A Hon, 1871. július (9. évfolyam, 149-174. szám)

1871-07-15 / 161. szám

161. szám. IX. évfolyam. Resell kiadás. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési dija Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt» 1 hónapra ...............................1 írt. 85 kr. 3 hónapra ...............................5 „ 50 „ 6 hónapra .............................11 m — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1871. Szombat, julius 15. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere r.ve Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 33 frt — ki Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . 5 frt 80 kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . . . 30 kr Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krajczárba kerül. A HON kiadó-hivatala. PEST, JULIUS II. A nemzeti politika kívánalmai. II. A mily csekély eredményt tudunk fölmutatni közlekedésünk és kereskedésünk valódi érdekében : szintoly csekély, még talán csekélyebb az, mi termelésünk érdekében történt. Nem elég, hogy az utolsó párisi kiállításon szégyenlősen, s mondjuk hozzá, szégyenletesen elbújva jelentünk meg egy kis oldalfolyosóban, hol csak az, vagy azok vettek észre, kik reánk esetleg figyelmeztetve voltak: azt olvassuk, mert ezt már személyesen nem láttuk, hogy a londonin még jobban be vagyunk dugva Ausztriába; egyetlen fölirat, lobogó nincs, mely a külföldit hazánkra figyelmeztesse. A szegény magyar biztosok aztán egy pár áruczikk mellé odaállították a földre a magyar czimert. Csaknem hajlandók lennénk a költővel ezt mondani : „Máskor.... e szentjeinek Ha erőtök nem felel meg Békét hagyjatok!“ A párisi kiállítás idejében — jól emlékezünk — az volt mondva: hiában, csak most vettük át az igazgatást, a kormány még ujoncz stb. Hát most, három év után is ujoncz? . . Meglehet. Különben tudnia kellene, hogy vásárhoz bolthoz ez ég kell s a nagy világban nem az álla mi Czinkotán, hogy „jó bornak nem kell ezégér.“ Nem azt mondjuk mi, hogy az egyeseket, a társulati működést kiszorítva, a kormány értékesítse termékeinket, a világért sem. De igenis befolyhat a tenyésztés és termelés jóságára, a magok, illetőleg fajok nemesítése által, mint azt máshol teszik; előnyökről gondoskodhatik a kitűnő termékek kivitelénél; ellenőrizheti a nemzet hitelét rontó hamisításokat , támogathatná ott kinn ügynökei által a magyarországi kereskedést stb. Csak a bort vesszük például. Mi a panasz külkereskedelemben a magyar borra ? A nem egyenlő minőség, a bornak kellő el nem készítése, a hamisítás. És azt hiszi a kormány, hogy minderre anélkül, hogy maga venné kezébe, nem folyhatna be ? Csalatkozik. Befolyhat az egyenlő termelésre jutalom-tűrések, a jó fajták terjesztése által; ügynökei által piaczot szerezhet jóhitelű társulatoknak, melyek számára újra előnyöket nyújthat a megadóztatásnál; hozathat be a gazdasági tanintézetekhez ügyes pinczeket élőket stb. Ne higgye, hogy mindez méltóságán alul áll; az Egyesült Államok valamivel nagyobb állam, mégis teszi. Ezenfelül pedig ami áldozatot tenne a kormány a vámon, megnyerné a réven, az államvagyon értékének emelkedése által. A kereskedelmi akadémia fölállítása körül úgy tudjuk, már történtek lépések a törvényhozás sürgetése folytán; ez és egy iparmúzeum fölállítása első szükségletek, melyeket hiba volt idáig is halogatni ; ehhez járulhatna még egy nagy országos gazdasági intézet és honosító kertészet (jardin d‘acclimatation), mely mezei gazdászatunknak igen nagy lökést adhatna. Egy magyar tengerészeti társulat szükségéről, mely már alakulóban van, eleget beszéltünk e napokban, de nem tehetjük, hogy a kormány figyelmét fel ne hívjuk tengerészeti akadémiánkra, melyet jó volna, ha a kereskedelmi miniszer úr meglátogatna s helyes intézkedések