek, de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsúgtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni ? A szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe. (De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán, mig a grnő zsebkendője orra alatt babrált. Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen ? a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival meg falai számunkhoz másfélív melléklet van csatolva.