által a magyar ifjúságot ez új pályára vonzaná, lelkesítené, mert végre itt is mások fogják helyeinket elfoglalni. Éspedig ez utóbbi két intézmény van arra hivatva, hogy Magyarországot termékeihez méltó kereskedelmi polctra és jóllétre juttassa. A szellemi téren mondhatni még nagyobb az elmaradás és több a teendő. A törvényhozás megrótta és méltán a közoktatási ministérium azon fölfogását, mintha nem lenne joga a felekezeti iskolák tankönyveibe, szellemébe, rendszerébe stb. betekinteni. Ez teljességgel nem áll. Ezen tanintézetek nagy része országos segélyt húz és az ilyenektől méltán várja az ország, hogy költségén haza- és alkotmányhű polgárokat neveljenek, bárminő nyelven tanítják is őket. De ha nem nyernének is államsegélyt, ez nem zárja ki az állam főfelügyeleti jogát, s nincs oly állam a világon, mely megtűrje, hogy a területén lévő tanodákban az állam épségével, érdekeivel ellenkező történelmet, földrajzot tanítsanak. Ez csak nálunkdivatozik, mint ezt már több ízben volt szerencsénk bemutatni. Mi őszintén és komolyan akarjuk min-den Magyarország földön lakó nemzetiség anyagi és szellemi emelkedését; csak miveletlenségük lehet a hazára nézve káros ; tisztán látásuktólnem félünk, mert ez csak jól üthet ki a közös hazára nézve. Proselytákat sem akarunk képezni; ez rendesen rosz faj , de meg is fér a más nyelvűség a hazafisággal, mint ezt már majdnem egy ezredév tanúsítja. De ellenségeket nem akarunk növelni sem az ő, sem a mi érdekünkben; s ezért óhajtanak, ha a magyar, hamisítatlan történelemmel, államtannal, a fölfogáshoz képest, már az elemi iskolák növendékei megismerkednének. Nem kell minden bokorban ellenséget látni; mi meg vagyunk győződve, hogy Magyarország nem magyar ajkú népének többsége ma is őszintén húz azon hazához, melyről ő is elmondhatja: „itt élni halni kell.“ Csakhogy a többnyire megvesztegetett izgatók és ábrándozók kezéből a sípot, a komoly nevelésnek és őszinte felvilágosításnak kell átvennie. A kormány teljes őszinteséggel gyámolíthatja e nemzetiségek magasabb miveltségre törekvő intézményeit, a keletkező tudományos társulatokat, színházakat, magasabb tanintézeteket is, de mindig a hazafiság föltételével. E nélkül nincsen nemzeti politika. Az 1848-as törvények kimutatták a helyes utat, a democrat szabadságot, túlzásai nélkül. Csak ez menthet meg minket fölülről és alulról jövő veszélyek ellen. Utasítson el ez eszme ellen bármely oldalról jövő merényletet; tegye meg az ország felvirágoztatására anyagi és szellemi téren a kellő lépéseket, s mi, bár kiegyezkedési politikáját kárhoztatjuk, szívesen fogunk előtte kalapot emelni. P. Szathmáry Károly: A HON TÁRCZÁJA. A hazai műkincsek könyve. (Létrehozhatná a képzőművészeti tanács.) (y. y.) E közlemény czimének zárjel közti része elárulta, hogy oly könyvről akarok írni, ami nincs. S épp azért írok róla, mivel nincs, holott lennie kellene! Eddig ily könyv kiadásának indítványa alkalmasint csak a pusztába kiáltó szavak számát szaporította volna, miután egyes kiadók nem igen szoktak vállalkozni ilyféle munka létrehozására; az akadémia, melynek többi közt a műtörténelem és műstatistika hiányát is pótolnia kellene, egy fényes palotába ölvén pénzét, Pest városa szépítésére alkalmasint szembetűnőbb dolgot követett el, mint irodalmi hézagaink nagyobb mérvű kitöltögetésére; a régi műegyletnek főgondja mindig a képkereskedési üzlet volt; a képzőművészeti társulat pedig máig sem áll oly erős lábon, hogy legközvetlenebb czéljain kívül még a műirodalom fejlesztésére is áldozatokat hozhatna. Most azonban van oly közegünk, mely a kormánynyal szoros kapcsolatban állván, sokat lendíthet nemcsak művészeti ügyeinken, hanem a muhás parlag terét is jelent, kényén megtermékenyítheti. Ez a közeg a szakférfiakból s ügybuzgó műértőkből alakított képzőművészeti tanács, mely nem érheti be csupán azzal a feladattal, hogy művészeti ügyekben jó tanácsokkal segítse elő a kormányt, hanem kezébe kell vennie oly vállalatok létrehozását is, melyeknek hiánya nagyon érezhető hézag. Ily hézag többi közt az is, hogy máig sem tudjuk a hazánkban levő műkincsek számát és minőségét. Boldogabb és gazdagabb országokban, például az olasz földön, hol a képzőművészetek századok óta virágzanak s igy egy-egy templom valódi műremekek tára,sőt magánházak kapualjai és nyaralók verandái is mesteri dombom ttvek megannyi múzeumai, ismerik és tudják mindama műkincseket, melyek egyletek és magánosok birtokában vannak; nálunk ellenben — hol pedig az egész ilynemű gazdagság nem megy valami nagyon sokra — teljes hiányában vagyunk a hazai műkincsek ismeretének. Csak az országos képtárak (az Eszterházyféle és a múzeumbeli) bírnak katalógusokkal, ellenben még az oly jelentékeny gyűjtemények is, minek a Bruckenthal-féle nagyszebeni képcsarnok s az Ipolyi Arnold régi képgyűjteménye, mely most a pesti papnöveldében látható, nem találnak ismertetőkre. Van továbbá egyes gazdagabb emberek, főurak, templomok és intézetek birtokában is egy vagy több kép és szobormű, melyek részint történeti, részint művészeti értékkel birnak ; mert a régibb időben, midőn magyar képírók még nem igen léteztek, a műpártolás sokkal jobb lábon állt nálunk, mint ma, midőn pedig a magunkéi közt is volnának tehetségek, kik a műrészvétet nagyon megérdemelnék. Magunk is tudunk több műkincset, melyek régibb műpártolók hagyományából jutottak mai birtokosaik tulajdonába. Például volt alkalmunk egykor Borsod megyében látni az emődi kastély becses műgyüjteményeit, melyeket valaha néhai Fáy János debreczeni városbiró nagyi költséggel és műszeretettel állított össze. Voltak ott igen szép festvények, néhány közöttük — a mint állíták — Guido Beni, Kauffmann Angelika és Tizian művei; a könyvtárban pedig Kazinczy Ferencznek egy igen jól festett arczképe; apró,érczszobrok , egy remek fehér antik szobrocska, mely Jupitert ábrázolá bika alakjában, a mint Európát, ki ép virágfüzérrel övezé, elragadni készül, mely müvet a földből ástak ki — mint álliták — a görögök klassikus földjén, s mindenütt elzárt belsejéből — mihelyt fölemelték — beszivárgott és ott bennszorult viz kotyogását lehetett hallani. E sok és sokféle régi műveket özv. Fáy Alajosné szül. Splényi báróné öröklé, ki maga is jól festvén egykor olajban, mint műismerő és műkedvelő, bizonyára nagy becsben tartja, s meglehet, hogy budai lakásában őrzi. De tud-e róla valaki ? Pedig méltó volna alapos bírálat alá vonni, hogy az említett művek valóban mind eredetiek-e, s mily értékkel birnak. Huszonöt év előtt hire volt, hogy gr. Forrayné a korompai kastély díszítésére egy kisebb, de becses eredeti Rafael-kép birtokába jutott. Azóta mit sem hallunk e képről. Meglehet,nem is rafaeli, hanem csak az urbinói mester iskolájabeli kép, de mihelyt az övének tartották, becsesnek kell lennie. Hallottunk jeles művekről, melyek a martonvásári Brunszwick-féle kastély falait diszitik, gr. Zichy Edmundnak, gr. Waldsteinnak, gr. Károlyi Istvánnak — kik megannyi műbarátok — szintén vannak becses régi képeik, a miniszterelnök is leir néhány jeles festményt, köztük egypár Canalettot,de mindezekről csak kevesen tudnak, s azok is hézagos és bizonytalan adatok után. Pár év előtt, midőn műrégészeti kiállítás volt, a pesti közönség meglepetve látta, hogy némelyik magyar főur (köztük például gr. Andrássy Manó) mily sokféle és valódi műbecscsel biró régiségi, néprajzi és ritkasági gyűjteménynyel bír. Nem ártana hasonlag lepni meg a közönséget a hazában elszórva levő művészeti kincsek összes kiállításával is. Mágnások, főpapok és más műveit férfiak birtokában — hála istennek — van még annyi ilyemű becses termék, hogy a kiállítás sikeréről előre biztosak lehetnénk, föltéve, hogy a tulajdonosok az ügyhöz méltó készséget tanúsítanak. Tömöri Anasztáza szintén bir néhány remek képet elhunyt dúsgazdag nagybátyja, Baranovszky hagyományából, kinek képtára egykor Homburgban, később Bécsben volt elhelyezve, s midőn eladásra került, a világ minden részéből fölkelté a műbarátok, kivált az oroszok érdekeltségét. Ez eladott képtár néhány igen becses darabja: Rubens „bűnbánó Magdolnája“, Pálma női csoportképe s több jeles tájkép és rézmetszet-gyűjteményi jelenleg a Tömöri gombai úri lakában látható. Kertjét pedig a belvederi Apolló szobrának egy igen sikerült ércz-másolata disziti, melyhez egy bus emlék is van kötve. Ezt ugyanis a kitűnő müszléssel és nemes passiókkal bírt gr. Batthyányi Kázmér öntete egykor Rómában, s nagy költséggel hozatá haza. Mikor aztán ő maga száműzött lett s ingóságait Bicskén elárverelték , a szomszédban lakó Tömöri vette meg potom áron, hogy megmentse az üzérektől, kik bizonyára legfelebb is szögeket verettek volna belőle. S vájjon hol vannak a többi mű tárgyak, melyek a bicskei kastélyban szintén kótyavetyére kerültek? Különben a Batthyányiak birtokában máig is vannak más, szintén jelentékeny művek, például a rohonczi gróf a képzőmüv. társulat kiállításába is küldött Rugendastól két régi nagy csataképet, melyek ha nem is remekek, de szerfölött becses régi műemlékek, ízléssel biró régibb főpapok szintén többet adtak valaha a művészetre, mint a maiak nagyobb része, így a gazdag gr. Eszterházy Károly egri püspök, ki tréfásan mondogatá: „egosum dominus Papae et Mundi“ (szójáték, amennyiben Pápa városának s egy Mundi* nevű szolgának volt az ura),a fejedelmi bőkezűséggel építtetett egri lyceumban, melynek még csillagvizsgáló tornya is van, olyan kitűnő falképeket festetett, Maupertsch-csel és más híres festőkkel,hogy azoknak kevés párja van hazánkban. Továbbá egyik székesfehérvári templom oratóriumának falán oly feszület látható (képíróját nem tudták nekünk megmondani), hogy az a legkitűnőbb ilynemű munkák közé tartozik. A mai egyházi férfiak közt azonban aligha van egy is, ki oly tervszerűen összeállított, becses gyűjteménynyel bírna, mint Ipolyi Arnold, ki valóban egy középkori keresztyén múzeumot bir. E múzeumnak még több műtörténelmi, mint szépészeti becse van. Sokat vett ebbe Ipolyi a Böhm József bécsi sa Ramboux-féle kölni híres gyűjteményből. Láthatni is nála bizanti, ravennai mozaik képeket, bizanti-orosz festészeti műveket, olasz képek nagy számát, többi közt a lángelméjű Go 11 o-tól is, Spinello Aretino-tól oltárképet,sokféle olasz madonnát,az ó-kölni iskola számos ritkaságát, 15-dik századbeli magyarországi festményeket, melyek Kassa vidékéről és Vas megyéből kerültek e nagy gyűjteménybe, mely csaknem kétszáz darabot foglal magában, s összeállításánál nemcsak az áldozatkészség, hanem a műértelem is főtényező volt. Van Ipolyinak magyar történelmi arczképgyűjteménye is, továbbá néhány csataképe, a Querfurt-féle kép a kurucz háborúból, magyar huszárok csatája német lovasokkal, régibb jelmez képek s nevezetes másolatok. Nem kétkedünk, hogy e valódi múzeum értékével biró gyűjteményt maga Ipolyi Arnold fogja tüzetes leírásban közleni, miután ő ismeri azokat legjobban. De a kisebb mennyiségben elszórva lévő műkincsek együttes leírását (valamint lehetőleg teljes kiállításukat) a képzőművészeti tanácsnak kellene létrehoznia, mivel ez csak e tekintélyestestületnek sikerülhetne legjobban. Neki könnyű volna kieszközölni legelőször is a szükséges előadatok összegyűjtését, valamint néhány év alatt a bejelentett művek megbíráltatását szakértő férfiak által, kik szünidejüket szívesen használnák föl ily célú rövid (s költségeiben megtéríthető) utazásokra. Alapot könnyű találni rá, miután ma már évenként jelentékeny összeg van művészei célokra felvéve az országos költségvetésben, s ez öszszeg egy részét időnként e nevezetes és hézagpótló munka létrehozására kellene fordítani. Továbbá, ha a képzőművészeti társulat titkárjának buzgalma egy valóban kitűnő műrégészeti kiállítást bírt rendezni magánosok tömérdeket érő kincseiből, akkor a képzőművészi tanács támogatása mellett a hazában szétszórva rejlő s könynyen szállítható műkincsek tárlata is fényes sikerrel lenne eszközölhető. Minél szegényebbek vagyunk — más országhoz képest—műkincsek dolgában, annál inkább kell becsülnünk azt a keveset, amink van, s ahhoz, hogy becsülhessük, legelső szükség, hogy ismerjük. E nélkül sokkal kevésbé lehet meggátolni azt is, hogy az egyesek birtokában levő jeles régi művek apránként külföldre ne vándoroljanak. Olaszország kormánya közelebb mily lármát csapott azért, hogy a Rafael egy kisebb Madonnáját Oroszország vette meg,s most a remekek kivitelére nagy adót akar vettetni, hogy a bajt télhetőleg akadályozza. Tanuljuk meg mi is becsülni a régi jeles művek értékét, amit legelőször is azzal kellene előmozdítani, hogy legyen birtokunkban egy kézi könyv, mely a hazánkban levő műkincsek mennyiségével és minőségével ismertessen meg bennünket — Miskolczi arató gépverseny. Azon arató gépverseny, melyet a borsodi gazdasági egyesület bizottsága f. hó 11—13-kára Zsolczára Miskolcz mellett kitűzött, nem tartatott meg a nevezett napon, s nem is egy két napra, hanem a jövő aratásra lett elhalasztva. Tekintve, hogy ezen verseny nemzetközi jelleggel lett felruházva, a rendező bizottság az elhalasztás miatt komoly megrovást érdemel. E féle ügyekben nem szabad a rendezőségnek magát kicsinyes tekintetek által vezéreltetni. Meg kell gondolnia, hogy ily versenyekre különböző országokból érkeznek versenyzők, kik nagy költséggel messze földről hoznak gépeket, embereket, s a közönség is a távol környékből időt s költséget nem kimérve, keresi fel a versenytért. Ha tehát az ily verseny a közönség előleges értesítése nélkül meg nem tartatik, mint ez a miskolczi verseny alkalmával történt, a rendezőség többeket megkárosít és a nagy közönséget rá szedi. Zsolczára a versenytérre következő gépek jelentek meg: Hornsby Governor, Hungarian Progress, Paragon, Marsh-harvester, Woodsheaper, Little Champion, Samuelson, Strobl and Barris Progres és Excelsior gépek. Ezen szám szerint kilencz gép között mindenesetre elég tekintélyes versenyzés történhetett volna és így legkevésbé sem indokolt a bíráló bizottság azon többek által említett kifogása, hogy a gépek nem jelentek meg kellő számmal. Igaz, az idő nem volt kedvező a versenyre, de a határidő utolsó napján vagyis 13-ikán mégis elég jó volt az idő arra, hogy a versenyt meg lehessen tartani.És habár a megelőző napon volt fergeteg miatt a vetések kissé meg is dűltek, mégis elég aratásra alkalmas élet volt a kitűzött helyen. A rendező bizottság elszéledése tehát semmivel sem indokolható. És a rendezőség tagjai megérdemelnék, hogy a megkárosított gépgyárosok által perbe fogassanak. S hisszük is, hogy minden oly bíróság őket el is marasztalná, melynek csak halvány fogalma van is arról, hogy nemzetközi gazdasági ügyekben az adott szó megtartására nagy szükség van. A sajtó pedig az ily ország világ bolondításért nem róhatja meg elég élesen az illetőket. Apró megjegyzések. A delegatióban sok furcsa történik. Jó lesz egyet most felemlíteni. Beust gr. gondolja magában, hogy Bismarck herczegnek egy kis meglepetést csinál és a berlini követséget nagy követségre emeli. Meg is szavaztatja erre a delegatióval a 18,600 ft költség-növekedést. De Bismarcknak az ajándék nem tetszik, legalább a porosz félhivatalos lapok ezt írják. Nem szereti a nagykövetségek előjogait és azt, hogy viszonzásul ő is költségbe veri Németországot, mert a bécsi németkövetet is nagygyá azaz drágává kellene tennie. Már most vagy az lesz, hogy Bismarck a nagykövetséget nem fogadja el, és akkor a delegatió, egy kis „blamage“ után visszaszavazza a pénzt, vagy elfogadja, de nem viszonozza, így jár az, ki igen akar tetszeni. Az osztrák delegatió megtagadta a 13-ik tüzérezred felállítására kért pénzt. Nem csuda, mert ez magyar tüzérezred lett volna. És miért tagadta meg ? Mert történetesen ennek tárgyalása nem esett ebéd idejére. Ez nem tréfa, de igaz. Mert már a következő tételt a 13-ik tüzérüteg vázára szükséges 89591 ftot megszavazta azért, mert a bécsi lapok objectív megegyezése szerint, akkor az előbbi tételt megtagadó urak többsége ebédelt. Lám, lám ! Szegény Magyarország nem lesz tüzérséged, még a közös seregben se, mert a bécsi urak — későn ebédeltek, vagy talán azért, hogy korán tálalta Kuhn báró appetitoriumnak eléjök a 13-ik tüzérezredet. Mindkettő elég fontos ok arra, hogy elszomorodjunk. Legfeljebb az a remény vigasztalhat ez esetben, hogy talán csak az a 25 űr, ki és gyomorral is megszavazta a tüzérséget, akkor is éhes lesz, mikor — együttes szavazás lesz e tárgyban. Ez végreményünk — valóságos has — politika! Egyébiránt e dologban van egy kis tanulság is. Megfizettük — legalább saját kárunkon tanuljunk. A magyar delegátió igen bőkezű. A bécsi katonaiskolákra, állatgyógyintézetre, centralistikus nyugdíjasokra, osztrák Lloydra csak úgy szórja a pénzt, mint a polyvát. Ha már erre adta a fejét, jó lenne, ha legalább egy kis speculatioval tenné ezt. Például, meg lehetne egyez-ni a sógorokkal, hogy csak oly feltétel alatt szavazzanak meg nekik bizonyos dolgokat, ha ők is megszavaznak ezek fejében nekünk egyet mást. Ha már alkuba bocsátkoztak, legyenek legalább szemesek. És ha szemesek lettek volna, azt is észrevették volna, hogy mennyi ok nélküli hivatalnokot tartunk közköltségen. Említve volt e lapokban a közös hadsereg nyugdíjasai és számfeletti hivatalnokainak óriás nagy száma és az ezzel járó költségek. Az sem megvetendő dolog, hogy csak pénzellenőrzéssel 514 hivatalnok, 740,600 írttal van alkalmazva — a közös kormányban. Ezekre se pénzkezelés, se semminemű közigazgatási dolog nincs bízva, ezek feladata az, hogy ellenőrizzék, a már ellenőrzés, illetőleg költséges felügyelők alatt álló pénzkezelő hivatalnokokat. Egyébiránt, egy német katonai lap számítása szerint az ellenőrzés az egész monarchiában oly mana, mely a kormány összes kezelésében szép 3.491.042 forintot tesz ki. E nagy összeget — jól jegyezzük meg, nem közigazgatási költségre, hanem pénzkezelési ellenőrzésre adjuk ki. Itt csakugyan gondoskodva van arról, hogy legyen „quis custodiet custodes.“ Ezt nem azért említik fel, mintha az ellenőrzés szükségét be ne látnók, a sajnos tapasztalás bizonyítja, hogy nagyon is szükséges az. Hanem azért, hogy újra figyelmeztessük olvasóinkat arra a czélszerű reformra, melyet e lapokban már többször fejtegettünk : t. i. a bankkezelésnek az államháztartásba való behozására. E reform által elérnék azt, hogy a kezelési személyzet nagyrészben fölöslegessé lévén — azt sem tartani nem kellene, sem ellenőrzésre negyedfél milliót kiadni nem lenne szükség. Megtartanék a kezelési és ellenőrzési költség nagy részét és az állami pénzek forgalmát rendesebbé, gazdaságosabbá és termékenyebbé tennék. Azonban ez nem a delegáció feladata — csak ennek költséges eljárása teszi még szükségesebbé e reformot, mert ha a delegáció a budgetet mindig növeli, utoljára vagy fizetni képesek nem leszünk, vagy itthon kell szűkebbre vonnunk gazdaságunkat! Habár ez nem zárja ki azt sem, hogy minél előbb ama költséges gépezeten is túladjunk.